Az ülések szó szerinti jegyzőkönyve

2008. április 21., Hétfő - Strasbourg

15. A Bizottság által szervezendő meghallgatás a következő témában: A totalitárius rendszerek által elkövetett népirtások, az emberiség elleni bűntettek és háborús bűnök (2008. április 8.) (vita)

  Elnök. − A következő napirendi pont a totalitárius rendszerek által elkövetett népirtásokról, az emberiség elleni bűntettekről és háborús bűnökről szóló bizottsági nyilatkozat.

  Jacques Barrot, a Bizottság alelnöke. − (FR) Tisztelt elnök úr, hölgyeim és uraim! A Parlament részéről hangoztatott jogos aggodalmak megválaszolása érdekében szeretnék beszámolni a totalitárius rendszerek által elkövetett bűntettekről szóló meghallgatásról.

2008. április 8-án a Bizottság és a szlovén elnökség meghallgatást tartott a totalitárius rendszerek által elkövetett bűntettekről. A meghallgatást a Tanács kérte 2007 áprilisában, a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni küzdelemről szóló kerethatározatról folytatott tárgyalások során. A meghallgatás célja az volt, hogy jobban megértsük, hogy a tagállamok miként boldogultak a totalitárius rendszerek által elkövetett bűntettek hagyatékával, valamint azon módszerek és gyakorlatok természetével, amelyeket e kihívásnak való megfelelés érdekében alkalmaztak.

A meghallgatás két fő témára koncentrált: a totalitárius rendszerek által elkövetett bűntettek elismerésére és a megbékélésre. A téma érzékeny jellege miatt, illetve annak elkerülése érdekében, hogy az ügyből bármiféle módon hasznot húzzanak, a Bizottságnak határozott álláspontja volt, hogy a vitát elsősorban olyan független szakértők és különböző hátterű tudományos személyiségek folytassák le, akik elkötelezettek egy tudományos alapon álló megközelítés mellett. A tagállamokat és az Európai Parlamentet is meghívták a vitára, és rendkívüli örömömre szolgált, hogy sok európai parlamenti képviselőnek lehetősége nyílt részt venni a vitában. A meghallgatás ideje alatt építő jellegű és higgadt vita zajlott. Összességében az eszmecsere során négy olyan kérdés merült fel, amely a Bizottság számára különleges fontossággal bírt.

Először is, van egy olyan érzés, hogy a régi tagállamokban jobban tudatosítani kellene az új tagállamok megrázó múltját. Az elismerés e hiányát gondosan felül kell vizsgálni, hogy elkerüljük, hogy az Unió megosztott legyen egy ilyen fontos kérdésben, aminek tulajdonképpen egységet kellene teremtenie.

Másodszor, a vitákból világossá vált, hogy az igazság kimondása a megbékélés előfeltétele. A megbékélés szelleme, amely az európai integráció folyamatát áthatja, fontosabb mint valaha. A megbékéléssel kapcsolatos különböző tapasztalatok, amelyeket megvitattak a meghallgatáson, megmutatták a feladat összetettségét, de azt is, hogy jó okunk van arra, hogy optimisták legyünk. Megmutatták, hogy az alapvető jogok tiszteletben tartása alapvető fontosságú tényező a valódi megbékélés megvalósításában.

Harmadszor, számos különböző mód kínálkozik arra, hogy foglalkozzunk az elismerés és a megbékélés kérdésével. Nincs olyan modell, amely minden helyzetre ráhúzható, és minden egyes tagállamnak meg kell találnia azt a modellt, amely legjobban megfelel saját körülményeinek.

Végül, a viták során megmutatkozott, hogy az európai intézményektől azt várják, hogy még behatóbban foglalkozzanak e kérdésekkel. A meghallgatás alatt résztvevők egy csoportja egy dokumentumot nyújtott be, amelyben igen nagyszámú cselekvési javaslatot terjesztettek elő. A Bizottság tudomásul vette ezt a felhívást, amelyben nagyobb mértékű európai részvételt kérnek e kérdésekben; mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy az egyes tagállamoknak kell megtalálniuk azt, hogy emlékezetükben miként őrzik meg e bűntetteket és hogyan tudnak foglalkozni e kérdésekkel. Az Európai Unió ezt nem teheti meg a tagállamok helyett. Az Európai Uniónak nagyon kevés hatásköre van, hogy e téren cselekedjen. Feladata az, hogy elősegítse a folyamatot az eszmecsere ösztönzésével, a tapasztalatok és a legjobb gyakorlatok cseréjének előmozdításával, illetve azáltal, hogy fórumot teremt a különböző szereplők számára.

Most a feladat az, hogy elemezzük a meghallgatáson elhangzottakat; ugyanakkor hangsúlyozni szeretném, hogy a Bizottság kitart a 2007. áprilisi tanácsi nyilatkozat által elindított folyamat folytatása mellett. A Bizottságnak két évvel a rasszizmusról és az idegengyűlöletről szóló kerethatározat hatálybalépése után jelentést kell benyújtania a Tanácshoz, ami után lehetségessé válik egy politika vita lefolytatása.

Időközben a szlovén elnökség azt tervezi, hogy közzéteszi a meghallgatáson elhangzott hozzászólásokat. E tekintetben a Bizottság tanulmányt szándékozik készíttetni, hogy tényszerű áttekintést kapjon azokról a különböző módszerekről, jogszabályokról és gyakorlatokról, amelyeket a totalitárius rendszerek által elkövetett bűntettekről való megemlékezés kérdésének megoldása érdekében a tagállamokban alkalmaznak.

Ami az oktatással és az állampolgársággal kapcsolatos szempontok fontosságát illeti, a Bizottság azt is mérlegelni fogja, hogy a meglévő közösségi programok hogyan használhatók még fel azon cél érdekében, hogy növeljük az e kérdésekkel kapcsolatos tudatosságot szerte Európában.

Végül fontos, hogy támogassuk, hogy e kérdésekben tárgyilagos és higgadt eszmecserét folytassanak, valamint hogy fokozatosan haladjunk előre az Unió hatásköreinek korlátain belül. A Bizottság természetesen felkészült arra, hogy minden erejével részt vegyen e folyamatban.

  Vytautas Landsbergis, a PPE-DE képviselőcsoport nevében. – Tisztelt elnök úr! Mialatt beszélünk és vitázunk az európai totalitárius rendszerek által elkövetett bűntettek értékeléséről szóló, alapvető fontosságú közös álláspontról, amihez egyre közelebb kerülünk, előttünk áll egy nyilvánvaló akadály, amely gátat szab a gyorsabb morális és jogalkotási sikernek.

Ez a komoly akadály a jelenlegi orosz kormány alig érhető álláspontja. Ami a volt Szovjetunió sztálinista múltjában elkövetett bűntetteket illeti, az orosz hatalmi elit ahelyett, hogy a megfelelő elítélésükkel elhatárolódna az emberiség ellen elkövetett súlyos bűntettektől, háborús bűnöktől és más törvénytelenségektől, nem követik a háború utáni Németország jó példáját.

Ezzel szemben, a szovjet Führert, Sztálint dicsérik, az általa és bandája által elkövetett bűntetteket tagadják vagy bagatellizálják, az áldozatokat megalázzák és kigúnyolják. Ezzel a fura politikai magatartással, amely igen káros magára Oroszországra nézve, nem rejthetik el az igazságot, viszont továbbra is rontják a múlt értékelésének európai normáit és tisztességességét.

Rá kell ébrednünk, hogy az ilyen képmutatás és kettős mércék csak a neonáciknak és hasonlóknak jók. Ha valaki azt mondja, hogy: nos, mielőtt Oroszország hivatalosan is megváltoztatja véleményét, a magunkén ne változtassunk, és kövessük a Kreml gondolkodását vagy halasszuk el értékeléseinket és döntéseinket, ez teljességgel hibás megközelítés.

Nem számít, hogy az orosz állam által fizetett történészek mennyire durván próbálják átírni az európai történelmet, a huszadik század két legvéresebb nemzetközi önkényuralmi rendszerét – a kisebb országok diktatúráival együtt – megfelelően kell és megfelelően is fogjuk értékelni. Ez a legjobb módja annak, ahogyan Európa segítheti a jövő Oroszországát.

  Jan Marinus Wiersma, a PSE képviselőcsoport nevében. – (NL) Tisztelt elnök úr! Képviselőcsoportunk hozzájárult ahhoz, hogy e vita napirendre kerüljön, mivel aggasztónak találjuk, hogy a múlttal kapcsolatban egyre több párpolitikai értelmezés születik. Most nemcsak politikusként, szociáldemokrataként szólok, hanem történészként is. Az ilyen értelmezések sok esetben olyan – gyakran – megalapozatlan mítoszokat építenek be a köztudatba, amelyek az idegengyűlölet táptalajává válhatnak, például mivel csak a történtek egyik oldalát mutatják be. Ez természetesen nagyon veszélyes az etnikailag is igen sokszínű Európára nézve.

Nincsenek könnyű válaszok a történelem bonyolult kérdéseire. Ezt a tévhitet gyakran azok keltik, akik populista szemszögből kiszínezik a történelmi eseményeket. A múlt meghamisítását arra is felhasználják, hogy az emberekkel elfeledtessék a valódi történéseket, például a holokauszt tagadásával vagy más totalitárius rendszerek bűneinek takargatásával. És ott van még az eseményekhez való szelektív hozzáállás veszélye is. A történelmi szempontokat van, hogy alkalmazzák egy adott helyzetre, míg egy másikra nem. Olykor egyáltalán nem tesznek különbséget és egy helyzetet egy másikkal teljesen azonos módon ítélnek meg. Ennek eredményeként az emberek összezavarodnak és nem tudják eldönteni, hogyan is kellene érezniük a múlttal kapcsolatban – a politikusok markukban tartják a történelmi igazságot, mivel oly könnyű párhuzamokat vonni.

Képviselőcsoportunk ezt különösen fontosnak tartja most, ebben az évben, amikor a prágai forradalomra, azaz a prágai tavaszra, és a Kristallnacht eseményeire emlékezünk. Véleményünk szerint fontos, hogy a Bizottság és a Tanács élen járjon és ösztönözze a tényeken és tudományos kutatásokon alapuló vitákat. Nem azzal a céllal, hogy egyfajta közös álláspont jöjjön létre, hanem annak biztosítása érdekében, hogy az emberek felismerjék, vitánk pontos információkon alapul, valamint annak biztosítása érdekében, hogy a vita megfelelőképpen folytatható legyen.

Ismét hangsúlyoznom kell, hogy a cél természetesen nem az, hogy kitöröljünk lényeges és szörnyű epizódokat történelmünkből. Hát persze, hogy nem. A legfőbb cél az, hogy tanuljunk e történésekből. De ehhez mindent meg kell tennünk azért, hogy a történelemmel ne éljenek vissza. Ez rendkívül fontos erkölcsi kérdés. Fontos még egyszer aláhúznom, hogy a ma délutáni és a ma esti vitánkon meg kell hallgatnunk több olyan képviselőtársunkat is, akik személyesen is megtapasztalták a totalitárius rendszereket. Ez számunkra nagyon fontos vita, amelyet az év folyamán bizonyosan folytatni fogunk.

  Sarah Ludford, az ALDE képviselőcsoport nevében. – Tisztelt elnök úr! Véleményem szerint a totalitárius – fasiszta, kommunista vagy sztálinista – rendszerek által elkövetett minden bűntettet alaposan fel kell tárni. Ugyanakkor nem támogatom, hogy bűncselekményként kezeljük magát az ilyen bűntettek tagadását vagy megbocsátását, legyen szó a holokausztról, a vészkorszakról vagy a totalitárius vagy autoritárius rendszerek által elkövetett népirtásról, háborús bűnökről vagy emberiség elleni bűntettekről, minthogy nem támogatom az ún. közösség elleni izgatásnak, a terrorcselekményekért való bocsánatkérésnek vagy az ilyen tettek dicsőítésének bűncselekményként való kezelését sem. Ezen esetekben úgy vélem, hogy mindenekelőtt a szólásszabadságnak kell a legfontosabbnak lennie, és a büntető jogot csak akkor szabad bevonni, amikor valóban gyűlöletkeltésről, erőszakra vagy terrorizmusra való buzdításról van szó. A szólásszabadság alapvető fontosságú az igazság feltárásához.

A meghallgatás egyik témája az igazságtalanságok jóvátétele volt. Igazság nélkül nem lehet igazságot tenni. Erre a legjobb példa a dél-afrikai Igazság és Megbékélés Bizottsága volt. És úgy vélem, hogy az Európai Unió és tagállamai számára az elmúlt évtized egyik legnagyszerűbb teljesítménye a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozása volt. De még mindig sokan vannak a világban olyanok, akik szabadon és büntetlenül élnek, és úgy vélem, nem teszünk meg mindent Európában annak érdekében, hogy ezeket az embereket bíróság elé állítsuk. Nem tudom, hogy mi történt azzal a szellemiséggel, ami az Uniót a Nemzetközi Büntetőbíróság támogatására vezette, akkor, amikor őszintének kellett volna lenni a kínzások céljából fogvatartottakat szállító repülőjáratokkal és a titkos börtönökkel kapcsolatban. Nem kaptuk kielégítő választ a tagállamoktól az ilyen titkos megállapodásokról szóló jelentésünkre, amely egy éve készült.

Az Egyesült Államokról kitudódott, hogy a Guantánamói-öbölben és egyéb helyeken folytatott kínzásokra a Bush adminisztráció legmagasabb szintjén adtak felhatalmazást. Ez sajnálatos módon az Egyesült Államok erkölcsi tekintélyének és jó hírnevének elvesztéséhez vezetett. Igen, fel kell fednünk az igazságot e bűntettekkel kapcsolatban, ugyanakkor ne kezeljünk bűncselekményként azt, ami alapos megvitatásra vár.

  Wojciech Roszkowski, az UEN képviselőcsoport nevében. – (PL) Tisztelt elnök úr! A huszadik század két legkegyetlenebb totalitárius rendszere, a náci Németország és a szovjet- és kínai stílusú kommunizmus iszonyatos bűntetteket követett el. Összesen valószínűleg több mint 100 millió ember halt meg a holokauszt során vagy vált áldozatává a tömeges kivégzéseknek és a deportálásoknak, vagy a haláltáborokban és a koncentrációs táborokban folytatott éheztetésnek.

A náci rendszer szisztematikusan gyilkolta faji alapon az embereket; a kommunista rendszer ugyanezt a társadalmi osztályok alapján tette. Az e rendszerek alapjául szolgáló ideológiák értelmében állampolgárok egész csoportjait taszították a jogállamiságon kívülre, és halálra vagy fizikai és társadalmi lealacsonyításra ítélték őket, egy új, állítólagosan jobb társadalom létrehozása érdekében. A vallások ellen különös gyűlölettel fordultak. E rendszereken belül nemcsak a hatalom összpontosult egy kézben, de a nyelvet is kisajátították és azt a propaganda és a terror eszközévé tették.

Ma – több mint 60 évvel a második világháború után, több mint 12 évvel a szovjet kommunista rendszer bukását követően – elképesztő, hogy az Európai Unióban még mindig vannak olyanok, akik nem hajlandók elismerni, hogy a kommunizmus bűnös rendszer volt. Különféle cseleket alkalmaznak, hogy viszonylagossá tegyék a kommunista múltat. Milyen morális érv támaszthatja alá azt az állítást, hogy a nácizmus áldozatai fontosabbak, mint a kommunizmus áldozatai? Miért nem vagyunk képesek egy közös álláspontot elfogadni ezzel kapcsolatban?

Biztos úr! Ez nem csak egyes tagállamok ügye. Ha az Unió felelősnek és illetékesnek tartja magát ahhoz, hogy a rasszizmussal és az idegengyűlölettel foglalkozzon, elegendő kurázsival kell rendelkeznie ahhoz is, hogy a kommunizmus bűntetteit is elítélje. Ezt nem csak politikusként, de történészként is mondom. A két rendszer közötti hasonlóságok nem szükségszerűen vezetnek ahhoz, hogy az összeegyeztethetőségükről vitákat lehessen folytatni. A kommunista rendszerben elkövetett bűntettek egyáltalán nem kisebbítik a náci bűntetteket, és természetesen fordítva is így van. Egyszerűen szólva: a józan tisztesség és e rendszerek számtalan áldozatának emléke megkívánja, hogy mindkét rendszert elítéljük. Az általunk felállított Egyesült Európa – közös történelem informális parlamenti munkacsoport, amelynek már körülbelül 50 képviselő a tagja, pontosan ezek elítélését szorgalmazza.

  Daniel Cohn-Bendit, a Verts/ALE képviselőcsoport nevében. – (DE) Tisztelt elnök úr, hölgyeim és uraim! Véleményem szerint e kérdésben három feladatunk van. Először, ki kell dolgoznunk a háború és a háború kiváltó okainak egységes európai értelmezését, azaz egy közös európai emlékezetet.

Nincs értelme tovább folytatni ezt a véget nem érő vitát és összehasonlítani a sztálinizmus bűntetteit a nácizmus bűneivel. Ezek a totalitarizmus két külön példái, két külön bűnös rendszer, jóllehet van némi szerkezetbéli hasonlóság közöttük. A nyitottságról, demokráciáról stb. szóló egész vitát kétségkívül vehetjük egy közös értelmezés kifejeződéseként. A közös válasz például az Európai Unió vagy az Alapjogi Charta, amely lényegében azokat a tanulságokat tükrözi, amelyeket abból a két totalitárius rendszerből sikerült levonni, amelyek ilyen mértékű pusztítást vittek végbe kontinensünkön.

Másodszor, ha körülnézünk a világban, látjuk, hogy mi történik Ruandában, Boszniában, Dárfúrban stb. Ez azt jelenti, hogy folytatódik az emberek pusztítása. Amint azt Ludford bárónő nagyon helyesen mondta, amire szükségünk van az a Nemzetközi Büntetőbíróság és közös szabályok. Ma annak biztosítására kell törekednünk, hogy minden civilizált állam elismerje a Nemzetközi Büntetőbíróságot, hogy az ilyen bűntettek – amelyek bár eltérőek, de valamilyen formában mind bűncselekmények – ne maradhassanak büntetlenül.

Csak akkor tudunk fellépni az ilyen bűncselekményekkel szemben, ha a felelősöket bíróság elé tudjuk állítani, bárhol is legyenek, Gauntánamón, Dárfúrban vagy Boszniában, a boszniai szerbek között. Az igazság csak akkor győzedelmeskedhet, ha a felelősek bíróság elé kerülnek. Ezek a történelem tanulságai, és ezért úgy gondolom, hogy az ilyen típusú bizottsági kezdeményezések akkor érdekesek, ha – a végén – ahhoz vezetnek, hogy közös álláspontot fogadunk el a totalitarizmus ellen.

  Francis Wurtz, a GUE/NGL képviselőcsoport nevében. – (FR) Tisztelt elnök úr! Támogatunk minden olyan lépést, amely a rasszizmus és az idegengyűlölet felszámolására irányul, előmozdítja az alapvető jogokat, sőt, fenntartások nélkül elítéli a háborús bűnöket, az emberiség elleni bűntetteket és a népirtást. Ezt mindig meg fogjuk tenni, helytől és időtől függetlenül. E harcban nem lehetnek tabuk, sem a múlt bűneivel, sem pedig a világban jelenleg történő tragédiákkal kapcsolatban.

Az európai történelem tekintetében ez természetesen vonatkozik a nácizmusra, valamint Mussolini, Pétain, Franco, Salazar és a görög ezredesek fasiszta rendszereire. Emellett készek vagyunk ismételten hangsúlyozni, hogy határozottan elítéljük a Sztálin ideje alatt elkövetett szörnyű bűntetteket. Azt, ami a gyarmati idők alatt történt, szintén nem szabad elfelejtenünk.

Az, hogy nem vagyunk hajlandók a kompromisszumra, még inkább vonatkozik azokra a rasszista, idegengyűlölő és nyíltan neofasiszta tendenciákra, amelyeket még mindig magas szinten megtűrnek az Európai Unió néhány tagállamában, legyenek azok az új vagy régi tagállamok. Csak egy dolog van, ami elfogadhatatlannak tűnik, nem kifejezetten képviselőcsoportunk, hanem azok számára, akik személyes áldozatokat hoztak a modernkori történelem legsúlyosabb népirtásában: az, amikor alattomosan megpróbálják bagatellizálni a nácizmus tetteit azáltal, hogy olyan általános kategóriába sorolják, amely tartalmazza a sztálinizmust, sőt, a Kelet- és Közép-Európában a berlini fal leomlása előtt fennálló rendszereket is.

Engedjék meg, hogy idézzek Önöknek három kijelentést, amely több másik kijelentés mellett nemrég hangzott el a témához kapcsolódóan és amely megnyilvánulások mindegyike magáért beszél. Először, a neuengammei koncentrációs tábor túlélői német szövetségének kijelentése. Idézem:

a GUE/NGL képviselőcsoport nevében. – (DE) „A Neuengamme Szövetség mindig is ellenezte, hogy a nemzeti szocializmust és a sztálinizmust azonosnak tekintsék.”

a GUE/NGL képviselőcsoport nevében. – (FR) A következő észrevételt a buchenwaldi volt fogvatartottak tanácsadó bizottsága tette. Ismét idézek: „Azok, akik általánosítanak, meghamisítják a náci barbarizmus jelentőségét a német történelemben.”

Végül, a következő szavak a Németországi Zsidók Központi Tanácsának főtitkárától származnak, aki bírálja azokat, akik a korábbi NDK és a náci rendszer között párhuzamot mernek vonni. Idézem: „Minden arra irányuló próbálkozással, hogy párhuzamot állítsanak a két rendszer között, kicsinyítik azt a hatalmas bűnt, hogy milliónyi ártatlan férfit, nőt és gyermeket fosztottak meg jogaiktól, deportáltak és semmisítettek meg tömegesen a náci diktatúra alatt.”

Köszönöm, hogy meghallgatták ezeket a kijelentéseket.

  Bernard Wojciechowski, az IND/DEM képviselőcsoport részéről. – (PL) Tisztelt elnök úr! A háború egy dolog, nemzetek elpusztítása és az emberiség ellen elkövetett bűntettek viszont egy teljesen más dolog. Nem minden háború célja a vesztes fél megsemmisítése, egy nemzet pedig háború nélkül is elpusztítható. Gyakran a hódítókkal és az elnyomókkal szemben érzett ellenállhatatlan gyűlölet töltötte el a sértettek lelkét – ezt érezte Hannibál és Mithridatész a rómaiakkal szemben. De ez nem összehasonlítható azzal a gyűlölködéssel, ami a XX. századi bűnözők lelkéből fakadt.

E század történelme sokkal több lett annál, mint bizonyos nemzetek által elszenvedett sérelmek összegzése. Az emberiség – és az embertelenség – történelmének fontos részévé vált. Kant, a filozófus fogalmazta meg az alábbi alaptételt: tégy úgy, hogy az emberség – bármilyen formában is – számodra a végcélt jelentse, ne csupán az eszközt ahhoz, hogy a célhoz eljuss.

A népirtás bűnének eredetét gyakran heves viták övezik. Inkább azt kellene megkérdezni, hogy miért nem akadályozta meg valaki ezeket a bűntetteket a megfelelő időben. A totalitárius rendszerekben mindent megterveztek és kiszámítottak. Az első előírás az volt, hogy semmit sem szabad korán felfedni, barátnak kell mutatkozni egészen az utolsó pillanatig. Ezt csak azért mondom el most, mert ma számos országban léteznek nyíltan fasiszta és kommunista szellemiségű csoportok. Ez az oka annak, hogy az Európai Meghallgatás első két ülése – amelyet a totalitárius rendszerek által elkövetett bűntettek témájában tartottak – oly fontos volt. Beszéljünk világosan, hogy pontosan meghatározhassuk azt, amit semmilyen körülmények között nem érinthet az ún. történelmi revizionizmus.

A népirtás nem olyan jelenség, amellyel egyetlen nemzet szembeszállhat: az egész civilizált világ társadalmának kell szembeszállnia vele. Ez az egyik oka annak, amiért ez az Európai Unióra váró közös feladat.

ELNÖKÖL: MAURO ÚR
alelnök

  Slavi Binev (NI). – (BG) A XX. században nem csak a náci és a kommunista rendszerek követtek el bűnöket: az ottomán birodalom által a bolgárok és az örmények emberi jogai ellen elkövetett szörnyű erőszakot sem feledhetjük el. Csaknem öt évszázadon keresztül az ottomán állam uralkodása alatt a bolgár nép ellen népirtásra jellemző erőszakot folytattak. A bolgár lakosság jelentős részét rabszolgának hurcolták el, kiirtották vagy erőszakkal áttérítették az iszlám hitre, ami lényegében tervszerű etnikai tisztogatás volt. Egy másik tagadhatatlan tény az, hogy 1915 és 1917 között a török hatóságok több mint másfél millió örményt deportáltak erőszakkal és gyilkoltak le. Ezek a bolgárok és örmények ellen elkövetett bűnök teljes mértékben kimerítik azon bűntettek jellemzőit, amelyeket a népirtás üldözésével és büntetésével foglalkozó ENSZ-okmányok meghatároznak. Az örmények és a bolgárok elleni népirtás elismerése egyértelmű jelzés lenne Törökország felé, hogy vállalja a felelősséget és kérjen bocsánatot a bolgárok elleni, öt évszázadon keresztül tartó elnyomásért, valamint az elkövetett bűntettekért és tömeggyilkosságokért, és nyújtson kárpótlást a menekültek örököseinek az elszenvedett sérelmekért és azon eltulajdonított magáningatlanokért, amelyek a török területeken maradtak.

  Christopher Beazley (PPE-DE). – (FR) Biztos úr, bocsásson meg, de megdöbbentett az, ahogyan ezt a vitát bevezette. Azt mondta, hogy a Bizottság higgadt vitát folytatott az emberiség ellen elkövetett bűntettekről. Beszélt arról, hogy mennyire összetett is ez a feladat, és befejezésül elmondta, hogy az Európai Unió nagyon kevés hatáskörrel rendelkezik e téren.

Amikor észt kollégájának, Sim Kallas úrnak – akit Ön jól ismer – a felesége két hónapos volt, Sztálin deportáltatta őt, édesanyjával és nagyanyjával együtt. Egy másik kollégája, Frattini úr, aki hamarosan távozik közülünk, Landsbergis úrnak írt levelében úgy fogalmazott, hogy: „Az Ön történelme – Litvánia Sztálin ideje alatti szenvedésére utalva – az Ön történelme a mi történelmünk.”

Biztos úr! Válaszában talán részletesebb magyarázatot adhatna, mert lehet, hogy valamit félreértettem. Úgy vélem, hogy itt a Parlamentben és a Tanácsban nagyon sokat tettek azért, hogy megemlékezzünk az elfeledett áldozatokról. Mert mi nem úgy beszélünk, mint a politikusok – az emberekhez szólunk. Még mindig élnek olyan emberek Lengyelországban és a balti államokban, akik elvesztették szüleiket, nagyszüleiket, de már senki sem emlékezik meg róluk. Nem hiszem, hogy higgadtan lehet beszélni hatmillió zsidó szenvedéséről. Ezért az ilyen vita hossza, és az, hogy miként zajlik, rendkívül fontos tényezők. Amint azt kollégája mondaná, Közép- és Kelet-Európa történelme a mi történelmünk. Az a problémánk nekünk briteknek és franciáknak, hogy a háború végén Sztálin szövetségesei voltunk. 30 évnek kellett eltelnie, amíg a britek beismerték, hogy a katyini mészárlás sztálinista bűntett volt, és nem Hitler volt érte felelős.

  Helmut Kuhne (PSE). – (DE) Tisztelt elnök úr! Minket, szociáldemokratákat a XX. század minden totalitárius és autoritárius rendszere üldözött – a nácik vagy Sztálin banditái, Franco vagy Mussolini. Hosszan lehetne sorolni. Ezért nem csak, hogy nincs problémánk vele, de kifejezetten üdvözöljük a sztálinizmus alatt elkövetett bűntettek újraértékelését. Csak gratulálni tudunk.

Ennek az újraértékelésnek azonban a történelmi módszertan mentén kell történnie, nem keverhetők bele a büntetőbírósági eljárásokra vonatkozó szabályok. Ügyelnünk kell arra, hogy ne keverjük össze a két dolgot. Nem arról van szó, hogy pontos számát adjuk az áldozatoknak vagy újból megtartsuk a nürnbergi pert; most egy ideológiáról, nem pedig konkrétan azonosított bűnözőkről szól a tárgyalás.

Vannak azonban olyan kérdések, amelyekben határozottan nemet kell mondanunk, és mi, szociáldemokraták meghatároztunk néhány ilyet. Nemet mondunk az arra irányuló próbálkozásokra, hogy új keretet hozzanak létre az európai történelem értelmezésére – erre néhány képviselőtársunknak az ez év január 22-én tartott konferencián elmondott beszédéből derült fény. Határozottan ellenezzük azt a nézetet, miszerint az európai zsidóknak a nácik által történt kiirtása a szovjet rendszer által kidolgozott történelmi koncepcióból fakadt. Ezt elfogadhatatlannak tartjuk.

Ezt annál is inkább határozottan elutasítjuk, mivel 2006-ban rájöttünk, hogy egy azonos ideológiát valló másik kolléga elektronikus körlevelet küldött minden parlamenti képviselőnek, amelyben a két lett Waffen-SS részleget a német erők részeként jellemezte, ezáltal kicsinyítve szerepüket. Elutasítjuk ezt az értelmezést is, különösen az első mondatomhoz kapcsolódóan. Elutasítjuk továbbá azt az állítást, hogy a Nyugat nem tett semmit a változásért Európa azon részén, amely akkor szovjet uralom alatt állt.

A helsinki CSCE volt az, amely először biztosított mozgásteret ezen országok polgári jogi mozgalmai számára, sikerrel és jó eredménnyel, amelyet mi is láthatunk, hiszen e Házban ma ezen országok képviselőit is üdvözölhetjük. E tényekhez ragaszkodunk, és továbbra is kiállunk mellettük.

  Ģirts Valdis Kristovskis (UEN). – (LV) Tisztelt elnök úr! Az Európai Parlamentben közös értékekről, közös és igaz történelemről szoktunk beszélni, de néha előfordulnak félreértések. Barrot biztos úr, úgy vélem helyesen mondta, hogy Európában még mindig nem állapítottuk meg, hogy mi az igazság. A megbékélésről beszélünk, de talán nem olyan mértékű megbékélésről, amit Cohn-Bendit úr javasolt. Köszönjük azonban Frattini biztosnak a meghallgatást, amelyen sikerült részt vennem és számos alkalommal szót is kaptam. Úgy vélem, hogy tartalmas vita volt. Sajnos, amit hiányoltam, az a világos, határozott és konkrét nyilatkozat a további cselekvésekről. Az orosz képviselők sajnálatos módon többször is megpróbálták kimagyarázni a kommunizmus által a Szovjetunió által megszállt területeken elkövetett bűntetteket. Oroszország reakciója nem meglepő, de mit fog tenni az Európai Unió? Továbbra is kettős mércét alkalmaz? Követeli-e majd a náci bűnök elismerését akkor, amikor a tagállamokban tagadják az eseményeket vagy bagatellizálják azokat? Követeli-e majd, hogy három évig terjedő börtönbüntetéseket szabjanak ki? Ugyanakkor szemet huny-e majd a volt Szovjetunió totalitárius rendszere által elkövetett bűntettek felett? A szovjet totalitárius rendszer áldozatai közül még élnek néhányan, de az Európai Unió álláspontja nem jelent számukra megnyugvást – sőt, még ennél is rosszabb, továbbra is megaláztatva érzik magukat általa. Uniós polgárokról beszélünk. Az Európai Parlamentnek fel kellene vérteznie magát az ilyen igazságtalanság ellen. Sajnos újra és újra azt látjuk, hogy a politikai csoportok elnökei nem terjesztenek elő állásfoglalást ebben a kérdésben. Ezért nem lehet írásos nyoma azoknak a gondolatoknak, amelyeket ma itt hangot adunk. Barrot biztos úr! Kérem, ne térjen el e fontos céltól, és a megbékélés nevében küzdjön egy egységesen értelmezett és igaz történelemért. Köszönöm.

  László Tőkés (Verts/ALE). – (HU) Tisztelt Elnök úr! A Causescu-ellenes romániai felkelés Temesváron, a mi egyházunktól indult. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mi a kommunizmus. Éppen ezért elégtétellel üdvözlöm, hogy az Európai Unió figyelme ismét a totalitárius rendszerek által elkövetett bűntettek felé fordul. A nemzeti szocializmus és a kommunizmus idején elkövetett emberiség elleni bűntettek dolgában a világ még mindig kettős mércével mér. A nürnbergi perrel ellentétben a kommunizmus perére még mindig nem került sor. Mindkét diktatórikus rezsim egyként elnyomta a szabadságot, az emberi jogokat, az egyházakat, megnyomorította a nemzeti kisebbségek életét. Emberi és közösségi tragédiák sokasága kapcsolódik a kommunizmushoz és a fasizmushoz. A történelmi, politikai, emberi és erkölcsi jóvátétel alig elkezdett folyamatát tovább kell folytatni. A romániai Tismăneanu-jelentés példamutató ebben a tekintetben. Meggyőződésem, hogy az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás a múlttal való szembenézés nélkül nem lehet teljes. A volt kommunista országok tényleges európai integrációja is megköveteli a diktatúra elitélését, valamint az igazságot és jóvátételt.

  Tunne Kelam (PPE-DE). – Tisztelt elnök úr! Csakúgy, ahogyan a Balti-tenger 2004-ben az EU belső tengerévé vált, úgy váltak európai problémává a totalitárius kommunista uralom alatt szenvedett 10 új tagállam történelmi tapasztalatai.

Tökéletesen egyetértek Cohn-Bendit úrral: közös történelmünk egységes vagy közös értelmezését kell megalkotnunk. Így tehát ez nem elítélés kérdése, hanem az összes elkövetett bűntett erkölcsi és politikai értékelésének kérdése. Azt kérik tőlünk, hogy garantáljuk, hogy az emberiség ellen elkövetett valamennyi bűntettet, minden népirtást, az uralkodó osztály ellenzőinek tartott társadalmi rétegek tömeges legyilkolását, valamint minden háborús bűntettet egyenrangúként kezeljék. Az igazság kivétel nélkül minden európai polgárt megillet.

E tekintetben kissé csalódást keltett bennem a Bizottság nyilatkozata, mivel lényege az, hogy a kommunista totalitárius rendszerek értékelése minden érintett ország saját belső ügye lesz. Attól tartok, hogy ez csak mélyíteni fogja a kettős mércéket, mivel egyértelmű, hogy a nácizmust és a fasizmust az EU egyetlen tagállamában nem tekintik belső ügynek. A neonácizmus és a rasszizmus minden megnyilvánulását a közös európai értékek elleni közvetlen fenyegetésként értékelik.

Mit kell tehát tennünk? Még mindig több tízmillióan vannak a kommunista rendszerek áldozatai vagy azok leszármazottai. A dolgok mai állása szerint másod- vagy harmadrendű polgároknak érezhetik magukat. A sokat elhangzott „ilyen többé nem fordulhat elő” nem biztosított számukra.

Végül, ez nem a múlt problémája. A politikai és morális értékelés hiánya folyamatosan formálja jelenünket és torzítja közös jövőnket. El tudja valaki képzelni, hogy a szovjet KGB ismét hatalomra kerül Oroszországban, vagy Németországban felélednek a kommunista politikai erők, ha a hidegháború végén megtörtént volna a kommunista rendszer értékelése?

  Józef Pinior (PSE). – (PL) Tisztelt elnök úr, biztos úr! Mai vitát a Lengyel Szocialista Párt vezetőjére, Kazimierz Pużakra való emlékezéssel szeretném kezdeni, aki e vita jelképének is tekinthető. Pużak, akit először a XX. század elején, 1911-ben tartóztattak le, a Lengyel Szocialista Párt vezetője volt, majd a második világháború alatt, a nácik elleni küzdelemben az illegálisan működő Lengyel Szocialista Pártot vezette. Az NKVD 1945-ben újból letartóztatta, és megrázó módon egy sztálinista börtönben érte a halál Lengyelországban, 1950. április 30-án.

Nekünk, szocialisták számára mindig is a demokrácia, az emberi jogokért és a jogállamiságért folytatott küzdelem, valamint a liberális demokrácia elvei jelentették a politika alapjait. A jelen Európájában ez a mi örökségünk. Ugyanakkor, biztos úr, kifejezetten Önhöz szólok! A történelem ma – sajnálatos módon – manipuláció tárgyává vált, egyfajta keresztes hadjáraté, gyarmatosításé, amelyért – nacionalista mozgalmaival – a populista jobboldal felelős. Ez paradox helyzeteket teremt, amelyben ott van a nacionalista jobboldal, amely történelmi kutatásokat, új bíróságokat akar, de ugyanakkor ellenzi az Alapjogi Chartát az európai jog részeként. Hihetetlen ellentmondás.

A demokrácia, a jogállamiság, a liberális demokrácia – ezek a mai Európa alapkövei. Európa egysége, az Alapjogi Charta, az egész világon uralkodó jogállamiság, a kínzás elutasítása – ez a mi válaszunk, amely a XX. század örökségéből ered: a demokráciáért folytatott küzdelemből, a diktatúra és a totalitárius rendszerek minden formája elleni harcból.

(Taps)

  Dariusz Maciej Grabowski (UEN). – (PL) Tisztelt elnök úr! A népirtás fogalmát meghatározza a nemzetközi jog, és a definíció az ENSZ-egyezményen alapul. Lengyelként – azaz egy olyan ország állampolgáraként, amelyben történt népirtás – úgy vélem, hogy e definíciót két további elemmel ki kellene bővíteni.

A definíciónak hangsúlyoznia kell, hogy a népirtás célja rendszerint az, hogy az intellektuális és kulturális elit megsemmisítésével megszüntessék a nemzeti identitás érzését. Vegyük például Lengyelországot! A második világháborúban a németek és az oroszok elsősorban az értelmiségieket, egyetemi oktatókat és a papságot gyilkolták. Másodszor, figyelembe kell venni, hogy a nemzetközi jog értelmében hogyan büntethetők a történelmi hazugságok, félrevezető propagandák, valamint a népirtásban való bűnösség elismerésének tagadása. Erre példaként szolgál az a hozzáállás, amit Oroszország tanúsít a sztálinizmus bűntetteivel és a katyini mészárlással kapcsolatban.

Lengyelország támogatja Ukrajna felvételét az Európai Unióba. Azért annak érdekében, hogy a történelem ne megosszon, hanem egységet teremtsen, úgy véljük, hogy Ukrajnának el kellene ismernie a második világháború során a lengyelek és a zsidók ellen elkövetett bűntetteket, amelyek több mint 150 ezer ember halálát okozták.

Az Európai Uniónak olyan szervezetnek kell lennie, amely példát mutat az egész világnak azzal, hogy megalkuvást nem ismerő módon harcol a népirtás ellen. Ezért nekünk, a nemzetek által megválasztott politikusoknak el kell ítélnünk a kommunizmust mint bűnös ideológiát és bűnözői rendszert.

  Miguel Angel Martínez Martínez (PSE). – (ES) Tisztelt elnök úr, hölgyeim és uraim! A történelmi eseményekre való emlékezés alapvető fontosságú Európa építésének folyamatában. Ahhoz, hogy e folyamat maradéktalanul sikeres legyen, mindenképpen meg kell érteni, hogy célja a nacionalizmus, a totalitarizmus, az intolerancia, a diktatúra és a háború megszüntetése, és az európaiság, a szabadság, a tisztelet, a demokrácia és a béke, azaz olyan értékek megteremtése, amelyek meghatározók abban, ahogyan együtt élünk itt, Európában.

Ez az a lecke, amit meg kell tanítanunk a mai fiataloknak: a múlt eseményeit és a jelen irányát, anélkül, hogy elrejtenénk a bűntetteket és a megoldandó hibákat, és rámutatva arra, hogy mindezek érdekében milyen áldozatokat kell meghoznunk.

Ha ismerjük történelmünket, nem eshetünk bele újra ugyanabba a hibába.

Csak az igazság, a színtiszta igazság ismeretében léphetünk előre. Határozottan el kell ítélnünk a múlt kegyetlenségeit, anélkül, hogy kicsinyítenénk vagy – még kevésbé – meghamisítanánk azokat; anélkül, hogy átvennénk a hidegháború manicheusi logikáját, amelyben a Nyugat a jó és Kelet-Európa a rossz. Elmagyarázzuk, hogy voltak demokraták és elnyomók, de nem rejtjük el azt a tényt, hogy Nyugat- és Kelet-Európának egyaránt megvoltak a maga diktátorai, akik ugyanúgy gyűlöletesek és bűnözők.

Spanyol demokrataként szimpatizálok azokkal a demokratákkal, akik országukban a sztálinizmus áldozatai voltak, ugyanakkor arra kérem őket, hogy legyenek szolidárisak a spanyolországi áldozatokkal, akik megélték a Franco tábornok diktatúrája által rájuk rótt elnyomást és szenvedést.

Átérezzük kelet-európai társaink tragédiáját, akik egyik elnyomó rendszerből a másikba kerültek, de nekik is meg kell érteniük a mi tragédiánkat, azaz hogy ugyanolyan diktatúrában éltünk, amely elnyomta népünket.

Csak az igazság, a színtiszta igazság ismeretében léphetünk előre. Végül, nem fogjuk elfelejteni, hogy Teheránban, Jaltán és Potsdamban Sztálin nem volt egyedül: a nyugati hatalmak vezetői osztoztak döntéseiben. Ezért mindegyikük felelős Európa felosztásáért és az elnyomásért, a megtorlásért és a szenvedésért, amelyet sok millió európainak el kellett szenvednie valamely totalitárius rendszer uralma alatt.

Kelet- és Közép-Európának bizonyosan nagyobb a felelőssége a sztálinizmussal kapcsolatban, de az is igaz, hogy az én országom esetében a felelősség elsősorban a nyugati demokráciákat terheli, akik szabad világuk részeként elfogadták Franco önkényuralmi rendszerét, amelyet Hitler és Mussolini a saját szabad világuk részeként hozott létre, és ezáltal bűnrészességet vállaltak a rendszer gonosztetteiben.

Tisztelt elnök úr! Sokat elértük együtt, egyesült Európaként, és Európa annyival erősebb lesz és annál jobban garantálhatja a szabadságot és a demokráciát, ha felépítése minél inkább azon alapul, hogy fokozatosan közösen megismerjük és elutasítsuk múltunk sötét időszakait, hogy olyan jövőt építhessünk, amely a bennünket egyesítő értékeken alapul.

  Mirosław Mariusz Piotrowski (UEN). – (PL) Megnyugtató számomra, hogy a véres totalitárius rendszerekről szóló vita ma megvalósulhatott. Sajnálatos viszont, hogy a vita oly rövidre és felületese sikerült. Az a tény, hogy most nem érvényesül a megszokott elv, azaz nem kerül sor állásfoglalás elfogadására, elgondolkodtató.

Az is érdekes, hogy az Unió különböző szintjein a német nemzeti szocializmust – amelyre általában nácizmusként hivatkoznak – mindenek előtt említik és kiemelten foglalkoznak vele. A nemzetközi szocializmusról, azaz a kommunizmusról, nem esik szó. E rendszereket nemcsak közös ideológiai gyökereik, de az azokkal kapcsolatos gyakorlati együttműködés is összekötötte. A kommunizmus, amely Rosa Luxemburgnál, Liebknechtnél, Marxnál, Leninnél és Sztálinnál gyökerezik, emberek tízmillióinak tervszerű meggyilkolásáért felelős Közép-Kelet-Európában. Számos véres bűntett, például a katyini mészárlás, a mai napig tabu témának számít, és e bűntetteket nem lehet nevükön nevezni, azaz népirtásnak.

A demokratikus Európa csak az igazság alapjaira épülhet fel, és ide tartozik az embertelen kommunista totalitárius rendszerekkel kapcsolatos igazság is. Nem csak e kegyetlen rendszerek áldozatainak tartozunk a megemlékezéssel és az igazsággal: először a mai és a jövőbeni generációk felé kell elszámolnunk, hogy ami megtörtént, soha ne történhessen meg újra.

  Libor Rouček (PSE). – (CS) Tisztelt elnök úr! Európában a XX. századot totalitárius és önkényuralmi rendszerek jellemezték: a nácizmus és a fasizmus, a kommunizmus, és annak legszörnyűbb megnyilvánulása, a Sztálinizmus, és további különböző jobboldali diktatúrák Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban és más országokban. E rendszerek örökségét, a borzalmakat és a bűntetteket soha nem szabad elfelejtenünk: ezért üdvözlöm a múltról folytatott vitát. E vitát azonban elfogulatlan, tárgyilagos és tudományos kritériumok alapján kell lefolytatni. Semmiféle körülmények között sem engedhető meg, hogy politikai célokra használják fel – mert sajnálatos módon ez gyakran megtörténik.

Vegyük például az EU több új tagállamát, ezen belül saját országomat is, a Cseh Köztársaságot: folyamatos támadásnak van kitéve minden, ami a középtől balra helyezkedik el, minden, ami baloldali. Jobboldali politikusok, újságírók és úgynevezett történészek – akik közül többen a korábbi kommunista rendszer részei voltak és e rendszer oktatási intézményeiben szerezték doktori címüket vagy mérnöki képesítésüket –, folyamatosan támadják a szociáldemokrata pártokat, mintha azok valamiféle kommunista vagy posztkommunista pártok lennének, dacára annak, hogy valójában a szociáldemokraták voltak azok, akik – hazájukban és száműzetésben – 40 évig harcoltak a kommunizmus ellen. A cseh szociáldemokraták közül többek lelték halálukat a kommunista rendszer börtöneiben. Ők szervezték az első, a szovjet blokk egészére kiterjedő kommunista-ellenes felkelést, 1953. június 1-jén Plzeň-ben. Ott voltak a prágai tavasz első soraiban. Ők alkották az ellenzéket az 1970-es és 1980-as években. Nekem is száműzetésbe kellett vonulnom, amikor az Amerika Hangja rádiónál szerkesztőként dolgoztam. Mindezek ellenére a szociáldemokrata pártot folyamatosan posztkommunista pártnak állítják be.

Biztos úr! Ezért azt szeretném megtudni, mit szándékozik tenni a Bizottság annak biztosítására, hogy a múltról szóló vitát ne használják fel napi politikai és ideológiai célokra.

  Justas Vincas Paleckis (PSE). – (LT) Tisztelt elnök úr! Nagyon fontos, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk Hitler, Sztálin és más diktátorok totalitárius rendszerei alatt elkövetett bűntettekről – a volt Szovjetunióval kezdve és Spanyolországgal bezárólag. A szomszédos országoknak, különösen Oroszországnak, Ukrajnának és Belarusznak is őszintén fel kellene ajánlanunk a részvételt ebben.

A balti államok 1940-ben történt megszállása és bekebelezése nem volt tipikus lépés, mivel kísérleteket tettek annak elfedésére a társadalmi felszabadítás látszatát keltve. Ezt megkönnyítette, hogy 14 éven keresztül Litvánia önkényuralmi rendszer hatalma alatt állt, amely elfojtotta a demokráciát és megszüntette a szabad választásokat.

Egy éve az Európai Parlament megnyitott egy kiállítást, ahol szörnyű adatokat tárt elénk a népirtással és az ellenállással foglalkozó litván kutatóközpont. Litvániában a három évig tartó náci megszállás alatt 240 ezer embert gyilkoltak meg, akik közül 200 ezer zsidó származású volt. A Szovjetunió általi megszállás több mint 47 éve alatt közel 80 ezer embert gyilkolt meg az elnyomó hatalom, száműzetésben vagy munkatáborokban. Az e számok mögötti mérhetetlen fájdalmat és tragédiákat meg kell ismernie Európának.

Sztálint és a többi kommunista vezért, akik az osztályharc nevében segítették elő milliók megsemmisítését, bűnös elvek és tettek vezették. A kommunista mozgalom 160 évig élt, és a különböző országokban más-más arcot öltött; azonban minden kommunista rendszer antidemokratikus volt. Ugyanakkor az eurokommunizmus megerősödésével a moszkvai diktatúrával szembeni ellenállás is fokozódott. Emlékezzük csak Nagy Imrére és Alexander Dubčekre, a kommunisták azon kísérleteire, hogy kiszabaduljanak a dogmák és a bűntettek ördögi köréből, amit a kommunista párt más tagjai oly könyörtelenül próbáltak elfojtani. Egy kategóriába sorolhatjuk-e a kommunista párt valamennyi vezetőjét – például Sztálint, Hruscsovot, Brezsnyevet és Gorbacsovot? A diktatórikus egypártrendszert nem egyedül a disszidensek erőfeszítései, és nem is a Nyugat nyomása, hanem elsősorban a kommunista párt azon tagjainak cselekedetei pusztították el, akik változást akartak, demokráciát és az emberi jogok végrehajtását.

Kétlem, hogy az Uniónak valaha is lesz közös történelmi politikája. Mindazonáltal fontos, hogy jobban megismerjük az egyes országok múltját, hogy képesek legyünk értékelni a demokráciát és bizakodóbban nézhessünk a jövő felé.

  Zita Pleštinská (PPE-DE). – (CS) Fontos nap a mai, erkölcsi elégtétel a totalitárius rendszerek valamennyi áldozata számára. Édesapám, Kányai István kilenc és fél évet töltött a gulágban. Könyvében leírja a döbbenetes valóságot, ami a sztálinizmus kegyetlenségeit kísérte, és amelyet nem feledhetünk. Köszönöm az ő nevében is.

Szintén köszönöm Ján Vojtaššák püspök úr, Viktor Trstenský atya, Štefan Putanko, Štefan Janík és a szlovák nemzet több ezer bátor fia nevében, akik a kommunizmus áldozatává váltak.

František Dlugoš, szlovák pap írja a következőket könyvében: „A kommunista rendszer 40 éve alatt megtörtént események kivizsgálása, az emberek sorsának megismerése a nemzet lelkének feltárását jelenti.” A mai vitát követően, a „nemzet lelke” mellett „Európa lelkét” is említhetjük.

Üdvözlöm ezt a vitát, mivel e példa nélküli kornak és eseményeinek vizsgálata most és a jövőben is nagyon hasznos lehet számunka.

  Danutė Budreikaitė (ALDE). – (LT) Tisztelt elnök úr, hölgyeim és uraim! Az Európai Unió történelmében először, a totalitárius rendszerek értékeléséről uniós szinten folytatott viták révén, próbálkozások vannak arra, hogy az emberek mind a kommunizmus, mind pedig a nácizmus bűneit a totalitárius rendszerek rémtetteinek tekintsék, amely rendszerek országoknak és népeknek okoztak veszteségeket. Pozitív hatással lenne az uniós jogra, az oktatásra és a kultúrára a kommunizmusban elkövetett bűntettek nyilvános elítélése, annak kijelentése után, hogy azok egyenlők a nácik által elkövetett bűnökkel.

Az európai náci rendszerek által elkövetett bűntetteket az egész világon elítélik: a náci pártokat betiltják és a náci propaganda kiadását törvény bünteti. Ugyanakkor a kommunista rendszerek által okozott károkat még nem mérték fel megfelelően. Néhány európai országban még mindig legálisan működik kommunista párt.

Litvánia arra kéri az Európai Unió tagállamait, hogy készítsenek hivatalos jelentést a totalitárius rendszerek – különösen a sztálinizmus – bűntettei által okozott károkról, és kérjék a Szovjetunió kötelezettségeit megöröklő Orosz Föderációtól, hogy nyújtson kártérítést e károkért. Litvánia 80 milliárd LTL összegre értékelte a fél évszázados szovjet megszállás által okozott károkat. Európának szolidaritását kell kifejeznie azon követelés kapcsán, hogy a károkért felelősek nyújtsanak kártérítést az uniós tagállamoknak, amint arra a náci bűnelkövetőket is kötelezték.

  Jacques Barrot, a Bizottság alelnöke. − (FR) Tisztelt elnök úr! Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik felszólaltak, most, a vita e kritikus pontján. Hallottunk néhány különösen megindító történeteket a múlt eseményeiből, amelyek közül némelyiket személyesen éltek meg.

Szeretnék eloszlatni mindenféle félreértést. Különösen Beazley úr esetében, úgy gondolom, hogy félreértés történt. Elmondtam egy számomra előkészített beszédet, de meg kell vallanom, lehetséges, hogy félreértettek. Minden tagállamnak vannak feladatai. Az Unió azonban kétségkívül szembe kíván nézni felelősségeivel. Az igazságot akarjuk, a teljes igazságot, és ha már a Bizottság megnyitotta a vitát – kollégám, Franco Frattini úr volt aki, aki a meghallgatáson megnyitotta a vitát –, ez pontosan azért történt, hogy az igazság végére járjunk. Ezt egyértelművé kell tenni. Nemcsak azt akarjuk, hogy minden egyes tagállamnak egyénileg feladata legyen megemlékezés, de azt is szeretnénk, hogy az Európai Unió valamennyi polgára szolidáris és együtt érző legyen azon tragikus eseményekkel kapcsolatban, amelyek bizonyos tagállamokban történtek. E tekintetben el szeretném mondani – és ezt már a nyitó beszédemben is említettem –, hogy tudatában vagyok annak, hogy különösen a Nyugaton nem minden esetben fogtuk fel azokat a rémtetteket és förtelmes bűnöket, amelyeket barátaink elszenvedtek azokban a tagállamokban, amelyek valamiféle megszállás alatt voltak és amelyek a sztálinista megszállás alatt éltek.

Ezért személyesen jelentem meg itt ma, mert biztosítani szeretném Önöket arról, hogy a Bizottság folytatni fogja ezt az eszmecserét, és gondoskodik arról, hogy e vita képezze majd az alapját különösen annak a tanulmánynak, amelynek célja annak megvizsgálása lesz, hogy a tagállamokban hogyan alkalmazzák a totalitárius rendszerek által elkövetett bűntettekről való megemlékezést szolgáló különböző jogszabályokat és gyakorlatokat.

Nyilvánvaló, hogy a Tanács nyilatkozata nem hivatkozik konkrétan a sztálini időkben elkövetett bűntettekre, hanem általánosan, a totalitárius rendszerekről szól. Azonban teljesen világos abból a kontextusból, amelyben ezt a nyilatkozatot elfogadták – különösen azokban a tagállamokban, amelyek mögötte álltak –, hogy a sztálinista bűntettekre való emlékezés a folyamat központi elemét jelenti. Úgy vélem, ezt el kellett mondanom, és amikor megnyitottam ezt a vitát, hangsúlyoztam, hogy teljességgel elfogadhatatlan a totalitarizmus minden formája, minden olyan totalitárius rendszer, amely az ember és alapvető jogainak megtagadását eredményezte. E tekintetben, és Önök közül néhányan hangsúlyozták ezt, a másféle totalitárius rendszerekről szerzett tudás és tapasztalatok hasznos lehetnek azon eszközök azonosításában, amelyek alkalmazása lehetővé tette az Önök által elítélt visszaéléseket és kegyetlenkedéseket.

Ezért úgy vélem, hogy e tanulmánynak nagyon széles hatókört kell lefednie, és a totalitárius rendszerek egyik formáját sem szabad figyelmen kívül hagynia. A vita továbbá nem nyújthat lehetőséget a téma politikai célokra történő felhasználására. A Bizottság természetesen tudatában van ennek a kockázatnak, de ha az Európai Unió hallgatna néhány tagállamunk tragikus múltjáról, ezzel csak növelné az ilyen kockázatot és szakadékot hozna létre a régi és az új tagállamok között. Tehát együtt kell előrelépnünk.

Ezért, elnök úr, lényegében arra szeretnék választ kapni, hogy mi a célja mindennek? Úgy áll a helyzet, hogy óvakodnunk kell a revizionizmus minden formájától, a történelmi hazugságoktól.

Másodszor, az emlékezés révén meg kell akadályoznunk, hogy e totalitárius rendszerek kísértsenek bennünket. Végül törekednünk kell a megbékélésre, amely egyértelműen kapcsolódik e megközelítéshez. Mindazonáltal arra buzdítanék, hogy a jövőbe tekintsünk, és néhányan hangsúlyozták annak a szükségességét, hogy lépéseket tegyünk egy közvetlenül kötelező erejű európai jogszabály bevezetése felé, annak megakadályozása érdekében, hogy e totalitárius rendszerek soha ne térhessenek vissza és ne kísérthessenek.

Válaszomtól teljesen függetlenül, biztosítani szeretném Önöket arról, hölgyeim és uraim, hogy konkrét személyes meggyőződésem, hogy nekünk mindannyiunknak, európaiként, közös feladatunk, hogy szolidaritásból feltárjuk az igazságot, a mi igazságunkat, anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk vagy kicsinyítenénk a különböző totalitárius rendszerek alatt elkövetett bűntetteket. E tekintetében úgy vélem, hogy kelet-európai barátainknak különösen értékelniük kell arra irányuló elkötelezettségünket, hogy az igazságot keressük, és nem nyugszunk addig, amíg ez meg nem történik.

  Elnök. − A vitát lezárom.

Írásbeli nyilatkozatok (az eljárási szabályzat 142. cikke)

  Lasse Lehtinen (PSE), írásban. – (FI) Tisztelt elnök úr! A legdrágább ajándékunk, amelyet a történelem vizsgálatából szereztünk, azok az események, amelyekről ismereteink vannak – tények. Minél több tényről van tudomásunk, annál jobb. Az értelmezés mindig egy külön folyamat. Mindenkinek képesnek kell lennie arra, hogy megvizsgálja és értelmezze a megtörtént eseményeket – ez a szólásszabadság egyik eleme. A politikai történelem ritkán lehet kiegyensúlyozott a tartalmát tekintve, de törekedni kell erre. Még mindig sok feltáratlan terület van a közelmúlt történelmében, ami részben a politikai korrektségnek tudható be. A diktatúrák és a diktátorok különleges bánásmódban részesülnek. A nácik bűntettei nem érdemelnek megértést, de a kommunizmus sem kaphat jutalompontokat.

  Marianne Mikko (PSE), írásban. – (ET) Április 8-án a szlovén elnökség és az Európai Bizottság által tartott nyilvános meghallgatás egy, az Európai Unió számára rendkívül fontos témával foglalkozott.

A XX. században Európa milliónyi értelmiségit és kreatív elmét veszített el a totalitárius rendszerek alatt. A történelmünkön ejtett sebek máig nem gyógyultak be.

A Szovjetunió diktátora, Joszif Sztálin, letörölte hazámat és a többi balti államot a térképről. Fél évszázadon keresztül nem lehetett saját nemzeti himnuszunk és lobogónk; fővárosunk pedig Moszkva volt.

A sztálinizmus és a nácizmus párhuzamosan alakult ki és vasfüggönnyel kettéválasztotta Európát. Hitler és Sztálin brutalitása nem ismerte a nemzeti határokat.

Szociáldemokrataként elítélek minden diktatúrát, bármilyen alakot is öltsön. Szintén hangsúlyozni szeretném, hogy a sztálinizmus és a nácizmus közvetlen például szolgált más totalitárius ideológiákhoz.

Metaxas, Franco, Mussolini, Salazar és temérdek kisebb diktátor követette el saját bűneit, Hitler és Sztálin kegyetlenségét követve. Ők saját országuk határain belül folytatták tevékenységüket, és ezért az érintett országoknak kellene megállapítani az elszenvedett károkat.

Egymás történelmének ismerete és tanulmányozása alapvető fontosságú ahhoz, hogy az európai országok polgáraiban lassan kialakuljon az a tudat, hogy ők európai polgárok is. Közös értékek alapján kell értékelnünk a Szovjetunió kommunista pártja és a KGB által elkövetett bűntetteket.

Hamarosan hetven éve lesz, hogy aláírták a Molotov-Ribbentrop paktumot. A sztálini apparátus rémtetteit még mindig nem kezelik egyenrangúan a hitleri háborús gépezet tetteivel.

A történelemre vonatkozó közös megközelítés első lépéseként nyomatékosan javaslom kormányainknak, hogy augusztus 23-át jelöljék a sztálinizmus és a nácizmus áldozatainak európai emléknapjává.

  Katrin Saks (PSE), írásban. – (ET) Sajnos tény, hogy szinte minden nyugati polgár tud a náci Németország által működtetett koncentrációs táborokról, de legtöbbjük még nem hallott a gulágról. Egy svédországi felmérés szerint, amelyet a közelmúltban végeztek 15-20 évesek körében, a megkérdezett fiatalok alapvetően nagyon keveset, szinte semmit sem tudnak a kommunizmusról. Egy másik tanulmány rámutatott, hogy a svédek 90%-a még nem hallott a gulágról, míg 95%-uk már hallott Auschwitzról.

Sajnálatos módon az apám megtapasztalta mindkét tábort, ezért számomra elfogadhatatlan az, hogy a szovjet rezsim alatt átélt szenvedés másodrangúnak tekinthető, mintha lenne egy olyan félelem, hogy ha beszélünk a sztálinizmus rémtetteiről, azzal a náci bűntettek jelentőségét kicsinyítjük. Ezen a hozzáálláson változtatni kell! Ez nem mindig a legegyszerűbb dolog a szocialista képviselőcsoportnak itt, az Európai Parlamentben, mivel számos alkotó pártjának kommunista múltja van. Ezért még inkább fontos a tudatosságnak a szocialista képviselőcsoportban történő növelése.

Emlékszem az ugyanezen témáról folytatott vitákra, amikor néhány éve az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése – amelynek a tagja voltam – elítélte a kommunizmus által elkövetett bűntetteket. Akkor egyike voltam a felszólalóknak, és nyilvánvalóan annak köszönhetően, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében oly sok olyan ország van, amely megélte a szovjet rendszert, a kommunizmus tetteinek elítélését lényegesen gyorsabban mondtuk ki, mint itt az Európai Parlamentben.

Szilárd meggyőződésem, hogy ha az Európai Unió ténylegesen kiáll saját, kinyilvánított értékei mellett, abban – ezen értékek révén – egyértelműen ki kell fejeződnie a múlthoz való viszonyának. Ez nem a múlt átírása, amint e kérdés számos bírálója állítja. Ez a történelmi igazság megállapítása.

  Andrzej Tomasz Zapałowski (UEN), írásban. – (PL) A XX. századi Európában többször történt népirtás. E tettek némelyikéről sokat és gyakran beszélnek, míg más eseményeket hallgatás övez. A sajtóban leggyakrabban a nácik és a kommunisták által elkövetett népirtásokról olvashatunk.

Az egyik ilyen népirtás során, amelyről folyamatos hallgatás van, több százezer zsidót, lengyelt és ukránt gyilkoltak meg a második világháború idején, a német megszállás alatt álló Lengyelországban, amit az úgynevezett Ukrán Felkelő Hadsereg ukrán nacionalistái követtek el. A hadsereg kádereinek jelentős része korábban náci SS-egységekben harcolt. E bűntett genocidum atrox-nak, kíméletlen gyilkosságnak minősül, amelyet brutális kegyetlenséggel hajtottak végre. A népirtás által érintett területen a teljes lakosságot kiirtották. Az áldozatokat megölték és testrészeiket levágták vagy letépték. Ma olyan emberek, akik részt vettek ezekben a gyilkosságokban, háborús veterán státuszt szeretnének elérni Ukrajnában.

Hangsúlyozni szeretném, hogy semmi sem igazolhatja a népirtást, még az arra irányuló kísérlet sem, hogy valaki a saját nemzetének szabadságáért és szuverenitásáért való küzdelemben teszi.