A jogalkotói hatáskör 

Az Európai Parlament a Tanács mellett mint uniós társjogalkotó alapvető szerepet játszik az uniós döntéshozatalban.

Az európai törvények túlnyomó többségét az Európai Parlament és a Tanács közösen fogadja el, az Európai Bizottság javaslata alapján. Az eljárást rendes jogalkotási eljárásnak vagy együttdöntési eljárásnak nevezik.

Egyes esetekben az európai szerződések speciális jogalkotási eljárásokat írnak elő, mint például a konzultáció és a jóváhagyás, ahol a Parlament nem egyenlő a Tanáccsal, mint a rendes jogalkotási eljárás során.

A Parlament munkája a jogalkotási szövegen akkor kezdődik, amikor megkapja a javaslatot a jogalkotást kezdeményező Európai Bizottságtól. A javaslatot egy vagy több bizottság elé utalják, és egy európai parlamenti képviselőt bíznak meg a jelentés elkészítésével. Ezt a képviselőt jelentéstevőnek nevezik. Ha a jogszabály széles körű kérdéseket érint, különböző bizottságokból társ-jelentéstevőket lehet kijelölni.

A képviselőcsoportok képviselői közötti viták és a kompromisszumot kereső konzultációk után a parlamenti bizottság szavaz a jelentéstervezetről, és adott esetben módosítja azt. Miután a szöveget felülvizsgálták és a plenáris ülésen elfogadták kimondható, hogy a Parlament hivatalosan elfogadta álláspontját.

A rendes jogalkotási eljárás számos területen (például a gazdaságirányítás, a bevándorlás, az energia, a közlekedés, a környezetvédelem és a fogyasztóvédelem) azonos jogalkotási jogkörrel ruházza fel az Európai Parlamentet és az Európai Unió Tanácsát.

Az eljárást együttdöntési eljárás néven a Maastrichti Szerződés (1992) vezette be, majd az Amszterdami Szerződés (1999) tejesztette ki és tette hatékonyabbá.

A Lisszaboni Szerződéssel (2009) a rendes jogalkotási eljárás az EU döntéshozatali rendszerének fő jogalkotási eljárásává vált.

A rendes jogalkotási eljárás keretében egy jogalkotási szöveg legfeljebb három parlamenti olvasaton eshet át, és csak akkor léphet hatályba, ha a Parlament és a Tanács megállapodásra jut a végső szövegezésről.

Valójában ez az eljárás biztosítja, hogy az európai parlamenti képviselők, mint az európaiak közvetlenül választott képviselői jogosultak az uniós szabályok kialakítására és az uniós politikák választóik elvárásainak megfelelő irányítására.

Kezdetben az 1957-es Római Szerződés tanácsadó szerepet biztosított az Európai Parlamentnek a jogalkotási folyamatban; a Bizottság jogszabályt javasolt, a Tanács pedig elfogadott.

Az együttdöntési eljárás bevezetése és a Parlament előjogainak fokozatos kiterjesztése a későbbi szerződésmódosításokkal azt jelentette, hogy a múltban széles körben alkalmazott jogalkotási eljárások némelyike mára csak korlátozott számú esetre vonatkozik.

Az Európai Parlament konzultáció keretében jóváhagyhat vagy elutasíthat egy jogalkotási javaslatot, illetve módosításokat javasolhat.

A Tanács jogilag nem köteles figyelembe venni a Parlament véleményét, de az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlatával összhangban nem hozhat határozatot anélkül, hogy azt megkapta volna.

Ez az eljárás most olyan jogalkotási területekre vonatkozik, mint a belső piaci mentességek és a versenyjog.

Egyes esetekben az Európai Unióról szóló szerződés vagy az Európai Unió működéséről szóló szerződés előírja, hogy az Európai Parlamentnek egyetértését kell adnia egy eljárás befejezéséhez.

Ez azt jelenti, hogy a Parlament jóváhagyhat vagy elutasíthat egy javasolt jogszabályt, de nem módosíthatja azt. Ha a Parlament nem adja egyetértését, a Tanács nem fogadhatja el a jogi aktust.

Szükség van a Parlament egyetértésére, amikor a megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló új jogszabályt fogadnak el.

Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha a Tanács intézkedéseket fogad el olyan területeken, ahol az EU nincs kifejezetten felruházva hatáskörrel, de mégis szükség van rá az európai szerződésekben meghatározott célok eléréséhez – ez az Európai Unió működéséről szóló szerződés 352. cikke szerinti rugalmassági záradékként ismert.

Az egyetértés, amelyet korábban hozzájárulási eljárásnak neveztek, a jogszabályok elfogadásán kívül más célokra is érvényes. Az Európai Parlament egyetértését kérik az Európai Unió által megtárgyalt nemzetközi megállapodásokhoz, vagy valamely ország EU-hoz való csatlakozására vagy kilépésére vonatkozó megállapodásokhoz.

Ezenkívül a Parlamentnek egyetértését kell adnia az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke szerinti tanácsi határozatokhoz, amelyek megállapíthatják, hogy egy uniós országot az uniós értékek súlyos megsértésének veszélye fenyeget, vagy már súlyosan és tartósan megsérti az uniós értékeket.

Amikor az Európai Parlament és a Tanács jogalkotási aktust fogad el, felhatalmazhatja a Bizottságot az adott jogalkotáshoz kapcsolódó nem jogalkotási aktusok elfogadására.

Kétféle nem jogalkotási aktus létezik:

• végrehajtási aktusok – ahol a Bizottság célja, hogy feltételeket teremtsen a jogalkotási aktus valamennyi uniós országban történő egységes végrehajtásához
• felhatalmazáson alapuló jogi aktusok – ahol a Bizottság felhatalmazást kap a jogalkotási aktus egyes nem alapvető elemeinek kiegészítésére vagy módosítására.

A végrehajtási aktusokat az uniós országok szakértőiből álló bizottságok elé terjesztik. Az eljárás során a Parlamentet tájékoztatják, és az megőrzi ellenőrzési jogát.

Az illetékes parlamenti bizottság javaslata alapján a Parlament kifogást emelhet, jelezve, hogy a végrehajtási intézkedés tervezete meghaladja az érintett jogalkotási aktusban meghatározott hatásköröket, vagy egyéb tekintetben nem áll összhangban az uniós joggal.

A Parlament a megfelelő jogalkotási eljárás keretében kérheti a Bizottságot az intézkedések visszavonására vagy módosítására, vagy új javaslatot nyújthat be.

A felhatalmazáson alapuló jogi aktusokat jellemzően akkor alkalmazzák, ha a jogalkotási aktus egyes elemeit rendszeresen ki kell igazítani, hogy azok figyelembe vegyék a műszaki vagy tudományos fejlődést. A gyakorlatban a Parlament és a Tanács társjogalkotói jogköreinek egy részét átruházzák a döntések gyors és hatékony meghozatala érdekében.

A jogalkotási aktus rendelkezéseivel összhangban a Parlament vagy a Tanács az értesítés kézhezvételétől számított bizonyos határidőn belül (általában két hónapon belül) kifogást emelhet a felhatalmazáson alapuló jogi aktus ellen. Ha ez megtörténik, a felhatalmazáson alapuló jogi aktus nem léphet hatályba.

Az Európai Parlament vagy a Tanács dönthet úgy is, hogy visszavonja a Bizottságra ruházott felhatalmazást.

Az Európai Bizottság hatáskörébe tartozik a legtöbb jogalkotási javaslat uniós szintű előterjesztése.

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 225. cikke azonban feljogosítja a Parlamentet arra, hogy felkérje a Bizottságot egy adott témában jogalkotási javaslat benyújtására.

A Parlament és a Bizottság megállapodása értelmében a Bizottság kötelezettséget vállalt arra, hogy három hónapon belül válaszol egy ilyen kérésre. Ha a Bizottság úgy dönt, hogy a Parlament kérésére nem tesz javaslatot jogszabályra, álláspontját meg kell indokolnia a Parlament előtt.

A Parlamenten belül a témával foglalkozó bizottság vagy egy vagy több képviselő terjeszthet elő igényt új jogszabályjavaslatra. A költségvetési bizottság véleményt nyilváníthat a javaslat pénzügyi vonatkozásairól.

Az Európai Unióról szóló szerződés 17. cikke értelmében a Bizottság kezdeményezi az EU éves és többéves programját. E cél elérése érdekében a Bizottság elkészíti munkaprogramját.

Az Európai Parlament együttműködik a Bizottsággal a Bizottság munkaprogramjának kidolgozása során, a Bizottságnak pedig figyelembe kell vennie a Parlament által ebben a szakaszban megfogalmazott prioritásokat.

A program Bizottság általi elfogadását követően a Parlament, a Tanács és a Bizottság megbeszéléseket folytat, és megállapodik egy közös nyilatkozatban, amely meghatározza az EU célkitűzéseit és prioritásait.

A Parlament és a Bizottság közötti, a Bizottság munkaprogramjával kapcsolatos együttműködés részletes szabályait a két intézmény közötti kapcsolatokról szóló keretmegállapodás határozza meg.