Az ülések szó szerinti jegyzőkönyve

2008. március 11., Kedd - Strasbourg

11. Ünnepi ülés – Észtország

  Elnök. − Hölgyeim és uraim, ez egy nagyszerű nap az Európai Parlament számára, mert egy korábbi képviselőtársunkat üdvözölhetjük itt – aki most már az Észt Köztársaság elnöke, korábbi kollégánk, Hendrik Ilves úr! Szívből üdvözöljük önt az Európai Parlamentben!

(Zajos és kitartó taps.)

Hölgyeim és uraim, amikor egy olyan órát élünk meg, mint ez a mostani, helyes nemcsak a jelenre gondolni, hanem visszaemlékezni arra is, milyen hosszú és széles út vezetett el ahhoz, hogy másokkal egyetemben képviselőtársaink legyenek Észtországból – és Lettországból és Litvániából, ha most csak a balti államokról beszélünk –, akik választott képviselők lettek, és akiknek az országai szabad államok, amelyek korábban évtizedekig totalitárius kommunista fennhatóság alatt álltak, de a szabadság észtországi elnyerése óta képviselettel bírnak e helyen.

Ezt a képviselőtársunkat a nép demokratikus döntése alapján választotta országa elnökének. Ő egy olyan szereplő Észtországban, aki másoknál is jobban kapcsolódik Európa jövőjéhez, és természetesen jelenéhez. Eredetileg országa külügyminisztereként vezette az Európai Unióhoz való csatlakozási tárgyalásokat, majd ezt követően 2003-tól kezdve egy évig megfigyelő volt az Európai Parlamentben a 2004-es közvetlen választásokig, amikor az Európai Parlament tagja lett, addig, amíg végül 2006 szeptemberében megválasztották az Észt Köztársaság elnökévé. Hendrik Ilves 2006. október 9-én foglalta hivatalát, mint az Észt Köztársaság elnöke.

Ilves elnök úr, nagy öröm, hogy üdvözölhetem önt itt az Európai Parlamentben, amely 50. évfordulóját ünnepli holnap. Az ön látogatása mintha az ünnep kezdetét jelentené, és megkérem önt, hogy szóljon az Európai Parlamenthez. Még egyszer szívből üdvözlöm önt.

(Taps)

  Toomas Hendrik Ilves, az Észt Köztársaság elnöke. − (ET) Barátaim, hadd kezdjem azzal, hogy boldog születésnapot kívánjak önöknek. Kedves barátaim és kollégáim, kollégáim a szó legpontosabb értelmében, barátaim, akik másfél éve hiányoznak. Ha felnézek és látom önöket itt mind – innen lentről úgy tűnik, hogy sokkal többen vannak itt, mint a 131. székből, ahol én ültem.

Nem tudják elképzelni, hogy milyen hatalmasak önök, mint Európa parlamentje. Én tudom, el kellett mennem innen, mielőtt rájöttem volna erre. Ám engedjék meg nekem, hogy jelenlegi szerepemben, országom elnökeként folytassam.

Ma, amikor Észtország az Európai Unió tagjaként immár az ötödik évébe lép az, már nem vagyunk „új tagállamok”, amelyek tanulják a szakmát. Valóban úgy vélem, itt az idő, hogy elhagyjuk az „új tagállam” kifejezést, mint értelmetlen anakronizmust.

(Taps)

Ma már nincsenek új vagy régi tagállamok. Csak tagállamok vannak. Az „új tagállamok” kifejezés már azt sem jelenti, hogy „szegényebb tagállam”, hiszen ezekben a napokban már sokan közülünk elérték a „régi tagállamok” szintjét.

Ma az Unióban érdekkoalíciók, pártpozíciók vannak, és ezek több dimenziót alkotnak – kis és nagy tagállamok, ipari vagy kereskedő nemzetek, és a többi. Ám ennek alapja nem a taggá válás időpontja vagy a tagság hossza.

Itt ma szeretnék előre nézni tíz évvel a jövőbe, amikor már mind régi vagy régebbi tagállamok leszünk. Arra az időpontra, amely száz évvel követi az első szörnyű huszadik századi európai polgárháborút. Úgy beszélünk az Unióról, mint amely a második európai polgárháborúra adott válasz, hogy úgy szervezzük meg kontinensünket, hogy ne ismétlődhessenek meg a második világháború borzalmai.

De nem szabad elfelejtenünk, hogy a jelenlegi Európai Unió tagállamainak harmada – vagy még talán többen – az első világháború romjain alapították meg független politikai entitásaikat. Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország (140 év nem létezés után), a korábbi Csehszlovákia, továbbá Magyarország és Ausztria a ma ismert formájukban mind a XX. században jöttek létre birodalmak, nemzetközi szuperhatalmak szétesésével, és önrendelkezésen alapuló új államok jöttek létre.

Azért említem ezt, mert az én országom, mint olyan sok mai tagállam, azzal kezdte, hogy levette magáról egy nagy, despotikus és antidemokratikus szupranacionális entitás – vagy más néven birodalom – ráerőszakolt tagságának igáját.

Észtország, mint sok más ország, kétszer jött létre. Ám a mai időkben azért jöttünk össze, hogy együtt építsük fel a saját szupranacionális entitásunkat – és egy új identitást, a mi Európai Uniónkat.

Nem azért tettünk így, mert meghódítottak és megszálltak minket, hanem mert szabadon cselekedhettünk így. És mert úgy véljük, hogy ez a helyes tett. Ez is az önrendelkezésünk gyakorlása.

Azért említem ezt, mert tíz év múlva Észtország először részesedik az elnökség gyakorlásának kiváltságában és felelősségében, és nagyon remélem, hogy amikor eljön az az idő, akkor már nem fogunk azon ügyek kapcsán civakodni, amelyekkel ma birkózunk. Éppen ezért szeretnék ma olyan ügyekről beszélni, amelyek tíz év múlva lesznek fontosak.

Végül azért említem ezeket a dolgokat, mert a választási ciklusaink és a kihívásaink ciklusai nincsenek összhangban: olyan problémákkal foglalkozunk, amelyek nem illeszkednek négy- vagy ötéves ciklusokhoz.

De az Európai Unióval szemben álló kihívások és kényszerek, az energiától a környezetig, a versenyképességtől a bővítésig, közös külpolitikától a bevándorlásig, mind stratégiai ügyek, amelyek bátorságot és elszánt cselekvést kívánnak messze két vagy három választásnál nagyobb időtartamban.

Hölgyeim és uraim, bár nem jósolhatjuk meg a jövőt, bizonyos trendek és veszélyek általánosságban felismerhetők. Az előttünk álló két fenyegetéssel kapcsolatban nem szenvedtünk hiányt egyik megvitatásában sem: ezek a globális felmelegedés és a fosszilis üzemanyagok lelőhelyeinek csökkenése. Ám ez két kérdés globális kérdés, és megoldásukon, bár az nyilvánvalóan elképzelhetetlen az Európai Unió nélkül, az egész bolygónak dolgoznia kell.

Ám ugyanebben az időben az Unió különböző komoly kihívásokkal néz szembe. Ha nem tudjuk megoldani őket, talán tíz éven belül, de legalábbis negyedszázadon belül, akkor elveszíthetjük a ma élvezett viszonylagos jólétünket és sikerünket. Ezek a kihívások és kényszerek mind az Európai Unió versenyképességével függnek össze.

Hol vannak a versenytársaink? Az Európai Unióban, vagy a szélesebb világban? Egyértelmű a válasz, hogy „mindkettő” igaz: az Európai Unió piacán is versengünk, akárcsak a világpiacon.

Ám ha a globalizáció hosszú távú trendjeit nézzük, akkor hálásnak kell lennünk Jean Monnet és Jacques Delors uraknak, hogy létrehozták a belső piacot egy olyan időben, amikor a globalizáció még nem volt megfigyelhető jelenség.

Mert a belső piac az, ami lehetővé teszi az egyes európai nemzeteknek, hogy fenntartsák versenyképességüket a globális küzdőtéren. Az Európán belüli nyitottság, a versenykényszer Európán belüli megnyitása volt a világban való versenyképességünk motorja.

A jelenlegi Európai Unióban történő gondolkodás nem mindig ad okot az optimizmusra, két okból sem: először is az innováció és a versenyképesség fejlesztésére a lisszaboni napirenddel elfogadott jó szándékú programunk végrehajtásának bátortalan volta miatt.

(Taps)

És másodszor, az Európai Unió erősödő protekcionizmusa miatt, nemcsak a külvilág felé, hanem a saját határain belül is.

Engedjék meg nekem, hogy két kérdéssel foglalkozzam. Amikor országom éppen kikecmergett az ötven évig tartó szovjet elmaradottságból, kétségbe voltam esve, hogy milyen hosszú ideig fog tartani a szükséges infrastruktúra kiépítése Észtországban.

Ám bizonyos területeken, például az információtechnológiában Észtország egyenlő feltételek mellett rúghatott labdába. Az információtechnológiába való befektetés – mind a köz-, mind a magánszektorban – lehetővé tette az országnak, hogy meghaladja a Európai Unió átlagának szintjét, és az 1990-es évek végére olyan szintet értek el az elektronikus kormányzati szolgáltatások, és a más ágazatokban, például a bankszektorban nyújtott szolgáltatások, mint amilyet kevés másik európai ország mondhat a magáénak.

Az országomban az információtechnológiára tett hangsúly kifizetődött, és lehetővé tette, hogy versenyképesebbek legyünk. Ám ez önmagában kevés még. Általánosságban Észtország, Európa nagy részéhez hasonlóan, másokra hagyja a tudományos innovációt és fejlesztést.

Legyünk őszinték, az innováció elsősorban az Egyesült Államokból érkezik, amely maga is függ a legjobb európai, valamint indiai és kínai agyak elszívásától, hogy fenntarthassa magas versenyképességét. Végre komolyan kell vennünk ezt a kérdést.

Ódzkodunk a bevándorlástól, a gyerekeink egyre kevesebbet tanulnak matematikát, reál- vagy mérnöki tudományokat, és úgy döntünk, hogy elzárkózunk a versenytől az Európai Unión belül a világ gazdaságának egy olyan szektorában, ahol a legélesebb a verseny: a szolgáltatások terén.

A Európai Unión belüli versenynek vagy annak hiányának biztonsági következményei is vannak. Az energia fontosságát tekintve érthető, hogy néhány ország az Európai Unióban megvédené vállalatait a versenytől, és ellenzi az energiapiac liberalizációját.

Ez érthető reakció. De ma Európa legnagyobb energiaforrása egy olyan ország, amely “energetikai szuperhatalommá” nevezte ki magát, és külügyminisztériuma honlapján az a nyilatkozat áll, hogy az energia a külpolitika eszköze.

Egyértelmű, hogy amennyiben a jövőben el akarjuk kerülni azt, hogy az európai tagállamok az oszd meg és uralkodj politikájának legyenek kitéve, vagy ha el akarjuk kerülni a jobb gázüzletekért való tolakodást, amelyet ma látunk az Európai Unióban, akkor nem tekinthetünk el a közös energiapolitika szükségességétől.

(Taps)

Olyan energiaügyi biztossal, aki a kereskedelmi biztos erős alkupozíciójával rendelkezik.

De ahhoz, hogy közös energiapolitikát hozzunk létre, közös kereskedelmi rezsimre is szükségünk van, továbbá a külpolitika sine qua non-jára, tehát a liberalizált belső piacra.

Tehát, hol vagyunk most a jövő felé nézve? Japánban és Koreában sokkal kedvezőbbek az internet elterjedtségét jelző mutatók, és a szélessávú internet díja is sokkal alacsonyabb; Ázsiában és az Egyesült Államokban több mérnököt képeznek (vagy az USA esetében vagy képeznek, vagy máshonnan alkalmaznak).

Ez nem sok jót jelent. Ez a globalizált gazdaságban Európa és az európai versenyképesség fokozatos hanyatlásához vezet. Feltéve persze, hogy nem teszünk semmit ebben a kérdésben.

Észtország számára az első lépés a Reformszerződés, és szeretném megköszönni a portugál elnökségnek az e kérdés megoldása érdekében kifejtett remek munkát. A minősített többségi szavazás kiterjesztése nélkül megbénulunk, elnök és külügyminiszter nélkül nem fognak minket a súlyunknak megfelelő komolysággal kezelni.

Egy példa arra, amikor nem kezelnek minket a valós súlyunknak megfelelően, egyértelműen megfigyelhető a szomszédságpolitikánkon. A külkapcsolatok európai tanácsa tanulmányának következtetése szerint, idézem: „ellentétben azzal, amit többen gondolnak Európában, Oroszország szomszédságpolitikája fejlettebb, jobban koordinált és jobban végrehajtott, mint az Európai Unióé. Oroszország jelentősebb politikai, gazdasági, sőt katonai erőforrásokat szán szomszédai befolyásolására, mint amennyit az Európai Unió”. Idézet vége.

Az nem cseng össze igazán a mi magasztalt „soft power” voltunkkal. Ám a szomszédságpolitikánk szorosan kötődik egy alapvető, hosszú távú kérdéshez: mi lesz velünk tíz év múlva? A kérdésnek két aspektusa van: milyen nagyok leszünk tíz év múlva, és milyen lesz a minket körülvevő környezet?

Mekkora lesz az Európai Unió 2018-ban? Nem tudjuk, de nekünk kell eldöntenünk. Bizonyos, hogy nem leszünk olyan nagyok, mint ahogyan azt néhányunk szeretné, de az is bizonyos, hogy nagyobbak leszünk, mint most. Keleten és délen vannak olyan országok, amelyek bizonyos, hogy soha nem fognak csatlakozni.

Úgy tűnik számomra, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit szem előtt kell tartanunk, az az, hogy az Európai Unió és szomszédai közötti különbség a gazdasági jólét és a politikai szabadság tekintetében ne legyen olyan hatalmas, hogy az illegális bevándorlók vagy politikai menedékkérők hatalmas hullámával kelljen szembesülnünk.

Ezért úgy tűnhet, hogy még a saját kitűnő tapasztalatainkból sem tanultunk, amit a legutóbbi bővítés szolgáltatott. Növelni tervezzük a kifelé nyújtott támogatásainkat, anélkül, hogy azokat a reformok feltételeihez kötnénk. Fejlesztési bankjainkon keresztül olyan országok fejlődését támogatjuk, amelyek kíméletlenül ellenséges kereskedelempolitikát folytatnak az Európai Unióval szemben.

Rá kell ébrednünk arra is, hogy immár nem a miénk az egyetlen létező modell. Most már Francis Fukuyama is elismeri, hogy a történelem liberális demokrácia felé való feltartóztathatatlan előrehaladásának hegeli álma nem tartható. Mire jók a Világbank fejlődő országoknak nyújtott hiteleinek korrupcióellenes követelményei, ha a szuverén vagyonalapok jobb üzletet ajánlanak, és feltételek nélkül?

Amikor azt gondoltuk, hogy ideológiamentes világban élünk, rosszul gondoltuk. Ehelyett azonban az autoriter kapitalizmus felemelkedése, mint a demokratikus piacgazdaság alternatívája, valószínűleg az előttünk álló legújabb ideológiai, intellektuális és erkölcsi csatát jelenti.

(Taps)

Egyértelmű, hogy újra kell gondolunk politikáinkat, de ez nem lesz elég. Bátrabbnak kell lennünk; kell, hogy legyen víziónk, és meg kell értenünk, hogy hol leszünk mi, és hol lesz a világ 20 vagy 25 év múlva, amikor Németország, a mai gazdasági nagyhatalom, eltörpül India és Kína mellett.

Hogy felkészüljünk az ezután következő negyed évszázadra, már ma meg kell kezdenünk a tervezést. Nagyon remélem, hogy a közelgő európai parlamenti választásokon a pártok nem a mai status quo fenntartása mellett lépnek fel, hanem a jövőre vonatkozó elképzeléseik mentén fognak versenyezni.

Hölgyeim és uraim, a demokrácia a polgárai számára létezik, a polgárainak akaratán alapul, és az ő helyeslésüket igényli. Ezért intézményeket hoztunk létre, olyan intézményeket, amelyeket az új szerződés továbbfejleszt majd, miután érvénybe lép.

De nem szabad a felelősségünket az intézményekre átruházni; a külügyi szolgálat létrehozásával, vagy a minősített többségi döntést igénylő szavazások kiterjesztésével nem fogunk túl sok mindent elérni, ha közben nem értjük meg jobban az európai érdekek alapjait.

A közös konzuli hivatalnokok felállítása korszerű bürokratikus reform. A vétó intézményének korlátozása önmagában üdvözlendő lépés Európa számára, de kis lépés marad, ha a tagállamok azt gondolják, hogy nem veszik figyelembe az érdekeiket.

Vissza kell térnünk ahhoz a legalapvetőbb felfogáshoz, amely sikeressé tette az Európai Uniót. Nevezetesen, hogy a nemzeti érdekeket az szolgálja a legjobban, ha mindannyian engedünk egy keveset annak érdekében, hogy Európai Unió sikeres legyen. Nem a pénz átadásáról beszélek, vagy a politikáknak ellenszegülő tagokat lekenyerező gesztusokról. A világban külön-külön, nemzetállamként, illetve közösen, az Európai Unióként elfoglalt helyünkre gondolok.

Amikor egy erős Európáról beszélünk, akkor rá kell ébrednünk a mindannyiunk számára a hazai politikai életből ismerős igazságra: akkor erős az országunk a világban vagy akár Európában, ha otthon is erősek vagyunk. Az erős támogatást élvező kormányok megengedhetik maguknak, hogy nagy szavuk legyen a nemzetközi porondon.

Bizonyos vagyok abban, hogy ez probléma az egész Európai Unióban. Ahhoz, hogy megerősítsük az európaiság érzetét a szavazóink között, túl kell lépnünk a Bizottságnak még azon javaslatain is, amelyek előírnák az egyetemi diákoknak, hogy egy évet egy másik tagállam egyetemén töltsenek el. Aktívan bátorítanunk kell ezt saját országainkban, hogy polgáraink is megismerjék egymást, ne csak a hivatalnokaink.

Ez természetesen azt is jelenti, hogy javítanunk kell a nyelvtudás szintjét is. Tíz év múlva lehetővé kell válnia annak, hogy az Unió minden egyetemi diákja beszélje egy másik tagállam nyelvét, és itt nem az angolra gondolok, mert az angol olyannyira globálisan uralja a tudományt és a kereskedelmet, a szórakoztatóipart és az internetet, hogy most már nem is számít idegen nyelvnek. Például lengyelül beszélő portugálokra, spanyolul beszélő észtekre és szlovénul tudó észtekre gondolok.

Gondolkodnunk kell továbbá a régiókkal kapcsolatban is. A Parlament megmutatta, hogy jelentősebb szerepet tud játszani annál, mint amit valaha elképzeltünk. Büszke vagyok rá, hogy itt az egyik első, az Európai Parlamentben született európai uniós politika, tehát amely nem a Tanácsban vagy a Bizottságban született, és immár európai uniós programmá vált, az a Balti-tengeri stratégia, amelynek kezdeményezésében én is részt vettem.

(Taps)

A Parlament a kapcsolat az Európai Unió intézményei és polgárai között, amely működésben tartja az Uniót. Csak itt, csak önök találják meg a kifinomult egyensúlyt a választóik és az Unió érdekei között, kedves kollégáim. Ezt egyik vagy másik intézmény sem tudja megtenni, és egyik sem olyan jól, mint önök.

Az Európai Parlament tisztelt képviselői, nem kevésbé fontos Európa polgárai számára, az európai polgárok Európája számára, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, honnan jövünk, és hogyan kerültünk ide.

E teremben történt, hogy egy kollégám egy másik képviselőnek a saját országában történt tömeges deportálásokról szóló beszéde közben felém fordult, és megkérdezte, hogy „miért nem tudják az emberek elfelejteni a múltat, és a jövőre gondolni?”.

Mind úgy gondoljuk, hogy ismerjük Európa történelmét, és ezért talán kényelmetlen, amikor halljuk, hogy az általunk ismert Európa valójában csak egy része Európának, ahogyan arra Norman Davies – Európa nagy történésze – rámutatott.

Ám a mai Európai Unió felöleli egész Európa történelmét, minden dicsőségével és szomorúságával együtt. Mi vagyunk az örökösei Bismarck szociális reformjainak, akárcsak a Salazar-rezsimnek. A világ első alkotmányos demokráciájának, akárcsak a belső biztonsági szolgálatok brutális elnyomásának. Ez a mi Európánk.

De azokról tényekről, hogy az első alkotmányos demokrácia Lengyelországban volt, és hogy a titkosrendőrség elnyomása szó szerint a Wirtschaftswunder fala mellett zajlott, ezekről a tényekről sokkal kevesebbet tudunk, mint kellene.

Hölgyeim és uraim, a feladatunk az, hogy ismerjük meg Európát. A XX. század egyik legnagyobb európaija, Salvador de Madariaga, aki a Franco-rezsim száműzöttje volt, így fejezte ki: „Európának meg kell születnie. És akkor fog megszületni, amikor a spanyolok azt mondják, hogy ‘a mi Chartres-unk’, az angolok azt, hogy ‘a mi Krakkónk’, amikor az olaszok ‘a mi Koppenhágánkról’ és a németek ‘a mi Bruge-ünkről’ fognak beszélni... akkor Európa élni fog. Akkor az Európát uraló szellem a teremtés szavait fogja suttogni: ‘Fiat Europa’”. Ezt mondta Salazar de Madriaga.

De hogy eljussunk Madriaga jövőjéhez, meg kell tanulnunk, hogyan ismerkedjünk meg egymással, egymás múltjaival, mert csak akkor tudunk közös jövőt építeni. Egyben ez a feladatunk a következő tíz évre.

Hölgyeim és uraim, ma néhány olyan kihívást próbáltam felvázolni, amelyekkel a jövőben szembe kell néznünk. Európa korántsincs még készen, sok dolgunk van még. Hazámban, Észtországban, amikor nagy célokat kell elérnünk, jelentős erőfeszítéseket kell tennünk, azt mondjuk: legyen meg az erőnk hozzá.

Legyen meg az erőnk mindannyiunknak!

Köszönöm.

(Álló ováció)

  Elnök. − Hölgyeim és uraim, azzal, hogy felálltak a székükről, és ilyen lelkesen tapsoltak, önök megköszönték Észtország elnökének a rendkívül kollegiális, és velünk, mint Parlamenttel kapcsolatban barátságos, és mindenekelőtt jövőbe tekintő beszédét.

Ilves elnök úr, ön valami olyasmiről beszélt, ami Európa szívében van, és ez egymás megértése, gondolkodásunk megértése. Amikor tudjuk, hogy miként gondolkodunk, akkor tudjuk, hogyan tudunk végül közösen cselekedni.

Amikor a fiatalok csereprogramjairól beszélt, visszaemlékeztem arra – és úgy gondolom, hölgyeim és uraim, hogy igen büszkék lehetünk erre –, hogy amikor a pénzügyi tervről kellett volna megállapodni, és csökkenteni akarták a fiatalok csereprogramjaira, az Erasmus-programra és az egész életen át tartó tanulásra szánt pénzeket, akkor mi felemeltük hangunkat, és azt mondtuk: a pénzügyi terv csak akkor hoz eredményeket, ha növeljük a fiatalok találkozásait segítő pénzügyi támogatást , hogy létrehozzuk az Európai Unió közös megértését és a közösségi érzést.

(Taps)

Engedjék meg, hogy összegzésként azt mondjam – és mélyen megrendülve teszem ezt: ha Észtország elnöke a történelemre emlékeztet minket, akkor azt kell mondanunk, hogy Európa történelme a mi kontinensünké, és az idők folyamán többször ígéretes volt, de néhány időszakban tragikusan alakult. Amit mi itt és ma teszünk az Európai Parlamentben, az a történelem tapasztalataira adott válasz.

Az, hogy ön mindezt átadta nekünk, igazán nagy nappá tette a mait az Európai Parlament számára. Csak akkor követhetjük a jövőbe vezető utat, ha visszanézünk a múltba, tanulunk a következményeiből, és azután a közös megértésre és a közösségi szellemre alapozva cselekszünk együtt, ahogyan ön, Ilves elnök úr mondta, a közös Európa ügyéért.

Köszönöm szépen, Ilves elnök úr!

(Taps)

ELNÖKÖL: Edward McMILLAN-SCOTT
alelnök