Elnök. − Őszentsége Bartolomaiosz pátriárka, nagy megtiszteltetés üdvözölni önt az Európai Parlament ünnepi ülésén a Kultúrák Közötti Párbeszéd Európai Évében, 2008-ben. Első vendégünk, aki az Európai Parlamenthez a Kultúrák Közötti Párbeszéd Európai Éve részeként szólt, a damaszkuszi nagymufti volt januárban. Ő szíriai, és a békés iszlám hírvivőjeként szólt hozzánk.
Szentséged, ön a keresztény hitet képviseli, míg Jonathan Sacks főrabbi a zsidó hit képviselőjeként novemberben, Strasbourgban fog az Európai Palamenthez szólni.
E három vallás, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám népei évszázadok óta élnek egymás mellett. Sajnálatos módon együttélésük nem volt mindig békés. Még ma is, a Közel-Keleten és másutt az együttélést az e közösségek közötti feszültségek jellemzik.
Mi az Európai Parlamentben támogatunk minden erőfeszítést a vallások és kultúrák békés együttélése előmozdítására a Közel-Keleten és másutt a világon. A Közel-Keleten is vannak példák a vallási toleranciára és a különféle hitű emberek közötti harmonikus kapcsolatokra. Amikor röviddel ezelőtt Szíriába látogattam, lehetőségem volt a különféle hitű közösségek lelki vezetőivel találkozni, és ők biztosítottak engem, hogy országukban jók a kapcsolatok, és ez erősíti a vallások és kultúrák közötti párbeszédet.
Az Európai Unió értékekre épülő közösség, és egyik legalapvetőbb értékünk az a méltóság, amely minden emberben benne rejlik. E tekintetben a vallásszabadság az emberi méltóság szempontjából központi kérdés, és messze túlmegy az állami hatóságok által felhívható hatalmon. Az állam és az egyház szétválasztása, amit mi oly nagyra becsülünk, garantálja a vallási közösségek szabadságát saját belső és külső ügyeik intézésében. Ezeket az elveket ismételten megerősíti a Lisszaboni Szerződés, amelynek hatályba lépését biztosítani kívánjuk.
A Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátust, amelynek székhelye az Isztambuli Phanarban van, a IV. században alapították, és az a világon mintegy 300 millió ortodox keresztény fontos lelki központja. Phanar „világítótornyot” jelent, és ön, őszentsége, mindig is a megbékélés és a béke világítótornya volt az ortodox világ hívei számára és azon túl is.
Az Európai Unió legutóbbi bővítése ortodox többségű országokat hozott be az Unióba, például Ciprust, Bulgáriát és Romániát, miközben Görögország már 1981 óta tag. A néhai II. János Pál pápa, aki 1988-ban szólt az Európai Parlamenthez, a következő metaforát alkalmazta ennek leírására: azt mondta, azzal, hogy megosztottságán felülkerekedett, Európa ismét mindkét tüdejével lélegzik. Ma ismét használhatjuk ezt a metaforát, hogy leírjuk a bővített EU gazdagságát, amelyet a nyugati és keleti kereszténység eltérő távlatai hoztak létre.
Szentséged, köszönjük önnek a látogatást. Ön egyike a nagyon kevés olyan személynek, aki másodszor szólal fel az Európai Parlamentben. Ön itt volt 1994-ben, és ön a Kultúrák Közötti Párbeszéd Európai Éve alkalmával ismételten megtisztel bennünket megszólalásával. Nagy örömmel várjuk beszédét.
Felkérem önt, hogy szóljon az Európai Parlamenthez. Köszönöm.
(Taps)
Őszentsége I Bartolomeiosz ökumenikus pátriárka − Excellenciás uram, az Európai Parlament elnöke, excellenciás urak, az Európai Parlament tiszteletre méltó képviselői, kiváló vendégek, kedves barátaim, először is hadd adjuk át önöknek a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátus üdvözletét, amely sok-sok évszázada a mai Isztambulban székel – olyan üdvözletet hozunk, amely teli van megbecsüléssel és tisztelettel. Különösen hálánkat fejezzük ki régi barátunknak, őexcellenciája Hans-Gert Pöttering úrnak, az Európai Parlament elnökének. Hasonlóképpen kívánjuk kifejezni őszinte nagyrabecsülésünket azért a rendkívüli megtiszteltetésért, hogy az Európai Parlament plenáris üléséhez már másodszor szólhatunk (amint az elnök már említette), különösen ezen alkalommal, amikor a Kultúrák Közötti Párbeszéd Európai Évéről emlékezünk meg.
A mi ökumenikus patriarchátusunk, amely tisztán spirituális intézmény, valójában globális apostoli küldetést vall magáénak, amelynek célja az emberek családja tudatának felemelése és bővítése – hogy megértessük: mindannyian ugyanabban a házban lakunk. Legalapvetőbb értelmében ez az „ökumenikus” szó jelentése, mert az „oikoumene’ a lakott világ – a Föld, amelyet olyan házként értelmezünk, ahol minden nép, nemzetség, törzs és nyelv lakozik.
Jól ismert, hogy vallási intézményünk eredete az axiális kor közepére tehető, mélyen a keresztény hit történelmében – Jézus Krisztus korai követői között. Mivel érsekségünk – intézményi központunk – a keresztény Római Birodalom központja és fővárosa is volt, „ökumenikusként” vált ismertté néhány olyan előjoggal és felelősséggel, amely a mai napig jelen van. Egyik fő felelőssége, hogy az evangélium megváltó üzenetét a Római Birodalmon kívüli világ számára is elhozza. A felfedezés korának ideje előtti napokban a legtöbb civilizáció világnézete kétosztatú volt, azaz volt a világ belül és kívül. A világ két részre oszlott, a civilizáció féltekéjére és a barbarizmus féltekéjére. A történelemben ennek az emberek egymástól való elidegenedésének fájdalmas következményeit látjuk.
Ma, amikor rendelkezünk azokkal a technológiai eszközökkel, amelyekkel túlléphetünk saját kulturális öntudatunk horizontján, mégis az emberi megosztottság borzalmas hatásainak vagyunk tanúi. A törzsi rendszer, a fundamentalizmus és a filetizmus – amely az a szélsőséges nacionalizmus, amely a mások jogait nem veszi tekintetve –, mindezek hozzájárulnak azoknak az atrocitásoknak a folyamatosan növekvő listájához, amelyek kétségbe vonják azt, hogy egyáltalán civilizált emberek vagyunk.
És mégis, a kereskedelem, a népvándorlások és a népek terjeszkedésének hullámaival, a vallási felemelkedésekkel és megújulásokkal és a nagy geopolitikai mozgalmakkal az elmúlt évszázadok merev és monolitikus önértelmezése dekonstrukciójának még meg kell találnia az állandó kikötőt. Az ökumenikus patriarchátus áthajózott az évszázadok hullámain, hajóját a történelem viharai és szélcsendjei közepette vezetve. Húsz évszázadon át a Pax Romamán, a Pax Christianán, a Pax Islamicán és a Pax Ottomanicán keresztül (mindegyik korszakot a kultúrák közötti küzdelem, a konfliktus és a nyílt háborúskodás jelölte) az ökumenikus patriarchátus folyamatosan az emberi család és a keresztény egyház világítótornya maradt. A történelem e mély vizein szerzett tapasztalataink mélységéből kínáljuk a mai világnak az örök életű emberi érték időtlen üzenetét.
Ma patriarchátusunk ökumenikus hatóköre messze túlmegy az Európa és Ázsia karéján – ahol alapítása óta eltelt tizenhét évszázadon keresztül ugyanabban a városban éltünk – tetten érhető fizikai jelenlétünk határain. Bár mennyiségileg kicsiny, de minőségét tekintve kiterjedt tapasztalatunk hoz bennünket e magasztos gyülekezet elé, hogy osztozzunk a kultúrák közötti párbeszéd szükségességével kapcsolatos tapasztalatban, amely a mai világ magasztos és időszerű ideálja.
Amint önök is elmondták – e nagyra becsült testület saját szavaival: „Az európai projekt szívében fontos biztosítani a kultúrák közötti párbeszéd és a polgárok közötti párbeszéd eszközeit, hogy megerősítsük a kulturális sokszínűség tiszteletét és megbirkózzunk társadalmaink komplex realitásával és a különféle kulturális identitások és hitek egymás mellett élésével” (1983/2006/EK határozat), és mi alázatosan hozzáfűznénk ehhez a nemes kijelentéshez, amint megtettük már az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének plenáris ülésén elhangzott felszólalásunkban Strasbourgban: „A párbeszéd először is azért fontos, mert az az ember természetében rejlik.”
Ez a fő üzenet, amit a mai napon figyelmükbe ajánlunk: a kultúrák közötti párbeszéd a legeslegmélyén van annak, amit embernek lenni jelent, mert az emberi család egyetlen kultúrája sem ölel magába minden embert. Ilyen párbeszéd nélkül az emberi család különbözőségei a „másság” tárgyiasítására redukálódnak, és erőszakhoz, konfliktushoz, üldöztetéshez – az emberi nem tömeges önpusztításához vezetnek, mert végső soron mi együtt vagyunk az emberiség. Ám amikor a köztünk lévő különbözőségek az egymással való találkozásra indítanak bennünket, és amikor ez a találkozás a párbeszédre épül, létrejön a kölcsönös megértés és megbecsülés – még a szeretet is.
Az elmúlt 50 évben a mi emberi családunk elődeink által nem is álmodott technológiai eredmények ugrásait tapasztalta meg. Sokan bíztak abban, hogy ez a fajta haladás majd hidat alkot a megosztott emberek között. Mintha eredményeink hatalmat adtak volna nekünk arra is, hogy legyőzzük saját erkölcsi és – talán mondhatjuk – lelki állapotunk alapvető valóságát. Igen, minden elképzelhető előny és technológiai képesség – olyan képesség, amely meghaladja antropológiai értelmünket – ellenére is változatlanul az éhség, a szomjúság, a háború, az üldöztetés, az igazságtalanság, a kitervelt nyomor, az intolerancia, a fanatizmus és az előítélet egyetemes csapásait látjuk.
Ebben a körben, ami úgy tűnik, nem törhető szét, az európai projekt jelentőségét nem lehet alábecsülni. Az Európai Unió egyik jellemzője, hogy sikeresen mozdította elő a nem egészen 70 évvel ezelőtt még olyan véres, Európa örökségét akár korszakokra megsemmisítő konfliktusban álló nemzetek közötti kölcsönös, békés és termékeny együttélést.
Itt az Európai Parlament közgyűlésének nagy termében önök arra törekszenek, hogy biztosítsák az államok és a politikai realitások közötti olyan kapcsolatokat, amelyek lehetővé teszik az emberek közötti megbékélést. Így önök felismerték a kultúrák közötti párbeszéd jelentőségét, különösen Európa történelmének egy olyan időszakában, amikor minden országban és minden társadalmi határ mentén átalakulások történnek. A konfliktus, a gazdasági biztonság és a lehetőség hatalmas hullámai a népeket szétszórták a Földön. Szükségszerű tehát, hogy eltérő kultúrájú, eltérő etnikai, vallási vagy nemzeti hovatartozású emberek szoros közelségben találják magukat. Néhány esetben ugyanaz a nép kitér a nagy egész elől, és elzárja magát a többségi társadalomtól. De bármelyik esetben, miközben párbeszédet folytatunk, ennek nem szabad pusztán a kölcsönös elismerés akadémikus gyakorlatának lennie.
Ahhoz, hogy a párbeszéd hatékony lehessen, hogy valódi és mélyreható változást hozzon magával az emberekben, az nem történhet „alany” és „tárgy” alapján. A „másik” értékének abszolútnak kell lennie – tárgyiasítás nélkül –, hogy valamennyi felet létük teljességében értsük meg.
Az ortodox keresztények számára az ikon vagy kép nemcsak az ember esztétikai teljesítménye csúcspontjaként jelenik meg, hanem az örökkévaló igazság kézzelfogható emlékeztetőjeként is. Mint minden festményben – legyen az vallási tárgyú vagy sem, és függetlenül a művész tehetségétől – a tárgy két dimenzióban jelenik meg. Az ortodox keresztények számára azonban az ikon nem pusztán vallásos festmény – és a dolog természetéből fakadóan nem vallási tárgy. Valójában olyan alany, amellyel a néző az istentiszteleten résztvevő szó nélküli párbeszédbe lép a látás érzékén keresztül. Egy ortodox keresztény számára a találkozás az ikonnal az ikonon megjelenített személlyel való bensőséges kapcsolat aktusa. Az élő ikonokkal – az isten képére és hasonlóságára alkotott emberekkel – való találkozásainknak mennyivel inkább kellene a bensőséges kapcsolat aktusainak lenniük!
Ahhoz, hogy egy párbeszéd egyre inkább kulturális cserévé váljon, mélyebben meg kell érteni egymástól való teljes függőségünket – nemcsak az államok és a politikai és a gazdasági szereplők egymástól való függőségét, hanem minden egyes ember minden másik egyes embertől való kölcsönös függőségét is. És az ilyen értékelést a faji, vallási, nyelvi, etnikai, nemzeti, hovatartozással vagy bármilyen más olyan jellegzetességtől függetlenül kell megtennünk, amelynek révén az önazonosítást és a saját identitásunkat keressük. Emberek milliárdjainak világában hogyan is lehetséges az ilyen kölcsönös összekapcsolódás?
Valójában nincs lehetséges mód arra, hogy minden egyes emberi személyhez kapcsolódjunk – ez olyan tulajdonság, amelyet az Istennek tulajdonítunk. Van azonban egy módja az univerzum, mint olyan megértésének, amelyben élünk, amelyen mindannyian osztozunk – a lét egy olyan síkja, amely átível valamennyi emberi lény realitásán – egy olyan ökoszféra, amely mindannyiunkat magába foglal.
Így az ökumenikus patriarchátus – összhangban a házért, a világ oikoszáért és valamennyi benne élőért viselt felelősségérzetünkkel – évtizedek óta küzd a környezet ügyéért, felhíva a figyelmet az ökológiai válságokra szerte a világon. Ezt a szolgálatot önérdekeinkre tekintet nélkül végezzük. Amint önök nagyon jól tudják, patriarchátusunk nem „nemzeti” egyház, hanem az evangélium üzenete ökumenikus dimenzióinak és az egyház életén belül ezzel megfelelő felelősségének alapvető kánoni kifejezése. Ez a mélyebb oka annak, hogy az egyházatyák és a tanácsok az „ökumenikus” nevet adták neki. A konstantinápolyi egyház szerető gondoskodása meghalad minden nyelvi, kulturális, etnikai, sőt vallási értelmezést, amint valamennyi nép szolgálatára törekszik. Bár az ökumenikus patriarchátus – mint minden más intézmény – szilárdan egy meghatározott történelemben gyökerezik, örökkévaló küldetésével meghaladta a történelmi kategóriákat az elmúlt 1700 évben.
A környezet szolgálata során ez idáig hét tudományos szimpóziumot szponzoráltunk, amely diszciplínák egész seregét hozta össze. Kezdeményezésünk genezise azon a szigeten nőtt fel, amely az Apokalipszist, a Jelenések könyvét adta az emberiségnek: az égei-tengeri Patmosz szent szigetén. És ugyancsak az Égei-tengeren indítottuk el 1995-ben ambiciózus programunkat, az óceánokra vonatkozó jelenlegi tudományos ismereteknek a világ vallásainak a vízhez való spirituális megközelítésével történő integrálására, különös tekintettel a világóceánokra. Patmosz, azaz 1995 óta beutaztuk a Dunát, az Adriát, a Balti-tengert, az Amazonast, az Északi-tengert (tavaly szeptemberben), és most készülünk arra, hogy hajózzunk a Níluson Egyiptomban, és a Mississippin az Egyesült Államokban, mindkettőt jövőre tervezzük.
Amire mi törekszünk, az nemcsak az olyan folyamatos párbeszéd, amely a gyakorlati szükségszerűségeket szolgálja, hanem olyan is, amely építi az emberi tudatot. Miközben ökológiai aggályokra és válságokra igyekszünk válaszokat találni, a résztvevőket hozzásegítjük önmaguk átfogóbb érzékeléséhez, a nagyobb egészhez való tartozásukhoz és kapcsolódásukhoz. Igyekszünk felölelni az emberi lét ökoszféráját nem mint kontrollálandó tárgyat, hanem mint küzdőtársat a növekedés és a jobbítás útján. Amint Pál apostol, akinek a 2000 éves örökségét mind az ortodox, mind a római katolikus egyház az idén ünnepli, mondja az egyik leghíresebb apostoli levelében, a Rómabeliekhez írott levélben, „Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.”
Ezen a földgolyón minden ökoszisztéma olyan, mint egy nemzet – meghatározása szerint valamely helyre korlátozott. A folyótorkolat nem tundra, és a szavanna sem sivatag. De mint minden kultúrának, minden ökoszisztémának is van olyan hatása, amely messze túlmutat természetes – illetve a kultúrák esetében – nemzeti határain. Amikor megértjük, hogy valamennyi ökoszisztéma része annak az egyetlen ökoszférának, amelyben a világot megtöltő valamennyi élő lélegzet lakozik, akkor értjük meg az összekapcsolódást, valamennyi élet hatalmas bensőséges kapcsolatát, valódi, egymástól való függőségünket. Ennek megértése nélkül az ökocídiumhoz, az összes emberi létet fenntartó egyetlen ökoszféra önrombolásához jutunk.
Így jövünk önök elé a mai napon, rávilágítva a Kultúrák Közötti Párbeszéd Évére, a természetes világ példázataival megerősítve az önök transzcendens emberi értékeit. Intézményként az ökumenikus patriarchátus évszázadok óta viszonylag kis ökoszisztémaként élt egy sokkal nagyobb kultúrán belül. Ez a hosszú tapasztalat teszi lehetővé számunkra, hogy sugalljuk azokat a legfontosabb gyakorlati jellemzőket, amelyek lehetővé teszik a kultúrák közötti párbeszéd sikerét.
Főleg és mindenekelőtt, minden többségen belüli kisebbség jogait tiszteletben kell tartani. Amikor és ahol a kisebbség jogait tiszteletben tartják, a társadalom nagyrészt igazságos és toleráns lesz. Minden kultúrában valamelyik szegmens mindig domináns – az ilyen uralom épülhet fajra, vallásra vagy bármilyen más kategóriára. Sokszínű világunkban a szegmentálódás elkerülhetetlen. Aminek mi véget kívánunk vetni, az a széttöredezettség. Azok a társadalmak, amelyek a kirekesztésre és az elnyomásra épülnek, nem maradhatnak fenn. Vagy ahogyan Jézus Krisztus, az isteni béke hercege mondta: „Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, a mely meghasonlik magával.“
Tanácsunk mindenki számára az, hogy ismerje fel, csak ha az emberi lét ökoszférájában a megosztott jelenlét teljességét magunkhoz öleljük, csak akkor tudunk szembenézni a körülöttünk lévők – többség vagy kisebbség – „másságával”, az emberi család vérrokonságának valós érzetével. Akkor a köztünk lévő idegent nem idegenként, hanem az emberi családban, isten családjában testvérünkként látjuk. Szent Pál ékesszólóan és tömören beszélt a pán-emberi kapcsolatról és testvériségről, amikor az athéniakhoz szólt az I. században.
Ezért van szükség arra, hogy Európa bevonja Törökországot projektjébe, és ezért kell Törökországnak elősegítenie a kultúrák közötti párbeszédet és türelmet ahhoz, hogy befogadást nyerjen az európai projektbe. Európa semmilyen, a másokkal szemben toleráns és a másokat tiszteletben tartó vallásra ne tekintsen idegenként. A nagy vallások, mint az európai projekt, jelenthetnek olyan erőt, amely meghaladja a nacionalizmust, akár a nihilizmust és a fundamentalizmust is azzal, hogy követői figyelmét arra irányítja, ami összeköt bennünket, mint emberi lényeket, és elősegíti a párbeszédet arról, ami megoszt bennünket.
Hazánkból, Törökországból úgy érezzük, üdvözlik az új gazdasági és kereskedelmi partnert, ugyanakkor habozást is érzünk, amikor arról van szó, hogy egyenlő félként egy olyan országot öleljenek át, amely meghatározóan muzulmán. És lásd, Európa muzulmánok millióival van tele, akik mindenféle háttérből és mindenféle ok miatt jöttek ide; ahogyan Európa még mindig tele lenne zsidókkal, ha a II. világháború szörnyűségei nem történtek volna meg.
És hát Európának nemcsak nem-keresztényekkel kell találkoznia, hanem olyan keresztényekkel is, akik nem férnek bele a katolikusok vagy a protestánsok körébe. A vasfüggöny lebontása óta Kelet-Európában az ortodox egyház újjászületése valóban olyan volt, hogy annak csodájára járhatott a világ. Kelet-Európa szegmentálódása sok helyen széttöredezettséghez vezetett. Nem csak a centrum nem áll meg; sőt, már alig látható. Ebben a folyamatban, miközben nemzetállamok próbálják meg önmagukat újrateremteni, az ortodox keresztény hit felemelkedett még a gazdasági mutatók fölé is egy olyan új helyzetbe, amelyet akár húsz évvel ezelőtt sem lehetett volna előre látni.
Ökumenikus patriarchátusunk egyik létfontosságú szerepe, hogy támogassa a hagyományosan ortodox országokban megvalósuló növekedés és bővülés folyamatát azzal, hogy szilárdan fenntartja a kánoni normát a globális ortodox egyház számára, ami szerte a világon negyedmilliárd embert jelent. Most arról szeretnénk tájékoztatni önöket, kedves barátaink, hogy októberben – a jövő hónapban – meghívásunkra az ortodox patriarchátusok és autokefál egyházak valamennyi vezetője találkozik Isztambulban, hogy megvitassák közös problémáinkat, és megerősítsék a pánortodox egységet és együttműködést. Ezzel egyidejűleg ünnepeljük a nemzetek apostola, Szent Pál születése óta eltelt kétezer évet.
Jelenleg a városban (Isztambulban) nagy örömöt és lelkesedést tapasztalunk, mivel mindannyian készülődünk annak megünneplésére, 2010-ben ez lesz Európa Kulturális Fővárosa. Ez a nagy múltú város mindig is keresztút volt emberek sokasága számára, és sokszínű vallások és kultúrák együttélésének helyszínéül szolgált. A múlt héten vettünk részt a török miniszterelnök által Spanyolország miniszterelnöke tiszteletére adott ebéden. Amint közismert, mindketten társszponzorai az Egyesült Nemzetek égisze alatt megszervezett Civilizációk Szövetségének. Hallottunk csodálatos beszédeiket, amelyek összhangban álltak városunk történelmileg toleráns lelkével.
És most, kedves barátaim, engedjék meg, hogy franciául fejezzük be a francia elnökség tiszteletére, és azért is, mert ezen a héten ünneplik önök a Nyelvek Európai Napját, úgy hiszem, jövő pénteken.
− (FR) Excellenciás uram, hölgyeim és uraim, az Európai Parlamentben az ökumenikus patriarchátus ismételten megerősíti, hogy mindent meg kíván tenni annak érdekében, hogy hozzájárulhasson az Európai Unió békéjéhez és prosperitásához. Készen állunk arra, hogy csatlakozzunk önökhöz más, a maihoz hasonló konstruktív párbeszédekben, és figyelmesen meghallgatjuk a mindennapok problémáit.
Ebben a szellemben történt, hogy patriarchátusunk az elmúlt 25 évben hasznos párbeszédet folytatott és táplált az iszlámmal és a judaizmussal. Sok két- és háromoldalú találkozót tartottunk. Ennek keretében november elején lesz az a találkozó Athénben, ahol 12. alkalommal tartjuk az iszlámmal folytatott akadémikus dialógusunkat.
E tárgyalások mellett folytatjuk teológiai tárgyalásainkat a római katolikus, az anglikán, a lutheránus és a református egyházzal, valamint az ősi keleti egyházakkal, az örménnyel, a kopttal stb. Október végén a pápa meghívására lehetőségünk, sőt privilégiumunk lesz a Püspökök Világzsinatának 12. rendes gyűlésén felszólalni a Vatikánban.
Ennek illusztrálnia kell, hogy az ökumenikus patriarchátus rendkívül aktív az ökumenikus párbeszéd terén, és igyekszik hozzájárulni a népek közötti jobb megértéshez, a megbékéléshez, a békéhez, a szolidaritáshoz, a fanatizmus, a gyűlölet és a gonosz más formái elleni küzdelemre irányuló erőfeszítésekhez.
Szeretnék köszönetet mondani önöknek ezért az egyedi lehetőségért, hogy másodszor is szólhatok az önök közgyűléséhez, és Isten végtelen áldását kérjük önök valamennyi igaz ügyére.
Engedjék meg nekem, hogy erről a kiemelkedő pódiumról legjobb kívánságaimat küldjem a muzulmánoknak szerte a világon ramadán nagy ünnepének közeledtével, valamint a világ zsidóinak ros hasanah előestéjén. Mindannyian fivérek és nővérek vagyunk, ugyanannak a mennyei atyának a gyermekei, és ezen a csodálatos bolygón, amelyért mindannyian felelősek vagyunk, mindenkinek van helye. De nincs helye a háborúnak, sem azoknak, akik egymást gyilkolják.
Még egyszer teljes szívünkből köszönjük önöknek, hogy lehetővé tették számunkra ezt a nagy megtiszteltetést, hogy szólhattunk önökhöz.
(A szónokot állva ünneplik)
Elnök. − Szentséged, az Európai Parlament állva ünnepli önt, mutatva, hogy milyen nagyra értékeli az ön beszédét. Ön az emberi család és a teremtés érdekében a paxról, a békéről szólt. A béke az emberi méltóság tiszteletének csúcsa.
Nem kell egyetértenünk minden létező hittel, és nem kell elfogadnunk minden nézetet. Amit azonban meg kell tennünk, az az, hogy tiszteljük embertársainkat. Ez a tisztelet az, ami az emberi méltóság szívében van, és ez a tolerancia magva.
Ebben a szellemben szeretnénk legforróbb köszönetünket kifejezni önnek ismételten a Kultúrák Közötti Párbeszéd Európai Évéhez való hozzájárulásáért. Ez értékes hozzájárulás, ami előmozdítja a kontinensünk és a világ népei közötti megértést, és elősegíti a megbékélést, a békét és a szabadságot.