Elnök. – A következő napirendi pont a Fejlesztési Bizottság nevében De Keyser asszony által benyújtott jelentés a Szubszaharai Afrika országainak egészségügyi ellátórendszereiről és az egészségügy globális helyzetéről (2010/2070(INI) (A7-0245/2010).

  Véronique De Keyser , előadó. – (FR) Elnök asszony, biztos úr! Köszönöm, hogy ilyen sokáig maradtak. Ez a jelentés valójában egy válasz a globális egészségügyi helyzetről szóló bizottsági közleményre, amelyben egy meglehetősen különleges szempontot szerettünk volna érvényesíteni, és sokkal inkább a kölcsönös biztosítási pénztárakra kívántunk összpontosítani, amelyek egyre szaporodnak Afrikában. Engedjék meg, hogy kissé eltérjek a tárgytól.

Minden nemzetközi segítség ellenére Afrikában az egészségügy rettenetes állapotban van. Ez a helyzet sok különböző tényező következményeként áll elő; ezek közé tartozik az éghajlatváltozás, a pénzügyi válság, a háború, bizonyos országokban a rossz kormányzás, illetve a leggazdagabb afrikaiak által kiváltott mohóság. Ehhez hozzájárulnak még a nagy járványok, az AIDS, a malária, a tuberkulózis stb., és e tényezők összessége azt mutatja, hogy valódi katasztrófával nézünk szembe.

Ezért mindenekelőtt a nem kormányzati szervezetek és bizonyos egyházak tevékenységét kell elismernem; e szervezetek valóban kivételes munkát végeznek a válsághelyzetekben, illetve a háborús övezetekben, de rájuk alapozva nem lehet hosszú távú, fenntartható választ adni.

Léteznek úgynevezett vertikális alapok, amelyek a főbb betegségek, például az AIDS, a malária és a tuberkulózis elleni harcot szolgálják. Ezek az alapok sok pénzt vonzanak, meglehetősen megbízhatónak látszanak az adakozó magánemberek számára, hiszen ők úgy érzik, hogy egy jól kézben tartott ügyet támogatnak. Valójában azonban ezek az alapok, miközben bizonyosan elérik a céljukat, a problémának csak egy kis szeletével foglalkoznak, mert Afrikában sajnos többen veszítik el az életüket azért, mert nincs közegészségügyi infrastruktúra, ivóvíz – vérhasba halnak bele gyerekek – vagy helyi gyógyszertár, mint az AIDS vagy a malária következtében.

Ezért a figyelem egy, az 1990-es években indult mozgalomra irányult, amelyet olyan biztosítási rendszerekre, mindenekelőtt kölcsönös biztosítási pénztárakra épülő kezdeményezések fémjeleztek, amelyek szinte mindenütt, minden afrikai országban felbukkantak. Ezeknek a kölcsönös biztosítási pénztáraknak természetesen az a célja, hogy bevonja az embereket a saját egészségükről való gondoskodásba. De ne áltassuk magunkat: ezek a pénztárak nem lesznek önellátóak, nem fogják tudni megadni az egészségügyi ellátáshoz vagy a gyógyszerek hozzáféréséhez szükséges teljes pénzügyi hátteret, ugyanakkor más alapokkal, más állami támogatásokkal együtt képesek lesznek biztosítani az egészségügyi és gyógyszerellátást, és mindezeken felül még a részvételt is, amely a már megindult társadalmi változás egyik tényezőjét jelenti.

A különböző országokban és ágazatokban százával jöttek létre pénztárak. Kölcsönös biztosítói vannak a nőknek, a kávéház-tulajdonosoknak stb. Nekünk azt a feladatot kell megoldanunk, hogy támogassuk, finanszírozzuk és koordináljuk ezt a társadalmi változást, és közben azt mondjuk magunknak, hogy egyszer talán – de nem holnap – önellátóvá válik.

Így hát a kölcsönös biztosítási pénztárak fennmaradhatnak ugyan, de természetesen csak akkor, ha az úgynevezett horizontális rendszerek mellettük állnak. Vagyis miért biztosítsák magukat az emberek, miért fizessenek bármely betegség vagy sebészi beavatkozás esetén, ha nincs kórház, orvos, gyógyszer? Ezért következésképpen azt gondoljuk, hogy nem elég, ha az Európai Unió támogatja, koordinálja és fenntartja a kölcsönös biztosítási pénztárakat, de nagy hangsúlyt kell fektetnie a horizontális rendszerekre, az egészségügyi alapellátásra is, még ha ez azzal is jár, hogy fel kell szólítani a vertikális alapokat arra, hogy részben finanszírozzák a „horizontális” ellátást, az alapellátásnak ezt a szükséges elemét, amely biztosítja a kölcsönös biztosítási pénztárak létezését lehetővé tévő egyensúlyt.

Ezzel a problémahalmazzal foglalkozik a jelentés. Elfogyott az időm, de talán majd válaszolhatok azoknak a képviselőtársaimnak, akik nyugtalankodnak a reprodukciós egészség kérdése miatt, amelyről említést teszünk a jelentésben, és amelynek én személy szerint nagy jelentőséget tulajdonítok.

  Niccolò Rinaldi (ALDE) . – (IT) Elnök asszony, hölgyeim és uraim! De Keyser asszony szinte már minden lényeges dolgot elmondott. Szeretném ezt a percet annak a kisfiúnak szentelni, akivel 2009. december 1-jén találkoztam Luandában, amikor Angolában jártunk az AKCS-EU Közös Parlamenti Közgyűlésén. A kisfiú a halálán volt, alultápláltság következtében haldoklott édesanyja karjaiban az Isteni Gondviselésről elnevezett kórházban, Luanda központjában, közel ahhoz a helyhez, ahol dolgoztunk, és közel egy stadionhoz, amelyet az Afrika Kupára építettek, más szóval bőség vette körül.

Ez nem egy elszigetelt eset volt: Luandában mindennap éhen halnak gyerekek fiatal anyák karjaiban, akiknek semmit sem tanítottak meg arról, hogyan kell gyermekeiket táplálni, és akiknek gyakran egyedül kell helytállniuk.

A keresztények számára az ilyen esetek bűnt, nagy bűnt jelentenek; a politikus számára politikája kudarcának jele, az ország, Angola uralkodó osztálya számára pedig a kapzsiságnak és a javak igazságtalan elosztásának is a jele. Úgy vélem, hogy az okok, amiért ennek a gyermeknek ilyen rövid élet adatott meg itt a Földön, rengeteg emészteni valót adnak nekünk, és remélem, hogy a tanúságtételem hozzájárul ehhez az elmélkedéshez.

  Anna Záborská (PPE) . – (SK) Noha vannak bizonyos fenntartásaim ezzel a jelentéssel kapcsolatban, mégis először gratulálni szeretnék De Keyser asszonynak. Most is, mint már annyiszor, megmutatta, hogy alaposan ismeri a fejlesztési politikát, és hogy mennyit törődik a világ különböző részein uralkodó életkörülményekkel.

Szubszaharai Afrikában az egészségügyi ellátás nyomorúságos szinten van. Nyugtalanít azonban, hogy De Keyser asszony nem fogadta el módosító javaslataim legalább egy részét. Nem állíthatjuk be pozitív fejleményként a végleges kairói és pekingi dokumentumokat, miközben azokat mind a mai napig nem fogadták el. Ennek egyedül az az oka, hogy néhány képviselőtársam szerint bizonyos bekezdések esetleg nem felelnek meg az európai reprodukciós egészségügyi politikának. Sajnálatosnak tartom, hogy nem vagyunk hajlandók tiszteletben tartani a nemzeti és regionális sajátosságokat, és a Szubszaharai Afrika országainak történelmi, kulturális és vallási különbségeit. Ennek csak a helyi lakosság egészsége láthatja a kárát.

  Miroslav Mikolášik (PPE) . – (SK) Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata alapvető emberi jogként ismeri el az egészséghez való jogot. Nekem az a személyes meggyőződésem, hogy ezt a jogot az élethez való joggal szoros összefüggésben kell vizsgálni.

Ezek a jogok Szubszaharai Afrikában nagyon sajátos és bizonytalan kontextusban állnak fenn, és ezért hangsúlyozni szeretném, hogy nagy szükség van arra, hogy az Európai Unió felelősségteljes és humánus megközelítést alkalmazzon az egészségügyi ellátás terén. Először is szeretném megjegyezni, hogy az Európai Uniónak nem volna szabad jogként népszerűsítenie a terhességmegszakítást, ugyanis ezt az úgynevezett jogot egyetlen nemzetközi dokumentum sem ismeri el úgynevezett emberi jogként. Ellenkezőleg az Európai Uniónak, amely az emberi jogok védelmezőjeként lép fel világszerte, progresszív módon az anyákat és gyermekeiket védő programokat kellene támogatnia fejlesztési politikájában, és olyan eredményeket kellene elősegítenie, amelyek összhangban állnak az élethez való joggal és a meg nem született gyermek jogaival is. Másodszor, ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy az EU-nak és tagállamainak nem kellene olyan, a szellemi tulajdon védelmével foglalkozó rendelkezéseket belefoglalniuk a kereskedelmi szerződésekbe, amelyek megakadályozzák, hogy a szegénység sújtotta fejlődő országokban élő emberek hozzájussanak az alapvető fontosságú gyógyszerekhez, ami azután hozzájárul a magas halandósági arányokhoz ezekben a térségekben.

  Michel Barnier , a Bizottság tagja. – (FR) Elnök asszony! Kollégám, Piebalgs úr nem tudott személyesen megjelenni; az ő nevében szeretnék néhány megjegyzést tenni. Teljes őszinteséggel mondhatom újra, hogy a Bizottság mindig a Parlament rendelkezésére áll, és nagy örömmel hallottam De Keyser asszonyt és másokat egy olyan témáról beszélni, ami engem személyesen hosszú ideje foglalkoztat. Továbbá De Keyser asszony, nem véletlen, hogy a belső piacért és szolgáltatásokért felelős biztosként – azontúl, hogy hetente felkeresek egy-egy uniós fővárost, és azután, hogy az első hivatalos utamon az Egyesült Államokba látogattam, mert szinte minden kereskedelmi ügyletünk tengerentúli partnerekkel zajlik – türelmetlenül vártam a második Unión kívüli utamat, amely július végén Addis Ababába vezetett, hogy találkozhassak az Afrikai Unió vezetőivel. Úgy vélem ugyanis, hogy sorsunk összefonódik, és évek óta harcolok azért, hogy új partnerségi politikát alakítsunk ki e két nagyszerű kontinens között.

A válsággal kapcsolatos rengeteg kérdés tekintetében – amelyek mindenképpen a nekünk fontos ügyekre vonatkoznak vagy azokkal vannak összefüggésben (ilyen például a piacaink közötti együttműködés, a pénzmosás elleni küzdelem, a pénzügyek szabályozása, a harc, amelyet könyörtelenül akarok folytatni a kiterjedt spekuláció ellen a mezőgazdasági áruk piacán, nevezetesen Afrikában, ahol sok ország függ az élelmiszerek importjától) – a látogatás után elhatároztuk kollégáimmal, hogy folytatjuk és intenzívebbé tesszük az együttműködést.

Miközben Piebalgs úr és a magam nevében gratulálok kiváló minőségű jelentéséhez, amelyben leírja a fejlődő országok egészségügyi ellátórendszereinek helyzetét, meg kell jegyezzem, hogy nem csak Afrikáról kell beszélnünk. Néhány hete Haitin jártam, hogy folytassam az Ashton bárónő, Georgieva asszony és Pieblgs úr látogatása idején megkezdett tárgyalásokat, és nyilvánvalóvá volt, hogy az Afrikán kívüli legszegényebb országokban is vannak megoldandó feladatok a betegségek megelőzése terén és a közegészségügyben.

Mint Rinaldi úr elmondta, tény, hogy a fejlődő országokban évente 30 millió ember hal meg idő előtt olyan okokból, amelyeket annyi pénzből kezelni lehetne, amennyit az Európai Unióban vagy az Egyesült Államokban egyedül állateledel vásárlására költenek, vagy, ha más összehasonlítást keresünk, a világszerte fegyverre elköltött kiadások 2%-ából. Ezt a helyzetet egész egyszerűen elfogadhatatlannak tartom.

Az életképes társadalompolitikáknak, beleértve az egészségpolitikát is, az állam alapműködésének középpontjában kell állniuk egy fenntartható és mindenre kiterjedő növekedés keretében. Az egészség nem csak egyetemes jog, hanem egyúttal a gazdasági fejlődés része. Azok az egészségügyi rendszerek, amelyekben évente egy főre kevesebb mint 30 euró esik (ami az EU átlagának ötvened része), soha nem lesznek képesek arra, hogy az állásukban tartsák az egészségügyi szakembereket, nem tudják biztosítani az alapvető gyógyszerek elérhetőségét, és az emberek számára nem tudnak egyenlő hozzáférést biztosítani az egészségügyi ellátáshoz.

Ezen a ponton Piebalgs úr nevében szeretném elmondani önöknek, hogy továbbra is ragaszkodni fogunk ahhoz, hogy az Európai Unió tiszteletben tartsa kötelezettségvállalásait a leginkább rászoruló harmadik országoknak juttatott közcélú fejlesztési segélyek szintje és minősége tekintetében. Ami a Bizottságot illeti, az egészségügyi ellátórendszereknek nyújtott támogatás továbbra is külpolitikánk egyik legfontosabb kötelezettségvállalása, és a harmadik országokkal folytatott politikai párbeszédünk fontos összetevője marad. Záborská asszony aggodalmát megismételve, a harmadik országok tényleg nincsenek azonos helyzetben. Nagy különbség áll fenn, mint említette, a fejlődő országok és a kevésbé fejlett országok között például Afrikában.

Megpróbáljuk továbbá népszerűsíteni ezt az elképzelést azzal, hogy a Bizottság aktívan részt vesz olyan globális kezdeményezésekben, mint az AIDS, a tuberkulózis és a malária elleni küzdelmet célzó globális alap, illetve azzal, hogy együttműködik az ezen a területen tevékenykedő más állami és magán szereplőkkel. De Keyser asszony! Jogosan fejezte ki elismerését a nem kormányzati szervezetek munkája iránt, amelyet én is példamutatónak tartok. Ismét csak néhány napja Haitin láttam, hogy milyen rendkívüli és döntő szerepet játszanak az Unió, az alapok szponzorai vagy a Világbank által felvállalt különböző események adminisztratív vagy a nyilvánossággal összefüggő vonatkozásainak lebonyolításában.

A megfelelő társadalom- és egészségpolitikák elengedhetetlenek ahhoz, hogy konkrét eredményeket érjünk el Európában és a fejlődő országokban. Nem elegendő, ha pusztán jelentős mennyiségű erőforrást bocsátunk rendelkezésre európai partnereink támogatására. Arra is ügyelnünk kell, hogy belső politikáink – például az egészségügyi szakemberek migrációjával vagy a gyógyszer-kereskedelemmel kapcsolatos politikák – egységesek legyenek abban, hogy a belső politikák globális hatása előnyös legyen, vagy legalábbis ne legyen hátrányos azokra, akiknek a legnagyobb szükségük van rá a világon.

Saját hatáskörömben két gondolatot szeretnék kifejteni, amelyek talán érdekesek lehetnek az ön számára, De Keyser asszony. Először is, az egységes piacról szóló törvény tervezetében, amelyet október 27-re készítünk el, kiemelt helyet szeretnék biztosítani a társadalmi vállalkozások nagy szektorának, és szeretném elkezdeni a munkát európai alapítványuk létrehozásáért. Mindezzel ösztönözni is szeretnénk, hogy olyan struktúráknak, nem kormányzati szervezeteknek, társadalmi vállalkozásoknak adakozzunk itt Európában, amelyeket támogatni lehet a legszegényebb fejlődő országokban végzett segítő munkájukban, nevezetesen az egészségügy területén.

Ezen kívül van egy másik terület is, amely jelenleg foglalkoztat, ez pedig nem más, mint a hamisítás. Gondoskodtam arról, hogy a szellemi tulajdon megsértésével és a hamisítással kapcsolatos tervbe, amelyet az ősszel fogok benyújtani önöknek, a hamisított áruk észlelésével kapcsolatos technológiákkal, az európai közvéleménnyel való kommunikációval, valamint a vámhivatalokban és az Unió külső határainál dolgozó személyzet képzésével kapcsolatban bekerüljenek a finanszírozással és a támogatással foglalkozó szakaszok is.

Szeretnék beiktatni egy másik szakaszt is – és erre már megkértem a kollégáimat – azokkal az országokkal való együttműködésről, ahonnan ezek a hamisított áruk származnak, amelyek – különösen a hamisított gyógyszerek – jelentős egészségkárosodást okozhatnak. A megfelelő időpontban visszatérünk erre a témára.

Az alapján az elemzés alapján, amelyet az imént röviden felvázoltam önöknek, az Unió a következtetéseket vont le azzal kapcsolatban, hogy milyen szerepet kell betöltenie a világ egészségügyi rendszerében. Ezek a következtetések határozzák meg a tetteinket, amikor egészségügyi kérdésekben cselekszünk. Mint említettem, nem elegendő biztosítani a hivatalos fejlesztési segélyek erőforrásait, és van egy pont, amellyel kapcsolatban a jelentésében foglalt elemzés azt bizonyítja, hogy mennyire helytálló ez a megállapítás. Európában számos különféle módon finanszírozzuk az egészségügyi szolgáltatásokat, és mindegyiknek megvannak az erősségei és a gyengeségei. Nincsen olyan egyetlen, tökéletes megoldás, amely minden helyi feltételnek megfelelne. Világos, hogy egy tisztán önkéntes alapon működő biztosítási rendszer, amely magánfinanszírozási mechanizmusokon nyugszik, sem lenne elegendő arra, hogy egyenlő és általános hozzáférést biztosítson az egészségügyi ellátáshoz. Ezért a közhatóságoknak létfontosságú szerepet kell játszaniuk az egészségügyi szolgáltatások szabályozásában és finanszírozásában, hogy megteremtsék vagy biztosítsák az igazságosság és a teljes körűség alapelveit.

Nagyon komolyan számítunk arra, hogy a Parlament hozzájárul ehhez az erőfeszítéshez, hogy megszilárdítsuk és növeljük az Európai Unióban élő emberek és más uniós szereplők, nevezetesen a nem kormányzati szereplők szolidaritását. Véleményem szerint az Uniónknak sokat kell még tanulnia, ugyanakkor sokat is adhat a világ többi részének, továbbá képesek vagyunk hozzáadott értéket nyújtani ezen a területen. Mindezt egyértelműen le kell fordítanunk arra a megközelítésre, amelyet a fejlődő országok egészségügyével kapcsolatban alkalmazunk, és a magam részéről örülök annak, hogy válaszolhattam a kérdéseikre, és megragadhattam az alkalmat, hogy kifejthessem e kérdések iránti személyes elkötelezettségemet.

  Elnök. – A vitát lezárom.

A szavazásra holnap kerül sor.

Írásbeli nyilatkozatok (az eljárási szabályzat 149. cikke)

  Maria Da Graça Carvalho (PPE) , írásban. – (PT) Az, hogy az afrikai államok – amelyek gyakran gyenge országok, amelyek csak nemrég emelkedtek ki a konfliktushelyzetekből, vagy amelyek nem rendelkeznek kellően erős intézményekkel vagy megfelelő erőforrásokkal – nem képesek hatékony közegészségügyi politikákat alkalmazni, és különösen, hogy nem tudják garantálni a hozzáférést a megfelelő egészségügyi szolgáltatásokhoz, nagy kihívást és globális felelősséget jelent. Létfontosságú, hogy az EU-nak legyen egy olyan, az egész világra kiterjedő víziója az egészségügyi ellátásról, amelynek vezérelveit minden vonatkozó stratégiai ágazatra alkalmazni kell. Az oktatásba történő beruházások és kapacitásnövelés pozitív következményekkel jár az egészségügyre világszerte, és felszólítom az Európai Uniót, hogy aktívan támogassa a tanult egészségügyi szakemberek továbbképzését. Az EU tagállamai számára létfontosságú, hogy migrációs politikájuk ne gátolja meg, hogy a harmadik országokban az egészségügyi szakemberek hazájukban maradjanak. Szorgalmazom, hogy tartsuk be a fejlődő országokban az egészség terén mutatkozó emberi erőforrás-hiányra vonatkozó európai uniós cselekvési stratégiában vállalt kötelezettségeket. Az EU-nak a körkörös migrációt kell támogatnia, mint olyan eszközt, amellyel csökkenthető a nehéz helyzetben lévő országokból történő agyelszívás.

  Corina Creţu (S&D) , írásban. – (RO) Szubszaharai Afrika lakosságának egészségügyi helyzete az egyik legnagyobb feladat elé állítja az EU humanitárius és fejlesztési politikáját. Úgy vélem, hogy a helyzet tragédiája azzal írható le a legjobban, hogy a térség lakosságának várható élettartama az európai polgárok élettartalmának megközelítőleg a felét éri el. A jelentés egyértelműen megnevezi az okokat, kiemeli a szükséges megoldásokat és azt, hogy mekkora felelősség terhel minket a helyzet kialakulásában. Az egészségügyi ellátásra fordított nemzetközi pénzösszegek az oktatásra fordított pénzek felét teszik ki. Anélkül, hogy a legkisebb mértékben is leértékelném az oktatást, úgy vélem, hogy ez az aránytalanság egy tévedést tükröz, amelyet ki kell javítani a jövőben.

Ráadásul az is a jelenlegi válság fennmaradásához vezet, hogy a fejlett országok az afrikai államokban élő orvosok és nővérek elvándorlását ösztönzik. Úgy vélem, hogy amikor hasonló kulcsfontosságú területeken szakemberek toborzására kerül sor, nagyobb előrelátással – különösen az EU országainak részéről – jelentős haladást lehetne elérni Afrika egészségügyi ellátásának javításában.

  João Ferreira (GUE/NGL) , írásban. – (PT) Az egészségügyi ellátáshoz való egyetemes jog sajnos még messze áll a megvalósulástól. Emberek milliói még mindig nem jutnak hozzá az alapvető egészségügyi ellátáshoz, sok országban a várható élettartam még mindig botrányosan alacsony, gyerekek milliói még mindig belehalnak olyan betegségekbe, amelyeket meg lehetne előzni vagy gyógyítani. A helyzetet még súlyosabbá teszi, hogy fennmaradása vagy megszűnése politikai döntésektől függ. Ezekben a döntésekben a legnagyobb erőt a nagy gazdasági és pénzügyi csoportok érdekei képviselik. A multinacionális gyógyszeripari cégek továbbra is megakadályozzák azoknak a gyógyszereknek az olcsóbb előállítását, amelyek lehetővé tennék emberéletek milliónak megmentését. Nemzetközi pénzügyi intézmények továbbra is úgynevezett „szerkezeti reformokat” írnak elő azzal, hogy fenntartják az országok felháborító külföldi adósságát a fejlődő világban, és elvonásokat és privatizációt rendelnek el az egészségügyi szektorban, miközben ott a hiány már így is hatalmas. Azzal lehetne érdemben javítani ezeknek az országoknak az egészségügyi ellátórendszerén, ha először is azonnal elutasítanák az úgynevezett „gazdasági partneri megállapodásokat”, amelyek megvalósítása, abban a formában, ahogyan azt az EU elő kívánja írni, súlyosbítja a függőségi kapcsolatokat és még nagyobb hatással van ezen országok legfontosabb célkitűzéseire; másodsorban pedig felszámolnák külföldi adósságaikat ás megfelelő fejlesztésisegély- és együttműködési politikákat valósítanának meg.