JELENTÉS a kárókatonák által a halállományra, a halászatra és az akvakultúrára nézve okozott károk mérséklését célzó európai kárókatonaállomány-kezelési terv kidolgozásáról

10.11.2008 - (2008/2177(INI))

Halászati Bizottság
Előadó: Heinz Kindermann

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÁLLÁSFOGLALÁSÁRA IRÁNYULÓ INDÍTVÁNY

a kárókatonák által a halállományra, a halászatra és az akvakultúrára nézve okozott károk mérséklését célzó európai kárókatonaállomány-kezelési terv kidolgozásáról

(2008/2177(INI))

Az Európai Parlament,

–   tekintettel a halászati erőforrások közös halászati politika alapján történő védelméről és fenntartható kiaknázásáról szóló, 2002. december 20-i 2371/2002/EK tanácsi rendeletre[1],

–   tekintettel a Tanácshoz és az Európai Parlamenthez intézett, „A közös halászati politika szerepe az ökoszisztéma-alapú szemlélet tengergazdálkodásban való érvényesítésében” című bizottsági közleményre (COM(2008)0187),

–   tekintettel a vadon élő madarak védelméről szóló, 1979. április 2-i 79/409/EGK tanácsi irányelvre („madárvédelmi irányelv”)[2],

–   tekintettel a Bizottságnak a közös halászati politika reformjáról („Ütemterv”) szóló közleményére (COM(2002)0181),

–   tekintettel a Tanácshoz és az Európai Parlamenthez intézett, „Az európai akvakultúra fenntartható fejlődésére vonatkozó stratégia” című bizottsági közleményre (COM(2002)0511),

–   tekintettel a Mezőgazdasági és Halászati Tanács 2003. január 27–28-án, Brüsszelben tartott ülésének következtetéseire,

–   tekintettel az európai halászat kárókatonákkal kapcsolatos problémáiról szóló, 1996. február 15-i állásfoglalására[3],

–   tekintettel a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelméről szóló, 1992. május 21-i 92/43/EGK tanácsi irányelvre[4],

–   tekintettel eljárási szabályzata 45. cikkére,

–   tekintettel a Halászati Bizottság jelentésére (A6-0434/2008),

A. tekintettel a nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo) állományának az Európai Unió területén való gyors bővülésére, amely madarak teljes populációja az elmúlt 25 évben hússzorosára nőtt Európában, és a becslések szerint mára legalább 1,7–1,8 millió példányt számlál,

B.  mivel kimutatható, hogy e madarak az akvakultúrákban és számos vadon élő halfaj állományában tartós károkat okoznak az Unió sok tagállamában az édesvizekben és a tengerpartok mentén,

C. mivel a tengeri és tengerparti területekkel, valamint az édesvizekkel való gazdálkodás ökoszisztéma-alapú megközelítésének átültetéséhez harmonikus politika szükséges, amely képes biztosítani az egyensúlyt a halállományok tartós használatának eltérő, de teljességgel jogszerű céljai között: egyfelől a madárvédelem és a madár- és halfauna sokféleségének megőrzése, másfelől a halászoknak és halgazdászoknak a halállományok gazdasági hasznosításához fűződő jogos érdeke között; továbbá mivel az európai angolnaállomány helyreállítására vonatkozó intézkedések megállapításáról szóló, 2007. szeptember 18-i 1100/2007/EK tanácsi rendelet[5] jó példával szolgál az efféle harmonikus politikára;

D. mivel e madarak emellett számos EU-tagállamban tartós károkat okoztak egyes földrajzi területek vegetációjában,

E.  mivel jelenleg nem folyik megfelelő tudományos és igazgatási szintű kétoldalú vagy multilaterális koordináció az EU-n belül, illetve az érintett harmadik országokkal, amely e jelenség kezelésére és a folyamattal szembeni fellépésre irányulna, elsősorban ami a kormoránok EU-n belüli teljes populációjára vonatkozó megbízható és általánosan elfogadott adatokat illeti,

F.   mivel a Phalacrocorax carbo sinensis alfajt már 1997-ben törölték azon madárfajok jegyzékéből, amelyekre az élettér tekintetében különleges védelmi intézkedések érvényesek (a madárvédelmi irányelv I. melléklete), miután legkésőbb 1995-re elérte a kedvező védettségi állapotot (favourable conservation status), míg a Phalacrocorax carbo carbo alfajt, amely sohasem volt veszélyeztetett, e jegyzékbe egyáltalán fel sem vették,

G. mivel a madárvédelmi irányelv 9. cikke lehetővé teszi a tagállamok és a régiók számára, hogy a „súlyos károsodás” megelőzése érdekében időben korlátozott ellenintézkedéseket hozzanak, amennyiben ezáltal a madárvédelmi irányelv védelmi célkitűzéseit (értsd: a madárfaj kedvező védettségi állapotát) nem veszélyeztetik,

H. mivel egy adott régióban minél jobban közelít a kárókatonák száma a nagy vízfelületek „eltartóképességéhez” (carrying capacity), a súlyos károsodás veszélye aránytalanul nagy mértékben fokozódik, míg a helyi ellenintézkedések hatékonysága erősen csökken,

I.   mivel a madárvédelmi irányelvben a „súlyos károsodás”[6] pontosan meg nem határozott fogalma, amely a tagállamokban a madárpopuláció szabályozását célzó közvetlen beavatkozásokat tesz lehetővé, jelentős jogi bizonytalanságot okozott a nemzeti igazgatási rendszerek számára, és komoly szociális konfliktusokra ad okot,

J.   mivel a nemzetközi szakértői grémiumoknak a kárókatonákkal kapcsolatos európai problémákat illető következtetései alapvető ellentmondásban állnak egymással, mint ahogyan azt a REDCAFE[7], valamint a FRAP[8] és az EIFAC[9] zárójelentése is jól mutatja,

K. mivel a kárókatonák által okozott károk enyhítését célzó intézkedések engedélyezése és finanszírozása a tagállamok, illetve a régiók hatáskörébe tartozik, mivel azonban – költöző madár lévén – a kárókatona-állomány fenntartható kezelése csak valamennyi érintett tagállam és régió összehangolt fellépésével, az Európai Unió segítségével valósítható meg,

L.  mivel „Az európai akvakultúra fenntartható fejlődésére vonatkozó stratégia” című bizottsági közlemény „Ritkítás védett fajok által” című szakasza az alábbiakat tartalmazza: „Az akvakultúra-létesítményekben élő állományokat egyes védett, vadon élő madár- és emlősfajokkal ritkítani lehet, ami ugyanakkor az akvakultúra-vállalkozás jövedelmezőségét jelentősen befolyásolhatja. Nehéz fellépni e ragadozók ellen, különösen nagyobb tavak vagy lagúnák esetében. A repellensek hatásossága kétséges, mivel a ragadozók hamar hozzájuk szoknak. A kárókatonák esetében a halászat és az akvakultúra számára talán az egyetlen védelem a továbbra is bővülő vadon élő populációval való gazdálkodás”,

M. mivel a Tanács a 2003. január 27–28-i ülésén az európai akvakultúra fenntartható fejlesztési stratégiája tekintetében azt kérte, hogy „közös stratégiát dolgozzanak ki a hallal táplálkozó állatokra (például a kárókatonákra) vonatkozóan”,

N. tekintettel a Bizottság által a közelmúltban közzétett „Guidelines for Population Level Management Plans for Large Carnivores”[10] című dokumentumra, különösen a „favourable conservation status” és a „minimum viable population” fogalmak tisztázása és azon megállapítás tekintetében, hogy a védelmi célokat könnyebben el lehet érni, ha a fajhoz tartozó egyedek száma a terület elméleti maximális eltartóképessége alatt tartható;

O. mivel az eddigi legkülönbözőbb nemzeti, regionális és helyi intézkedések igazolhatóan csak igen korlátozott mértékben mérsékelték a kárókatona-populáció okozta károkat,

P.  mivel az elmúlt években a halászati ágazatra vonatkozó adatgyűjtéshez rendelkezésre álló eszközöket (pl. 11 07 02. költségvetési jogcím: A halászati erőforrás-gazdálkodás támogatása (a tudományos szakvélemények javítása)) nem merítették ki teljesen,

Q. mivel a madárvédelmi irányelv 9. cikke alapján jelenleg szinte valamennyi tagállamban engedélyezett, a helyi kárelhárítást célzó eltérések a jelentős igazgatási többletterhek és a társadalmi költségek ellenére nem eredményezték a probléma tartós enyhülését,

R.  mivel a Bizottság az érintettek (halászati és horgászegyesületek, akvakultúra-üzemeltetők stb.), a tudományos világ, valamint a tagállamok és régiók grémiumainak és képviseleteinek többszöri kérése ellenére sem volt kész új javaslatokat előterjeszteni ezen európai szintű problémakör megoldására,

1.  felhívja a Bizottságot és a tagállamokat, hogy a rendszeres és tudományos adatgyűjtés támogatása révén bocsásson közre megbízható és általánosan elismert adatokat az európai kárókatona-állományok teljes populációjáról és szerkezetéről, valamint termékenységi és halandósági paramétereiről;

2.  javasolja, hogy a kárókatona-állományoknak az EU és a tagállamok által támogatott, rendszeres nyomon követése révén dolgozzanak ki megbízható, általánosan elismert és évente aktualizált adatbázist az európai kárókatona-állományok alakulásáról, létszámáról és földrajzi eloszlásáról, a halászati kutatóintézetek és a halászati hatóságok szélesebb körű bevonásával;

3.  felhívja a Bizottságot, hogy indítson útjára és finanszírozzon egy olyan tudományos projektet, amely a költő populációra, a termékenységre és a halandóságra vonatkozó, jelenleg ismert adatok alapján becslési modellel szolgálhat a teljes kárókatona-populáció terjedelmét és szerkezetét illetően;

4.  felhívja a Bizottságot és a tagállamokat, hogy megfelelő módon támogassák a tudományos és igazgatási szintű kétoldalú és multilaterális csere megfelelő feltételeit mind az EU-n belül, mind harmadik országokkal, és olyan módon jelöljék meg az eredmények, közlemények, adalékok és kiadványok, és különösen a statisztikák eredetét, hogy azok tudományos, hivatalos vagy különösen a természet- és madárvédelmi egyesületek esetében egyesületi jellege egyértelműen kitűnjék;

5.  felhívja a Bizottságot, hogy egyrészt a REDCAFE, másrészt a FRAP és az EIFAC a kárókatonaállomány-kezelési tervre vonatkozó, egymásnak ellentmondó következtetéseit összehasonlító vizsgálatnak vesse alá;

6.  felhívja a Bizottságot, hogy hozzon létre az érintettség szerint kiegyensúlyozottan összeállított munkacsoportot azzal a kötelező megbízatással, hogy egy éven belül szisztematikusan végezze el a tagállami szintű kárókatonaállomány-kezelési intézkedések költség–haszon elemzését, logikai és tudományos kritériumok alapján értékelje azok ésszerűségét, és terjesszen elő ajánlást;

7.  felhívja a Bizottságot, hogy készítsen európai szinten összehangolt, többfokozatú kárókatonaállomány-kezelési tervet, amely a kárókatona-állományokat hosszú távon integrálja a kultúrtájba, nem veszélyeztetvén a madárvédelmi irányelv és a Natura 2000 célkitűzéseit a halfajok és vízi ökoszisztémák területén;

8.  nyomatékosan felhívja a Bizottságot, hogy a jobb jogi egyértelműségre való tekintettel haladéktalanul határozza meg pontosan a madárvédelmi irányelv 9. cikk (1) bekezdés a) pontjának harmadik francia bekezdésében szereplő „súlyos károsodás” fogalmát az egységes értelmezés érdekében;

9.  felhívja továbbá a Bizottságot, hogy a madárvédelmi irányelv 9. cikkének (1) bekezdése szerinti eltérések jellegére vonatkozóan adjon ki általánosabb iránymutatásokat, ideértve azon terminológia egyértelműbbé tételét is, amely esetében kétértelműség állhat fenn;

10. nyomatékosan felhívja a Bizottságot és a tagállamokat, hogy tudományos és igazgatási szintű megerősített koordináció, együttműködés és kommunikáció révén segítsék elő a kárókatona-állományok fenntartható kezelését, valamint teremtsenek megfelelő feltételeket egy európai szintű kárókatonaállomány-kezelési terv létrehozásához;

11. felhívja a Bizottságot, hogy vizsgáljon meg valamennyi rendelkezésre álló jogi eszközt a kárókatona-állomány halászatra és akvakultúrára gyakorolt káros hatásainak csökkentésére, és hogy az európai akvakultúra támogatását célzó kezdeményezésének további kidolgozása során vegye figyelembe egy európai szintű kárókatonaállomány-kezelési terv kedvező hatásait, és ezzel kapcsolatban adott esetben terjesszen elő javaslatokat a kárókatonákkal kapcsolatos problémakör megoldására;

12. felhívja a Bizottságot és a tagállamokat, hogy az uniós költségvetésben, különösen a 11 07 02. költségvetési jogcímben (A halászati erőforrás-gazdálkodás támogatása (a tudományos szakvélemények javítása)A halászati erőforrás-gazdálkodás támogatása (a tudományos szakvélemények javítása)) a halászati ágazatra vonatkozó adatgyűjtéshez rendelkezésre álló eszközöket bocsássák rendelkezésre az Európai Unió területén élő kárókatona-állományra vonatkozó adatgyűjtés, elemzések és előrejelzések számára is, előkészítendő e madárfajok jövőbeni rendszeres nyomon követését;

13. utasítja elnökét, hogy továbbítsa ezt az állásfoglalást a Tanácsnak, a Bizottságnak, valamint a tagállamok kormányainak és parlamentjeinek.

• [1]  HL L 358., 2002.12.31., 50. o.
• [2]  HL C 103., 1979.4.25., 1. o.
• [3]  HL C 65., 1996.3.4., 141. o.
• [4]  HL L 206., 1992.7.22., 7. o.
• [5]  HL L 248., 2007.9.22., 17. o.
• [6]  9. cikk, (1) bekezdés, a) pont, második francia bekezdés.
• [7]  A REDCAFE (Reducing the Conflict between Cormorants and Fisheries on a Pan-European Scale) egy, a Bizottság által az 5. kutatási és fejlesztési keretprogram keretében finanszírozott, 2005-ben lezárult projekt.
• [8]  A FRAP (Framework for Biodiversity Reconciliation Action Plans) egy, a Bizottság által az 5. kutatási és fejlesztési keretprogram keretében finanszírozott, 2006-ban lezárult projekt.
• [9]  Az EIFAC (European Inland Fisheries Advisory Commission) a FAO tanácsadó szerveként működő regionális halászati grémium a belvízi halászat és az akvakultúra területén.
• [10]  Lásd: http://ec.europa.eu/environment/nature/conservation/species/carnivores/index_en.htm.

INDOKOLÁS

A kárókatonafélék (Phalacrocorax alnem) a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjébe tartoznak. E világszerte elterjedt vízimadarak közepes-nagy méretűek, és telepeket alkotva költenek[1]. Az Európában legelterjedtebb kárókatonafaj a nagy kárókatona, a Phalacrocorax carbo, amelynek két alig megkülönböztethető alfaja létezik: a Phalacrocorax carbo carbo és a Phalacrocorax carbo sinensis. Európában őshonosak. Mind a tengerparton, mind édesvizeknél előfordulnak. A szárazföld belsejében előnyben részesítik a nagy kiterjedésű vízfelületeket, azonban vadászat céljából egészen a középhegységek kisebb folyóihoz elrepülnek. A kárókatonák részben vonuló madarak, amelyek a költési időszakot követően szétszóródva hosszabb-rövidebb vándorútra kelnek. Különösen az északi félteke hideg–mérsékelt öve alatt élő kárókatonák költöznek télen gyakran több száz kilométerre délre.

A kárókatonák kizárólag hallal táplálkoznak, napi táplálékszükségletük 400–600 g hal. A kárókatonák a táplálkozás tekintetében „opportunisták”, azaz számukra egyetlen halfaj sem élvez elsőbbséget, hanem minden halat megesznek, ami a mindenkori vizekben a legkönnyebben zsákmányul ejthető. Leggyakrabban a 10–25 cm-es halakra vadásznak, de nagyobb (akár 60 cm hosszú és 1 kg tömegű) példányokkal is megbirkóznak.

Vadászat céljából a kárókatonák a vízfelszínről nyílegyenesen a mélybe merülnek, majd a zsákmányt nagy ügyességgel üldözik, míg a csőrükkel meg nem ragadják és a vízfelszínre nem hozzák. Kimondottan kolóniákban élő madarakként a kárókatonák többnyire nagy csapatokban repülnek vadászni a vizekhez. Rendszerint minden madár magának vadászik, azonban gyakori, hogy ezt 25 vagy akár több száz madarat számláló csoportokban teszik, amikor is a halakat első lépésben bekerítik, következésképpen egyes vizek halállományának nagy százalékát képesek aránylag rövid idő alatt felfalni. Mivel a kárókatonák hosszú életű nagymadarak, és először 3–5 éves korukban kezdenek el költeni, a teljes európai populáció feltehetőleg (legalább) 1,7–1,8 millió madarat számlál[2].

Többek között az 1979-ben elfogadott madárvédelmi irányelv (79/409/EGK), valamint az ahhoz kapcsolódó, a madarak költőhelyeinek védelmét szolgáló intézkedések a kárókatona-állomány aránytalanul nagy bővüléséhez vezettek, és e madarak azóta a hagyományos költőhelyeiktől jóval távolabb már olyan térségekben is megtelepedtek, ahol korábban sosem fordultak elő. Ez a jelentős állomány az Európai Unió számos területén közvetlen hatással van a helyi halpopulációkra, illetve a halászatra, és ezáltal a kárókatonák jelenléte európai szintű problémává nőtte ki magát.

A part menti és édesvízi halállományokkal kapcsolatos problémára rávilágítandó, hangsúlyozni kell, hogy a kárókatonák a napi 400-600 g halat kitevő táplálékfelvételükkel évente több mint 300 000 tonna halat fogyasztanak el az európai vizekből. Számos tagállamban ez többszöröse annak, mint amit a hivatásos belvízi halászat és a haltenyésztés étkezési célra kitermel. Így például a 300 000 tonna meghaladja a Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Németország, Magyarország és Csehország akvakultúra-ágazaton belüli együttes haltermelését.

Különösen jelentős a veszteség az egyébként is veszélyeztetett halfajok, mint például az angolna, a pénzes pér, a vésettajkú paduc és a kavicsra ívó egyéb fajok, valamint a fiatal lazacok (Smolts) esetében. A hálós halászat ráadásul nem csak a fogási lehetőségek visszaesésétől szenved, hanem az elszakított hálók okozta közvetlen károktól is.

Ezen a területen eddig még nem került sor az intézkedések uniós szintű összehangolására, illetve a nemzeti jogok harmonizálására. Az Európai Bizottság által az 5. kutatási és fejlesztési keretprogramon belül finanszírozott projektek[3] közül kettő – a FRAP (2006-ban zárult) és a REDCAFE (2005-ben zárult) – többek között a kárókatonákkal kapcsolatban a haltenyésztés és a madárvédelem közötti érdekellentét kérdésével is foglalkozott, és ennek során különböző következtetésekre jutott.

Nemzetközi szinten a kárókatonákkal kapcsolatos kérdéseket már 1994-ben, a Bonni Egyezmény[4] tudományos tanácsának találkozóján is megvitatták, azzal a javaslattal, hogy dolgozzanak ki egy kárókatonaállomány-kezelési tervet, ami azonban a későbbiekben sem eredményezett semmilyen konkrét intézkedéscsomagot.

A kárókatonákkal kapcsolatos probléma megoldásával kapcsolatos közösségi stratégiára vonatkozó uniós szintű hivatalos vélemények 1996 óta léteznek[5]. Az európai kárókatonaállomány-kezelési tervvel kapcsolatos konkrét igényeket a közelmúltban, 2007 novemberében, az EIFAC (a FAO Európai Belvízi Halászati Tanácsadó Bizottsága) bonni konferenciáján[6] fogalmazták meg. Az ACFA (Halászati és Akvakultúra-ágazati Tanácsadó Bizottság) többségében szintén támogatja egy ilyen terv kidolgozását[7].

Az eddigiekben az egyes tagállamokban engedélyezett intézkedések szinte kivétel nélkül csupán arra irányulnak, hogy a kárókatonákat távol tartsák, illetve elűzzék bizonyos vizektől, azaz olyan egyéb vizekhez tereljék őket, ahol a károkozás veszélye kisebb.

A számos alkalmazott módszer közül az intenzív halgazdaságokban leginkább a kisebb tavak lefedése bizonyult a legjobb megoldásnak. A nagyobb tavaknál és a szabad vizeknél, ahol a lefedés nem kivitelezhető, a leghatékonyabb intézkedések azok voltak, amikor a madarak távoltartását néhányuk lelövésével segítették elő[8]. A madarak elűzését célzó valamennyi módszer hatékonyságát azonban – a jelentős ráfordítás mellett – az korlátozza, hogy csak akkor működnek, ha az adott térségben a madarak egyedszáma viszonylag alacsony, és így a közelben fekvő egyéb vizek mentén elegendő táplálékot találnak.

A költőtelepeket érintő intézkedéseket és beavatkozásokat eddig csupán néhány tagállamban és ott is csak – Dánia kivételével – néhány kivételes esetben engedélyezték.

Eddig a kárókatonák költőhelyeinek csökkenése volt az egyetlen olyan tényező, amely e madarak elterjedését tartósan fékezni tudta. Az egyéb bevethető intézkedések – mint például a költőhelyek feldúlása, a madarak költési idő alatti megzavarása vagy a tojások olajjal való bepermetezése – különböző okokból vagy túl munka- és költségigényesek voltak, vagy politikailag voltak vitatottak ahhoz, hogy rendszeresen alkalmazhatók legyenek.

Jogi helyzet

A kárókatonára mint a természetben előforduló madárfajra kiterjed a vadon élő madarak védelméről szóló, 1979. április 2-i 79/409/EGK tanácsi irányelv[9] hatálya. Ellentétben a soha nem veszélyeztetett Phalacrocorax carbo carbo alfajjal, a Phalacrocorax carbo sinensis alfajt eredetileg felvették az I. mellékletben szereplő, azon madárfajokról készült jegyzékbe, amelyekre különleges védelmi intézkedések vonatkoznak. Ezt az alfajt azonban 1997-ben törölték erről a listáról, mivel fennmaradása tekintetében 1995 óta már nem mutatható ki kedvezőtlen helyzet.

Mivel a kárókatonák nem szerepelnek a madárvédelmi irányelvnek a vadászható madárfajokat felsoroló jegyzékében (II.1. és II.2. melléklet), ezért kizárt e madarak rendszeres vadászatának lehetősége. Ez a madárfaj az összes egyéb vadon élő fajhoz hasonlóan általánosságban szinte teljes védelmet élvez, következésképpen tilos e madarakat szándékosan befogni és elpusztítani, a fészkeket és tojásokat szándékosan károsítani vagy elpusztítani, valamint a madarakat – különösen a költési időszakban – szándékosan zavarni.

A tagállamok azonban a madárvédelmi irányelv[10] értelmében „a növényi kultúrák, az állatállomány, az erdők, a halgazdaságok és a vizek súlyos károsodásának megelőzése érdekében” vagy „a növény- és állatvilág védelme érdekében” eltérhetnek ezektől a szigorú védelmi intézkedésektől, amennyiben nincs más kielégítő megoldás. Az ilyen jellegű kivételek jóváhagyásához azonban megalapozott bizonyítékokat kell szolgáltatni arra vonatkozóan, hogy „jelentős kár” fenyeget[11].

A halászati övezetek és a vadon élő állatok és növények tekintetében okozott károkra vonatkozó megalapozott bizonyítékok hiányában – amelyek indokolttá tennék az eltérést – az ilyen jellegű intézkedések a madárvédelmi irányelvbe ütköznek. A valamely madárfaj által okozott „jelentős kár” fogalmát a gyakorlatban különféleképpen értelmezik, és ezért a fogalom pontosabb meghatározására van szükség. Ennélfogva a tagállamok, illetve azok tartományai és régiói illetékesek abban, hogy helyi, illetve regionális szinten engedélyezzék a kárókatonák által okozott károk mérséklését célzó intézkedéseket.

Az elmúlt évekből erre különböző, időben vagy területileg behatárolt példák állnak rendelkezésre: így például engedélyezték a madarak lelövését egyes területeken (Svédországban, Lengyelországban, Olaszországban, Dániában, Németországban, Ausztriában), bizonyos időszakokban (Romániában, Észtországban) vagy meghatározott kvótákban (Franciaországban, az Egyesült Királyságban, Szlovéniában), továbbá eseti jelleggel engedélyeztek a költőtelepekkel kapcsolatos beavatkozásokat (a költőhelyül szolgáló fák kivágása, a tojások terméktelenné tétele által). Néhány – költőterület szempontjából is fontos – tagállamban (pl. Hollandiában, Finnországban, Belgiumban) azonban semmilyen intézkedést nem engedélyeznek a kárókatonákkal szemben, még nyilvánvaló károk esetében sem.

Az előadó véleménye szerint – habár ezen a területen elsődlegesen a tagállamok és azok alárendelt szervei az illetékesek – a pusztán helyi és/vagy nemzeti szintű intézkedések bizonyítottan nem alkalmasak arra, hogy a kárókatonák európai halállományra és halászatra gyakorolt hatását tartósan csökkentsék. Ezért egy közösségi szintű, jogilag kötelező megközelítés, amelyet Európa-szerte elfogadnak és végrehajtanak, nemcsak ajánlatos, hanem feltétlenül szükséges is lenne, és nem utolsósorban minden érintett érdekcsoport részére nagyobb jogbiztonságot szavatolna.

Tekintettel a kárókatona mint vándormadár nagy mobilitására is, egy összehangolt, európai szintű cselekvési terv, illetve kezelési terv tűnik az egyetlen célravezető megközelítésnek, amely semmiképpen sem lehet ellentétes az 1979-es madárvédelmi irányelv célkitűzéseivel. Egy ilyen terv ugyanis értelemszerűen szavatolná ezen irányelv fő védelmi célkitűzéseit, különösen a madárfaj „kedvező védettségi állapotát”. A halállományok fenntartható hasznosítására törekedve a cél nem a kárókatona-állomány öncélú szabályozása, hanem az egyensúly megteremtése a különböző, ám teljes mértékben jogos célok között: egyfelől a madárvédelem és a madár- és halfauna sokféleségének megőrzése, másfelől a halászoknak és halgazdászoknak a halállományok gazdasági hasznosításához fűződő jogos érdeke között.

Ehhez a tényleges kárókatona-állományra vonatkozó friss és megbízható adatok is szükségesek, mivel az eddig rendelkezésre álló számok nemcsak hogy erősen ingatagok voltak, hanem gyakran még eltérő tényezőkre (alfajokra, különböző földrajzi elhatárolásokra, költő populációkra stb.) is vonatkoztak.

• [1]  A kormoránok elterjedési területe rendkívül nagy, az Antarktisz kivételével minden kontinensen elterjedtek, nem találhatók meg azonban – lévén kizárólag hallal táplálkoznak – a kontinentális és száraz éghajlatú, felszíni vizekben szegény, nagy kiterjedésű közép-ázsiai, észak-amerikai és afrikai területeken.
• [2]  A számok a három európai alfajra vonatkoznak: a Ph. carbo carbo (Norvégia, Brit-szigetek, Nyugat-Franciaország: állományuk mérsékelten növekedett 30 000-ről 39 000 költőpárra), a nyugat-európai Ph. carbo sinensis populáció (a költőpárok száma 5000-ről 136 000-re nőtt), valamint a kelet-európai Ph. carbo sinensis populáció (fő elterjedési területe a Duna-medence, a Fekete-tenger és Ukrajna; állományuk 5000-ről 113 000 költőpárra nőtt). Gyakorlati szabályként a teljes állomány felbecsülése tekintetében a következő képlet használható: a költőmadarak száma × 2,8 (Suter, 1995). Hasonló nagyságrendet eredményez az azonos évben kikelt nem költő madarak számának felbecsülése is.
• [3]  Lásd: www.frap-project.net és a www.intercafeproject.net oldalakat: a REDCAFE-t követő és a COST program keretében finanszírozott INTERCAFE várhatóan 2008 őszén fog lezárulni.
• [4]  Egyezmény a vándorló vadon élő állatfajok védelméről (Convention on the Conservation of Migratory Species of Wild Animals - CMS); Lásd: www.cms.int.
• [5]  Lásd az Európai Parlament B4-0138/96 számú állásfoglalását, valamint a Halászati Bizottság 2003. január 28-i következtetéseit.
• [6]  Lásd: ftp://ftp.fao.org/docrep/fao/010/i0210e/i0210e00.pdf.
• [7]  Lásd: http://ec.europa.eu/fisheries/dialog/acfa090408_en.pdf.
• [8]  A Bajor Szövetségi állam 1996 és 2002 között kb. 23 000, Franciaország 2003 és 2004 között pedig kb. 30 000 kárókatona lelövését engedélyezte anélkül, hogy ez jelentős hatással lett volna a térségben áttelelő kárókatonák létszámára.
• [9]  Közzétéve: HL C 103., 1979.4.25.
• [10]  Vö. a 9. cikk (1) bekezdése a) pontjának második és harmadik francia bekezdésével.
• [11]  Jóllehet a keletkezett kárra vonatkozóan gyakran és előszeretettel követelik meg a „tudományos bizonyítékok” benyújtását, azonban erre nincs minden esetben szükség, és abban az esetben pedig végképp nem szükséges, ha a károkozás már bekövetkezett. Az irányelv szerint elegendők lennének azok a valószínűségi mutatók, amelyek szerint fennáll a jelentős károkozás veszélye. Természetesen az indokok megítélésével kapcsolatos mérlegelés az illetékes hatóságok feladata.

A BIZOTTSÁGI ZÁRÓSZAVAZÁS EREDMÉNYE

Az elfogadás dátuma	5.11.2008
A zárószavazás eredménye	+: –: 0:	23 3 1
A zárószavazáson jelen lévő tagok	Stavros Arnaoutakis, Elspeth Attwooll, Marie-Hélène Aubert, Iles Braghetto, Niels Busk, Luis Manuel Capoulas Santos, Paulo Casaca, Zdzisław Kazimierz Chmielewski, Avril Doyle, Emanuel Jardim Fernandes, Carmen Fraga Estévez, Hélène Goudin, Heinz Kindermann, Rosa Miguélez Ramos, Marianne Mikko, Philippe Morillon, Seán Ó Neachtain, Maria Grazia Pagano, Ulrike Rodust, Struan Stevenson, Catherine Stihler, Cornelis Visser
A zárószavazáson jelen lévő póttag(ok) (178. cikk (2) bekezdés)	Marie-Hélène Descamps, Michl Ebner, Véronique Mathieu, Josu Ortuondo Larrea, Raül Romeva i Rueda, Thomas Wise