JELENTÉS az EU fejlődő országbeli reziliencia- és katasztrófakockázat-csökkentési politikájáról: az élelmiszerválságok tanulsága

11.11.2013 - (2013/2110(INI))

Fejlesztési Bizottság
Előadó: Gay Mitchell

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÁLLÁSFOGLALÁSÁRA IRÁNYULÓ INDÍTVÁNY

az EU fejlődő országbeli reziliencia- és katasztrófakockázat-csökkentési politikájáról: az élelmiszerválságok tanulsága

(2013/2110(INI))

Az Európai Parlament,

–   tekintettel az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 210. cikkére,

–   tekintettel a fejlesztésre vonatkozó 2005. december 20-i európai konszenzusra,

–   tekintettel a humanitárius segítségnyújtással kapcsolatos 2007. december 18-i európai konszenzusra,

–   tekintettel a Bizottságnak „A humanitárius segítségnyújtással kapcsolatos európai konszenzus félidős értékelése – Az EU eredményes, elvi alapokon nyugvó humanitárius tevékenységeinek végrehajtása” című, 2010. december 8-i közleményére (COM(2010)0722),

–   tekintettel a Bizottságnak „Az EU rezilienciapolitikája – Az élelmiszerválságok tanulságai” című, 2012. október 3-i közleményére (COM(2012)0586) (a továbbiakban: a rezilienciáról szóló 2012. évi közlemény),

–   tekintettel „A válság által sújtott országok rezilienciájára vonatkozó, a 2013 és 2020 közötti időszakra szóló cselekvési terv” című, 2013. június 19-i bizottsági szolgálati munkadokumentumra (SWD(2013)0227),

–   tekintettel a Tanácsnak az EU rezilienciapolitikájáról szóló, 2013. május 28-i következtetéseire,

–   tekintettel a Bizottságnak az „Uniós stratégia a katasztrófakockázatok csökkentésének támogatására a fejlődő országokban” című, 2009. február 23-i közleményére (COM(2009)0084),

–   tekintettel „A fejlődő országokban a katasztrófakockázatok csökkentésének támogatására vonatkozó uniós stratégia végrehajtási terve (2011–2014)” című, 2011. február 16-i bizottsági szolgálati munkadokumentumra (SEC(2011)0215),

–   tekintettel a Tanácsnak a fejlődő országok katasztrófakockázatai csökkentésének támogatására vonatkozó uniós stratégiáról szóló, 2009. május 18-i következtetéseire,

–   tekintettel az ENSZ-nek a 2005 januárjában Japánban, Hyogóban megrendezett, a katasztrófák csökkentéséről szóló világkonferencián elfogadott hyogói cselekvési keretére (2005–2015), amelyet az ENSZ-közgyűlés A/RES/60/195 sz. határozata hagyott jóvá, valamint félidős értékelésére,

–   tekintettel a Bizottságnak „A segélyezés, a helyreállítás és a fejlesztés összekapcsolása – értékelés” című, 2001. április 23-i közleményére (COM(2001)0153),

–   tekintettel a Bizottságnak a „Szociális védelem az Európai Unió fejlesztési együttműködésében” című, 2012. augusztus 20-i közleményére (COM(2012)0446),

–   tekintettel a természeti csapások és az ember okozta katasztrófák megelőzésére irányuló közösségi koncepcióról szóló bizottsági közleményről szóló, 2010. szeptember 21-i állásfoglalására[1],

–   tekintettel „A katasztrófákra adott uniós válasz erősítése felé: a polgári védelem és a humanitárius segítségnyújtás szerepe” című, 2011. szeptember 27-i állásfoglalására[2],

–   tekintettel a Bizottság „Méltó életet mindenkinek: A szegénység felszámolása és a világ fenntartható jövőjének biztosítása” című, 2013. február 27-i közleményére (COM(2013)0092),

–   tekintettel a Bizottság „Változtatási program: Az EU fejlesztéspolitikájának hathatósabbá tétele” című, 2011. október 13-i közleményére és a Tanács ezzel kapcsolatos, 2012. május 14-i következtetéseire,

–   tekintettel a Dél-Koreában, Puszanban 2011. november 29. és december 1. között megrendezett, a segélyhatékonysággal foglalkozó ötödik magas szintű fórumon elfogadott, a hatékony fejlesztési együttműködés érdekében létrejött puszani partnerségben meghatározott, a törékeny helyzetű államokban való szerepvállalásra vonatkozó új tervre,

–   tekintettel a millenniumi fejlesztési célokról – a 2015 utáni keret kialakításáról szóló, 2013. június 13-i állásfoglalására[3],

–   tekintettel a Tanácsnak a 2015 utáni időszakra vonatkozó átfogó tervről szóló, 2013. június 25-i következtetéseire,

–   tekintettel a Brazíliában, Rio de Janeiróban 2012. júniusban megrendezett, „Fenntartható fejlődés – A jövő, amilyet szeretnénk” című ENSZ-konferenciára (Rio+20), és különösen a katasztrófakockázat-csökkentéssel kapcsolatos határozataira,

–   tekintettel a katasztrófakockázat-csökkentéssel foglalkozó globális platform 4. ülésére, amelyet 2013. május 19–23-án Svájcban, Genfben tartottak meg,

–   tekintettel „Az anyai és a gyermektáplálkozás előtérbe helyezése a külső támogatásokban: uniós szakpolitikai keret”című, 2013. március 12-i bizottsági közleményre (COM(2013)0141),

–   tekintettel eljárási szabályzata 48. cikkére,

–   tekintettel a Fejlesztési Bizottság jelentésére (A7-0375/2013),

A. mivel a rezilienciáról szóló 2012. évi közleményében a Bizottság a következőképpen határozta meg a reziliencia fogalmát: „egy egyén, háztartás, közösség, ország vagy régió azon képessége, hogy stressz- és sokkhatásokkal szemben ellenálljon, azokhoz alkalmazkodjon, és azokból gyorsan felépüljön”;

B.  mivel a katasztrófakockázat-csökkentés a reziliencia megvalósításának kulcseleme; mivel a katasztrófakockázat-csökkentés magában foglalja a veszélyek elemzését és kezelését a katasztrófákkal szembeni sebezhetőség csökkentése érdekében, és olyan tevékenységekre terjed ki, amelyek a helyitől a nemzetköziig valamennyi szinten támogatják a felkészültséget, a megelőzést és a mérséklést;

C. mivel a segélyezés, a helyreállítás és a fejlesztés összekapcsolása a rezilienciapolitika fontos eszköze, amely elősegíti a segélyezési és a fejlesztési szakasz között az operatív és finanszírozási hiányosság leküzdését;

D. mivel a hyogói cselekvési keret a katasztrófakockázat-csökkentési terv globális előmozdításának felbecsülhetetlen eszköze, és mivel 2015-ben megszűnik; mivel a 2015 elején Japánban megrendezendő, a katasztrófakockázatok csökkentéséről szóló világkonferencián várhatóan elfogadják a 2015 utáni időszakra vonatkozó katasztrófakockázat-csökkentési keretet;

E.  mivel a humanitárius segítségnyújtással kapcsolatos európai konszenzus félidős értékelése megállapította, hogy előrehaladás történt a katasztrófakockázat-csökkentés terén, elengedhetetlen azonban a további gyakorlati előrelépés;

F.  mivel az ENSZ szerint 1992 óta a katasztrófák 4,4 milliárd embert érintettek, 2 billió USA-dollárnyi kárt idéztek elő és 1,3 millió emberéletet követeltek; mivel a katasztrófák által okozott veszteség 300 milliárd USA-dollárt tett ki 2011-ben; mivel az Ázsiai Fejlesztési Bank becslése szerint a katasztrófakockázat-csökkentéssel kapcsolatos egy dollárnyi befektetés a válság által sújtott területeken a jövőben legalább négy dollárnyi megtakarítást jelent a segélyezési és helyreállítási költségek tekintetében;

G. mivel a jelenkori globalizált világ egymással szorosan összefüggő ellátási láncai következtében egy adott régió által elszenvedett gazdasági veszteségeknek globális vetületei vannak; becslések szerint például a 2011-es thaiföldi árvíz miatt 2,5%-kal visszaesett a globális ipari termelés;

H. mivel egyre nő a katasztrófák költsége amiatt, hogy a gyors és nem megfelelően irányított urbanizáció, a népességnövekedés, a talajromlás és a természeti erőforrások szűkössége mellett az éghajlatváltozás több súlyos, időjárással kapcsolatos eseményt idéz elő; mivel a fejlődő világ ország több régiójában egyre gyakoribbak az élelmezési és táplálkozási válságok;

I.   mivel a katasztrófakockázat-csökkentésnek és a reziliencia-erőfeszítéseknek inkább ki kell egészíteniük – nem pedig felváltaniuk – a fejlett országoknak az éghajlatváltozáshoz való hozzájárulásuk csökkentésére irányuló erőfeszítéseit;

J.   mivel a pénzügyi konszolidáció idején rendkívül nagy szükség van a források hatékony és eredményes felhasználására; mivel a katasztrófakockázat-csökkentés finanszírozásának hosszú távú perspektívával kell rendelkeznie és a tényleges kockázatokat kell tükröznie, elsősorban a sokkhatásokkal szemben legsebezhetőbbek támogatására helyezve a hangsúlyt;

K. mivel Kína 3,15 milliárd USA-dollárt költött az árvizek hatásának csökkentésére, és ezáltal 12 milliárd USA-dollárra becsült veszteséget hárított el; mivel sikert ért el például Banglades, Kuba, Vietnam és Madagaszkár is, amely országok fejlett riasztási rendszerek, a katasztrófákra való felkészülés és más kockázatcsökkentési intézkedések révén lényegesen csökkenteni tudták a meteorológiai katasztrófák – például trópusi viharok és áradások – hatását;

L.  mivel az országok többségében a magánszektorbeli beruházások teszik ki az összes beruházás nagy részét és mivel a nemzeti gazdasági fejlődés és a katasztrófákkal szembeni ellenálló képesség a magánszektor katasztrófakockázat iránt érzékeny beruházásától függ;

M. mivel az ENSZ előrejelzése szerint 2050-ig a világ városi lakosságának száma 72%-kal fog nőni, és a városnövekedés nagy része a legkevésbé fejlett országokban fog bekövetkezni, aminek következtében jelentősen nőni fog a katasztrófakockázatnak kitett emberek száma;

N. mivel a katasztrófák egy sor további probléma – például a szélsőséges szegénység, az élelmiszer-ellátás bizonytalansága és az alultápláltság – kialakulásához járulhatnak hozzá;

O. mivel a fejlődés fenntarthatatlan tervezése és a múltbeli gyakorlatok következtében a lakosság nagy része fokozottan sebezhető a katasztrófákkal szemben; mivel a katasztrófakockázat-értékelésnek a fejlesztési tervezés és a fejlesztési programok előfeltételét kell képeznie;

P.  mivel az uniós tagállamok és más donor országok közötti koordináció hiánya a válság utáni helyzetekben csökkenti az egyesített erőfeszítések hatását; mivel a donorok közötti fokozott koordináció a válság utáni helyzetekben és a rezilienciaépítés során is jelentős megtakarításokhoz és nagyobb hatékonysághoz vezethet a fejlesztési célok tekintetében;

Q. mivel az átfogó értékelési jelentés mára a veszélyek kockázatával és a sebezhetőség tendenciáival kapcsolatos elemzés hiteles globális forrása lett; mivel azonban a katasztrófák által okozott veszteségekre vonatkozó pontos adatok hiánya továbbra is jelentős kihívást jelent;

R.  mivel a regionális integráció a gazdasági, politikai és társadalmi sikerek forrása;

S.  mivel szabályozás alá kell vonni a földterületek átruházásának gyakorlatát annak érdekében, hogy az ne sértse a vidéki lakosság érdekeit;

Az EU rezilienciapolitikája

1.  üdvözli a Bizottságnak a rezilienciáról szóló 2012. évi közleményét és annak célkitűzéseit; ösztönzi a Bizottságot, hogy ténylegesen kövesse a közleményben szereplő javaslatokat és biztosítsa a rezilienciaépítés és a katasztrófakockázat-csökkentés hosszú távú megközelítésének továbbfejlesztését, ami magában foglalja a humanitárius és fejlesztési irányt is, és a kettő között egyértelmű kapcsolatot feltételez;

2.  üdvözli a válság által sújtott országok rezilienciájára vonatkozó, a 2013 és 2020 közötti időszakra szóló cselekvési tervet és annak prioritásait; ösztönzi a Bizottságot az EKSZ-szel együtt, hogy valósítsa meg javaslatait és prioritásait, és biztosítsa a folyamatos előrehaladást a célkitűzések elérése terén;

3.  aggasztja, hogy a Tanácsnak „A 2015 utáni időszakra vonatkozó átfogó tervről” szóló következtetései csak igen röviden említik meg a rezilienciát, konkrétabban a katasztrófakockázat-csökkentést; úgy véli, hogy a 2015 utáni időszakra vonatkozó tervben nagyobb hangsúlyt kell helyezni ezekre a kérdésekre;

4.  felhívja a Bizottságot, hogy ténylegesen integrálja a rezilienciával kapcsolatos intézkedéseket a programozás humanitárius és fejlesztési részébe is; hangsúlyozza, hogy szilárdabb kapcsolatnak kell kialakulnia a rövid távú humanitárius reakciók és a hosszú távú fejlesztési programozás között, és ennek összhangba kell lennie az EU átfogó rezilienciapolitikájával;

5.  úgy gondolja, hogy az EU rezilienciapolitikájának elsősorban a leginkább rászoruló, legszegényebb és a társadalom peremére szorult embereket kell a középpontba helyeznie, akik nagymértékben ki vannak téve a kockázatoknak, különösen a természeti katasztrófáknak, és kevéssé védettek az ilyen sokkhatásokkal, többek között a fokozatosan kialakuló eseményekkel szemben; hangsúlyozza, hogy egy hosszú távú rezilienciapolitikának a kockázatokkal szembeni sebezhetőség alapvető okaival kell foglalkoznia és jelentősen csökkentenie kell az elsődleges kockázati tényezőket.

6.  hangsúlyozza, hogy az Unió rezilienciával kapcsolatos hosszú távú megközelítésének kezelnie kell az ökoszisztéma – különösen a mezőgazdaság, a víz, a biológiai sokféleség és a halállományok – állapotának romlását, és felszólítja az Uniót olyan koherens szakpolitika elfogadására, amely csökkenti a sérülékenységet az uniós kockázatcsökkentési stratégián keresztül, amely stratégia a fenntartható mezőgazdasági termelési módszerek és rendszerek – például a vetésforgó, az agrárökológia, az agrárerdészet, a biogazdálkodás és a kisbirtokos gazdálkodás – alkalmazása révén valósítható meg;

7.  felhívja a Bizottságot, hogy rezilienciaprogramjában foglalkozzon az instabil és válság által sújtott országokkal, és hogy a stabilitás megteremtése érdekében fektessen be a helyi intézmények megszilárdításába, és biztosítsa az alapvető szolgáltatások nyújtását a sebezhető lakosság számára;

8.  hangsúlyozza, hogy a segélyezési és a fejlesztési szakasz közötti szakadék a segélyezés, a helyreállítás és a fejlesztés összekapcsolása révén áthidalható, ami a humanitárius és a fejlesztési tevékenység közötti szinergia biztosítására törekszik; meglátása szerint részletesebben kell foglalkozni az átmeneti stratégiákkal és a humanitárius segítségnyújtás és a fejlesztési együttműködés közötti párhuzamos kapcsolatokkal, különösen a katasztrófák által sújtott országokban, az elhúzódó válságok során és a katasztrófából kilábaló országokban;

9.  kitart amellett, hogy a katasztrófáknak kitett országoknak vezető szerepet kell vállalniuk a humanitárius segítségnyújtásról a hosszú távú fejlesztési stratégiákra való átmenettel kapcsolatos prioritásaik és stratégiáik meghatározásában, mivel ők ismerik legjobban a helyi körülményeket annak megállapításához, hogy mi a legjobb a saját közösségeik számára;

10. hangsúlyozza, hogy az éghajlatváltozás – különösen az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás – súlyosbítja az alapvető kockázati tényezőket, amelyeket ezért figyelembe kell venni a rezilienciastratégiákban;

A katasztrófakockázat-csökkentés a reziliencia alapvető eleme

11. hangsúlyozza, hogy a katasztrófakockázat-csökkentési intézkedésekkel kapcsolatos, a katasztrófák előtt történő befektetés sokkal költséghatékonyabb, mint az esemény bekövetkezése után a katasztrófára adott válasz finanszírozása; ösztönöz ennélfogva a katasztrófakockázat-csökkentési és rezilienciastratégiákkal kapcsolatos további befektetésre, különösen a legsebezhetőbb területeken, valamint ennek a nemzeti fejlesztési tervekbe történő beépítésére;

12. rámutat arra, hogy a katasztrófákra való hatékony válaszadás figyelembe veszi egy olyan keret kialakítását, amelynek révén azonnal mozgósítható valamennyi szükséges erőforrás;

13. hangsúlyozza, hogy a katasztrófakockázat-csökkentést ennek megfelelően kiemelten kell kezelni jövőbeni fejlesztési programozás során és valamennyi instabil és kockázatok által sújtott országban érvényesíteni kell a fejlesztési és humanitárius programozás során;

14. felhívja az EU-t, a tagállamait és a partnerországai kormányait, hogy a fejlődő országokban, különösen az instabil és válság által sújtott országokban katasztrófakockázat-csökkentési stratégiákat dolgozzanak ki és fejlesszenek a kockázatértékelési programok végrehajtása és a riasztási rendszerek erősítése, a katasztrófákra való felkészülés fokozása révén abból a célból, hogy minden szinten hatékony válaszlépésekre kerüljön sor, valamint azáltal, hogy a partnerországokban fenntarthatóbb fejlesztéstervezést támogatnak;

15. felhívja a partnerországokat, hogy hozzanak létre olyan kimutatási rendszereket, amelyek képesek a helyi veszteségek nyilvántartására, valamint a helyi és nemzeti szint közötti információmegosztásra tervezési és statisztikai célokból; megjegyzi, hogy bizonyos fokú egységesítés elősegítheti a veszteségek hatékonyabb regionális szintű nyilvántartását, és ezáltal támogathatja a regionális együttműködést;

16. felszólítja az Uniót és tagállamait, valamint a partnerországokat, hogy vegyék fontolóra a környezeti fenntarthatóság és a katasztrófakockázat-kezelés felvételét a földigazgatási reformprogramokba és az ingatlan-nyilvántartási mechanizmusokba;

17. megjegyzi, hogy a katasztrófakockázat-csökkentés és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás egymással összefüggő kérdések, és ezért felhívja a Bizottságot és az összes szereplőt, hogy még inkább integrálják a katasztrófakockázat-csökkentési és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra vonatkozó stratégiákat – így többek között a jelenlegi nemzeti alkalmazkodási cselekvési programokat – és vegyék fel azokat a 11. EFA tervezésébe, valamint hogy keressenek konkrét pénzügyi támogatást, például az éghajlatváltozás elleni globális szövetség végrehajtásán keresztül, és e tevékenységek összehangolása érdekében koordinálják erőfeszítéseket;

18. támogatja a millenniumi fejlesztési célok és a katasztrófakockázat-csökkentés 2015 utáni kereteinek kiegészítő és koherens megközelítését; úgy gondolja, hogy a millenniumi fejlesztési célok és a hyogói cselekvési keret utáni folyamatoknak figyelembe kell venniük a jelenlegi keretek eredményeit, valamint a katasztrófák és a válságok által leginkább sújtottak tapasztalatait; megismétli, hogy katasztrófakockázat-csökkentést, az éghajlatváltozással kapcsolatos kockázatkezelést és a rezilienciát hatékonyan integrálni kell a 2015 utáni keretbe;

Fenntartható fejlődés, szociális védelem és közösségi reziliencia

19. hangsúlyozza, hogy a rezilienciapolitikának tartós előnyöket kell teremtenie a társadalom legsebezhetőbb rétegei számára, különösen a szélsőséges szegénységben és ideiglenes körülmények között vagy szegénynegyedekben élők és az őslakos népcsoportok számára, akik nagymértékben ki vannak téve a katasztrófakockázatnak;

20. hangsúlyozza, hogy a fenntartható fejlődést a katasztrófakockázat-csökkentés alapvető elemének kell tekinteni; elismeri, hogy csak akkor érhető el hosszú távú fejlődés, ha foglalkozunk azon tényezőkkel, amelyek a közösségeket vagy az egyéneket sebezhetőbbé teszik, például a környezet nem megfelelő kezelésével, az elégtelen infrastruktúrával, a talajromlással és a helytelen várostervezéssel;

21. tisztában van azzal, hogy a fejlődő országokban, különösen az alacsony jövedelmű országokban a tartós szegénységben élő háztartások nagy része általánosságban egyáltalán nem vagy csupán csekély szociális védelemben részesül, ennélfogva természeti csapások vagy az ember okozta katasztrófák idején még inkább kiszolgáltatott; felhívja a Bizottságot, hogy fejlesztési együttműködési programjaiban még inkább támogassa a szociális védelmi tevékenységeket az állami hatáskörbe tartozó rendszerek, a megelőző intézkedések és természeti csapásokra vagy az ember okozta katasztrófákra vonatkozó biztosítás fejlesztésére irányuló konkrét tevékenységekkel együtt;

22. arra ösztönöz, hogy – a rezilienciapolitika fő céljaként – nagyobb figyelmet kell fordítani a kisebb kiterjedésű katasztrófákra, és jobban fel kell hívni a figyelmet a kisebb kiterjedésű katasztrófák által a közösségnek okozott kárra és az általuk a közösségre kifejtett hatásra;

23. kiemeli, hogy a katasztrófákkal és a vészhelyzetekkel kapcsolatban fokozni és fejleszteni kell az oktatást, valamint javítani kell az információ- és ismeretterjesztést, -gyűjtést és -közlést, ami elősegíti a közösségi reziliencia kiépítését és előmozdítja a magatartásbeli változásokat és a katasztrófára való felkészülés kultúráját;

24. hangsúlyozza, hogy a helyi hatóságok és a helyi és nemzeti civil társadalmi szervezetek fontos szerepet játszhatnak a reziliencia kiépítésében, különösen az instabil és a válság által sújtott országokban, és arra ösztönzi a helyi hatóságokat, hogy a helyi közösségekkel és a civil társadalmi szervezetekkel konzultálva dolgozzanak ki koherens és koordinált eljárásokat a rezilienciastratégiák végrehajtására;

25. kiemeli, hogy a helyi hatóságok, a fejlesztési partnerek, tudósok, a civil társadalom, a média és a nyilvánosság részvételével szilárd elszámoltathatósági mechanizmusokat és nyomon követést kell kialakítani az információkhoz való hozzáférés növelése, valamint a katasztrófakockázat-csökkentési stratégiák és a reziliencia szükségességével kapcsolatos tudatosság kiépítése érdekében; felszólít a rendszeres adatgyűjtésre, többek között meteorológiai és betakarítási adatok, valamint az állatállományra, a piacok működésére, a gyermekek és a legszegényebbek táplálkozási körülményeire, a meglévő katasztrófakockázat-csökkentési mechanizmusokra és az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférésre vonatkozó adatok gyűjtésére; ösztönzi a rendszeres jelentéstételt és ezen adatok nyilvánosan elérhető platformokon való közzétételét a tájékoztatás, a korai előrejelzés és a helyzet javításának elősegítése érdekében;

Az élelmiszerválságok és a korábbi katasztrófák tanulsága

26. rámutat arra, hogy a katasztrófákat és vészhelyzeteket gyakran élelmiszerválságok követik, és az érintett lakosság, különösen a gyermekek körében rossz táplálkozás alakul ki; kiemeli továbbá, hogy önmagukban az élelmiszerválságok is katasztrófának minősülnek, és hogy a rezilienciapolitikát – amely az élelmezésbiztonság fokozását és a táplálkozás hangsúlyozását helyezi a középpontba – szisztematikusan be kell építeni a programozással kapcsolatos döntésekbe;

27. felszólítja az Uniót, hogy vonja le együttműködési politikája elmúlt évtizedeinek tanulságait, és tegyen a politikák fejlesztési célú koherenciájának gyakorlati előmozdítására irányuló olyan javaslatokat, amelyek összekapcsolják a fejlesztési segélyt az egyéb uniós szakpolitikai területekkel, például az agrár-, a kereskedelem-, az adó-, az éghajlat-változási és a befektetéspolitikával;

28. arra sürgeti a Bizottságot, hogy vegye fel a földfoglalások kérdését a fejlődő országokkal folytatott politikai párbeszédébe annak érdekében, hogy a politikák koherenciája nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt a fejlesztési együttműködés sarokkövévé váljon, valamint hogy elkerüljék a mezőgazdasági kistermelők földjeinek kisajátítását, a vidéki területeken élő szegényebb lakosok sebezhetőségének fokozódását és a fenntarthatatlan föld- és vízhasználatot;

29. megjegyzi, hogy a táplálkozási válságok egyre gyakoribbak a Száhel-övezethez és az Északkelet-Afrikához tartozó térségekben, ahol több millióan nem jutnak hozzá megfelelő élelmiszerhez; rámutat arra, hogy a 2011-ben Északkelet-Afrikában és a 2012-ben a Száhel-övezetben kialakult élelmiszerválság bebizonyította, hogy önmagában a humanitárius segítségnyújtás a tartós éhínség és a rosszul tápláltság ciklusát sem tudta megtörni, és az alapvető okokat sem tudta kezelni; hangsúlyozza, hogy ezekben a térségekben fontos kezelni az élelmiszer-ellátás állandó bizonytalanságának alapvető okait, azaz a megfelelő alapvető szolgáltatásokhoz és az oktatáshoz való nem megfelelő hozzáférést, a súlyos szegénységet, a kisüzemi mezőgazdaság és az állattartás elégtelen támogatását, a földhöz jutással kapcsolatos problémákat, a környezeti romlást, a gyors népességnövekedést, a piaci hiányosságokat, az egy főre jutó mezőgazdasági termelés csökkenését és a rossz kormányzást; hangsúlyozza, hogy az élelmiszerválságokat előidéző alapvető okok napjainkban összetettebbek, mint korábban voltak, gyakrabban fordulnak elő például piaci vonatkozású és ársokkok, és ezek nagyobb valószínűséggel érintik a szegényeket;

30. megjegyzi, hogy az élelmiszer-ellátás és a táplálkozás tartós bizonytalansága tekinthető az élelmiszerválságokkal szembeni sebezhetőség elsődleges és legfontosabb tényezőjének, mert csökkenti az emberek kockázatokra való felkészüléssel, a válságok leküzdésével és a válságok utáni helyreállással kapcsolatos képességét; megjegyzi azt is, hogy az élelmiszer-ellátás és a táplálkozás bizonytalansága hosszú távon olyan negatív hatásokkal jár, amelyek a humántőke gyengítését idézik elő a gyermekek növekedésének akadályozása és a társadalmak fejlődési képességének befolyásolása révén; elismeri , hogy a magas és rendkívül ingadozó élelmiszerárak miatti válságok kezelése költséges és bonyolult feladat; rámutat arra, hogy a Bizottság által létrehozott rezilienciapolitika a helyes irányba halad a sebezhetőség alapvető okainak kezelése tekintetében, amelyek közül a legfontosabb az élelmiszer-ellátás és a táplálkozás állandó bizonytalansága;

31. véleménye szerint az Unió rezilienciával kapcsolatos cselekvési tervének arra kell irányulnia, hogy megvalósítsa a politikák fejlesztési célú koherenciáját és kezelje az élelmezésbiztonsággal és az éghajlat-rezilienciával kapcsolatos kérdéseket az olyan fenntarthatatlan gyakorlatok felszámolásával, mint a mezőgazdasági termékek dömpingje és a tisztességtelen kereskedelmi szabályok; felszólítja az Uniót, hogy a fenntartható mezőgazdaság érdekében nemzeti és nemzetközi szinten alkalmazzon holisztikus megközelítést;

32. üdvözli „Az Északkelet-Afrika szarva rezilienciájának javítását” szolgáló uniós kezdeményezésben (SHARE) és a „Globális szövetség a Száhel-övezet rezilienciájáért” elnevezésű uniós kezdeményezésben (AGIR) szereplő együttes fejlesztési-humanitárius és regionális megközelítést egyaránt; felhív arra, hogy még nagyobb figyelmet kell fordítani ezekre a térségekre, és hogy a nemzeti kormányok, nemzetközi donorok, a civil társdalom és a magánszektor között még hatékonyabb együttműködésre van szükség a fejlesztési és humanitárius megközelítések, a „szokásos” és a „válságra adandó” reakciók közötti akadályok felszámolása terén;

33. felhív a reziliencia még hatékonyabb megközelítésére, amelynek több intézményt magában kell foglalnia, összehangoltnak, átfogónak és szisztematikusnak kell lennie, és számos tényezőre ki kell terjednie, például kiszámítható és célzott szociális védőhálóra a leginkább rászorulók számára, amely nem csupán azt biztosítja, hogy válságok idején a háztartások azonnal élelmiszerhez jussanak, hanem a gyors helyreállást és a jövőbeni sokkhatásokkal szembeni ellenálló képességet is garantálja; felhív arra, hogy a gyermekek alultápláltságának csökkentését a reziliencia középpontjába kell helyezni olyan összehangolt nemzeti tervek segítségével, amelyek különösen a két év alatti gyermekeket és a várandó nőket kezelik kiemelten;

34. megjegyzi, hogy a Nigerből, Burkina Fasóból és Maliból származó bizonyítékok azt mutatják, hogy az alacsony költségű agrárökológiai módszerek, különösen az agrárerdészet, és a talaj- és vízvédelem javították a kisüzemi gazdálkodóknak az élelmiszer-ellátás bizonytalanságával szembeni ellenálló képességét; hangsúlyozza azonban, hogy önmagában az agrárökológiai mezőgazdaság nem tudja leküzdeni a élelmiszer-ellátás bizonytalanságának strukturális okait; felhív arra, hogy a mezőgazdasági intézkedésekbe be kell vonni a nem mezőgazdasági elemeket is, és biztosítani kell, hogy a jobb élelmezés a mezőgazdasági programok kifejezett célkitűzése legyen; felhív ezenkívül annak biztosítására, hogy a női gazdálkodók szintén részesüljenek a programok előnyeiből annak biztosítása révén, hogy a nemek közötti egyenlőtlenségeket (például a földhöz, hitelhez, az ismeretek terjesztését szolgáló szolgáltatásokhoz és az adatokhoz való hozzáférést) figyelembe veszik a mezőgazdasági programok tervezésekor;

Az erőfeszítések hatékonyabb koordinációja és fejlettebb finanszírozási módszerek

35. rámutat arra, hogy a tagállamok és az uniós intézmények számára döntő fontosságú fejlesztési és humanitárius tevékenységeik hatékonyabb összehangolása és az eredményesebb segélyezéshez szükséges együttműködés; felhívja a figyelmet az Európai Parlament „A fejlesztési politika nem európai szintű megközelítésének költsége” című, 2013. júniusi tanulmányára, amely úgy becsüli, hogy a tranzakciós költségek tekintetében évente 800 millió eurót lehetne megtakarítani, ha a donorok kevesebb országra és tevékenységre összpontosítanák segélyezési erőfeszítéseiket, és hogy további 8,4 milliárd euró éves megtakarítást lehetne elérni az országok közötti jobb elosztás révén;

36. megjegyzi, hogy a mozgó kisüzemi állattartók jelentősen hozzájárulnak a hús-, tej- és vértermeléshez a más mezőgazdasági formák folytatására alkalmatlan területeken; hangsúlyozza az említett állattartóknak a közösségek élelmezésében játszott fontos szerepét és azt, hogy kedvező irányban befolyásolják az élelmiszerbiztonságot és a táplálkozást, amit a száraz és félszáraz területekre vonatkozó azon adatok is alátámasztanak, amelyek szerint a legelős területeken élő gyermekek esetében rendszerint magasabb az élelmezésbiztonság szintje, mint a városokban vagy falvakban élők esetében; felszólít ezért arra, hogy a mezőgazdasági intézkedések és programok tervezésekor vegyék figyelembe e pásztornépek jogait és szükségleteit;

37. hangsúlyozza, hogy az állami és magánbefektetések, és különösen a nőknek nyújtott mikrohitelek ösztönzése révén javítani kell a mezőgazdasági kisüzemek kapacitását;

38. meglátása szerint a donorok közötti hatékonyabb koordináció révén elért megtakarításokat például a katasztrófakockázat-csökkentési tevékenységekre lehetne felhasználni, ezek pedig jelentősen megtérülnének, ezáltal létrehoznának egy „angyali kört”;

39. üdvözli a Bizottságnak a válság által sújtott országok rezilienciájára vonatkozó, 2013-as cselekvési tervben szereplő javaslatát, miszerint rezilienciával foglalkozó éves uniós fórumot kell tartani; ezt lehetőségnek tekinti a közintézmények, többek között a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament, a magánszektor, a nem kormányzati szervezetek és a civil társadalom közötti, rezilienciával kapcsolatos erőfeszítések összehangolására annak érdekében, hogy a katasztrófakockázat-csökkentés és a reziliencia terén megfelelően koordinált előrehaladás történjen, valamennyi szereplő együttműködésével;

40. ösztönzi a köz- és a magánszektor közötti fokozott együttműködést a katasztrófakockázat-csökkentés és a reziliencia terén; felhívja a Bizottságot, hogy segítse elő a magánszektor részvételét azáltal, hogy ösztönzőket és megfelelő környezetet teremt a magánszervezetek számára a reziliencia kiépítésével és a kockázatcsökkentéssel kapcsolatos szakértelmük megosztása céljából; e tekintetben ugyanakkor arra sürgeti a Bizottságot, hogy készítsen olyan javaslatot, amely megállapítja a köz- és magánszféra közötti partnerségekre vonatkozó szabályokat, beleértve a társadalmi és ökológiai hatástanulmányokat is, hogy megelőzze többek között a földhasználattal vagy a vízhez való hozzáféréssel kapcsolatos konfliktusok súlyosbodását, különösen a mezőgazdasági kistermelők védelme érdekében; ösztönzi továbbá az AKCS-országok számára biztosított támogatást a multinacionális befektetőkkel kötött szerződések nyomon követéséhez; továbbá ösztönzi a befektetések és a befektetési célkitűzések átláthatóságát a civil társadalom számára elérhető platformokon;

41. fokozottabb együttműködésre ösztönöz a nem uniós országokkal és a nemzetközi és regionális intézményekkel a katasztrófákra való felkészülés, valamint reagálás és helyreállítás idején; támogatja a Bizottság és az ENSZ Katasztrófakockázat-csökkentési Hivatala (UNISDR) közötti együttműködés erősítését a katasztrófakockázat-csökkentéssel kapcsolatos problémákra irányuló uniós fellépés fejlesztése céljából;

42. hangsúlyozza, hogy jóllehet az Unió és a nemzetközi szervezetek programjaik segítségével előrehaladást tudnak elérni a fejlődő országokban a katasztrófakockázat-csökkentés és a reziliencia terén, a polgárok biztonságának garantálása elsősorban a nemzeti kormányok feladata, és hogy ezért a partnerországoknak határozott politikai elkötelezettséget kell tanúsítaniuk a reziliencia és a katasztrófakockázat-csökkentés fejlesztésére irányuló tevékenységek támogatása és végrehajtása tekintetében;

°

°         °

43. utasítja elnökét, hogy továbbítsa ezt az állásfoglalást a Tanácsnak és a Bizottságnak.

• [1]  HL C 50 E., 2012.2.21., 30. o.
• [2]  HL C 56 E., 2013.2.26, 31. o.
• [3]  Elfogadott szövegek, P7_TA(2013)0283.

INDOKOLÁS

Bevezetés

2012 októberében a Bizottság közzétette „Az EU rezilienciapolitikája: Az élelmiszerválságok tanulsága” című közleményét, amely a fejlődő országokban – különösen a válság által sújtottakban – a reziliencia kiépítése és a sérülékenység csökkentése felé szándékozik irányítani az uniós megközelítést. A közlemény megállapítja, hogy „a reziliencia fokozásához hosszú távú megközelítésre van szükség, mely a válságok okainak enyhítésére, valamint azon kapacitások fejlesztésére épül, amelyekkel jobban kezelhetők a jövőbeni bizonytalanságok és változások.” A közleményt „A válság által sújtott országok rezilienciájára vonatkozó, a 2013 és 2020 közötti időszakra szóló cselekvési terv” című bizottsági szolgálati munkadokumentum követte.

A katasztrófakockázat-csökkentés (DDR) a reziliencia alapvető eleme. A katasztrófakockázat-csökkentés a katasztrófákkal szembeni sebezhetőség csökkentése érdekében magában foglalja a veszélyek elemzését és kezelését, ezáltal pedig a reziliencia kiépítését is. Olyan tevékenységekre terjed ki, amelyek a helyitől a nemzetköziig valamennyi szinten támogatják a felkészültséget, a megelőzést és a mérséklést.

A katasztrófák hatása jelentős gazdasági veszteséget jelent a kormányok és a lakosság számára, valamint rengeteg életet követel. 1992 és 2012 között a világ népességének 64%-át érintették a katasztrófák; 1,3 millióan vesztették életüket (ebből csak Haitin 230 675-en), és az ENSZ Katasztrófakockázat-csökkentési Hivatala (UNISDR) szerint 2 trillió USA-dollárnyi kár keletkezett. A katasztrófák által előidézett veszteségek növekedése ellenére a humanitárius finanszírozás több mint 95%-át még mindig a katasztrófákra való reagálásra és a következményeikre költik, miközben kevesebb mint 5%-ot fordítanak a katasztrófák kockázatának csökkentésére.

„A 2005–2015-ös hyogói cselekvési keret: A nemzetek és közösségek katasztrófákkal szembeni ellenálló képességének kiépítése” egy tízéves terv, amelynek célja, hogy a világ biztonságosabb legyen a veszélyeket illetően. 168 kormány fogadta el a hyogói cselekvési keretet, amely öt cselekvési prioritást határoz meg, valamint irányadó elveket és gyakorlati eszközöket javasol a katasztrófákkal szembeni ellenálló képesség eléréséhez. A hyogói cselekvési keret jelentős előrelépést tett az intézményi és jogalkotási rendszer megszilárdítása terén, de 2015-ben megszűnik, a katasztrófakockázat-csökkentést és a rezilienciát pedig be kell építeni a 2015 utáni keretbe.

A rezilienciával és a katasztrófakockázat-csökkentéssel kapcsolatos kezdeményezésekbe való beruházás költséghatékony. Az Ázsiai Fejlesztési Bank becslése szerint a katasztrófakockázat-csökkentéssel kapcsolatos egy dollárnyi befektetés a válság által sújtott területeken a jövőben legalább négy dollárnyi megtakarítást jelent a segélyezési és helyreállítási költségek tekintetében. A gazdasági nehézségek következtében bevezetett nemzeti és uniós költségvetési megszorítások miatt és annak köszönhetően, hogy a politikát egyre jobban érdekli, hogy bizonyítsa a fejlesztési kiadások hatékonyabb felhasználását, határozott elkötelezettségre van szükség a reziliencia- és katasztrófakockázat-csökkentési stratégiák előmozdításához, mivel ezek költséghatékonyak.

A rezilienciapolitika jelentős előmozdítása érdekében e jelentés a rezilienciával kapcsolatos intézkedéseknek a fejlesztési és humanitárius programozásba történő erőteljes integrációjára hív fel. A jelentés az éghajlatváltozás által előidézett kihívásokat is elismeri, és hangsúlyozza, hogy az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást figyelembe kell venni a rezilienciával és a katasztrófakockázat-csökkentéssel kapcsolatos kezdeményezésekben.

Középpontban a leginkább rászorulók

A jelentés alapvetően a leginkább rászoruló, legszegényebb és a társadalom peremére szorult embereket helyezi a középpontba, akik nagymértékben ki vannak téve a kockázatoknak, ugyanakkor tágabb összefüggésben az instabil és válság által sújtott országokkal foglalkozik. A katasztrófák és válságok által okozott kár nagy része a legszegényebb és leginkább instabil országokban keletkezik. Ezen túlmenően sok, válság által sújtott ország a vészhelyzet-reagáláshoz képest a rezilienciához és katasztrófakockázat-csökkentéshez jelentéktelen mértékű finanszírozásban részesült.

Az ismétlődő válságok alapvető okainak kezelése sokkal hatékonyabb, mint a válságok következményeire való reagálás. A jelentés azt ajánlja, hogy egy hosszú távú rezilienciapolitikának a kockázat alapvető okaival kell foglalkoznia és jelentősen csökkentenie kell az elsődleges kockázati tényezőket.

Közösségi reziliencia

A reziliencia kiépítéséhez és a fenntartható fejlődés előmozdításához a társadalom egészét átfogó megközelítés szükséges, amely kiterjed a helyi hatóságokra, a civil társadalmi szervezetekre, a polgárokra és a fejlesztési partnerekre. Ez a jelentés valamennyi szereplő fontosságát hangsúlyozza a reziliencia kiépítésében, különösen a helyi hatóságokét, amelyek központi szerepet játszhatnak egy többszintű, többoldalú, a régióban a reziliencia és a katasztrófakockázat-csökkentés előmozdítására szolgáló platform koordinációjában és fenntartásában.

Az élelmiszerválságok tanulsága

A rezilienciával és a katasztrófakockázat-csökkentéssel összefüggésben fontos foglalkozni az élelmezésbiztonsággal. A katasztrófákat és vészhelyzeteket gyakran élelmiszerválságok követik, és az érintett lakosság körében alultápláltság és rossz táplálkozás alakul ki. Az 1980-as évek elejétől egyre gyakrabban fordulnak elő a természeti csapások és az ember okozta katasztrófák által előidézett élelmiszerválságok. 2000 óta élelmiszerhiány miatt évente 50–65 válsághelyzet alakult ki, míg az 1990-es években 25–45. A természeti katasztrófák tönkreteszik a mezőgazdasági infrastruktúrát és eszközöket, a termést, a ráfordítást és a termelési kapacitást. A jelentés hangsúlyozza, hogy a rezilienciapolitikának az élelmezésbiztonság fokozását kell a középpontba helyeznie, a táplálkozást pedig szisztematikusan be kell építeni a programozással kapcsolatos döntésekbe.

Az erőfeszítések hatékonyabb koordinációja

Számos tanulmány kimutatta, hogy jelentős megtakarítás érhető el, ha az uniós intézmények és a tagállamok hatékonyabban összehangolják fejlesztési és humanitárius tevékenységeiket. A tagállamok, a nemzetközi szervezetek, a közintézmények, többek között a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament, a magánszektor, a nem kormányzati szervezetek és a civil társadalom között is szükség van a rezilienciával kapcsolatos erőfeszítések határozott koordinációjára. A jelentés szerint határozott erőfeszítéseket kell tenni a katasztrófakockázat-csökkentési és a rezilienciával kapcsolatos tevékenységekhez nyújtott finanszírozás nem kielégítő felhasználásának és ebben a vonatkozásban az erőfeszítések megkettőzésének kezelése érdekében.

Előretekintve a jelentés hangsúlyozza, hogy katasztrófakockázat-csökkentést és a rezilienciát szorosan be kell építeni a 2015 utáni keretbe. A jelentés szerint a millenniumi fejlesztési célok és a hyogói cselekvési keret utáni folyamatoknak figyelembe kell venniük a jelenlegi keretek eredményeit, valamint a katasztrófák és a válságok által leginkább sújtottak tapasztalatait.

A BIZOTTSÁGI ZÁRÓSZAVAZÁS EREDMÉNYE

Az elfogadás dátuma	5.11.2013
A zárószavazás eredménye	+: –: 0:	23 1 1
A zárószavazáson jelen lévő tagok	Thijs Berman, Corina Creţu, Véronique De Keyser, Nirj Deva, Leonidas Donskis, Charles Goerens, Mikael Gustafsson, Eva Joly, Miguel Angel Martínez Martínez, Gay Mitchell, Bill Newton Dunn, Andreas Pitsillides, Jean Roatta, Birgit Schnieber-Jastram, Alf Svensson, Ivo Vajgl, Daniël van der Stoep, Anna Záborská, Iva Zanicchi
A zárószavazáson jelen lévő póttag(ok)	Eduard Kukan, Isabella Lövin, Cristian Dan Preda, Judith Sargentini
A zárószavazáson jelen lévő póttag(ok) (187. cikk (2) bekezdés)	María Muñiz De Urquiza, Bogusław Sonik