Az ülések szó szerinti jegyzőkönyve

2007. szeptember 26., Szerda - Strasbourg

18. Európai stratégia a gyermekek jogaiért: a diszkrimináció és a „disz” problémákkal küszködők kirekesztése ellen (vita)

  Elnök. − A következő napirendi pont a Bizottságnak feltett szóbeli választ igénylő kérdés megvitatása, amely kérdés témája az „Európai stratégia a gyermekek jogaiért: a diszkrimináció és a „disz” problémákkal küszködők kirekesztése ellen”, és amely kérdést feltették: Anna Záborská, Amalia Sartori és Marie Panayotopoulos-Cassiotou, a PPE-DE képviselőcsoport nevében, Roberta Angelilli az UEN képviselőcsoport nevében, Zita Gurmai és Catherine Trautmann a PSE képviselőcsoport nevében, Adamos Adamou a GUE/NGL képviselőcsoport nevében, Hiltrud Breyer és Raül Romeva i Rueda a Verts/ALE képviselőcsoport nevében, Elizabeth Lynne az ALDE képviselőcsoport nevében, valamint Kathy Sinnott az IND/DEM képviselőcsoport nevében (O-0062/2007 – B6-0317/2007).

  Anna Záborská (PPE-DE). – (FR) Elnök asszony, a 173. cikk szerint minden ülés menetéről szó szerinti jegyzőkönyvet kell készíteni minden hivatalos nyelven.

Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy ezt a mai, a „disz” problémákkal küszködők kirekesztéséről folytatott vitát nem fogják lefordítani az Európai Unió hivatalos nyelveire.

Ezt a gyakorlatot egyszerűen beszüntették, annak ellenére, hogy az eljárási szabályzat előírja. Erre az eljárásra vonatkozó megállapításom egészen egyszerű: a ma esti vitát nagyrészt számos, különböző országbeli iskolai tanuló, szülő, szülői egyesület, tanár, nevelő és orvos kérésére tartjuk.

A polgárok azonban, akik e tisztelt Ház tagjait megválasztották, mivel nem ismernek minden nyelvet, amelyen ma este felszólalunk, sohasem fogják megtudni, mi minden hangzott el ezen a parlamenti vitán, holott az egész róluk szól.

  Elnök. − Köszönöm az észrevételét, ami természetesen mindnyájunkat érint, különösen ma, az európai nyelvek napján. Az ügy megfontolás tárgyát képezi, és a készülő jegyzőkönyvet megküldjük az elnökök értekezletére, megállapítását tehát figyelembe vesszük.

És akkor most folytassuk az „Európai stratégia a gyermekek jogaiért” témával kapcsolatban a Bizottságnak feltett, szóbeli választ igénylő kérdés megvitatásával.

  Anna Záborská, szerző. – (SK) Hadd kezdjem egy 21 éves, harmadéves egyetemista nő vallomásával.

„17 éves koromban egész évben rajtam nevettek az osztálytársaim, mert úgy néztem ki, mint egy 11 éves. A rólam szóló értékelésekben a tanárok rendszeresen azt kérdezték, mikor szánom már végre rá magam, hogy tanuljak. Mi, akik „disz” problémákkal küzdünk, sokkal többet dolgozunk, mint mások, amivel nagyon nehéz együtt élni.” Idézet vége.

A társadalom egyáltalán nem szerez tudomást arról, hogy a gyerekek 10–20%-a „disz” problémákkal küzd, mert ezeket a gyerekeket nem diagnosztizálják. Problémáik pedig hátráltatják a kommunikációt, gátolják őket abban, hogy hagyományos oktatásban részesüljenek, és sajnos gyakran szellemi leépüléshez és társadalmi kirekesztéshez vezetnek. Ami minket illet, az Európai Unió megtesz minden tőle telhetőt, vagyis kiáll e gyermekek szószólójaként, és megfelelően változatos módon rávilágít a problémára, amely más körülmények között tabu témaként mélyen rejtve maradna. Amint az a jelenleg az Európai Parlament előtt lévő 64/2007 sz. írásbeli nyilatkozatban is olvasható, Európa lehetőséget ad jó ötletek megfogalmazására, valamint a különböző szervezetek és kormányok által kipróbált és letesztelt gyakorlatok kivitelezésére.

Már létezik egy „neuro-disz” elnevezésű program, és az Európai Unió több olyan projektet is támogat, amely megfelel a „disz” problémákkal küzdők számára is. Ezek közé tartozik a versenyképességi és innovációs keretprogram, az IKT-politika támogatásának programja, az információs és kommunikációs technológiával kapcsolatos ismeretekre irányuló kutatások támogatása, a 7. kutatási keretprogram – az egészségügyi, az egész életen át tartó tanulás programja, valamint a 2008–2013-as időszakra vonatkozó második közegészségügyi program. Ezek a programok a 2008-as költségvetés módosító és kiegészítő javaslatainak tárgyát képezik, amelyeket az öt képviselőcsoport tagjaival közösen nyújtottunk be.

Elnök asszony, hölgyeim és uraim, végezetül hadd fejezzem ki legmélyebb csodálatomat, tiszteletemet és hálámat, és hadd kívánjak kitartást mindazoknak az anyáknak, akik életük során számos okból kifolyólag lehettek reményvesztettek: „des mères désespérées”. Ők azonban sosem adják fel a harcot. Ők a gyermekeik ügyének élharcosai, azokkal az apákkal együtt, akik kitartanak családjuk mellett. Hiszem, hogy ez a ma esti vita megmutatja majd, hogy nincsenek egyedül, és hogy problémájukkal az Európai Parlament is foglalkozni fog.

  Teresa Riera Madurell, szerző. – (ES) Elnök asszony, mindenekelőtt szeretném az elnézésüket kérni, amiért nincs jelen Zita Gurmai asszony, aki e szóbeli választ igénylő kérdés szocialista képviselőcsoportot képviselő szerzője, aki előre nem látott okok miatt nem tudott megjelenni a mai ülésen. Így hát, engedelmével, elnök asszony, szeretnék egyrészt Gurmai asszony, másrészt a saját nevemben szólni – mivel én is szót kértem.

Elnök asszony, én csupán szeretném megismételni, ami már elhangzott. Olyan tanulási rendellenességekről van szó, amelyek a lakosság jelentős részét érintik. Az európai gyerekek közel 10%-a küzd „disz” problémákkal: olyan gyerekek ők, akik általában láthatatlanná válnak az oktatási rendszerben, amely nagyon gyakran irreleváns dolgokra fogja e gyerekek iskolai kudarcait.

Meg kell tennünk a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy megelőzzük a „disz”kriminációt, és hogy ezek az iskolás gyermekek speciális, idejében történő, intenzív és multidiszciplináris oktatásban részesüljenek, lehetőleg saját, megszokott iskolájukban. Ennek érdekében ajánlásokat kell tennünk az iskolák számára az érintettek felkutatására és a teendőkre vonatkozólag.

Most először hazámban, Spanyolországban, a szocialista kormány olyan oktatási törvényt hozott, amely segíti a tanulási nehézségekkel küzdő diákokat. Ez óriási lépés, mivel a családok számos országban a tanárok jóindulatától függenek, valamint attól, hogy hajlandóak-e önkéntes erőfeszítéseket tenni az ilyen problémákkal küzdő gyerekek megfelelő oktatása érdekében. Más megoldások mellett dönteni jelentős anyagi terhet is jelent, amit gyakran képtelenek az érintettek felvállalni.

Nem szabad elfelednünk, hogy az ezekkel a diszfunkciókkal küzdő fiúk és lányok intelligensek, csak más tanulási módszerekre van szükségük. Valódi lehetőségük van arra, hogy iskolai sikereket érjenek el. És ehhez nincs szükség másra, mint a valódi eredményeket produkáló, helyes mechanizmusok alkalmazására irányuló politikai akaratra.

Ahhoz, hogy ezek a tanulók láthatóvá váljanak a társadalom számára, megbízható statisztikákra van szükség, amelyek alapján megfelelő döntések hozhatók; vagyis világos és valósághű információt kell biztosítani minden érintett számára, és minden országra kiterjedő tájékoztatási kampányt kell indítani. Az, hogy az oktatási rendszer számára is láthatóvá váljanak e gyerekek, szintén azt jelenti, hogy amellett, hogy korán, már az iskolás évek elején megfelelő bánásmódban részesítjük az érintett gyermekeket, a tantervek kidolgozása során is figyelembe kell vennünk a szükségleteiket, mégpedig az oktatás minden létező szintjén. Ma már számos egyetemen alkalmaznak olyan vizsgáztatási módszereket, amelyeket az ilyen problémákkal küzdő egyetemi hallgatók szükségleteihez alakítottak.

A Közösség által finanszírozott oktatási programokat, mint például az e-tanulás vagy az egész életen át tartó tanulás programját szintén a „disz” problémákkal küzdőket is szem előtt tartva kell kidolgozni. Hölgyeim és uraim, foglalkoznunk kell a lakosság e részének szükségleteivel. Nem fordíthatunk továbbra is hátat egy olyan rendellenességnek, amely több mint 3 millió európai polgárt érint.

  Hiltrud Breyer, szerző. – (DE) Elnök asszony, én is nagyon örülök, hogy megvitatjuk ma este ezt a lényeges kérdést, az egyre növekvő mértékben tapasztalható diszlexia kérdését. Ez az első alkalom, hogy szót ejtünk róla, de remélem, hogy nem az utolsó. Szeretném, ha a Bizottság minden lehetőt megtenne annak érdekében, hogy előrevigye ezt az ügyet, amely már most sem a nulláról indul.

Már számos tagállamban vannak erre a problémára vonatkozó programok, kezdeményezések. Véleményem szerint fontos, hogy ne úgy beszéljünk a diszlexiáról, mint egy betegségről vagy fogyatékosságról, mivel ez nem helyénvaló. Ma is elhangzott már, hogy sok diszlexiás gyerek rendkívül intelligens. Azt kell tudnunk róluk, hogy ezek a gyerekek gyorsabban gondolkoznak, mint amilyenek a motoros képességeik.

Az első lépés, amelyet meg kell tennünk – és ezt sürgősen kérném is a biztos úrtól –, hogy áttekintsük, mi mindent tettünk már ezen a kutatási területen, milyen programok és kezdeményezések léteznek már európai szinten, és hogy ezután összeszedjünk minden rendelkezésre álló információt.

Véleményem szerint lényeges, hogy ne keverjük össze a diszlexiát az ADS-sel. Katasztrofális következményei lennének, ha egy kalap alá vennénk őket. Tudjuk, hogy az ADS szorosan összefügg a túlzott televíziózással és az ingereknek való túlzott kitétellel. A diszlexiával kapcsolatban azt is át kell gondolnunk, hogyan ismertessük meg korán a gyermekekkel a könyveket és az olvasást. Tudjuk, hogy a sokat olvasó, és a könyvekhez könnyen hozzáférő gyerekeknek kisebb a hajlama a diszlexiára. Ez is egy módja lehet tehát az ijesztő mértékben megnövekedett diszlexia visszaszorításának.

Ösztönözzük a Bizottságot, hogy állítson össze egy áttekintést a téma Európában létező különböző megközelítéseiről. Egy másik lehetőség egy olyan konferencia megszervezése lenne, amelyen mindenki beszámolhatna az e területen szerzett tapasztalatairól. Tudjuk, hogy a gyermekek jelentik a jövőnket, és hogy itt Európában a tudás a legfontosabb erőforrásunk – minden tőlünk telhetőt meg kell hát tennünk ennek az ügynek az érdekében.

  Elizabeth Lynne (ALDE), szerző. – Elnök asszony, becslések szerint körülbelül 49 millió ember él az Európai Unióban, aki valamilyen „disz” problémával küzd. A gyermekek 10%-át érinti valamelyik „disz” típusú képességzavar, például a diszfázia, a diszpraxia, a diszlexia, a diszkalkulia vagy a figyelemhiányos zavar (ADD).

Vegyük, például, az Egyesült Királyságban élő Sean esetét. A tanári értékelés szerint buta, furcsa, bomlasztó és lobbanékony természetű. Problémája miatt kiközösítették, iskolatársai terrorizálták, és a tanárok alig-alig tettek ennek megakadályozása érdekében.

Sean szülei végül arra kényszerültek, hogy kivegyék fiukat az iskolából, miután egy nap véresre verve ért haza tanítás után. A helyi oktatásügyi hatóság megtagadta, hogy magántanítást vagy segítséget nyújtson számára, így Sean taníttatása szülei nyakába szakadt, akik közül az egyik emiatt munkahelye feladására kényszerült. Szerencsére azonban találtak egy helyi segélyszervezetet, amely Sean és szülei segítségére sietett. Az Egyesült Királyság és más tagállamok gyermekei közül azonban nincs mindenkinek ilyen szerencséje.

Az EU-n belül meg kell osztanunk egymással a legjobb gyakorlatokat – és ebben lehet lényeges szerepe a Tanácsnak és a Bizottságnak. Elérhetőbbé kell tenni az információkat. Lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy idejekorán felfedezzük, kiszűrjük és kezelni kezdjük ezeket a rendellenességeket. Olyan struktúrákat kell létrehoznunk, amelyek révén a nehézségekkel küzdő fiatalok is integrálódni tudnak a munka világába, és fontos, hogy megszülessen a „disz” problémákkal küzdők európai chartája is.

Szintén elengedhetetlen, hogy még több ilyen irányú kutatás folyjon a hetedik keretprogram keretében. Nincs értelme, hogy áltiszteletet tanúsítsunk a fogyatékkal élő emberek jogai iránt. Továbbra is küzdenünk kell annak biztosítása érdekében, hogy a Seanhoz hasonló emberek egyenlő bánásmódban részesüljenek, és megkapják azt a segítséget és támogatást, amelyet megérdemelnek.

  Kathy Sinnott (IND/DEM), szerző. – Elnök asszony, több millió, szó szerint több millió gyermek van, akik nem számítanak fogyatékkal élőnek, de jelentős tanulási, mozgási vagy kommunikációs zavarral küzdenek.

Bár drámaian nő a diszlexiával, diszfáziával, diszkalkuliával vagy ezekhez hasonló zavarral diagnosztizált gyermekek száma – csak a diszlexia a gyermekek 10%-át érinti az Egyesült Államokban –, Európában sokakat, hacsak nem az érintettek többségét nem is diagnosztizálják, akik épp ezért nagyrészt segítség nélkül maradnak.

Az aggodalmuknak hangot adó szülőket gyakran figyelmen kívül hagyják vagy rájuk szólnak, hogy ne képzelődjenek. Sokszor „írnak le” gyerekeket – gyakran tehetséges gyerekeket – mint gyenge értelmi képességűt vagy ügyetlent az egyébként jó szándékú tanárok és az oktatásban érintett hatóságok, csak mert nincs kellő gyakorlatuk abban, hogy különbséget tegyenek.

Attól, hogy nem vesszük figyelembe ezeket a jelenségeket, azok még nem tűnnek el. Sőt, egyre nagyobb gondot jelentenek a gyermek számára, aki így egyre kevésbé motivált és egyre csalódottabb lesz. A gyermekek önképe súlyos károkat szenvedhet el, miközben a tehetségük is kárba veszhet.

Azért fogalmaztuk meg ezt a kérdést, valamint az írásbeli nyilatkozatot, hogy hangsúlyozzuk, milyen hatalmas problémát jelent ez a kérdés a speciális nehézségekkel küszködő gyermekek, a családjuk és a közösségek számára, valamint, hogy felkérjük a Bizottságot, a Parlamentet és a Tanácsot, hogy kutatási programjaiban, kezdeményezéseiben, iránymutatásaiban és stratégiáiban komolyan foglalkozzon ezekkel a gyermekekkel.

Többet kell tudnunk mindezekről a „disz” problémákról; arról, hogyan lehet mielőbb felismerni őket, és hogyan lehet hatékonyan közbelépni. Arról is ismereteket kell szereznünk, minek következtében alakulnak ki egy gyermek fejlődő agyában a „disz” problémák, és milyen módon lehetne ezeknek elejét venni. Arról is gondoskodnunk kell, hogy efféle problémái miatt senkit se tartsanak kevésbé fontosnak vagy értékesnek.

Arra is felhívnám a biztos úr figyelmét, hogy a felnőttek közül is sokan küszködnek ezekkel a speciális tanulási vagy koordinációs nehézségekkel, csak épp nem tudják nevén nevezni állapotukat, vagy nem is tudnak róla. Sokan kifinomult kompenzációs technikákat fejlesztettek ki, hogy boldoguljanak. Az idén nyáron aláírást gyűjtöttem egy a fogyatékkal élők támogatását célzó polgári petícióhoz, és én magam is meglepődtem, milyen sok felnőttnek okoz gondot akár még a neve leírása is.

Csendben szenvednek az emberek úgy, hogy tehetségük és adottságaik e zavarok folytán sokszor még saját maguk előtt is rejtve maradnak. És hogy milyen árat fizet ezért a társadalom? Az emberek kimaradnak az oktatásból, és a képességeikhez viszonyítva alacsonyabb szintű munkát végeznek, csak mert problémájuk van a tanulás egy területén. Egy oktatáspszichológus mondta nekem, hogy e gyerekek esetében az a tragikus, hogy sokan közülük az egyetemen is remekül megállnák a helyüket, ahol kidolgozhatnák az erős oldalukat, csakhogy a lehetőséget sem kapják meg, mert nem tudják elvégezni a középiskolát. Ennek pedig az az oka, hogy a tananyag általános érvényűsége miatt az ő speciális nehézségeik leküzdhetetlen akadálynak bizonyulnak a standard értékelési rendszer keretében.

Ismerek egy fiatalembert, aki speciális tanulási nehézséggel küzd. Nem járt sikerrel sem az általános, sem a középiskolában, így bizonyítvány nélkül volt kénytelen elhagyni az iskolarendszert. Egy alkalmassági vizsga és tanári ajánlások révén azonban bekerült egy kis főiskolára. Két évvel később kiderült, hogy különlegesen tehetséges a filozófia terén, és hamarosan népszerű diákvezető lett.

Az európai oktatási rendszer meglehetősen versenyorientált és merev. Az érintett hatóságok láthatólag úgy vélik, hogy az oktatás lényege az, hogy képzett, tudással rendelkező polgári réteget neveljen. Ez a rugalmatlanság – a „minden egy kaptafára” elve – viszont számtalan fiatal tehetségét megnyirbálja. Ez így nem elég jó, ráadásul társadalmi kirekesztettséghez vezet, aminek következtében sok gyermek válhat kiábrándult, sőt, számos esetben dühös felnőtté. Az írországi Mountjoy börtönben fogva tartott elítéltek 76%-ának előéletében szerepel az iskolai sikertelenség, amely hátterében valószínűleg a fel nem fedezett tanulási nehézségek álltak.

Ha nem veszünk tudomást ezekről a gyerekekről és felnőttekről, az egyenlő a diszkriminációval. Büszke vagyok a Parlamentre, hogy támogatta az írásbeli nyilatkozatot, de egy valamire szeretném még felhívni a figyelmet. A gyermek jogairól szóló ENSZ-egyezményben az szerepel, hogy minden gyermeknek joga van az alapfokú oktatáshoz, de a speciális kezelést igénylő gyermekek csak a számukra szükséges segítségre jogosultak, a rendelkezésre álló források szerint. Mielőtt még ratifikálnánk ezt az egyezményt, és átültetnénk saját stratégiáinkba, alaposan meg kell majd vizsgálnunk, nehogy saját politikáinkba is átvegyük ezt a hiányosságot.

  Ján Figeľ, a Bizottság tagja. − Elnök asszony, köszönet illet minden jelenlévőt, különösen Záborská asszonyt és a kérdés társszerzőit, mert úgy vélem, ez nagyon fontos téma, és nemcsak úgy, mint kérdés, vagy mint megbeszéléseink tárgya, de az azok érdekében tett lépések szempontjából is, akiknek egyedi segítségre, bánásmódra vagy körülményekre van szükségük életük társadalmi összefüggéseiben vagy oktatásuk, képzésük stb. során.

Szeretném külön kiemelni azt, ami a vita elején is elhangzott: azt, hogy szeretnénk az e nehézségekkel küzdők szószólói lenni – s ez, úgy vélem, elég erős erkölcsi és politikai elkötelezettséget jelent.

A Bizottság tudatában van, milyen negatív társadalmi és egészségügyi következményekkel járhatnak ezek a problémák az érintett személyek vagy a „disz” problémával küzdő gyermeket nevelő családok számára.

Egyetértünk abban, hogy intézkedésekre van szükség a gyermekek mindennapi élete, valamint az oktatáshoz, tájékoztatáshoz és a kultúrához való hozzáférése javítása érdekében. A „disz” problémával küzdő emberek kezelésével kapcsolatos legfőbb felelősség természetesen a tagállamokat terheli, de a Bizottság, csakúgy, mint az európai intézmények, támogatni tudja a tagállamok ilyen irányú lépéseit.

Így például, a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatos, a 2003–2010-ig tartó időszakra szóló cselekvési tervünk elősegíti a fogyatékkal élők és családjuk támogatáshoz és az ellátási szolgálatokhoz való hozzáférését. A Bizottság olyan szolgáltatási szintet támogat, amely megfelelő egyensúlyt teremt a biztonság, a választás szabadsága és a független élet között.

A Bizottság 2005-re, 2006-ra és 2007-re vonatkozó, a közegészségüggyel kapcsolatos munkaterve külön említi, hogy szükség van a figyelemhiányos hiperaktivitási zavarok (ADHD), a szellemi visszamaradottság és a motoros, észlelési, nyelvi és a szocio-emocionális funkciók zavaraihoz kapcsolódó indikátorok definícióira, és még további információkra.

Számos pályázati felhívást is közzétettünk a „disz” problémákkal kapcsolatos kutatások támogatására. A Bizottsághoz azonban még nem érkezett be ilyen témájú pályázat.

A PROGRESS elnevezésű közösségi program számos európai hálózat számára biztosít támogatást, többek közt, mint azt Önök is tudják, a Fogyatékkal Élők Európai Fóruma számára. Támogatjuk tovább a sajátos nevelési igényű tanulók oktatásának fejlesztéséért létrehozott európai ügynökséget is. Ez az ügynökség megfelelő információkkal látja el a döntéshozókat és szakembereket a sajátos nevelési igényű tanulók oktatásával kapcsolatban, és elősegíti a legjobb gyakorlatok cseréjét is.

A sajátos oktatási igények figyelembevétele az egész életen át tartó tanulás programjának is az általános prioritásai közé tartozik, és mint ilyet, minden fellépés szempontjából prioritásként kell kezelni – pontosan azért, mert általános prioritás.

Az egész életen át tartó tanulás programjának világos célja, hogy segítse a speciális igényű emberek integrációját. Ez konkrétan az együttműködésre irányuló csereprogramok finanszírozásán, az általános gyakorlatok fejlesztésén és javításán keresztül történik. Ide tartozik többek közt a hagyományos és speciális oktatásban használt pedagógiai struktúrák tervezése és a szükséges többlettámogatások finanszírozására szolgáló ösztöndíjak felajánlása a fogyatékkal élőknek.

A Bizottság továbbá számos kutatási projektet is támogat, többek közt a Neuro-disz projektet, amelyről a szóbeli választ igénylő kérdésben is szó esett. A Bizottság az információs és kommunikációs technológiát (IKT) és a „disz” problémákkal küzdő embereket segítő új technológiákat is támogatja.

A hatodik kutatási keretprogram IKT része társfinanszírozás keretében e-hozzáféréssel és támogató megoldásokkal foglalkozó projekteket támogatott. E tekintetben két projektet szeretnék megemlíteni: az egyik az AGENT-DYSL projekt, amely az olvasástámogató rendszerek új generációjának kifejlesztésére koncentrált, a másik az EU „Mindenkinek” („For All”) projektje, amely olyan technológiák fejlesztésére irányul, amelyek mindenki számára, többek közt a diszlexiával küzdők számára is elérhetővé teszik az oktatást. A hetedik kutatási keretprogram továbbra is támogatja majd a „disz” problémákhoz kapcsolódó projekteket és kutatásokat, mind az egészségügyi, mind az e-hozzáférési prioritás részeként.

Tisztában vagyunk a releváns statisztikai adatok gyűjtésének fontosságával. Ez volt az egyik legfontosabb kérdés. És bár a Bizottság jelenleg nem gyűjt adatokat a „disz” problémákkal kapcsolatban, az Eurostat az Európai Unió egész területéről szolgáltat fogyatékossággal és társadalmi integrációval kapcsolatos statisztikákat.

Egy 2002-es, különleges, fogyatékosságorientált munkaerő-piaci felmérést követően az Eurostat jelenleg egy EU-szerte végzendő felmérés modelljének kifejlesztésén dolgozik. Ez az európai egészségfelmérési rendszer részét képezi, és a fogyatékosságra, valamint a körülbelül 18 éves fiatalok társadalmi integrációjának különböző aspektusaira összpontosít.

Elismerjük, hogy milyen nehézségekkel néznek szembe a fogyatékkal élőket, például „disz” problémákkal küzdőket gondozó emberek, illetve családok. A nemek közötti egyenlőségre vonatkozó ütemtervben foglalt elkötelezettségünk nyomon követéseként 2005-ben és 2006-ban egyeztetést indítottunk a társadalmi partnerekkel az összeegyeztethetőséget célzó politikákról. Az egyeztetés számos témát felölelt, többek közt a szülési szabadságot, a szülői szabadságot, az apasági szabadságot, az örökbefogadási szabadságot és egy új fajta, az eltartott családtagok gondozására kiadható gondozási szabadságot.

Az egyeztetések második szakaszának 2007. júniusi befejezését követően a Bizottság jelenleg egy hatásvizsgálaton dolgozik. Ennek eredményétől függően várhatóan 2008-ban nyújtja be új javaslatait.

A Bizottság folyamatosan ellenőrzi az EU diszkriminációellenes jogi szabályozásának nemzeti szintre való átültetését. A 2000/78/EK irányelv, amely tiltja a foglalkoztatás és az oktatás területén való hátrányos megkülönböztetést, minden polgárra vonatkozik, így a „disz” problémákkal küzdőkre is. A Bizottság azonban úgy véli, hogy a jogi szabályozásnak nemcsak a fogyatékkal élő alkalmazottak, hanem a fogyatékkal élőket gondozó alkalmazottak számára is védelmet kell biztosítania.

E tekintetben nagy érdeklődéssel figyeljük az Európai Bíróságon jelenleg még folyamatban lévő Coleman-ügy kimenetelét.

Végezetül szeretném elmondani, hogy ez az egész elsődlegesen a valódi tudásról és tudatosságról szól, és nagy segítséget jelent az Önök hozzájárulása. Kár, hogy már ilyen későre jár, hogy mindjárt éjfél van. De miután tettünk e probléma tudatosításáért, véleményem szerint még jobban odafigyelhetünk a valóban szükséget szenvedők érdekében történő konkrét lépések megvalósítására.

  Maria Panayotopoulou-Kassiotou, a PPE-DE képviselőcsoport nevében. – (EL) Elnök asszony, biztos úr, köszönöm, hogy ilyen sokáig fenn maradtak, és hogy ilyen mélységben foglalkoznak ezzel a témával.

Két másik biztost is látok az Ön székében, akik közül az egyik az egészségügyi szektorért felelős biztos. Ő az annak érdekében tett lépések felelőse, hogy a viselkedési és tanulási nehézségeket inkább egészségügyi problémának tekintsük, mintsem fogyatékosságnak. Továbbá ő irányítja a korai diagnózis felállításának lehetőségét célzó kutatásokat is, és gondoskodik róla, hogy a kezelések és terápiák orvosi módszerei különleges javaslatok formájában megjelenjenek a kutatási programokban. Ez az Ön oktatási szektorát is előmozdítja, hiszen lehetőséget nyújt a pedagógusok és a szülők különleges képzésére, valamint speciális felszerelések beszerzésére az iskolák számára. Elősegíti továbbá az új technológiák alkalmazását is abból a célból, hogy be tudjanak vezetni olyan kiegészítő és segítő eljárásokat, amelyek a sajátos oktatási igényű tanulók segítését célozzák.

Az oktatás lehetősége elvezet a szakképzéshez és a szakmai újraintegrálódáshoz. Egy harmadik biztost is látok az Ön székében, mégpedig a foglalkoztatásért felelős biztost. Neki a hivatáshoz, a szociális jogokhoz és a társadalmi integráció lehetőségeihez való hozzáférést célzó intézkedések iránt kell érdeklődést mutatnia, a fogyatékkal élők vagy a nem fogyatékkal, de különleges sajátossággal rendelkezők társadalmi kirekesztésének megelőzése érdekében.

Sokszor használta a „fogyaték” szót, és mindannyiunk számára értelmezte a fogyatékossággal kapcsolatos programokat. Itt azonban felmerül a többi diszpraxia-probléma kérdése. Ezeket egy sor új kezdeményezés nélkül is kezelhetjük; nincs szükség másra, csak némi kiadásra és finanszírozásra, de legfőképpen odafigyelésre, szervezésre és a tagállamokban már meglehetősen széles körben rendelkezésre álló legjobb gyakorlatok összegyűjtésére.

A jogi elismerés alapvető előfeltétel, amely hozzáférést biztosít az egészséghez, az iskolákhoz csakúgy, mint a szociális szolgáltatásokhoz. A szülők technikai eszközökkel és anyagi segítséggel való támogatása hozzájárul a családokkal szembeni diszkrimináció megelőzéséhez is: ők a diszpraxia diagnosztizálásának pillanatától annak megszűnéséig szenvednek a problémától.

Remélem, hogy a kérdésünk alkalmat ad a Bizottság számára, hogy lépéseket tegyen ez ügy érdekében.

  Catherine Trautmann, a PSE képviselőcsoport nevében. – (FR) Elnök asszony, biztos úr, hölgyeim és uraim, öröm látni, hogy a „disz” típusú rendellenességek oly gyakran mellőzött témája napirendre került a Parlamentben. Az a tény, hogy ez a téma a tisztelt Házat alkotó képviselőcsoportok szinte mindegyikét felszólalásra késztette, azt jelzi, hogy számunkra Európa egyetlen polgára sem lehet diszkrimináció áldozata, függetlenül attól, küzd-e bármiféle problémával. Ez vonatkozik a „disz” problémákkal küzdőkre is, mivel egyre alaposabb tanulmányok bizonyítják, hogy bár ez a fajta fogyatékosság még mindig rendkívül elterjedt, felismerése továbbra sem megfelelő.

A ma este egyetlen francia felszólalójaként büszkén elmondhatom, hogy Franciaország meglehetősen aktív a „disz” problémák kezelése terén. A szülői egyesületek és szakmai csoportok kezdeményezésének hála, Párizsban október 10-én, most először, megrendezésre kerül a „disz” problémák országos napja. Reméljük, hogy ezáltal a sajtóban is nagyobb figyelmet kap az efféle problémákkal küzdők, különösen a gyermekek helyzete.

Mindazonáltal, ma esti kérdésem célja nem az egyik vagy másik országban történt kedvező fejlemények megünneplése, hiszen még így is rengeteg munka áll előttünk, hanem hogy megvitassuk, milyen módon gyűjthetnénk össze európai szinten a már kidolgozott legjobb gyakorlatokat, lévén, hogy bizonyos tagállamokban még el sem ismerték az ilyen típusú zavarok létét. Számomra úgy tűnik, hogy a sajátos képzési és tanulási problémák kezelését célzó európai multidiszciplináris hálózat felállítására vonatkozó felhívás, amely az írásbeli nyilatkozat része, bizonyos mértékig ebbe az irányba mutat. A közösségi fellépések, például a hetedik keretprogram megfontolt alkalmazása szintén hasznos volna.

Ebben a tekintetben, biztos úr, az Ön által is említett neuro-disz projekt, amely célja a diszlexia kognitív, agyi és genetikai okainak megvilágítása, és amelyben kilenc tagállam 15 kutatócsoportja működik közre – és itt most meg kell jegyeznem, hiszen fontos, hogy ez a testület gyakorlatilag az összes európai nyelvet felöleli –, úgy tűnik, jó példa lesz. Végtére is Európának, véleményem szerint, világelsőnek kell lennie a szóban forgó állapotok megértésében és a hozzájuk kapcsolódó biológiai adatok összegyűjtésében. Mindemellett példát kell mutatnia a rehabilitációs és terápiás módszerek leghatékonyabb formáinak felismerésében is, hogy a gyermekek ismét remélhessenek és optimistán nézhessenek szembe az élettel.

Tervez-e a Bizottság a jövőben egyéb, ilyen típusú programokat? Biztos úr, említett olyan pályázati felhívásokat, amelyre nem érkeztek pályázatok. Feltett szándékunk, hogy a különböző szervezetek és az írásbeli nyilatkozatot aláíró személyek által indított tájékoztató kampányok segítségével pótoljuk ezt az információ- és motivációhiányt. Reméljük, hogy a várakozásaink beteljesedéséhez szükséges európai finanszírozási összegek mozgósítása révén a többi „disz” probléma, úgymint a diszpraxia és a diszfázia problémájára irányuló kutatások is lehetővé válnak.

  Wiesław Stefan Kuc, az UEN képviselőcsoport nevében. – (PL) Elnök asszony, egészen ijesztő, hogy a gyermekek 10%-a szenved „disz” típusú rendellenességekben. Ez azt jelenti, hogy tíz gyermekből egynek motoros zavara van, egyáltalán nem tudja vagy nem tudja világosan kifejezni a gondolatait. Milyen lesz akkor néhány év múlva a felnőtt populáció? Olyan emberekből fog állni, akiknek nehézséget okoz a mindennapi élet feladatainak ellátása, és képtelenek normálisan részt venni a társadalom működésében. Megtehetjük-e, hogy rokkantként kezeljük őket, és ezáltal létrehozunk egy rokkant társadalmat? Ez elfogadhatatlan lenne. Ha ezek a zavarok kezelhetők, ahelyett, hogy a diszkrimináció és a társadalmi kirekesztés megelőzésére koncentrálunk, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk az érintett gyermekek kezelése érdekében, mert a saját magához hasonlóakat senki sem rekeszti ki. De nem hinném, erre sor kerül. Hiszem, hogy van mód a helyzet kezelésére.

Végezetül, szeretnék őszintén köszönetet mondani mindazoknak, akik felhívták a figyelmemet erre a problémára, és szeretném biztosítani őket, hogy teljes mellszélességgel mellettük állok.

  Raül Romeva i Rueda, a Verts/ALE képviselőcsoport nevében. – (ES) Elnök asszony, először is szeretnék gratulálni a közreműködőknek és azoknak a képviselőtársaimnak, akik kézbe vették ezen írásbeli nyilatkozat és szóbeli választ igénylő kérdés ügyét, csakúgy, mint a Bizottságnak, amiért még e késői órán is jelen van, hogy megvitassuk ezt az ügyet, amely, sajnálatos módon, nemcsak hogy titkos kérdésnek és abszolút körültekintést igénylő kérdésnek tűnik, de sok esetben tökéletesen láthatatlan is marad.

Így hát, mindezek ellenére az a tény, hogy ma vitát folytatunk róla, azt jelenti, hogy szeretnénk véget vetni ennek a láthatatlanságnak, így hát minden támogatásom nem csak az írásbeli nyilatkozaté és a szóbeli választ igénylő kérdésé, de ezé a vitáé is.

Azt hiszem, nagyjából mindannyian ismerünk olyanokat, akik e zavarok – s nem betegségek – valamelyikében szenvedtek/szenvednek. Így hát, ebből a szempontból mi is láthatjuk, hogy egyáltalán nem olyan emberekről van szó, akik egy betegség kezeléséhez hasonlítható, speciális egészségügyi ellátásra szorulnának. Mindösszesen támogatásra, sajátos támogatásra, segítségre és érzékenységre van szükségük, mégpedig nem csupán az intézmények, hanem a családok, az oktatási központok és különösen a társadalom egésze részéről.

Véleményem szerint a legrosszabb, ami ezekben az esetekben történhet, hogy a tudatlanság diszkriminációt szül, először is azon nézetből adódóan, hogy ezek az emberek nem élhetnek teljesen normális életet, mivel bizonyos mértékű támogatásra szorulnak, és különösen a politikai akarat és az ahhoz szükséges gazdasági források hiányából adódóan, amelyek azon programok megvalósításához kellenének, amelyek lehetővé tennék az érintettek számára, hogy ne csak, ismétlem, normális életet élhessenek, de teljes mértékben cselekvőképes emberként, saját bölcsességükkel, tudásukkal, reményeikkel és álmaikkal hozzájárulhassanak a társadalomhoz, amely oly gyakran marginalizálja és hátrányos megkülönböztetésnek teszi ki őket, annak ellenére, hogy semmit nem követtek el, amiért ezt érdemelnék.

  Jan Tadeusz Masiel (UEN). – (PL) Elnök asszony, szeretnék gratulálni azoknak, akik szóba hozták ezeket a különleges zavarokat. Az, hogy a gyermekek 10%-a érintett, azt jelenti, hogy amint ők felnőnek, a lakosság 10%-ának jelent majd gondot a társadalom működésében való részvétel. És felnőttként ez még nagyobb terheket ró rájuk. Ma azonban azon gyermekek sorsával foglalkozunk, akik nem teljesen ismert okokból kifolyólag kívül rekednek a társadalmon. Ahogy ezek a gyerekek felnőnek, az egyik nehézség szüli a következőt, és minden komplexus újabb komplexushoz vezet.

A „disz” típusú zavarokat különleges állapotként vagy károsodásként kell elismernünk. A velük járó problémákat először is magának a gyermeknek kell elmagyaráznunk, majd a környezetében lévőknek, nevezetesen a szüleinek, a barátainak és az iskolatársainak. Az érintett gyermekek különleges megközelítést, személyre szabott tanítási módszert igényelnek. A szóban forgó állapotok azonosítása és pontos meghatározása különösen fontos, ha csak korlátozott mértékben nyílik lehetőség a kezelésükre.

  Ján Figeľ, a Bizottság tagja. – (SK) Elnök úr, szeretnék köszönetet mondani a sok érdekes felszólalásért. Nem vagyok a téma szakértője, de az biztos, hogy több szakértelemre van szükségünk ezzel a témával kapcsolatban.

Személy szerint én is tudatában vagyok ennek a problémának, de speciális megközelítéséhez a különböző intézmények és döntéshozók sokkal alaposabb ismereteire is szükség lesz. Máris számos szempont említésre került ezzel kapcsolatban, úgymint a szociálpolitika, az egyenlő esélyek, a diszkrimináció-mentesség, az egészségügy, az oktatás, a szakképzés és még néhány további, a kérdéshez kapcsolódó terület. A kiindulópont mindenesetre a helyzet megváltoztatásához fűződő érdek és az arra irányuló vágy, mert a tudatlanság az intolerancia alapja. S ez, ahogy minden más problémára, erre is érvényes.

Nyilvánvaló, hogy az egyik feladatunk az, hogy összehangoljuk a tagállamokban és az EU-ban e problémával kapcsolatosan kialakult nézeteket, vagyis az uniós tagállamok nézeteit, mert sehol semmilyen definíció nem létezik, bár néhány országban országos napot szentelnek ennek a problémának. Úgy vélem, ez ügyben a Fogyatékosságügyi ENSZ-Egyezmény definíciója kiinduló alapot adhat a tagállamoknak, de ez végül is az ő dolguk.

Szeretném megismételni, amit már az elején is mondtam. Vannak olyan jelentős programjaink, amelyek segíthetnek a lehetséges megoldások megtalálásában, mind szakmai, mind információs és technológiai vonatkozásban. Az oktatási programra, az egész életen át tartó tanulás programjára, a kutatási, valamint a közegészségügyi programra gondolok.

Hadd köszönjem meg magam és az általam képviselt intézmény nevében a szerzők csoportjának és a többi közreműködőnek, hogy annak érdekében dolgoznak, hogy a „disz” problémákkal küzdők egyenlő bánásmódban részesüljenek, és hogy elismerést nyerjen az a tény, hogy gyakran észrevétlenek maradnak, és alulértékelik tehetségüket és képességeiket. Felszólították a Bizottságot, hogy aktívabban járjon el ezzel a kérdéssel kapcsolatban; szeretném elmondani, hogy a Bizottság aktív, és hajlandó – a Parlamenttel és az Elnökséggel együttműködve – a jövőben még aktívabban eljárni, mint ahogy azt eddig tette.

  Elnök. − Biztos úr, nagyon köszönjük a megerősítést.

A vitát lezárom.

Írásbeli nyilatkozatok (142. cikk)

  Alessandro Battilocchio (NI), írásban. – (IT) Szeretnék köszönetet mondani azoknak a kollégáimnak, akik felvetették ezt az igen fontos kérdést, valamint az Európai Bizottságnak, azon belül személyesen Figeľ biztos úrnak, akivel néhány korábbi alkalommal már volt szerencsém együttműködni, hogy készséggel fogadják a tisztelt Ház javaslatait.

Bár az egészségügyi szektor elsődlegesen a tagállamok hatáskörébe tartozik, nagyra értékelem a Bizottság erőfeszítéseit, hogy olyan stratégiák elfogadására ösztönözzék a tagállamokat, amelyek lehetővé teszik a fogyatékkal élők számára, hogy hozzáférjenek az ellátásokhoz, és mindenekelőtt, hogy normális életet éljenek, amennyire csak lehetséges. A fogyatékossággal élőkkel kapcsolatos, a 2003–2010-ig tartó időszakra szóló cselekvési terv és a PROGRESS program már ebbe az irányba mutat. Lényeges azonban az európai polgárok tájékoztatása is, hogy elősegítsük a probléma által érintett emberek, különösen a gyermekek társadalomba való integrációját. „Disz”-krimináció ellenes integrációs és tájékoztató kampányokra van szükség az iskolákban, munkahelyeken, a sport és a mindennapi élet területein, csakúgy, ahogy szükséges az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés is, hogy a szóban forgó diszfunkciók miatt – amelyek néha kizárólag fizikai természetűek – ne kényszerüljenek az azokkal küzdők vagy azok családtagjai személyes vagy szakmai kompromisszumokra.