Június 5-én, kedd délután az EP-képviselők nyílt ülésen vitatták meg a nyugat-szudáni dárfúri helyzetet. Desmond Tutu dél‑afrikai anglikán érsek és apartheid-ellenes aktivista, aki 1984‑ben részesült Nobel békedíjban, szenvedélyes felszólalásában Szudán elleni ENSZ-szankciókat sürgetett. Jody Williams amerikai békeaktivista, akit 1997‑ben tüntettek ki Nobel békedíjjal a taposóaknák betiltásáért tett erőfeszítéseiért, szavak helyett tettekre szólított fel.

 

 

A dél-afrikai érsek megosztotta aggodalmait a képviselőkkel az „emberietlenség legrettenetesebb példája”‑ként jellemzett dárfúri fejleményekről. Tutu a térségben elszenvedett emberi szenvedések — gyilkosságok, emberi jogi sértések, erőszak, termések és tulajdonok megkárosítása, otthonok elhagyása — elképesztő sorát tárta fel az ülésen. „De most nem szabad borúlátónak lennünk vagy megfáradnunk az adakozásban”— hangsúlyozta. Mindazokat támogatnunk kell, akik segítenek: az ENSZ‑et, az Afrikai Uniót, a médiát és számos civil szervezetet.

 

Tutu „büszke afrikaiként” azt szeretné, hogy Szudán is büszke ország lehessen, ez pedig akkor következhet be, ha a nemzetközi közösség a mézesmadzag és a furkósbot politikáját alkalmazza.

 

 

Jody Williams, a Nemzetközi Mozgalom a Gyalogsági Aknák Betiltásáért (ICBL) koordinátora, figyelmeztetett: „óvatosan kell kezelnünk Kartúm szavahihetőségét”. „Hányszor hazudtak már?” — tette fel a kérdést Williams, akitől húszadszorra tagadták meg a szudáni vízumot.

 

Az amerikai békeaktivista a képviselőknek elmondta, a ruandai népirtás után a nemzetközi közösség megfogadta: ilyent „soha többet”, Dárfúrban azonban megfeledkeztek az emberek védelméről. A táborlakók védelmet és biztonságot kérnek, ezt azonban nem kapják meg — szögezte le Williams.

 

 

A német, néppárti Jürgen Schröder (EPP-ED) elmondta Tutunak: „amikor még állt a berlini fal, gyakran idézték az Ön nevét. Hallottunk az Ön országában végbement békés átmenetről, ami a mi országunkban is megtörtént.” Hozzátette, az EP hamarosan küldöttséget indít Dárfúrba. Sürgette továbbá Kína bírálatát is.

 

A brit, szocialista Glenys Kinnock (PSE) Dárfúrt a „betartatlan ígéretek tragikus története”‑ként aposztrofálta. „Büntetlenséggel soha nem lehet begyógyítani a sebeket” — hangsúlyozta a képviselőnő követelve az elkövetők felelősségre vonását. Egyetértve célzott szankciók alkalmazásával, Kinnock mindenekelőtt egy működő tűzszünetben, valamint a segélyszervezetek alkalmazottainak az országba való beengedésében határozta meg az előrelépés feltételeit. Emellett jobban összehangolt nemzetközi megközelítést is sürgetett.

 

A brit, liberális Graham Watson (ALDE) kijelentette: „az EU-nak meg kell őriznie értékeit”, támogatva Javier Solana, az uniós kül‑ és biztonságpolitika főmegbízott által javasolt, célirányos szankciókat. Fellépést sürgetve hangsúlyozta: „ha nem cselekszünk, az elnyomók oldalára kerülünk”. Hozzátette továbbá: Európának egy új Marshall-tervet kell kidolgoznia Afrika és mindenekelőtt Dárfúr számára.

 

Június 5-én, kedd délután az EP-képviselők nyílt ülésen vitatták meg a nyugat-szudáni dárfúri helyzetet. Desmond Tutu dél‑afrikai anglikán érsek és apartheid-ellenes aktivista, aki 1984‑ben részesült Nobel békedíjban, szenvedélyes felszólalásában Szudán elleni ENSZ-szankciókat sürgetett. Jody Williams amerikai békeaktivista, akit 1997‑ben tüntettek ki Nobel békedíjjal a taposóaknák betiltásáért tett erőfeszítéseiért, szavak helyett tettekre szólított fel.

1997-ben Jody Williams a tizedik nő, aki Nobel békedíjban részesül a díj fennállásának 100 éve alatt. Williams alapító koordinátora a Nemzetközi Mozgalom a Gyalogsági Aknák Betiltásáért (ICBL) elnevezésű civil szervezeteket tömörítő szövetségnek. Tevékenységüknek köszönhetően kevesebb, mint 7 év alatt életbe lépett a taposóaknák betiltásáról szóló ottawai szerződés. Williams nemrég szakértői ENSZ-küldöttséget vezetett Dárfúr tartományba, amelyről március 7-én kritikus hangvételű jelentést közöltek.

 

 

Valószínűleg nem ugyanúgy. A taposóaknák betiltásáról szóló szerződés esete nagyon sajátos volt; nyomást tudtunk gyakorolni a kormányokra annak érdekében, hogy egy konkrét szerződésről tárgyaljanak. Dárfúr esetében például, nem gyakorolnak állandó nemzetközi nyomást Kartúmra, Szudán fővárosára, a felkelők ellen folytatott háború beszüntetése végett. Így Kartúm azt tesz, amit akar. Nemzetközi nyomás hiányában Kartúm tovább folytathatja hazugságait.

 

A népakarat máshogy működik, mint a legalább három ENSZ-határozatban is lefektetett védelmi felelősséget gyakorolni képtelen, vagy nem hajlandó kormányok. Az emberek a befektetett összegek kivételére törekszenek, legalábbis az USA-ban számos állam kivette nyugdíjalapjait azokból a vállalatokból, amelyek Kartúmmal üzletelnek, vagyis a háborút támogatják. Úgy vélem, nemzetközi nyomást kell gyakorolnunk az ilyen vállalatok ellen.

 

 

Az USA-ban a dárfúri kérdés nagyon előtérben van. Véleményem szerint ez a nemzetközi közösség teljes kudarcát mutatja „védelmi felelősségének” gyakorlása tekintetében. Elsősorban az állam felelőssége polgárainak az etnikai tisztogatástól, a háborús és az emberiség ellen elkövetett bűnöktől és a népirtástól való védelme. Amikor azonban az állam nem képes megvédeni polgárait, akkor a felelősség a nemzetközi közösségre hárul.

 

Mindez a ruandai tömegmészárlás eredménye volt, amikor is a világ azt mondta, hogy „soha többé”, úgy tűnik azonban, ez a „soha többé” Dárfúrra nem vonatkozik. Valami baj van azzal a nemzetközi közösséggel, amelyik olyan kijelentéseket tesz, amelyeket nem követ végig. Ha ezt nem teszik meg, akkor be kell fogniuk a szájukat.

 

 

A katasztrófa előidézésében nem, de azok az államok, amelyek továbbra is beruháznak Kartúmban, osztoznak a felelősségben. Kína és Japán például. Japán a szudáni olaj nagy vásárlója. Kína Kartúm egyik legnagyobb befektetője, és a kartúmi olaj jelentős hányadát Kínában adják el. A vállalatoknak és a részvényeseknek is megvan a maguk felelőssége. Az a hozzáállás, hogy „ha mi nem ruházunk be, majd beruház valaki más” elfogadhatatlan. Hol marad ebből az erkölcs?

 

Eleddig Kína ragaszkodott a be nem avatkozási politikájához. Ami azonban látszólag Kínánál mindennél jobban kicsapta a biztosítékot, az a Wall Street Journalban „A népirtás olimpiája” címmel, Mia Farrow UNICEF jószolgálati nagykövet által nemrég megjelentetett publicisztika volt... Ez Kína kedélyeit rendkívül felborzolta és azt az olimpia elleni támadásnak tekintette. Úgy gondolom azonban, ameddig Kína nem vállal proaktívabb szerepet Kartúm büntetlenségének megszüntetésében és a változás előidézésben, addig helyénvaló erről vitázni.

 

 

Válaszolhatok őszintén? Igazán elegem van abból, amikor az európaiak az USA-ról panaszkodnak, ahelyett, hogy egységes frontot alkotnának; amikor Amerika azt mondja nekik: ugrás, azt kérdezik: milyen magasra? Ha az EU valóban ellensúlya akar lenni Amerikának, akkor legyen az! A nyilvános pózolás következetes fellépés nélkül mit sem ér. Tényleg nagyon unom már a tettek nélküli retorikát, lett légyen szó államokról, egyénekről vagy civil szervezetekről. A kormányoknak népük véleményét kell képviselniük, ami azt jelenti, hogy valóban tenni kell valamit.

 

Úgy vélem, a hírességeknek minden joguk megvan ahhoz, hogy részt vegyenek ebben és ténylegesen hozzá is tudnak járulni. De nem szeretem, amikor képzetlen vagy a témában járatlan hírességek hangoztatják véleményüket mások előtt. A taposóaknák betiltásáról szóló szerződés esetében azonban tudatosan nem akartuk bevonni a hírességeket, hogy a nagyközönség is megértse, a tényleges munkát aktivisták végzik nap mint nap.

Desmond Mpilo Tutu, dél-afrikai érsek és békeaktivista, 1984-ben Nobel békedíjban részesült az apartheid rendszer ellen folytatott küzdelmének elismeréseképpen. A 76 éves anglikán érsek 2007. június 5‑én az Európai Parlamentben járt, ahol a dárfúri konfliktusról tárgyalt az EP-képviselőkkel. Sűrű programja ellenére arra is szakított időt, hogy feleljen néhány, „a világ egyik legszörnyebb helyzete”, illetve általában Afrika problémái kapcsán feltett kérdésünkre.

 

 

A dárfúri helyzet a világ egyik legszörnyebb helyzete. Az EP a világ egyik rendkívül jelentős intézménye. Ha fel akarja hívni a közvélemény figyelmét a világ egyik legrettenetesebb helyzetére, ez módjában áll. Örömmel veszek részt minden olyan erőfeszítésben, amely javíthat a helyzeten.

 

 

Az Afrikai Unió békefenntartó alakulatának nyilván jelentős támogatásra van szüksége, máshogy nem képes hatékonyan működni. Először is az alakulat egyszerűen nem elég nagy, ezért fontos, hogy azt az ENSZ jelentősen meg tudja növelni. Másodszor pedig, erőforráshiányban szenvednek.

 

Éppen ezért arra reméljük ösztönözni az EU-t, növelje a békefenntartó erőknek nyújtott támogatását annak érdekében, hogy hatékonyan tudja végezni legfontosabb munkáját, különösen a polgári lakosság, a fegyvertelen asszonyok és gyermekek, illetve idősek — mint jómagam — védelmét.

 

 

Természetesen fontos, hogy győzelmeket tudjunk felmutatni: legyőztük a dél-afrikai apartheid-, és a kontinens számos részére jellemző gyarmati rendszert. De a kihívások ezzel nem értek véget.

 

Európa meglehetősen virágzó és békés, ám olyan súlyos történelmi örökséget tudhat maga mögött, mint a holokauszt, a spanyol, portugál és görög diktatúrák, valamint a nemrég bekövetkezett etnikai tisztogatások. Észak-Írországban továbbra is nagyon súlyos a helyzet.

 

Úgy hisszük, ahogyan Európa képes volt felemelkedni, mint egy hamvaiból újjászülető főnixmadár, Afrikai is képes lesz erre szembenézve az előtte álló összetett problémákkal. Az egyik legsúlyosabb kihívás az AIDS/HIV. Az éghajlatváltozás következtében pedig a malária újra veszélyezteti az afrikaiak egészségügyi helyzetét, olyan problémákat okozva, mint a vízhiány, aszály vagy élelmiszerhiány. Hosszútávon ezek a gondok az afrikai földrész biztonságát veszélyeztetik. Amennyiben szembe tudunk nézni ezekkel a kihívásokkal csakúgy, mint ahogy leküzdöttük az apartheidet, akkor győzni fogunk.

 

Olyan problémák is vannak, mint pl. a korrupció. Egy sor kérdés vetődik fel a kormányok elszámoltathatóságát illetően. Láthattuk, milyen szörnyű dolgok történtek Zimbabwéban. Reméljük, hogy az elindított kezdeményezések segítenek Afrikának, hogy visszataláljon egykori dicsőségéhez.