Elnök. – Tisztelt képviselőtársaim, hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy az önök nevében üdvözöljem az Európai Parlamentben minden nagyra becsült vendégünket. Köszönöm, hogy eljöttek. Sokan közülünk emlékeznek – a fiatalabbak csak a történelemkönyvekből tudhatnak róla – a húsz évvel ezelőtti német újraegyesítésre.

A világ négy nagyhatalmának vezetői voltak jelen: az Egyesült Államok elnöke, idősebb George Bush, a Szovjetunió elnöke, Mihail Gorbacsov, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Margaret Thatcher, és Franciaország elnöke, François Mitterrand, és természetesen a négy ország külügyminiszterei, akik az újraegyesítési szerződésről tárgyaltak.

A külügyminiszterek egyike ma itt van közöttünk. Szívből örvendek, hogy az Európai Parlamentben üdvözölhetem Roland Dumas urat! Nagyon örülünk, hogy körünkben láthatjuk.

Emlékezünk továbbá mindkét akkori német államfőre: Nyugat-Németország kancellárjára, Helmut Kohlra, és Kelet-Németország miniszterelnökére, Lothar de Maizière-re. Üdvözöljük önöket az Európai Parlamentben, húsz év elteltével.

Az európai intézmények igen fontos szerepet játszottak a német újraegyesítésben. Ismét mindannyiunk nevében mondhatom, köszöntjük a hazatérő Enrique Barón Crespot, az Európai Parlament egykori elnökét! Enrique, üdvözöljük itthon! Köszönjük, hogy eleget tett a meghívásnak.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, köszöntöm az Európai Bizottság akkori elnökét, Jacques Delors elnök urat. Nagyon örülünk, hogy láthatjuk. Hálásak vagyunk önnek, és jól emlékszünk az akkoriban mondott beszédeire. Ön a német egység egyik fő támogatója volt, egy mindannyiunk számára fontos ügyé. Nem jöhetett volna létre Európa újraegyesítése a német újraegyesítés nélkül. E napok mozgalmasak voltak a kontinensünk történetében, büszkék lehetünk, és örökre emlékezni fogunk rájuk.

(A Ház állva ünnepli a szónokot.)

– Akkoriban kulcsfontosságú döntés volt az újraegyesült Németország határairól szóló megállapodás. Ez egész Európa számára fontos döntés kontinensünk békéje, biztonsága és egyensúlya érdekében született. Ez különösen igaz a Németország keleti határával, a Neisse és Odera folyókkal kapcsolatos döntés esetében.

Engedjék meg, hogy köszöntsem európai intézményeink vezetőit is. Nagyon örülünk, hogy elfogadták a meghívást. Először is itt van az Európai Tanács elnöke, Herman van Rompuy úr, az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso, és a Tanács soros elnöke, Olivier Chastel. Mindnyájukat szívből látjuk viszont az Európai Parlamentben.

Ülésünkön két tiszteletbeli szónok tart beszédet. Az első Lothar de Maizière, zenész, ügyvéd, de mindenekelőtt politikai vezető, Kelet-Németország első és utolsó szabadon választott miniszterelnöke. A 2+4 szerződés egyik aláírója és az újraegyesítést követően a különleges ügyek minisztere Kohl kancellár kormányában.

  Lothar de Maizière , A Német Demokratikus Köztársaság egykori elnöke . – (DE) Elnök úr, Delors úr, hölgyeim és uraim! Ha körülnézek, sok jól ismert és ismerős arcot látok, és örülök, hogy újra láthatom önöket.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a mai évforduló alkalmából beszélhetek önök előtt az Európai Parlamentben. Az ünneplés világossá teszi, hogy Németország újraegyesítése távolról sem csupán nemzeti, hanem alapvető európai kérdés. Azt is mondhatnám, hogy Németország újraegyesítésével véget ért Európa népeinek nacionalista tévútja. Ezért az évforduló és a beszédem kínálta alkalmat arra kívánom felhasználni, hogy felkérjem Európa összes népét, hogy törekedjenek mindannak megvalósítására, ami összeköt bennünket. A mai nap, október 7-e megfelelő időpont az emlékezésre, mivel 61 éve ezen a napon jött létre a Német Demokratikus Köztársaság (NDK). 40 éven át a Köztársaság Napját látványosan, sőt, hivalkodóan ünnepelték meg október 7-én.

Én azonban azért lettem miniszterelnök, hogy megszüntessem az NDK-t, és az egységhez vezessem a keletnémeteket. Sosem adódott más lehetőség a német kérdés megoldására, csak az európai egységgel összefüggésben. Az Európai Unió, amely a Római Szerződésen alapszik, megmutatta, hogy az országok levonták a tanulságot a két világháború borzalmaiból. Konrad Adenauer szövetségi kancellár 1957-ben gondoskodott róla, hogy a szerződések biztosítsák Kelet-Németország teljes jogú tagságát az újraegyesítés esetén. Ezzel gyakorlati politikává vált a német alkotmány preambulumában megfogalmazott szándék, amely azok nevében is rendelkezik, akiktől meg lett tagadva a részvétel. Ennek eredményeképp a német kérdés sosem került le a napirendről, egyik kulcsa lévén az európai megosztottság megszüntetésének. A kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódott: a Németország által indított és elvesztett háború, és az Európát megosztó vasfüggöny.

A történtek különösen tragikus aspektusa, hogy azokat érintette legsúlyosabban a vasfüggöny létrejötte, akik a legtöbbet szenvedtek a nemzetiszocializmus idején. Sem az 1953-as kelet-berlini, sem az 1956-os lengyelországi és magyarországi felkelések, sem az 1968-as prágai tavasz nem voltak képesek komolyan megrendíteni a kommunista uralom alapjait. Azonban ettől a pillanattól fogva a keleti tömb államainak számos lakosa tudta, hogy a rendszert, amiben éltünk, nem lehet megreformálni, csak megdönteni. Ez a belátás halvány reménysugarat jelentett, amit megőriztünk a nehéz körülmények és az uralmon lévők elnyomása ellenére, de amelyről a legtöbben – köztük magam is – úgy vélték, hogy az ő életükben már nem fog bekövetkezni.

A szabadságnak nem volt hangja. Az elnyomás és a bénultság korszaka volt ez. Azonban 1978 októberében minden megváltozott, mikor egy lengyel bíborost választottak meg pápának. Pusztán hite és szavai nyugtalanságot keltettek az intoleráns rezsimekben. Először a lengyel nép, majd az egész világ felfigyelt erre az emberre, aki azt mondta, amiben hitt, és hitt abban, amit mondott. II. János Pál volt az első szembetűnő jele a változás szelének, amely akkoriban végigsöpört Európán, és amely 1989-ben a változás viharává nőtt.

(Hangos taps)

Az 1980-as gdanski sztrájkok, és a keleti blokk első szabad szakszervezetének létrehozása világossá tette, hogy olyan folyamat kezdődött, amelyet nem lehetett többé megállítani. A döntő tényező ebben az, hogy semelyik nép sem csupán önmagáért harcolt. Bárki, aki megkérdőjelezte a kommunizmust, mindenki más nevében is cselekedett. Ez talán az internacionaizmus ironikus következménye. Tadeusz Mazowiecki és Lech Wałęsa nem csupán a saját világukat változtatták meg, de a miénket is. Mi, németek sokat köszönhetünk a lengyel népnek.

(Hangos taps)

Ma mások nevére is emlékeznünk kell, akik sokak képviseletében léptek fel. Csak Andrej Szaharov és Vaclav Havel nevét említem, akik jóval azelőtt elkezdték bontani a berlini fal tégláit, mielőtt 1989-ben ténylegesen leomlott volna.

(Taps)

Még egyszer szeretném kifejezni tiszteletünket és hálánkat Magyarország felé, amely bátor módon elsőként nyitotta meg határait.

(Taps)

Akkoriban az emberek a szabadság iránti vágytól hajtva egymásért cselekedtek. A változás valódi közös erőfeszítés volt, legfontosabb eredményének pedig a tartós európai közösségnek kell lennie. Ezért ezeket a tapasztalatokat felhívásnak kellene tekintenünk, hogy ezentúl azt keressük Európában, ami összeköt bennünket.

(Taps)

Sose felejtem el II. János Pál pápának a brandenburgi kapunál 1996-ban elhangzott beszédét, amelyben visszatekintve úgy fogalmazott, hogy az embereket falak és halálos határok választották el egymástól. Ebben a helyzetben 1989 novemberében a Brandenburgi kapu szemtanúja volt annak, hogy az emberek lerázták és széttörték az elnyomás igáját. A zárt Brandenburgi kapu az elválasztottság szimbóluma volt. Mikor végre megnyitották, az egység szimbólumává vált, valamint annak a ténynek a jelképévé, hogy a német alkotmányban szereplő, Németország egységének létrehozására irányuló felhívás szabad módon teljesült. Az emberek joggal mondhatták ezután, hogy a Brandenburgi kapu a szabadság kapujává vált. Szeretném hozzátenni, ha brandenburgi protestánsként és a hugenották leszármazottjaként hozzátehetem, hogy a berlini fal leomlásával a Brandenburgi kapu az európai egység szimbólumává vált. Mi németek nem lennénk méltók a nemzeti egységünkre, ha nem az európai egységhez való hozzájárulásként tekintenénk, amely követte az imént felvázolt történelmi eseményeket.

(Taps)

A keletnémet Népi Kamara 1990. március 18-án tartott, első és egyetlen szabad választásait követően olyan parlament alakult, amely a népesség valós keresztmetszetét adta, és megmutatta a demokrácia, mint államforma életrevalóságát és meggyőző erejét. A választók 93,4%-a járult az urnákhoz. Azt hiszem, ezt a rekordot nem fogjuk elérni a közeljövőben. A választások senkit sem hagytak közömbösen. A történelemtudomány ebben a választásban annak a ténynek a bizonyítékát fogja látni, hogy mi, keletnémetek, miután 1989 őszén kivívtuk a szabadságot, sikeresen bevezettük a demokráciát 1990 tavaszán. Az NDK lakossága magabiztosan és felelősségteljesen cselekedett, méltón az újonnan szerzett szabadsághoz. A demokrácia és a szabadság nem pusztán elvont fogalmak. Áthatják és meghatározzák életünk minden területét.

A Népi Kamara választásainak 20. évfordulóján azt mondtam a Reichstagban, és ma ismét hangsúlyozni szeretném, mekkora fontossággal bírt a tény, hogy a Népi Kamara minden szomszédunkat késlekedés nélkül biztosította afelől, hogy az NDK-ban bekövetkező változások és Németország újraegyesítése nem adnak okot az aggodalomra. A parlament késlekedés nélkül és saját szabad elhatározásából felelősséget vállalt a német történelem egészéért. Fejet hajtott az áldozatok előtt, és garantálta lengyel szomszédaink számára a határok biztonságát. Továbbá bocsánatot kért az NDK részvétele miatt a prágai tavasz leverésében. Mindezt azt új kormány megalakítását megelőzően tette, mivel a hidegháború végét követő új korszaknak a megbocsátás, a béke és a közösség korszakának kellett lennie. Az egyetlen szabadon választott keletnémet parlament munkájának kezdetét egyedül a felelősség elismerése határozta meg. Minden további munka kapcsolódott ehhez az elismeréshez, és úgyszólván ennek következménye volt. Még ma is érvényes marad, amikor az NDK már megszűnt, és kötelességet jelent arra nézve, hogy minden cselekedetünkben azt keressük, ami Európában összeköt minket.

A keletnémet parlament rám ruházta annak felelősségét, hogy elindítsam a két ország egységéhez vezető folyamatot. Hangsúlyozni szeretném, hogy akkoriban csak azt valósíthattuk meg, ami az emberek egység iránti vágyában már régóta megmutatkozott. Az 1990. március 18-i választás egyben a német kérdésről szóló népszavazás is volt. Azonban még el kellett végeznünk a szerződések megszövegezését és szabályozást kellett kidolgoznunk szinte végtelen számú problémával kapcsolatban. A társadalom minden területén alapvető változások következtek be. Újraszerveződtek a német tartományok, újra megvalósult a hatalmi ágak elkülönülése, helyreállt a jogállam, és megtörtént az oktatás, a rendőrség és a hivatalok demokratikus átalakítása. Döntő tényező volt a helyi önkormányzatok újraalakítása, amelyek Stein és Hardenberg poroszországi reformjaiig nyúlnak vissza. Ez lehetővé tette a lakosság számára, hogy 1990. május 6-án szabad helyhatósági választásokon vegyen részt. Kidolgoztuk továbbá a gazdasági, valuta- és társadalmi unióról szóló fő nemzeti szerződéseket, az egyesítésről szóló szerződést, végül a szövetséges hatalmakkal kötött 2+4 szerződést – örülök, hogy Roland Dumas-t is itt láthatom –, amelyet december 12-én írtunk alá Moszkvában.

(Taps)

Az alatt a három hónap alatt rengeteg mindent véghezvittünk, és joggal nevezhetjük az akkorit történelmünk legszorgalmasabb parlamentjének.

A mai napig hálás vagyok azért, hogy az összes tárgyaló fél elkötelezett bajtársnak bizonyult. Annyi nevet felsorolhatnék ezen a ponton, de csupán Mihail Szergejevics Gorbacsovot és idősebb George Busht szeretném megemlíteni. Gorbacsov közös európai házról szóló beszéde volt a glasznoszty és peresztrojka politikájának egyik fő kiindulópontja. Ez nyitotta meg végül a német egység felé vezető utat. Ezért sosem szabad elfelednünk, hogy Oroszország fontos tagja az európai háznak, és az Oroszországhoz fűző partnerségünk alapvető fontosságú boldogulásunk szempontjából.

(Taps)

George Bush az atlanti szövetség alapján különleges védelmet biztosított önrendelkezéshez való jogunkra. Jacque Delors nevét is meg szeretném említeni, aki nagyszerű eredményeket ért el az Európai Bizottság elnökeként, és nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a német egység létrehozásának folyamatában. A német nép igaz barátja. Köszönjük!

(Taps)

Biztos vagyok benne, hogy Németország újraegyesítésének elfogadottsága és az érte való együttműködés nem lett volna ilyen széles körű, ha a régi Szövetségi Köztársaság részéről nem áll mellé Helmut Kohl, aki vitán felül jelentős európai egyéniség.

(Taps)

Két fontos esemény történt ekkor egyszerre. A keletnémetek az önfelszabadítás példa nélkül álló tettével békés módon megdöntöttek egy elnyomó rendszert és ledöntötték a falat. A demokratikus választások révén sikerült alapvető változást elérniük. A keletnémetek magasra emelt fővel mondhatták: „Mi vagyunk a nép”, majd néhány hét múlva: „Egy nép vagyunk.” Akik ilyen sokat elértek ilyen rövid idő alatt, azokat méltán tölti el önbizalom és büszkeség. Minden okuk megvan, hogy azt higgyék, képesek megbirkózni azzal, amit ma válságnak nevezünk, és hogy erősebben fognak kikerülni minden válságból. Már megtapasztaltuk az átalakulást.

(Taps)

Másrészről arra is ráébredtünk, hogy tagjai vagyunk az európai népek nagy közösségének, és az Atlanti Szövetségnek. Más államok és népek is megvédték a szabadságunkat, és megtettek minden tőlük telhetőt, hogy segítsenek elérnünk az egységet. Ezért fontos emlékeztetni önmagunkat és az eljövendő generációkat arra, hogy mi, németek magunk voltunk felelősek országunk legyőzéséért és felosztásáért. Az egységünket és a szabadságot azonban barátainknak, szomszédjainknak és partnereinknek köszönhetjük.

(Taps)

Az újraegyesítés azonban nem csupán a ma ismert Németországot hozta létre. Természetesen alapvető változásokat eredményezett a régi Szövetségi Köztársaságban és egész Európában. A változás folyamata töretlenül halad előre. Népünk és országunk képes volt arra, hogy abbahagyja a német kérdés örökös körbejárását. Ehelyett képesek voltak komoly erőfeszítéseket tenni a német alkotmányban meghatározott másik fontos cél elérése érdekében, amely a világbéke ügyének szolgálata, az egyesült Európa egyenjogú tagjaként. Az Európai egység mögötti hajtóerő kívánunk – és tudunk – lenni, valamint a béke biztosítói világszerte, mivel békés eszközökkel, szomszédjainkkal együttműködve és nagymértékben nekik köszönhetően értük el a saját egységünket. Erre a feladatra azonban mindenekelőtt hazánk jelentős szolgálataként tekintünk. Lehetővé teszi számunkra, hogy megvalósítsunk valamit az országon kívül, amely az országon belül a demokrácia meghatározó tartalmát képezi. A demokrácia nem annyira államforma, mint inkább valódi szolgálat, amelyet mindenki a közösségért végez, a közjóért. A demokrácia minden más uralmi rendszernél jobban igényli mindenki cselekvését és részvételét.

Ugyanez érvényes a szociális piacgazdaságra, amely több egy puszta gazdasági rendszernél. A polgárok felelősségérzetére épít, és elősegíti azt. A közjót az önérdek elé helyezi, és a tulajdont a közösség szolgálatába állítja, amely nélkül nem lehet garantálni a biztonságát. Így vagy úgy, de folyton emlékeztetni kell magunkat arra, hogy a lényeges teendő a megosztottság felváltása a részvétellel az országunkban és Európában is. A részvétel azonban nem azt jelenti, hogy mindenki kap valamit. Hanem azt, hogy mindenki hozzájárulhat a közösség életéhez, és részt kell vennie benne.

Növekvő aggodalommal figyelem a szabadságunk alapját képező jogok iránti fokozódó érdektelenséget. A demokrácia hitelessége és ereje kizárólag az állampolgárok hozzáállásán múlik. Az állampolgárságnak ez az eszméje teszi lehetővé, hogy közösségben éljünk együtt, és arra ösztönöz, hogy mindig azt keressük, ami összeköt bennünket. Olyan népek közösségének vagyunk tagjai, amelyek garantálják az állampolgárok jogait, békére és a jólét megvalósítására törekszenek és békességben kívánnak élni. Meggyőződésem, hogy a kontinens, amelyen élünk, biztató jövő előtt áll, ha az igazságosság, a demokrácia, a béke és a szabadság értékeiben keresi a középpontot, és képes megtalálni az egységet, amelyet a második világháború után elveszítettünk. Beszéltünk a nyugati szövetségről, a keleti blokkról, és a nyugati-keleti konfliktusról, Kelet- és Nyugat-Berlinről; világunk keletre és nyugatra vált szét, de nem volt többé közepe. Ha becsületesen keressük azt, ami összeköt bennünket, egyben a közepet is keressük.

Néha szinte bosszant, hogy mindaz, amit kénytelenek voltunk nélkülözni Kelet-Németországban, és amire sok éven át vágyakoztunk, azt most magától értetődőnek vesszük, szinte fel sem tűnik. Az utazás, a beszéd, a kereskedelem, a sajtó, a vallás szabadságára gondolok. A szabad és tisztességes, titkos szavazással történő választásokhoz való jogra, és az együttdöntési jogra. Az emberek manapság annyira természetesnek veszik mindezt, hogy szinte észre sem veszik a létezésüket. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy nem fordítanak rájuk elég figyelmet, és nem tulajdonítanak nekik jelentőséget. Néha aggodalom fog el, amikor eszembe jut, milyen gyakran hagyják veszendőbe menni az emberek, amit már elértek, mivel természetesnek veszik, és nem tudják értékelni. Valamint túl kevés erőfeszítést tesznek, hogy bővítsék az elért eredményeket.

(Taps)

Sokszor nehéz feladatokkal nézünk szembe. Most, hogy létrejött a kibővített Európai Unió, el kell mélyítenünk az együttműködést. Azonban ezek a feladatok még mindig sokkal vonzóbbak annál, mint ha visszahanyatlanánk a konfliktusokba. Sokkal jobb együttműködve túljutni a válságokon és megoldani a problémákat, mint egyedül szembenézni velük.

(Taps)

A legnagyobb katasztrófa Európa népei számára az egység hiányához való visszatérés volna. Éppen ezért, különösen egy olyan napon, mint a mai, keressük mindazt, ami összeköt bennünket. Az imént említett jogok és szabadságok alkotják társadalmunk, az Európai Unió és az értékközösségünk szívét és középpontját. Ezek a dolgok egyesítenek bennünket. Ebből a középpontból ered a meghatározó és talán egyedüli fontos kötelesség, amely európai polgárokként ránk hárul. Késznek kell lennünk arra, hogy megvédjük ezeket a jogokat és szabadságokat. A szabadság védelme Európa szívét alkotja.

(Taps)

Megtanultuk, hogy a szabadság oszthatatlan. Nem lehetséges, hogy egy nép egyik fele szabad legyen, míg a másik fele elnyomó rendszerben él, ahogy nekünk németeknek kellett. A berlini fal és az európai vasfüggöny leomlása nemcsak a keletnémeteket és Kelet-Közép-Európa más népeit szabadította fel, hanem egész Európa szabadságát is teljessé tette. Ezért Európa népei csak a közösségben találhatják meg azt, ami a szó legigazabb értelmében az övék. A szabadságot a közösségben kell megőriznünk, annak érdekében, hogy biztató jövő elé nézzünk.

A múlt század kiemelkedő pillanataival és szörnyű mélypontjaival egy dologra megtanított minket. A történelem nem rejtélyes végzet, amely lesújt a népekre. A történelem egyszerűen az, amit az emberek tesznek. Azonban az emberek tetteire nem azzal hatunk, ha változásra szólítjuk fel őket, hanem ha jó példával járunk elöl. Ami az egyes emberre igaz, az igaz a parlament tagjaira, kormányokra és egész népekre is. Nem követelhetjük meg az állampolgároktól a szabadságszerető, demokratikus hozzáállást. Jó példával kell előttük járnunk. Ezért csak egyetlen dolgot kérek ma önöktől, és sürgető felhívást intézek Európa népeihez: mindenben, amit teszünk, azt keressük, támogassuk és védelmezzük, ami összeköt bennünket. Hálás vagyok érte, hogy viselhettem a felelősséget, és állampolgárként természetesen még mindig felelős vagyok Brandenburgért, amely az otthonom, az egyesült Németországért, a hazámért, amelyet szeretek, és Európáért, amelynek egysége meg fogja határozni a sorsunkat és a jövőnket.

Köszönöm a figyelmet.

(Hangos, hosszan tartó taps)

  Elnök. – De Maizière úr, ahogy az imént rámutatott, az újraegyesülésünk – Németország újraegyesülése – még korábban kezdődött, mivel megváltoztattuk a hozzáállásunkat a közös európai történelmünkhöz és közös európai jövőnkhöz. De a legmegrendítőbb pillanat természetesen 1990. október 3-a volt.

Bizonyára feltűnt önöknek, hogy nem üdvözöltem az Európai Parlamentben az Európai Parlament egykori elnökét, Hans-Gert Pötteringet, mivel Hans-Gert úr, ön közénk tartozik. Mindennap itt ül velünk és velünk dolgozik, de nagyon örülünk, hogy a tiszteletbeli helyén ül közöttünk.

Következzék második tiszteletbeli felszólalónk, Jacques Delors. Először Franciaország miniszterelnöke, Jacques Chaban-Delmas mellett látott el főtanácsadói feladatot. Később, két és fél éven át az Európai Parlament tagja volt. Valószínűleg nem mindannyian emlékszünk erre. Később gazdasági és pénzügyminiszter lett. Két cikluson át volt az Európai Bizottság elnöke. Ő irányította az egységes piac létrejöttét, és kulcsszerepet játszott a Maastrichti Szerződés előkészítésében és megvalósításában, amely nagy fontossággal bírt az Európai Unió egészére nézve. A „Notre Europe” kutatóközpont alapítója és elnöke, valamint egyéb kezdeményezések létrehozója.

(Taps)

  Jacques L.J. Delors , Az Európai Bizottság egykori elnöke. – (FR) Elnök úr, Maizière úr, Van Rompuy úr, Barroso úr, tisztelt vendégek, parlamenti képviselők, hölgyeim és uraim! Alig egy év telt el a berlini fal leomlása és Németország újraegyesítése között.

Az 1989-es évben Európa népei felemelték hangjukat: Lengyelországban, ahol az 1980 nyarán a gdański sztrájkokkal kezdődő események az 1989 februárja és áprilisa közt létrejött Belvedere megállapodásokhoz vezettek, amelyeket követően 1989. június 4-én sor került az első szabad választásokra. Csehszlovákiában a nép megemlékezett az önmagát felgyújtó Jan Palach áldozatáról, Magyarországon ünnepélyesen eltemették a végre rehabilitált Nagy Imrét, Bulgáriában Zsivkov elnök lemondásra kényszerült, és természetesen Kelet-Németországban egyre nagyobb méretű békés tüntetéseket tartottak. A lakosság követelései egyre erősebbek lettek, és 1989. május 2-án a Magyarország és Ausztria közti határ megnyitása lehetővé tette néhány keletnémet számára a nyugatra jutást.

Ezért olyan pillanat tanúi voltunk, amikor felgyorsultak a történelem eseményei, és be kell vallanunk, hogy ez mindnyájunkat váratlanul ért. Néhányan közülünk sejtették, hogy egyre nagyobb az instabilitás a kommunista országokban, de senki sem láthatta előre, hogy ilyen hamar kifut a fortyogó fazék. 1989 az alapvető változás éve volt a világ sok országában, emlékszem Pinochet diktatúrájának bukására Chilében, és a Tienammen téri lázadásra Kínában.

Visszatérve Európához, 1989 eseményei bármelyik pillanatban brutális elnyomásba vagy véres összecsapásokba torkollhattak volna, hosszú, instabil időszakhoz vezetve, veszélyeztetve a békét. Nem ez történt. Ez a második tanulság a tömeges felkelések tanulsága után. Nekünk, akik átéltük ezeket az eseményeket, kötelességünk tanúskodni róluk.

Valóban, ennek a korszaknak az eseményeit meg kell ismertetnünk az újabb nemzedékekkel, mivel ők maguk nem élhették át őket. Ma jólétben és békében élnek, messziről szemlélve a világot megrázó konfliktusokat és forradalmakat. Az erőszakot és gyűlöletet csupán a média által közvetített képeken látják. Mégis meg kell őrizniük emlékezetükben azt a rendkívül fontos tényt, hogy 1989-ben és 1990-ben a világ néhány vezető politikusának bölcsessége révén az európaiak olyan átalakulást éltek meg, amely valóban heves volt, de mentes a nagyobb vérontástól és veszélyes elburjánzástól.

(Taps)

Nem sorolom fel azokat a vezetőket – de Maizière úr már megtette előttem –, akiknek a nagy nyomás alatt tanúsított nyugalmát és bölcsességét az imént dicsértem, mivel félek, hogy kihagynék valakit, sértődésre vagy félreértésre adva okot. Hozzátenném, hogy néhányukkal sajnos hálátlanul bántak népük és utódaik. Biztos vagyok benne, hogy a történelem helyre fogja tenni ezeket a tévedéseket, és az igazság fényében ábrázolja majd ezeket az eseményeket.

De térjünk vissza egy pillanatra a berlini fal 1989. november 9-i leomlása által okozott döbbenetre. Még mielőtt a politikusok és diplomaták visszanyerhették volna lélegzetüket, az Európai Közösségnek reagálnia kellett, legalább a Római Szerződés rendelkezéseinek értelmében, amelyekre de Maizière úr utalt. November 11-én, miután összehívtam az Európai Bizottság rendkívüli ülését, interjút készített velem a német televízió, és megerősítettem, hogy a keletnémetek szabadon választhatnak, és megvan a helyük az Európai Közösségben. Hozzátettem, és ezt idézem: „Egy nagy közösség vagyunk, amelyen belül közösen építjük a sorsunkat, hogy mindannyiunk érdekében jobban úrrá legyünk a történelmen.”

Akkor nem lehetett többet mondani. Az én kötelességem az volt, hogy az üdvözlet és remény üzenetét küldjem keletnémet barátainknak. Ugyanakkor próbáltam enyhíteni a félelmet és aggodalmat, amelyet sokan éreztek. Attól a pillanattól fogva számos találkozóra került sor a világ vezetői között, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, az utóbbi és az európaiak között, valamint Kelet- és Nyugat-Németország és a második világháború négy szövetséges hatalma között, a „négy plusz kettő” folyamat keretében. Időközben folyamatosan haladt előre a Német Szövetségi Köztársaság kormánya és a Német Demokratikus Köztársaság képviselői közti tárgyalássorozat, elsősorban de Maizière úr és Kohl kancellár között.

Az Európai Közösségen belül, nem tagadhatjuk, ez sok kérdést vetett fel az alapvetően megújuló politikai környezet fényében. Azonban az Európai Közösség döntése végső soron nem lehetett más, mint hogy jóváhagyja és támogatja a két Németország újraegyesítését, amely döntést az 1990. április 24-én Dublinban tartott ülésén meg is hozta. Ezzel a döntéssel, és figyelembe véve a „kettő plusz négy” folyamat során született megállapodások tartós és méltányos voltának biztosítékait, a Közösség hű maradt az elvekhez, amelyeket képvisel: a békéhez, a népek kölcsönös megértéséhez és a szolidaritáshoz, különösen a nyugatnémetek és a keletnémetek iránt. Mi több, meg vagyok győződve arról, hogy a sötét évek alatt a Közösség puszta létezése – és nem csupán anyagi jóléte – mindig tájékozódási pont és ösztönző erő volt a kommunista iga alatt szenvedő népek számára.

Valóban, hadd emlékeztessem önöket arra, hogy a Közösség az eseményekkel összhangban cselekedett. A Bizottság már 1989 júliusában – Dumas úr bizonyára emlékszik erre, hiszen maga is részt vett benne –, még a fal leomlása előtt rábeszélte a G7 országokat egy terv elfogadására a kelet-közép-európai országok megsegítéséről. A nyitottság szelleme és a bővítéshez való kedvező hozzáállás hivatalosan is megerősítésre került. A fal leomlása után azonban, miért is tagadnánk, a német kérdés jelentette a legfőbb gondot. Milyen utat választ majd az egyesült Németország?

1989. november 19-én François Mitterand kezdeményezésére összeült az Európai Tanács rendkívüli ülése, hogy előkészítse a két Németország és partnereik közti rendszeres konzultációkat. Kohl kancellár hosszú előadásban foglalta össze a helyzetet, amely még szükségszerűen képlékeny volt. A történelem ekkor kezdett felgyorsulni.

Az Európai Parlament szintén nagyon tevékeny volt, és figyelemmel kísérte az eseményeket. Vitái tükrözték a Németország jövőjével kapcsolatos kérdéseket, és annak kockázatát, amitől több képviselő tartott, hogy az 1987-es Egységes Európai Okmány keltette lendületet követően lelassulhat az európai integráció folyamata. 1989. november 28-án a Parlament elfogadott egy nagyon fontos határozatot, amely megerősítette – idézem –, hogy „minden európai népnek, beleértve a lengyel népet, a Helsinki Záróokmány értelmében joga van a jelenleg kijelölt biztos határok között élni.” Ezzel az Európai Parlament az egyik legnehezebb problémára utalt, amely az Odera–Neisse-határ megtartásával oldódott meg.

1990. január 17-én az Európai Bizottság elnökeként álltam az Európai Parlament előtt, és kijelentettem, idézem: „Kelet-Németország esete egyedi kérdés. A Közösségben van a helye, amennyiben úgy kívánja.” Ez a lehetőség egy ideiglenes bizottság létrehozására ösztönözte a Parlamentet, amely a német újraegyesítés folyamatának az Európai Közösségre gyakorolt hatását vizsgálta. Ez a bizottság, amely, hangsúlyozom, nagy tapasztalattal rendelkező tagokból állt, köztük több külügyminiszterrel, hatékonyan eloszlatta a kétségeket a keletnémet tartományok integrációjával kapcsolatban, és elősegítette azt. Szolgáljon ez emlékeztetésül minden szkeptikus számára, hogy az Európai Parlamentnek hála, a pluralista és élő demokrácia eszméje nem hiú remény, hanem valóság. Ez a bizottság is tanúságot tett róla.

(Taps)

Mindent egybevetve, bármilyen akadályok álljanak az európai integráció előtt, nem szabad alábecsülnünk az eredményeit és befolyását. Természetesen nem fogom megkísérelni, hogy rangsoroljam a legfontosabb eszméket és tényeket, amelyek hatással bírtak erre a nagyszabású felszabadítási folyamatra.

A legfontosabb kétségtelenül az emberek képessége, hogy szembeszálljanak az elnyomással, hogy kifejezzék a szabadság iránti vágyukat és kimutassák higgadt bátorságukat. Azonban hanyagság volna tőlem, ha nem idézném fel II. János Pál beszédeit, különösen egy döntő pillanatban a lengyel néphez intézett szavait: „Ne féljetek!” És nem feledkezhetek meg Nyugat-Németország NDK irányában tanúsított határozott, de nyitott és nagylelkű politikájáról sem, amelyet a fal ledöntését megelőző években folytatott.

A szabadság győzedelmeskedett, azonban a szabadsággal kötelezettségek is járnak. A Németország egyesítéséről szóló szerződésből két nehézség következett. Az első a kelet- és nyugatnémetek közötti megértés volt. A második gazdasági és társadalmi jellegű volt, és éppolyan nehezen megoldható. Hatalmas erőfeszítésre volt szükség, óriási mennyiségű évi átutalások formájában nyugatról keletre, amelyek a nyugatnémet nemzeti össztermék 4-5%-át tették ki, vagy más szavakkal, hölgyeim és uraim, 1400 milliárd eurót 20 év alatt. Ezzel nem említettük az egyéb hozzájárulást technikai segítség formájában, amely szükséges volt a keletnémet gazdaság átalakításához.

Egyetlen adat illusztrálja az elért eredmény nagyságát: e húsz éves időszak alatt a NDK egy főre eső jövedelme a nyugatnémet jövedelem 40%-áról 73%-ára nőtt. Az erőfeszítések a következő években tovább folynak a szolidaritási adó fizetésének köszönhetően – ha nem tévedek, ez 2019-ig megmarad. A németek saját maguk egyetértenek ezzel. Legalább ugyanannyit kell tenni a gondolkodásmód megváltoztatásáért, mint a gazdasági és társadalmi szerkezet átalakításáért.

Az Európai Közösség a maga részéről kiterjesztette gazdasági és társadalmi kohéziós politikáját – ezt a képviselők jól tudják – a keleti tartományokra. Bár az erre fordított összegek nem állnak arányban a németek erőfeszítéseivel, az Európai hozzájárulások világosan jelezték a Kelet-Németországnak az európai kaland teljes jogú résztvevőjeként betöltött státuszát, az emberek és a technika megnövekedett áramlását, valamint az Európai Bizottság és az új német tartományok vezetői közötti rendszeres párbeszédet. Szerettem volna, ha a Közösség többet tesz ennél, azonban a német vezetés, aggódva partnerei esetleges reakciója miatt, megkért, hogy ne növeljem a strukturális alapból erre szánt forrásokat.

Hölgyeim és uraim! Húsz évvel később, olyan pillanatban, amikor a gazdasági válságtól eltekintve is sokan megkérdőjelezik az európai integrációt, a 27 tagállamra történelmi felelősség hárul: vagy elmélyítik az európai integrációt, vagy napról napra élnek, olyan kompromisszumoknak köszönhetően, amelyek minden bizonnyal szükségesek, azonban nem ígérnek jót a jövőre nézve.

(Taps)

Ma, amikor örömmel telve ünnepeljük a német újraegyesítést, hogyan mulaszthatnánk el feltenni a kérdést Németországnak: hogyan látja ő Európa jövőjét? Az újraegyesült Németország az Uniót alkotó 27 ország legerősebb gazdasági hatalma. Csak egy adatot idézek: Németország állítja elő a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) teljes GDP-jének 25%-át. Azért említem meg az EMU-t, mivel akár tetszik, akár nem, ez a legszorosabb kapocs az egy fizetőeszközt használó európai nemzetek között, az ezzel járó jogokkal, ám azokon kívül kötelezettségekkel is. Sok európai talán hajlamos megfeledkezni erről.

(Taps)

Geopolitikai értelemben Németország ma az Európai Unió és a nagy európai kontinens többi része közt fekszik. Ez erős, és sok tekintetben kedvező pozíció, amely sok kérdést felvet Németországon belül és kívül egyaránt. A németek maguk is egyetértenek ezzel az állásponttal, ahogy az a Németország biztonságáról szóló fehér könyvből is világosan kiderül. Idézem: „Nagysága, népességszáma, gazdasági ereje és földrajzi elhelyezkedése okán a kontinens közepén az egyesült Németországra fontos szerep hárul Európa jövőbeni alakításában és azon túl.”

Ezért már nem az 1989-et megelőző időszakban járunk, amikor Németország visszafogottságot és tapintatosságot mutatott, olyan okokból kifolyólag, amelyeket mindenki megérthetett, sőt, megköszönhetett. Épp ez a visszafogottság késztette arra az egymást követő német kormányokat, hogy vezető szerepet játszanak az európai integrációban, különösen, amikor le kellett mondaniuk az erős német márkáról – azért említem az erős német márkát, mert „a márka” a német újjászületés szimbóluma – az euróért, a közös valutáért cserébe.

E megjegyzések – minden nosztalgiától mentesen – Európa egyik aktivistájának felhívásaként és nem csupán Németországhoz szólnak, amelynek újraegyesítését ünnepeljük, hanem az összes tagállamhoz. Léteznek még azok az értékek, amelyeket Európa atyáitól örököltünk? Érvényesek még? A ránk testált örökség arról szól, miért akarunk együtt élni, nem pedig a szerződésekről és a szükséges intézményi háttérről.

Azonban nem akarom ilyen enyhén borúlátó és mindent megkérdőjelező hangnemben befejezni. Nem. Amit az emlékeimben és a szívemben őrzök az október 3-a, mikor az Európai Parlament elnökét, Barón Crespot, és engem az az öröm és megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptunk az emlékezetes esti ülésre az egykori Reichstagba. Nyugat- és Kelet-Németország vezetői lelkesen adtak egymásnak találkozót, ünnepélyes és örömteli hangulatban. Minden európai osztozott volna mély megindultságukban.

Az ünnepség után tapasztalni akartam, mit érez egy nemzet, és kimentem Berlin utcáira. Ott is csak ünnepélyességet és örömöt láttam: nem szólt harsonaszó, nem voltak hivalkodó felvonulások. Csendes éjszaka volt, mindenki kóstolgatta, emlékezve az elmúlt évek elválasztottságra, a történelem önkénye által szétszakított családok szenvedésére, ezen a csendes éjszakán én a gyűlölettől és konfliktustól megszabadult Európára gondoltam, olyan Európára, amit egyszerre kívántam egységesnek, erősnek és nagylelkűnek látni.

Bizonyára egyetértenek azzal, hogy rengeteg még a tennivaló az eredmények megszilárdítása és a jövő felé haladás érdekében.

(A Ház állva ünnepli a szónokot.)

  Elnök. – Delors úr! Emlékszünk a bruges-i Európai Tanulmányok Szakkollégiumában 1990 elején mondott beszédére. A német újraegyesítésről szólt, és hogy az ön szavaival éljek: a német újraegyesítés a legjobb útként kínálkozott az európai koordináció és a jövőnk jobbá tétele számára. Remek és látnoki beszéd volt.

Nagyon köszönjük a mai beszédét is.

Köszönöm tisztelt spanyol, francia, német vendégeinknek és intézményeink, a Bizottság és a Tanács vezetőinek, hogy itt voltak velünk. És most hallgassuk meg az európai himnuszt.

ELNÖKÖL: STAVROS LAMBRINIDIS
alelnök