Az ülések szó szerinti jegyzőkönyve

2008. december 16., Kedd - Strasbourg

6. A 2008. december 11-12-i Európai Tanács eredményei - A francia elnökség féléves tevékenysége (vita)

  Elnök. – A következő napirendi pont a Tanács és a Bizottság nyilatkozata az Európai Tanács december 11–12-i ülésének eredményeiről, valamint a Tanács soros elnökének nyilatkozata a francia elnökség tevékenységéről szóló jelentésről.

Köszöntöm körünkben az Európai Tanács elnökét, Nicolas Sarkozy francia elnököt! Örömmel fogadjuk az Európai Parlamentben, a francia elnökség során immár harmadik alkalommal!

Ugyancsak szeretném üdvözölni José Manuel Durão Barrosót, az Európai Bizottság elnökét, valamint a Bizottság képviselőit. Örömmel látom, hogy a biztosok közül sokan megjelentek ma körünkben. Isten hozta Önöket!

(Taps)

Hölgyeim és uraim, a képviselőcsoportok elnökeinek, és amennyiben a képviselőcsoport nevében szólalnak fel, Önöknek az a feladata, hogy értékelést készítsenek. Mindenekelőtt azonban szeretnék néhány bevezető észrevételt tenni.

Sarkozy elnök úr, Ön rendkívül eseménydús időszakban vette át az elnökséget, amikor határozott tárgyalásokra és fellépésre van szükség. Szembenézett ezekkel a kihívásokkal, többek között Grúzia problémájával, a pénzügyi válsággal, a gazdasági nehézségekkel és más problémákkal. Az Európai Tanács elnökének szerepében most harmadik alkalommal jelenik meg a Parlamentben, de korábban is járt nálunk és felszólalt a Parlamentben, mielőtt átvette volna az Európai Tanács soros elnökének tisztjét.

Az Elnökök Értekezletét is számos alkalommal hivatalos rezidenciáján, az Élysée-palotában tartotta, a Bizottságot és a Parlamentet pedig július 1-jén nagyszabású ünnepségre hívta hazájába az elnökség átvételének alkalmából, ezzel is demonstrálva az európai egyesítés melletti határozott kiállását.

Július 13–14-én ismét Párizsban találkoztunk. Július 13-án a Mediterrán Unió megalapításának céljából összehívott földközi-tengeri csúcstalálkozó adott erre alkalmat. November 11-én, az első világháború befejezése után 90 évvel ünnepi megemlékezésre hívott bennünket Verdunbe.

Mindezen alkalmak jól jelezték, hogy nagyra becsüli az Európai Parlamentet, amit ezúton szeretnék megköszönni Önnek. Most arra kérem, szóljon az Európai Parlamenthez!

  Nicolas Sarkozy, a Tanács soros elnöke. – (FR) Elnök úr, hölgyeim és uraim, amikor Franciaország átvette az elnökséget, az európai helyzetet a Lisszaboni Szerződés ratifikálásának folyamatában elért holtpont uralta, miután Írország népszavazással elutasította a Szerződést.

Akkor még nem sejtettük, hogy hamarosan háború tör ki Grúzia és Oroszország között, és azt sem gondoltuk, hogy Európának ilyen súlyos pénzügyi, majd később gazdasági válsággal kell szembenéznie.

Elnök úr, a francia elnökség igyekezett minden tettét két meggyőződésre alapozni: az első, hogy a világnak erős Európára van szüksége, a második pedig, hogy Európa nem lehet erős, ha megosztott. Természetesen jól tudom, hogy ezek nem túl eredeti gondolatok, de a fontosságukat ez cseppet sem csökkenti.

Az elmúlt hat hónapban arról próbáltunk gondoskodni, hogy Európa erős legyen és összetartó, és tudjon önállóan gondolkodni. Milyen az erős Európa? Európa akkor erős, ha gondolkodik, ha meggyőződései vannak, ha válaszai vannak, és ha van képzelőereje. Európa akkor erős, ha nem túl önelégült ahhoz, hogy elfogadja a vezetést, és nem hajlandó kompromisszumra pusztán a kimondatlan dolgok alapján, hogy megszabaduljon a problémáktól és kivárja, míg az idő begyógyítja a sebeket, mivel meggyőződésem szerint minél tovább várunk, annál jobban összekuszálódnak a szálak.

Az elnökség végül felvette a munkaszervezésünket megbolygató nemzetközi események ritmusát, és bizonyosan nem az én feladatom, hogy mindezeket számba vegyem. Én pusztán arról szeretnék beszámolni Önöknek, hogyan néztünk szembe ezekkel a kihívásokkal.

Amikor augusztusban kirobbant a grúziai válság, augusztus 8-án, mindössze egy dolgot tartottunk szem előtt: hogy megállítsuk a háborút, és ne hagyjuk, hogy egy újabb Boszniává fejlődjön. Őszintén szólva, és anélkül, hogy túl nyersen akarnék ítélkezni, amikor a boszniai konfliktus elkezdődött – Európában, nem máshol – Európa nem volt sehol. Barátunk és szövetségesünk, az Egyesült Államok vállalta fel a felelősséget, és Európának az ő vezetését kellett követnie.

Az elnökség szenvedélyesen törekedett arra, hogy Európa vállalja fel a felelősségeit, és augusztusban meg is kezdtük a tűzszüneti tárgyalásokat, augusztus 12-én, majd ezt követte a szeptember 12-i megállapodás a csapatok kivonásáról. Végül sikerült elkerülni a háborút, megkezdődött a visszavonulás és, ami mindennél fontosabb – az EU összes tagállamának köszönhetően – Európa egysége is megmaradt.

Ez nem volt előre eldöntött ügy, hiszen ha végigtekintünk a különböző országok történelmén, azoknak az európaiaknak a szomorú történelmén, akik oly sok évig éltek a vasfüggöny mögött, egy megalázott, megosztott, feláldozott Európában, elég természetes, hogy orosz szomszédaink iránt egyes országok máshogyan éreznek, mint azok, akik csak a szabadságot ismerték.

Mindezek ellenére Európa egységes maradt, és az elnökség – az Európai Bizottság elnökségével együtt – minden erőfeszítésével arra törekedett, hogy a háború ne gyűrűzzön tovább. Az orosz csapatok augusztus 8-án 40 km-re voltak Tbiliszitől; mára viszont az orosz csapatok gyakorlatilag teljesen elhagyták Grúzia területét, Oszétiától és Abháziától eltekintve.

Európa éreztette a jelenlétét, anélkül azonban, hogy agresszív politizálásba kezdett volna orosz szomszédaink udvarában. Meggyőződésem, hogy a jövőre nézve egyetlen választási lehetőségünk a szomszédainkkal való együttműködés a gazdasági fejlődés, a biztonság és a béke érdekében, megértetve velük, hogy amennyiben globális tényezővé akarnak válni – márpedig Oroszország nagy ország –, tiszteletben kell tartaniuk olyan értékeket, gyakorlatokat és viselkedésmódokat, amelyek erősen különböznek mindattól, ami mellett Európában egy másik korban kiálltak.

(Taps)

Európa jelen volt. Ezután jött a pénzügyi válság. Ez sem 2007 augusztusában kezdődött, ahogy az emberektől hallhatjuk: 2007. augusztusban kezdődtek a problémák, de a szisztematikus pénzügyi válság, amelyet a világ minden részén érezni lehetett, akkor kezdődött, amikor az Egyesült Államok úgy határozott – ami azután rendkívül súlyos lépésnek bizonyult –, hogy hagyja csődbe menni a Lehman Brothers-t 2008. szeptember 18-án. Ekkor és csak ekkor kerültünk bele a világon soha nem látott mértékű pénzügyi válságba.

Barroso elnökkel együtt két dolgot próbáltunk elérni. Az első az európai egység volt, amelyet fokozatosan fejlesztettünk: először a négy legnagyobb európai országot összehoztuk a Bizottsággal, az Európai Központi Bankkal és az Eurogroup elnökével; ezután pedig – 2000 óta először – állam-, illetve kormányfői szintű találkozót szerveztünk az Eurogroup országai számára, és végül szeptemberben az összes állam- vagy kormányfő bevonásával fellendülési tervet dolgoztunk ki az európai bankok számára, amelyet Európa valamennyi országa támogat. Mint tudják, ez nem volt könnyű, mivel a válság súlyossága egyes országokat átgondolatlan döntésekre vezetett: biztos vagyok benne, hogy nem tudtak volna másképp cselekedni, például az írek, az egész bankrendszerüket érő támadások súlya alatt.

Végül, egy hónappal később, Európa egésze egységbe forrott egyetlen, a bankok támogatására irányuló terv mentén, mi pedig Barroso elnökkel arra törekedtünk, hogy a bankrendszerünk összeomlásának megakadályozására szolgáló európai támogatási tervet globális tervvé alakítsuk. Az Egyesült Államok az I. Paulson-terv után továbblépett a II. Paulson-tervre, most pedig már van egy III. Paulson-tervük is, amely láthatólag sokat merített az I. európai tervből.

Nem állítom, hogy minden megoldódott; csak annyit mondok, hogy ha a tagállamok, a Bizottság és az európai intézmények a kellő időben nem vállalják fel a rájuk háruló felelősséget, hölgyeim és uraim, most szembe kellene néznünk egyes tagállamok soha nem látott összeomlásával vagy államcsődjével és az európai bankrendszer összeomlásával

Európa egységről és szolidaritásról tett tanúbizonyságot. Gondolok itt különösen arra az elhíresült hétvégére, amikor 22 milliárd euro hitelt kellett mobilizálnunk Magyarország számára, amely maga támadás alá került, miután 17 milliárd euro mobilizálása vált szükségessé Ukrajna részére. A balti országok némelyikével kapcsolatban még mindig van némi okunk az aggodalomra, nem beszélve az egyéb megoldandó globális problémákról.

A pénzügyi válság idején Európa megőrizte egységét: washingtoni csúcstalálkozót kért, indítványozta a G20-at, április 2-án pedig Londonban csúcstalálkozót szervez a globális pénzügyi kormányzás reformjáról. Európa egyhangúlag jelezte, hogy vállalkozáson, nem spekuláción alapuló kapitalizmust akar, hogy meg akarja reformálni a pénzügyi rendszert, hogy más szerepet szán a feltörekvő országoknak, és hogy etikus kapitalizmust akar; Európa egyhangúlag lépett fel elveinek védelmében.

A gazdasági válságot illetően a vita nem volt őszinte, hölgyeim és uraim. Két okból nem volt őszinte. Az első, hogy a pénzügyi helyzet nem minden országban ugyanolyan; a második, hogy gazdasági kultúránk és politikai identitásunk sem egyforma. Ezzel együtt végül mindenki felismerte, hogy szükség van egy összehangolt fellendítő lökésre, a GDP körülbelül 1,5%-ának értékében, ahogy a Bizottság javasolta.

Teljesen megértem, hogy az emberek esetleg meglepődnek az elő-előforduló nézeteltéréseken, hezitáláson, zavarodottságon és félreértéseken. Akik odafigyelnek Európára, azokat emlékeztetném arra, hogy itt 27 országról van szó, és 27 országnak nem könnyű egyszerre megadni ugyanazt a politikát, amikor bármelyikükre nyomás nehezedhet a választások miatt – hiszen ezeket nem egy napon tartjuk –, és itt a Házban, az európai demokrácia templomában mindenki megérti, hogy a közelgő választási kampányok nem kifejezetten kedveznek a konszenzus elérésének. Mindezek ellenére Európának, miután a pénzügyi válságban közös politikát alakított ki, sikerült úgy-ahogy közös politikát kidolgoznia a gazdasági válságra is.

Időközben ott volt a Mediterrán Unió is. Úgy vélem, szükség volt a koordinációra és a kompromisszumra, hogy két dolgot világossá tegyünk. Az egyik, hogy ha Európa nem teszi meg a maga részét a közel-keleti békéért, senki nem fogja ezt megtenni helyettünk: nincs a világon olyan ország, amely képes lenne előmozdítani a békét Izrael és az arab világ között. Európának be kell töltenie a szerepét és éreztetnie kell jelenlétét, hogy elkerülje a frontális összeütközést egyrészről az arab világ, másrészről a világ vezető hatalma, az Egyesült Államok között.

Ami a Mediterrán Uniót illeti, ez a szervezet a folyamatos párbeszédet szolgálja Európa és a Földközi-tenger térsége között, az arab országokat is beleértve. Erre a párbeszédre nekünk is szükségünk van, és az araboknak is szükségük van. Európának azért van rá szüksége, hogy végre ne csak pusztán adományozóként legyen jelen, hanem teret tudjon adni a békét ösztönző politikai meggyőződéseinek, és hogy ne kelljen megelégednie azzal, hogy fizet, hanem arra is lehetősége legyen, hogy békére, kiegyensúlyozott békére szólítson fel, különösen a palesztinok – akiknek joguk van egy modern, demokratikus, biztonságos államra – és Izrael között, amelynek joga van a biztonságra egy olyan ország számára, amely a demokrácia csodája.

A Mediterrán Unió kérdésében szükség volt némi meggyőzésre: arról kellett meggyőzni az érintetteket, hogy a Mediterrán Unió nem vonja kétségbe Európa egységét, épp ellenkezőleg, inkább megerősíti. Végezetül, hölgyeim és uraim, mi, európaiak büszkék lehetünk arra, hogy a Mediterrán Unió elnökségét az EU és Egyiptom közösen tölti be, és öt főtitkárhelyettessel is rendelkezik, köztük egy izraelivel és egy palesztinnal: ez az első olyan alkalom, hogy az arab országok elfogadtak egy izraelit egy olyan regionális szervezet vezetőségének tagjaként, mint a Mediterrán Unió, ami mindenképpen történelmi esemény.

Szeretném elismerni Bernard Kouchner érdemeit, aki a marseilles-i csúcstalálkozón briliáns tárgyalóképességével olyan eredményt ért el, amilyenről álmodni sem mertünk volna. Az izraeliek viszonzásul beleegyeztek az Arab Liga részvételébe a Mediterrán Unió munkájában. Ez az Unió semmilyen módon nem fogja akadályozni a cseh, majd pedig a svéd elnökséget abban, hogy a jövőben fejlessze az Európa számára szükséges keleti partnerségeket.

Most térjünk át az energiára és az éghajlatváltozásra. Ebben a kérdésben világosan kimondhatjuk: dicstelen harc volt ez, abban pedig meglehetősen biztos vagyok, hogy mindenki csalódott – és okkal. Egyesek úgy érzik, hogy túl sokat várunk az ipartól; mások szerint nem várunk eleget; az egyik csoport úgy gondolja, hogy ezen az úton kellene haladnunk; a másik csoport szerint inkább az ellenkező irányba menjünk. A német elnökség végül 2008 végére tűzte ki a határidőt. A német elnökségnek három célkitűzése volt – az úgynevezett „háromszor 20” – és alapjában véve az Európai Tanács keretében megkötött megállapodás, amelyet az Európai Parlament reményeim szerint holnap el fog fogadni, eleget tesz az Önök által kitűzött céloknak.

Őszintén meg kell mondanom, hogy mindegyik felet emlékeztetni kellett a kötelezettségeire. Őrültség lett volna, ha Európa feladja a saját céljait, éppen akkor, amikor az Egyesült Államok új elnöke nagyratörő környezetvédelmi célokat tűz ki a világ leghatalmasabb országa elé. Felelőtlenség lett volna, mivel ha Európa nem jutott volna egyhangú döntésre a Bizottság energiaügyi és éghajlat-változási csomagjáról, nem lett volna alapunk arra, hogy Indiától, Kínától, Brazíliától és a világ összes többi országától elvárjuk, hogy hallgasson ránk, és higgye el, hogy a bolygónk környezetvédelmi egyensúlyáért most már mindnyájunknak felelősséget kell vállalnia.

Ahhoz, hogy idáig eljussunk, meggyőzőnek kellett lennünk, és teret kellett találnunk a kompromisszumokhoz. Melyek voltak ezek? Kijelentettem, hogy sem az időbeli ütemezésből, sem a „háromszor 20” célkitűzésből nem engedünk, de azt mindenkinek meg kell értenie, hogy az olyan országok, mint például az új keleti tagállamok, ahol a nehézipar áldozatul esett a kommunista rendszerből a piacgazdaságba való átmenetnek, elfogadták a 2005. évhez való viszonyítást, holott jó okuk lett volna arra, hogy más referenciaév használatát kérjék, például az 1990. évét. Ez nem lett volna meglepő, figyelembe véve, hogy mi történt ezekben az országokban, és miken mentek keresztül. Most is magamon érzem Jean-Louis Borloo éber tekintetét, aki teljes körű, megingathatatlan, hathatós támogatást nyújtott e tárgyalások során. A környezetvédelemmel szembeni proaktív hozzáállást nem akartam a szociálpolitika rovására elérni, mivel ez összeomlást okozott volna az EU ezen új tagjainál.

A fundamentalistáknak azt mondanám, hogy számomra a kérdés soha nem arról szólt, hogy ne vezessünk be környezetvédelmi követelményeket Lengyelországra, Magyarországra és másokra vonatkozóan, hanem hogy az említett országokat ne sodorjuk a társadalmi összeomlás szélére, és ne kényszerítsük őket arra, hogy választaniuk kelljen a környezetvédelem és a növekedés között. Mi egy újfajta növekedést javasoltunk: fenntartható, környezetbarát növekedést, hogy elkerüljük a magasba szökő árakat és a lengyel, magyar és keleti munkavállalókat érő, olyanfajta hatást, amelyet a világon semelyik demokratikus ország nem tudna tolerálni.

Azt is hozzátenném, hogy legutóbbi parlamenti látogatásom alkalmával figyelmesen meghallgattam az Önök aggályait. Néhányan Önök közül azt mondták – és ezt meg is tudom érteni –, hogy „feladta a céljait, elnök úr, mert elfogadta az egyhangú döntést a Tanács határozata esetében”. Egy egyszerű oka volt annak, hogy beleegyeztem az egyhangúságba: az Európa által meghozott környezetvédelmi döntések nem lehetnek kikényszerített döntések, hanem tudatos választást kell tükrözniük. El tudják képzelni, milyen gyenge lábakon állna egy többségi szavazással elért megállapodás, amelyhez az országok egy része nem ragaszkodik? Hogy mennyire lenne hiteles az energiaügyi és éghajlat-változási csomag, ha a többség ratifikálja, miközben mindenki láthatja, hogy politikai kötelezettségvállalásaink betartását az egyhangú döntés garantálja?

(Taps)

Ráadásul Önök közül néhányan emlékeztettek arra, hogy ez az együttdöntés alá tartozott, ezért szeretném elmondani, hogy ezt fel is használtam. A többi állam-, illetve kormányfővel folytatott tárgyalásaim során, meg kell mondanom őszintén, elnök úr, hogy a Parlament éber jelenléte – amelynek feltett szándéka volt az energiaügyi és éghajlat-változási csomagról szóló megállapodás megkötése – hatásos ösztönző tényező volt azon állam-, illetve kormányfők számára, akik a többiekhez képest kevésbé törekedtek az eredmények elérésére.

Ma mindenesetre itt vagyok, a 27 állam-, illetve kormányfő egyhangú megállapodásával az energiaügyi és éghajlat-változási csomagról. Tegyenek vele, amit akarnak.

Két rövid témával szeretném befejezni. A migrációs politikát illetően elképzelhetetlen – hiszen országainak többsége már most is a schengeni térségbe tartozik, amely a személyek és az áruk szabad mozgásán alapul –, hogy Európa anélkül működjön tovább, hogy közös elveket dolgozna ki egy közös bevándorlási politika létrehozásához. A munka elvégeztetett, és azt kell mondanom, sikerült felesleges felhajtás nélkül elvégezni. Önök az Európai Parlamentben sokat tettek azért, hogy higgadtságot vigyenek a bevándorlási politikáról szóló vitába, amely nemzeti szinten nem mindig példaértékű az emberek iránti tiszteletet, a higgadtságot, a megfontoltságot és a felelősséget tekintve. Most már egyhangúlag megteremtettük az alapokat a közös bevándorlási politikához.

Áttérve röviden a védelem kérdésére, Merkel kancellárral együtt jövőre lehetőségem nyílik a Kehl/Strasbourg NATO-csúcstalálkozó megrendezésére. Számomra a fontos döntés, amit ezen a téren hoztunk, az, hogy mostantól kezdve a 27 ország megérti, hogy a biztonsági és védelmi politika Európáé és a NATO-é, hogy Európa biztonsági és védelmi politikája kiegészíti a NATO-ét, nem ellentétes vele.

Végezetül van egy intézményi problémánk. Az írországi „nem” szavazat után Brian Cowen ír miniszterelnök meghívására Dublinba mentem Bernard Kouchnerrel, és ott kijelentettem – ami akkor sokkolta az embereket –, hogy ebből a problémából csak úgy lehet kilábalni, ha ismét konzultálunk ír barátainkkal. Ez a kijelentés vitát szított, mintha bizony az emberekkel szemben tiszteletlenség lenne azt kérni, hogy kapjanak még egy választási lehetőséget!

Most hogy állnak a dolgok? Mára 25 országban befejeződött a Lisszaboni Szerződés ratifikálásának folyamata. A 26., a Cseh Köztársaság éppen most hozott egy fontos döntést, mivel az alkotmánybíróság kimondta, hogy a lisszaboni ratifikációs folyamatnak nincs akadálya, Topolánek miniszterelnök pedig egy bátor, felelősségteljes nyilatkozatban jelezte, hogy javasolni fogja a Lisszaboni Szerződés ratifikálását. Maradtak tehát az írek.

Ez az a megállapodás, amelyet egyhangúlag fogadtunk el. Nagyon egyszerű megállapodásról van szó. Elsősorban az áll benne, hogy garantáljuk, hogy amennyiben a Lisszaboni Szerződés hatályba lép, a Bizottságnak tagállamonként egy tagja lesz. Tudom, hogy ezt Önök közül néhányan túlzásnak érzik, mivel egyes kormányok azon a véleményen voltak, hogy a Bizottságnak kisebbnek kellene lennie ahhoz, hogy hatékonyabb legyen. Azt kérném azonban, hogy gondolják át: ha akarjuk Lisszabont – márpedig Európának erős, fenntartható intézményekre van szüksége –, csak úgy tudjuk elérni, ha az írek szavaznak és igennel szavaznak, ahhoz pedig, hogy igent mondhassanak, új helyzetet kell teremtenünk. Az Európai Tanács azt javasolja, hogy ez az új helyzet legyen a tagállamonként egy biztos összetétel.

A megállapodás második eleme, hogy tettünk bizonyos politikai kötelezettségvállalásokat az ír vita sajátosságaival kapcsolatban, amilyen például a semlegesség, az adózás és a család. Ezeket a politikai kötelezettségvállalásokat nem volt nehéz megtenni, akkor mi a probléma? Legjobb, ha nyílt kártyákkal játszunk. A problémát az jelenti, hogy ezeknek a politikai kötelezettségvállalásoknak milyen jogi ereje lesz, mivel Írországnak van alkotmánybírósága, és ahhoz sem fér kétség, hogy a „nem” kampány harcosai az ír alkotmánybírósághoz fognak fordulni – mivel jogukban áll –, hogy megkérdezzék, milyen ereje van ezeknek a politikai kötelezettségvállalásoknak.

Az elnökség által javasolt kompromisszum a következő: nem kell újraratifikálni a Lisszaboni Szerződést azoknak, akik már megtették, és nem módosítjuk a Lisszaboni Szerződést. Véleményem szerint semmi értelme úgy megoldani egy problémát, hogy közben 26 másikat kreálunk. Ez eddig világos. Másrészről viszont, a következő európai bővítésnél – ami valószínűleg Horvátország felvétele lesz 2010-ben vagy 2011-ben, ha minden a tervek szerint halad –, akkor tehát, elnök úr, szükségünk lesz egy új szerződésre, hogy Európát még egy taggal bővíthessük. Ezért azt javasoltuk, hogy az európai bővítés idején – és nem előbb – Horvátország csatlakozási szerződését egészítsük ki még két elemmel: az első lenne az „ír” jegyzőkönyv, a második pedig az európai parlamenti képviselők létszámára vonatkozna. Az európai választások megtartására a Nizzai Szerződés alapján fog sor kerülni. Nem látok más lehetőséget, mivel bizonyos államok a Lisszaboni Szerződés szerint további európai parlamenti képviselői helyeket kaptak. Ezzel a problémával a következő bővítés alkalmával is foglalkozhatunk.

Ennek alapján az ír kormány bátran kötelezettséget vállalt arra, hogy 2009 vége előtt újabb népszavazást bonyolít le a Lisszaboni Szerződésről. Ez azt jelenti, hogy ha úgy zajlanak a dolgok, ahogy reményeim szerint kellene – bár természetesen az írek döntenek –, a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése csak egy évet fog késni.

Hölgyeim és uraim, ezt sem volt könnyű megvitatni vagy megszervezni, és eztán sem lesz könnyű, sem az íreknek, sem másoknak, de az európai szellem mindenekelőtt a kompromisszum szelleme. Ha nem tudunk kompromisszumos megoldásra jutni huszonhetünk között, nem érdemes európai eszményt táplálnunk. Az európai eszmény arról szól, hogy meghallgatjuk egymást, és együtt dolgozunk azon, hogy közös utat találjunk a problémák áthidalására.

Befejezésül szeretnék köszönetet mondani, mindenekelőtt az Európai Parlamentnek. Azt is szeretném elmondani, hogy az elnökségnek nagyon könnyű, egyben nagyon élvezetes volt kapcsolatot tartani e Ház valamennyi képviselőcsoportjával, politikai irányultságuktól függetlenül, jobb- és baloldaliakkal, liberálisokkal és zöldekkel, szuverenistákkal és föderalistákkal. Mindnyájan tanúbizonyságot tettek arról, hogy Európa ügyét előbbre akarják vinni, a maguk módján. Őszintén meg kell mondanom, hogy az elnökség szempontjából a Parlamentnek döntő szerepe volt az eredmények elérésében. Azt is mondhatnám, hogy az Európai Parlamenttel könnyebb volt beszélni, együtt dolgozni és tárgyalni, mint némely más kapcsolatainkkal, anélkül hogy neveket mondanék. Az elnökség végén dicsérni konkrétan kell, sajnálkozni viszont általánosságban is elég.

Azt is szeretném elmondani, hogy igyekeztünk tandemben dolgozni a Bizottság elnökével, mindketten szem előtt tartva a saját felelősségi köreinket, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az elnökség soha nem tudta volna elérni a megszerzett eredményeket, ha nem dolgozik együtt vállvetve Barroso elnökkel. Úgy gondolom, ezt fontos kimondani, mert ez az igazság, legalábbis az én tapasztalataim szerint.

Végezetül szeretném megköszönni az állam-, illetve kormányfőknek. Hölgyeim és uraim, Európát nem az államok ellenében építjük: ez nyilvánvaló. Akármennyire európaiak is vagyunk, Európa nem a nemzetállamok ellensége, ahogyan a nemzetállamok sem Európa ellenségei. Egyvalamit meg kell mondanom: ha nem próbáltuk volna megérteni mindegyik demokratikus kormány problémáját, nem jutottunk volna messzire. Tévedés lenne azzal próbálkozni, hogy az országok választott képviselőinek feje felett hozzunk döntéseket: ez nem az európai eszmény, ez fundamentalizmus, én pedig egész életemben küzdöttem a fundamentalizmus ellen, még az európai fundamentalizmus ellen is, mert ha azt hallom „európai fundamentalizmus”, elfelejtem az „Európa” szót, és csak a fundamentalizmust hallom meg, és a fundamentalizmus soha nem jó gondolat. Történelmi aránytévesztés lenne, ha Európát a nemzetállamok ellenében próbálnánk meg építeni. A kormányfők vállalták a saját felelősségüket, és az országok is vállalták a sajátjukat.

Befejezésül azt szeretném mondani, hogy én személy szerint rengeteget tanultam az elnökség hat hónapja során, ugyanakkor nagyon élveztem ezt a munkát. Megértem, hogy az európai parlamenti képviselők miért szeretik ennyire a munkájukat, mert ha az embernek lehetősége adódik arra, hogy hat hónapon át ismerkedjen és viaskodjon 27 ország problémáival, toleránsabbá válik, nyitottabb lesz és megérti, hogy Európa kétségkívül a legszebb a 20. században felfedezett eszmék közül, és hogy minden eddiginél nagyobb szükségünk van Európára. Megpróbáltam megmozdítani Európát, de Európa változtatott meg engem. Még egy dolgot szeretnék elmondani, mert ez a legmélyebb meggyőződésem.

(Taps)

Tényleg azt gondolom, hogy minden állam-, illetve kormányfőnek javára válna, ha egyszer felvállalná ezt a felelősséget, mindenekelőtt azért, mert segítségével megértenék, hogy az országukban tapasztalt problémák gyakran csak a szomszédokkal való egyetértésben oldhatók meg. Azt is megtanulnák, hogy különbözőségeink ellenére számtalan dolog összeköt bennünket, és megtanulnának valamit, ami még ennél is fontosabb: hogy Európa elé könnyebb nagy célokat kitűzni, mint kicsiket.

Befejezésül annyit szeretnék mondani, szívem mélyéből szólva, hogy az Európai Tanácsban, az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban a nagy projekteket mindig könnyebb sikerre vinni, mint a kicsiket, mert a kis projektekben nincs meg az a lendület, amelynek segítségével felül lehet emelkedni a nemzeti öntudaton. Nagy projektekre, nagyratörő célokra és nagy ötletekre van szükségünk: ezekkel a nagy ötletekkel és nagyratörő célokkal felülemelkedhetünk a nemzeti öntudaton. Reméljük tehát, hogy Európa ambiciózus marad, és megérti, hogy a világnak szüksége van rá, hogy meghozza a döntéseket! Ha a szőnyeg alá söpörjük a problémákat, elraktározzuk a gondokat a jövőre. A problémákat itt és most kell megoldani, és az sem igaz, hogy az európai intézmények akadályoznák a döntéshozatalt. A döntések meghozatalát a bátorság hiánya, a motiváltság hiánya gátolja meg: ezek gyengítik az eszményt. A döntésekkel nem várhatunk Lisszabonra! Nem várhatunk holnapig sem, most kell meghoznunk a döntéseket, így most minden bizodalmamat a cseh elnökségbe vetem, hogy folytatni tudja a francia elnökség munkáját.

(Hangos taps)

  Elnök. − Sarkozy úr, nagyon szépen köszönjük az iménti beszédet – a taps nyilvánvalóan méltón ki is fejezte köszönetünket –, és külön köszönjük a bátorságát és az európai szolgálat melletti elszánt kiállását.

Mielőtt átadnám a szót a Bizottság elnökének, szeretnék üdvözölni körünkben két minisztert, Bernard Kouchner és Jean Louis Borloo urakat, akik jelentős mértékben hozzájárultak a francia elnökség sikeréhez. Isten hozta mindkettőjüket!

Először is szeretném köszönteni Bruno Le Maire európai ügyekért felelős minisztert, aki Jean-Pierre Jouyet utódja ezen a poszton. Jean-Pierre Jouyet most a francia pénzügyi piacok szabályozóinak elnöke, de korábban vele is nagyon sikeres együttműködést folytattunk. Szeretném megragadni ezt az alkalmat, hogy tolmácsoljam felé szívből jövő köszönetemet.

Remélem, megengedik, hogy a többi európai intézmény jelenlétében – bár tudom, hogy nem ez a bevett gyakorlat – gratuláljak tegnapi 70. születésnapja alkalmából Klaus Hänschnek, aki 1994–1997 között az Európai Parlament elnöke volt, és az első közvetlen választások óta képviselője az Európai Parlamentnek. Köszönettel és elismeréssel tartozunk neki a Parlament és az Európai Unió érdekében végzett kitartó munkájáért.

Most szeretném felkérni José Manuel Durão Barrosót, az Európai Bizottság elnökét, hogy szóljon az Európai Parlamenthez.

  José Manuel Barroso, a Bizottság elnöke. – (FR) Elnök úr, Sarkozy úr, hölgyeim és uraim, az Európai Tanács legutóbbi ülésének eredménye bizonyosan bele lesz írva az EU történelmébe. Az Európai Tanács üléseinek esetében ritkán születik ennyi döntés ilyen alapvető politikai kérdésekről. Nem sokszor fordult elő, hogy Európa ennyi pozitív eredménnyel büszkélkedhetett, és hozzá még egy háromszoros sikerrel is. Ebben a nehéz és sürgető válsághelyzetben sikerült jelentős előrelépést elérnünk Európa és az európaiak jövője érdekében. Ehhez az Európához ragaszkodunk mindenekfelett: ahhoz az Európához, amely a legjobb eredményekre képes.

Más fontos következtetések mellett, különös tekintettel a biztonsági és védelmi politikára, a Mediterrán Unióra és az új keleti partnerségre, három konkrét területet szeretnék hangsúlyozni: a Lisszaboni Szerződést, a gazdasági fellendülést, valamint az energiaügyet és az éghajlatváltozást.

A 27 tagállam együtt dolgozott azon, hogy közös utat találjon, és folytathassa a Lisszaboni Szerződés felé vezető folyamatot. Mi, az Európai Bizottság tagjai mindig támogattuk ezt a Szerződést, és indokoltan gondoljuk úgy, hogy ha rászánjuk az időt és meghallgatjuk ír barátaink aggályait, együtt megtalálhatjuk a megoldáshoz szükséges elemeket.

A Bizottság november 26-i kezdeményezésére adott pozitív válaszként 27 tagállam határozott úgy, hogy összehangolja gazdasági fellendülési terveit, hogy így át tudják vészelni ezt a szokatlanul erős vihart. Ma van egy megállapodásunk a gazdaság fellendítéséről az EU GDP-jének körülbelül 1,5%-ával, ahogyan a Bizottság ajánlotta. Ez az összehangolt terv meg fogja oldani a recessziót, különösen azzal, hogy jobban segíti a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjait. Ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy a gazdaságainkba történő befektetésekkel igazodjunk a jövőbeni kihívásokhoz. Ez azt jelenti, hogy ez a válság lehetőséget ad arra, hogy növeljük a szociális Európára és a reformok Európájára fordított befektetéseket.

A Bizottság által 2008. január 23-án beterjesztett jogalkotási javaslatokból következően és az Európai Parlament határozott hozzájárulása alapján a 27 tagállam egyhangúlag megállapodott abban, hogy kötelezettséget vállal arra, hogy Európát környezetbarát, alacsony energiafogyasztású gazdasággá változtatja a jövő nemzedékek számára. Az energia- és klímapolitikánkról szóló megállapodás ragaszkodik a „háromszor 20%” célkitűzésének eléréséhez 2020-ra. Ez a történelmi áttörés – ha itt a Házban is megerősítést nyer holnap – győzelmet jelent Európa mint partner számára, más szóval az európai intézmények számára, amelyek a tagállamokkal vállvetve dolgoztak az együttműködés szellemében, közös elszántsággal törekedve a sikerre.

Ezen a ponton szeretném megismételni, hogy hálásak vagyunk a Tanács francia elnökségének azért, hogy Európa partnerként sikert aratott. Elnök úr, az Ön elnöksége kivételesen intenzív politikai körülményekkel szembesült, amint arra épp az imént emlékeztetett bennünket: egymás után következett a soha nem látott mértékű pénzügyi válság és az Oroszország és Grúzia közötti háború. Az Ön elnöksége hatékonyan, higgadtan és, ha fogalmazhatok így, jó érzékkel és kellő határozottsággal nézett szembe ezekkel a problémákkal. Franciaország visszatért Európába – ezt Ön mondta megválasztásának estéjén, és ebben egy pillanatig nem kételkedhetünk: azt is mondanám, hogy efelől pillanatnyi kétségünk sem lehetett, ami igazán örvendetes.

Ezért szeretnék szívből gratulálni Sarkozy elnöknek és a francia elnökség egész csapatának: a kormánytagoknak, a diplomatáknak és a szakértőknek. Igazán kitűnő munkát végeztek.

Európa nevében köszönjük!

(Taps)

Európa partnerként elért sikerénél maradva, azt is szeretném elmondani, hogy nagyon büszke vagyok a Bizottság központi szerepére, arra, hogy a komoly technikai előkészületek alapján meg tudta tenni a politikai kezdeményezést, valamint a javaslatainak relevanciájára. A Bizottság bebizonyította, hogy még mindig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a politikai álmok valódi cselekvéssé váljanak. A tagállamok egyhangú megállapodása a Bizottság energiaügyi és éghajlat-változási javaslatai alapján jött létre – amelyek megfogalmazása 2005 őszén Hampton Courtban kezdődött, majd folytatódott 2007. márciusban a célkitűzésekről való politikai megállapodással és a német elnökség alatt, és végül 2008. januárban a jogalkotási javaslatokkal fejeződött be. Arra is a Bizottság október 29-i és november 26-i javaslatai alapján került sor, hogy a tagállamoknak sikerült megállapodásra jutniuk egy közös fellendülési tervről.

A javaslatok erős támogatottsága lehetővé tette, hogy Európában új korszakot kezdjünk, és hangsúlyoznám, hogy ha az elnökség nem támogatta volna olyan elkötelezetten a politikusabb Európát, ezeket a kötelezettségvállalásokat nagyon nehéz lett volna elérni, ha nem lehetetlen. Szem előtt tartva, hogy eddig az Európai Tanács kilenc elnökével volt már alkalmam együtt dolgozni, és mondhatom, manapság nagyon nehéz konszenzusra jutni a 27 tagállam között, amelyek érthető módon olykor eltérő prioritásokkal rendelkeznek. Ezért van szükségünk a partnerség szellemére Európában.

Végezetül, még mindig Európa mint partner sikerének kapcsán szeretnék elismeréssel adózni az Európai Parlament elmúlt hónapokban végzett munkája előtt, különösen az éghajlat-változási csomagot illetően. Semmire nem mentünk volna a Parlament elhivatottsága nélkül, az Önök előadóinak, bizottsági elnökeinek és a képviselőcsoportok koordinátorainak fáradhatatlan munkája nélkül. Az e hétvégi háromoldalú párbeszédből kialakult kompromisszum nyilvánvalóan magán viseli ennek az elkötelezettségnek a jegyeit, legyen szó akár a kibocsátáskereskedelmi rendszerről, a munkamegosztásról, a megújuló energiáról vagy a szén-dioxid-leválasztásról és -tárolásról, amely összefüggésben a Parlament által előterjesztett érvek tették lehetővé, hogy az ennek finanszírozására rendelkezésre álló kvótamennyiséget 300 millió tonnára növeljük.

Az Európai Parlament kezdetektől fogva bizonyította, hogy megérti a globális összefüggéseket: európai projektről van szó, ez nem kérdés, de ezzel hozzájárulunk a globális erőfeszítésekhez és a stratégiánk lényegéhez, a jövő évi koppenhágai tárgyalások érdekében.

Remélem ezért, hogy a holnapi plenáris ülés nagy többséggel jóvá fogja hagyni e munka eredményét. Az Önök kezében, az Európai Parlament kezében van a kulcs ahhoz a végső ajtóhoz, amelyen keresztül a 21. század Európája útnak indulhat. Európa lesz az első olyan globális szereplő, amely hajlandó jogilag kötelező szabályokat elfogadni annak érdekében, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását 2020-ra 20%-kal csökkentse, egyúttal egy nemzetközi megállapodás keretében világos kötelezettséget vállal amellett, hogy a 30%-ra fog törekedni.

Ha ezt a megállapodást nagyon nagy többséggel fogadja el, a Parlament ezzel rendkívül határozott üzenetet küld partnereinknek. Partnereink kötelezettségvállalására is szükség van, különösen amerikai partnereink részéről, ezért – amint az Európai Tanács ülésének végén már elmondtam – most, hogy mi, európaiak vezető szerepet vállaltunk ebben a kérdésben, immár nyugodtan mondhatjuk amerikai barátainknak: „Yes you can! We can; yes, you can!” Ezt az üzenetet kell közvetítenünk az Egyesült Államok felé, hogy együtt dolgozhassunk egy valódi globális megállapodás érdekében.

A világ folyamatosan változik körülöttünk, és a változás Európában sem áll meg. Együtt már számos kulcsfontosságú döntést meghoztunk annak érdekében, hogy az Európai Uniónak lehetőséget adjunk arra, hogy a globalizáció korában sikeres legyen, megvédje polgárait a gazdasági és pénzügyi válság káros következményeitől, megteremtse a feltételeket a fenntartható növekedés visszatéréséhez és élen járjon a pénzügyi rendszer reformjára és a globális kormányzásra irányuló törekvésekben. Az elmúlt hónapokban nagy utat tettünk meg a felsorolt kihívások kezelésében, de – hiába titkolnánk – még mindig sok munka maradt az elkövetkező hetekre és hónapokra.

Az éghajlatváltozás kérdésében most a Koppenhága felé vezető útra kell figyelnünk. Ami a globális kormányzást, és különösen a pénzügyi rendszer reformját illeti, elő kell készítenünk a londoni G20 csúcstalálkozót. A gazdasági fellendülési tervvel kapcsolatban a politikai megállapodást konkrét cselekvésé kell változtatnunk. Mindezeken a területeken a közösségi intézmények közötti szoros együttműködés folytatása továbbra is kulcsfontosságú lesz a sikerhez. Különösen a pénzügyi és gazdasági válság tekintetében van nagy szükségünk támogatásra a Parlament és Tanács mint társjogalkotók és a költségvetési hatóság részéről. Holnap délelőtt az Európai Parlament Elnökök Értekezletével ezt részletesebben is meg tudom majd beszélni, most azonban hadd foglaljam össze röviden, mi várható a következőkben.

Ami a közösségi költségvetést illeti, 2009 elejétől fel fogjuk gyorsítani az előzetes kifizetéseket, hogy a tagállamok hamarabb hozzáférhessenek ehhez a legfeljebb 1,8 milliárd eurós összeghez. A Bizottság még ma elfogad egy javaslatot az Európai Globalizációs Alkalmazkodási Alap hozzáigazításáról a jelenlegi helyzethez és a hozzáférés megkönnyítéséről. A közösségi költségvetésből származó, fel nem használt pénzekkel kapcsolatban az Európai Tanács szabad utat adott a Bizottságnak, hogy javasolja ezek átcsoportosítását a transzeurópai energiahálózatok összekapcsolásával és a szélessávú infrastruktúrával foglalkozó projektekre és az energiahatékonyság elősegítésére. 2009-re és 2010-re nagyságrendileg 5 milliárd eurós összeget irányozunk elő. Egy jelentős összeget el fogunk különíteni demonstrációs projektekre a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás terén, a kibocsátáskereskedelmi rendszer keretében rendelkezésre álló finanszírozást kiegészítve.

Számítok a Parlament támogatására, hogy segítségével meggyőzzük mindazokat, akik még mindig ellenzik ezeknek a fel nem használt összegeknek az elköltését. Bízom benne, hogy a francia elnökségnek sikerül valóra váltania az Európai Tanács világos politikai következtetéseit. Beszéljünk világosan erről a kérdésről! Fontos, hogy az Európai Tanács által tanúsított szándék most már a döntéshozatali folyamat minden szintjén elfogadást nyert.

A tagállamok beruházásainak felgyorsítása érdekében a Bizottság szintén ezen a héten fog javaslatot tenni a de minimis küszöböt meghaladó állami támogatás ideiglenes, kétéves mentességére 500 000 eurós összeghatárig. Ugyancsak itt szeretném megemlíteni a gyorsított eljárások használatát a közbeszerzési irányelvekben, 2009-re és 2010-re, a jelenlegi kivételes körülményekre való tekintettel. Hadd fogalmazzak azonban világosan. Míg a jelenlegi válság az eljárások felgyorsítására szólít fel, ez semmi esetre sem szolgálhat ürügyül a versenyszabályok vagy az állami támogatás szabályainak felfüggesztésére, mivel ezek képezik az egységes piac gerincét. Meg kell őriznünk belső piacunk integritását. Ez az egyik legfontosabb európai vívmány – hasonlóan egyébként az euróhoz. Ezért meg kell tartanunk a Stabilitási és Növekedési Paktumot és a belső piaci szabályokat, ha valódi európai választ akarunk adni.

A Bizottság arról is gondoskodni fog, hogy a tagállamok tiszteletben tartsák az irányú kötelezettségvállalásaikat, hogy nemzeti erőfeszítéseiket összehangoltan bonyolítják. Erre megvannak a jól bevált eszközeink – a növekedést és foglalkoztatást célzó lisszaboni stratégia, valamint a Stabilitási és Növekedési Paktum.

Rendkívüli időket élünk, ami rendkívüli intézkedéseket kíván. A francia elnökség meghatározó szerepet játszott a rövid távú válságkezelésben, és sikerült ráállítania Európát a hosszú távú fellendüléshez és a fenntartható fejlődés visszatértéhez vezető útra, de az elkövetkező hónapokban még sok a tennivaló. Bízom benne, hogy az Európai Bizottság, az Európai Parlament és a Tanács közötti európai partnerség fenntartásával sikerrel fogunk járni Európa valamennyi polgárának javára.

  Elnök. – Barroso elnök úr, köszönjük szépen ezt a beszédet, és különösen az itt elhangzott kötelezettségvállalásokat.

  Joseph Daul, a PPE-DE képviselőcsoport nevében. – (FR) Elnök úr, Sarkozy úr, Barroso úr, hölgyeim és uraim, mindenekelőtt szeretnék elismeréssel adózni a Tanács elnökségének elmúlt hat hónapban tett, kiemelkedő erőfeszítései előtt.

Sarkozy úr, Önnek nagyon rövid idő alatt sikerült egy igazán politikus Európát létrehoznia: egy olyan Európát, amely kiállt Oroszországgal szemben, amely lehetővé tette a G20-találkozót, amely immár elismert szereplőnek számít a globális pénzügyi struktúra reformjai terén, és amely pragmatikus és ambiciózus bevándorlási politikát alakított ki magának; végül pedig egy olyan Európát, amely meg tudott állapodni a gazdasági válságra adandó összehangolt válasz eszközeiről, és vezető szerepet vállalt az éghajlatváltozás elleni küzdelemről szóló nemzetközi tárgyalásokon.

Elnök úr, az elnöksége során elért eredményekkel az Ön személyében testesül meg a jobbközép által mindig is támogatott politikai cselekvés eszméje. Polgártársaink pontosan ezt várják tőlünk: konkrét tetteket, pragmatikus, racionális megoldásokat olyan vezetők részéről, akik meg tudják őrizni a nyugalmukat. Az Európai Bizottságnak, az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak ezt sikerült együttes erővel elérnie, a francia elnökség égisze alatt.

A pénzügyi válsággal dacolva a bankbetétek garantálásának, a veszélyeztetett intézmények újratőkésítésének és a hitel fellendítését célzó tőkeinjekcióknak összehangolt politikája lehetővé tette, hogy elkerüljük a láncreakciókat és az európai munkahelyek ezreinek elvesztését.

Az elmúlt hónapokban bebizonyosodott, hogy csak egy összetartó, erős Európa képes megfelelően reagálni egy olyan kihívásra, mint a gazdasági és pénzügyi válság, és az is beigazolódott, hogy csak a mi társadalmi modellünk, a szociális piacgazdaság tud helyes egyensúlyt biztosítani munkáltatók és munkavállalók között, hogy a munka eredményeiből mindenki részesülhessen, hogy értelmetlen terhek vagy akadályok nélkül válthassák valóra céljaikat, és hogy biztosítva legyen a valódi szolidaritás. Ez az a társadalmi modell, amelyet mi, a politikai jobbközép, tovább akarunk építeni.

Barroso úr, Sarkozy úr, hölgyeim és uraim, üdvözlöm az Európai Tanács ülésén az energiaügyi és éghajlat-változási csomag ügyében elért eredményeket. Olyan eredmény ez, amelynek köszönhetően Európa a terület élvonalába kerül, egyúttal azt mutatja, hogy még ilyen összetett kérdésben is képesek vagyunk az egyhangú megállapodásra mi huszonheten – rekordidő alatt.

A Tanács pénteki ülésén elfogadott csomagban és a szombati ülésen lezajlott háromoldalú párbeszéd során sikerült összeegyeztetni az éghajlatváltozás sürgető problémáját azzal az igénnyel, hogy kiálljunk gazdasági és szociális érdekeink mellett.

Hosszú tárgyalási folyamat végéhez közeledünk, ezért szeretnék gratulálni valamennyi érintettnek, különösen a képviselőcsoportomhoz tartozó képviselőtársaimnak. Ez most nem győzelem vagy vereség kérdése: van egy megállapodásunk a három intézmény között, és az Európai Unió bebizonyította, hogy képes vezető szerepet vállalni az éghajlatváltozás elleni küzdelemben. Most ezt kell az előnyére fordítania, a kutatási erőfeszítései megduplázásával és az innováció és az új technológiák ösztönzésével.

Kereskedelmi partnereinkre is nyomást kell gyakorolnunk – a feltörekvő országokat is beleértve, amelyek közül némelyik a legnagyobb szennyezők közé tartozik –, hogy vállalják fel a rájuk háruló felelősséget. Az új Obama-vezetéstől különösen azt várjuk, hogy kézzelfogható lépéseket tesz e téren.

Ilyen zavaros időkben kénytelenek vagyunk belátni, hogy Európának nagyobb politikai stabilitásra és hatékonyságra van szüksége a döntéseiben. Tény, hogy az elmúlt hónapokban az egyhangú döntés szükségessége ellenére is sikerült előrelépnünk, de semmi nem utal arra, hogy e sikert könnyedén megismételhetnénk.

Az Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) Képviselőcsoportja minden országot, minden megkérdezett polgárt arra szólít fel, hogy vállalják fel a rájuk háruló részt a felelősségből, és a tények teljes körű ismeretében döntsenek a Lisszaboni Szerződés ratifikálásáról. Arra kérnénk őket, tegyenek különbséget az olcsó szlogenek és a realitás, a populizmus és a felelősség között.

Mit akarnak az emberek? Olyan éghajlat-változási tervet karnak, amelyre büszkék lehetnek, olyan szociális modellt, amelyet továbbadhatnak a gyermekeiknek, vagy inkább demagóg javaslatokat akarnak, amelyekkel csak vesztegetik az időt? A kérdésben benne van a válasz. Ha igent mondanak a Lisszaboni Szerződésre, ezzel biztosítják a céljainkhoz illő eszközöket. Befejezésül a francia elnökségnek szeretném még egyszer megköszönni politikai erőfeszítéseit, és remélem, a következő elnökség ugyanezt az elhivatottságot tanúsítja majd. Ez az én kívánságom a 2009-es évre.

(Taps)

  Martin Schulz, a PSE képviselőcsoport nevében. – (FR) Elnök úr, hölgyeim és uraim, Sarkozy úr azzal zárta a beszédét, hogy elmondta, megpróbálta megmozdítani Európát, de Európa változtatta meg őt. Ezzel nincs egyedül.

A francia elnökség másokat is megváltoztatott, például Daniel Cohn-Benditet. Amikor múlt héten elhagytuk az Élysée-palotát az ott rendezett ülésünk után, rendőri kíséretet kaptunk villogóval, és én Cohn-Bendit úrral utaztam egy autóban a rendőrség mögött. Azt mondtam neki: „Nézze, hogy változnak az idők! 1968-ban a rendőrség kergette Önt, most pedig a rendőrség nyomában autózhat végig Párizs utcáin”.

(Taps)

Megváltoztak az idők, és a francia elnökség is sok mindent megváltoztatott.

Elnök úr, múlt héten egy német hetilap, a Der Spiegel portrét közölt Önről, „A mindenható elnök” címmel. Tény, hogy Ön mintha mindenhol jelen lenne: egyik nap még Párizsban van, másnap Brüsszelben, ma Strasbourgban, holnap Londonban, még akkor is, ha Merkel asszonyt nem hívták meg. Nem feladatom, hogy értékeljem a párizsi intézkedéseit, mivel nem az én dolgom a társadalmi egyenlőtlenségek vagy a médiapolitika megvitatása: ezeket majd párizsi kollégáim fogják megvitatni.

Az én feladatom viszont, hogy beszéljek és értékelést készítsek az európai uniós elnökségéről, és ez a mérleg egyáltalán nem rossz.

(DE) Elnök úr, hölgyeim és uraim, úgy gondolom, a francia elnökség kedvező eredményeket ért el. Az éghajlat-változási és energiacsomag nagy siker. Hálás vagyok érte, hogy az Európai Parlamentnek is megadta ezért a megérdemelt elismerést, mivel a Parlament nélkül a csomag nem lehetett volna sikeres. Szeretném külön megköszönni az eladóinknak is. Szemben a Bizottsággal, a maga 22 000 tisztviselőjével és az Ön rendelkezésére álló nagy kormányzati szervekkel, a mi előadóinknak mindössze három, négy, esetleg öt alkalmazottjuk van. Munkájuk színvonala első osztályú, mivel az Európai Parlamenttől ered. Jó, hogy ezt Ön is elismerte.

(Taps)

Vegyük például az autók CO2-címkézéséről szóló irányelvet. Sacconi úrnak rengeteg munkája van benne, Sarkozy úrnak csak egy megjegyzése, összességében azonban nagy siker. Siker a képviselőcsoportomnak, mivel az Európai Parlament Szocialista Képviselőcsoportja komoly erőfeszítést tett annak érdekében, hogy egyensúlyt teremtsen a kikerülhetetlen gazdasági szükségszerűségek és a környezetvédelmi kötelezettségek között, amelyekkel mindnyájunknak szembe kell néznie. Úgy vélem, a bírálatok, amelyek különösen a bemutatott területek felől érkeztek, azt jelzik, hogy jó úton jár. Képviselőcsoportunk ezért egyhangúlag a csomag mellett fog szavazni. Remélem, kedves Joseph, hogy az Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) és az Európai Demokraták Képviselőcsoportja is ezt teszi majd! Vagy azon kellene aggódnunk, hogy benyújtanak egy módosítást a kibocsátáskereskedelmi rendszer elhalasztása érdekében? Az elmúlt pár napban jobban megismerhettük, mit jelent a PPE-DE. A PPE-t könnyű lefordítani, a DE viszont mintha az európai zűrzavart rövidítené. El kellene dönteni, hogy mit akarnak tenni. Dicsérni akarják Sarkozy urat, de támogatni már nem, vagy velünk együtt el akarják fogadni ezt a csomagot? Érdeklődéssel várjuk a PPE-DE képviselőcsoport szavazatát.

Szeretném hozzátenni, hogy az első olvasatra történő megállapodás kivételes eset. Parlamentként nem fogjuk hagyni, hogy a Tanács következő ülésén azt mondják nekünk: „Hiszen az éghajlat-változási és energiaügyi csomag érdekében is megtették ezt.” Ha egyértelművé teszi, hogy az első olvasat arra szolgált, hogy nyomást lehessen gyakorolni a makacsabb, észérvekre nem hajló állam-, illetve kormányfőkre, akkor ez ebben az esetben jó dolog, ugyanakkor nem szabad, hogy precedensül szolgáljon minden más esetben.

A pénzügyi válság idején Ön helyesen járt el. Hadd emlékeztessem azonban arra, amit kollégám, Poul Nyrup Rasmussen és én a júliusi vita folyamán mondtunk, még az elnöksége elején. Azt mondtuk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek Európában a haszon egyenlőtlen elosztásából erednek, az európai vagyon egyenlőtlen megoszlása pedig időzített bomba. A francia elnökség válasza az volt: „Ez nem tartozik a kiemelt prioritásaink közé”. Az elmúlt hat hónap folyamán Ön előtt is világossá vált, hogy ez igenis kiemelt prioritás. Ön helyesen cselekedett, de ha korábban cselekedett volna, számos olyan dolog megtörténtét meg lehetett volna előzni, amelyeket most majd rendbe kell hozni. Jól járt el, de talán egy kissé elkésett.

Nincs Lisszaboni Szerződésünk, és éppen most most hallhattunk a Tanács határozatáról. Ezzel együtt kell élnünk, ezt el kell fogadnunk. Az összes olyan döntés azonban, amelyeket a Bizottságról, a parlamenti képviselői helyekről, az Írország lakosságának szánt engedményekről hozott, semmit nem fog érni, hacsak nem jön Írországban egy miniszterelnök vagy egy kormány, aki a szarvánál ragadja meg a bikát, és azt mondja Írország polgárainak: „Nézzétek csak, mi történik! Nézzétek, az európaiak, az európai államok milyen szolidaritásra hajlandóak Írországgal, és gondoljatok bele, mi lett volna, ha ezzel a pénzügyi válsággal Írországnak egyedül kellett volna szembesülnie!” Ha az ír miniszterelnök nem mondja azt a népének, hogy „Most a saját érdeketekben nektek is szolidaritást kell vállalnotok az európaiakkal!”, akkor ebből megint nem lesz semmi. Átadhatjuk az egész európai projektet ezeknek az embereknek, Ganley úrnak és a mesterkedéseinek. Egy bátor ír kormányra van szükségünk, amely nem félkész kompromisszumokról tárgyal, hanem kimondja: „Akarjuk Európát, ezért akarjuk ezt a szerződést!”

(Taps)

A francia elnökség igazi siker volt. Különösen ahhoz szeretnék gratulálni Önnek, hogy Európa-pártiként jelent meg, amikor azt mondta, hogy „kiállok az európai projekt mellett”. Korábban nekem olykor akadtak kétségeim. A beszédei közül sokat ismerek. Elnökként bebizonyította, hogy amit az elején kimond, ahhoz tartja magát. Ha ezt a következő elnökség is megteszi, én örülni fogok. Nagyon szépen köszönjük! Ön számtalan jó dolgot tett, és tett néhány kevésbé jót is, de azokról ma elfeledkezünk. A francia elnökség szerintem összességében előbbre vitte Európát, és ez is volt a célja. Ezúttal nemcsak Franciaországról volt szó, hanem Európa egészéről, és a végeredmény összességében jó. Köszönjük szépen!

(Hangos taps)

  Graham Watson, az ALDE képviselőcsoport nevében. – Elnök úr, a francia elnökség tulajdonságai már-már mesébe illőek: egy bátor herceg kilovagolt az EU katonai elhárításának legendás fehér lován, hogy megmentse a grúz hölgyet, a londoni Hamupipőke végül elmehet a bálba, a szép berlini hercegnő pedig a Kanzleramt által az Élysée-palotába küldött értesítésre válaszul megtudja, hogy ha a vonzó herceggel akar lenni, hajlandónak kell lennie arra, hogy megcsókoljon egy békát.

(Nevetés)

Sarkozy elnök úr, el tudom képzelni, hogy ha választhatott volna, nem választja mindazokat a kihívásokat, amelyekkel elnöksége során találkozott, mégis nagy energiával, lelkesedéssel és kreativitással oldotta meg ezeket, egyúttal megmutatta az európai szolidaritás erejét. Gratulálunk Önnek a Tanács múlt heti ülésén elért sikeréhez! A gazdasági fellendüléshez készített ütemterve hozzá fog segíteni a bizalom helyreállításához a piacokon. A protekcionizmussal szembeni védekezése lenyűgöző. Az állami támogatásra és a közbeszerzésre vonatkozó engedményei ésszerűek, akárcsak az a kötelezettségvállalása, hogy ezekhez a lisszaboni stratégiában meghatározott strukturális reformok fognak csatlakozni.

A csúcstalálkozó következtetései teret adnak a héa csökkentésének. A liberális demokraták szorgalmazzák, hogy az Ecofin most csökkentse az energiatakarékos és a megújuló energiát termelő berendezésekre vonatkozó héát, hogy így segítse az ipart és a környezetvédelmet. Ugyancsak üdvözöljük a fenntartható államháztartás melletti kötelezettségvállalás megismétlését és a középtávú költségvetési célokhoz való gyors visszatérést. A recesszióra adott válaszunknak a szolidaritáson és a rendezett gazdaságpolitikán kell alapulnia.

Úgy tűnik, megtalálta a gyakorlati megoldást Írország aggályaira az új szerződéssel kapcsolatban. Talán nem túl elegáns, de IV. Henrik francia királyhoz is méltó lenne: Si Paris valait une messe, Dublin vaut un commissaire. A biztonsági és védelmi politika ügyében valódi előrelépés történt: az EBVP missziók egységes tervezési struktúrájának létrehozása, a NATO-val való együttműködés szervezett formája, továbbá céljaink és célkitűzéseink megnevezése a biztonságért folyó harcban.

Az éghajlatváltozás kérdése lehet azonban az, ahol a megítélése esetleg szigorúbb lesz. A Tanács következtetéseibe vállalati engedmények seregét írták bele; az új tagállamok jóindulatát egy erre szánt szolidaritási alappal fogják megvenni; a befogási és kibocsátáskereskedelmi engedélyeket el fogják adni, holott ezeket árverezni kellett volna, a fontosabb szereplők, például az áramszolgáltatók pedig olyan eltérési lehetőségeket fognak kapni, amelyek szuper-ártámogatásnak felelnek meg. Mindezek le fogják nyomni a szén költségét, csökkentik a rendelkezésre álló készpénzt és megnehezítik a kibocsátási célszámok elérését. Ráadásul a kibocsátáskereskedelmi rendszer nem is fog hatályba lépni 2013-ig.

Képviselőcsoportom mindazonáltal elismeri az Ön érdemeit ennek a megegyezésnek az elérésében. Üdvözöljük az energiatakarékosságról, a kibocsátásokból származó bevételek felének az üvegházhatást okozó gázok további csökkentésére történő elkülönítéséről és a szén-dioxid-leválasztásról és -tárolásról szóló megállapodásokat. A holnapi szavazáson támogatni fogjuk ezeket.

Természetesen bármelyik elnökségtől lehetne többet kívánni. A KAP-reform ügyében láttunk némi mozgást. Nyitást akartunk látni. A bevándorlás kérdésében az uniós kékkártya bürokráciába göngyölve érkezett, ami pedig a kereskedelmet illeti, az e heti dohai tárgyalások lemondása kevés reményt hagy az előrelépésre. Az elnökség mindazonáltal siker volt Európának, Ön pedig, soros elnök úr, megérdemli a bizalmat.

Az elmúlt hat hónap után valószínűleg már megérdemel egy kis szünetet. Nem kell mindent Önnek intéznie. A pénzügyminisztereket bízza Jean-Claude Junckerre. Az eurót hagyja Jean-Claude Trichet-re. Ezt a mesébe illő elnökséget zárja le egy mesébe illő befejezéssel. Fogadja meg a kedvenc énekese tanácsát: C’est le temps du départ, retournez à d’autres étoiles et laissez-nous la fin de l’histoire.

(Taps)

  Daniel Cohn-Bendit, a Verts/ALE képviselőcsoport nevében. – (FR) Elnök úr, Sarkozy úr, Barroso úr; igen, valóban nagyra értékeljük a pozitív hozzáállását, és az is igaz, hogy megpróbálta Európát előrelépésre bírni. Csak az a baj, hogy volt már itt sok Nicolas, és én a magam részéről jobban szerettem az első Nicolast, aki 2008. júliusban a zsúfolásig megtelt Ház előtt azt mondta, hogy „az egyhangúság megöli a demokráciát”. Ezt mondta Első Nicolas az Európai Parlamentnek 2008. júliusban. Első Nicolasnak igaza volt; Harmadik Nicolas téved.

Ez az én bajom a francia elnökséggel. Olyan, mint a szélkakas, az egyik percben mond valami igazságot, a következő percben már téved, és így visszanézve én mindent megveszek, ami igaz, ami viszont nem működik, azt ott hagyom, pörögjön tovább a szélkakassal, mert van köztünk egy különbség.

Ön az Európai Parlament szerepét arra redukálná, hogy egyfajta kormányzati viagra legyen, mi azonban nem azért vagyunk itt, hogy másokat rávegyünk olyasmire, amit nem akarnak. Itt senki nem mondott olyat, hogy Európát a nemzetek ellenében akarjuk létrehozni. Ezt senki nem mondta. A közösségi intézmények a Nemzetek Európáját testesítik meg és a népét, és mi itt a népet képviseljük. Ön szeretné elérni a Lisszaboni Szerződés ratifikálását, az egyhangú döntés lehetőségét pedig pontosan a Lisszaboni Szerződés csökkenti le, és miért is? Azért, mert az egyhangúság megöli a demokráciát, és ha így folytatjuk, mi magunk szüntetjük meg azt a képességünket, hogy európai politikát hozzunk létre.

Önnek nyilván igaza van abban, hogy az elnököknek tapasztalatot kell szerezniük, de Merkel asszony, a klímaügyi kancellár is volt már itt soros elnök, és amint visszatért a puszta német kancellári szerepbe, a német ipar karmai közé került, és megfeledkezett az európai érdekekről. Ezzel kellett Önnek szembesülnie az Európai Tanácsban, és ennek fényében kellett kompromisszumot találnia a különféle nemzeti öntudatok között: olyan kompromisszumot, amelyről ítélkezni fogunk, és amelyet egy bizonyos módon fogunk megítélni. Mellette fogunk szavazni annak, ami jó, ellene annak, ami rossz, és nem hagyjuk magunkat megzsarolni.

Ez az igazság: véleményem szerint az első olvasat zsarolás, mert a parlamenti demokratikus folyamatnak az a menete, hogy javaslatot kell tenni, annak ellent kell mondani, és aztán vissza kell menni a tárgyalóasztalhoz. Ezért – még ha a klímaváltozási csomagról is van szó – a magam részéről kétségeim vannak az első olvasatra történő megegyezésekkel kapcsolatban.

Ebből következik, hogy bár tudom, hogy szereti a francia chansont, de higgyék el, az Önök Françoise Hardy-féle szerelmi kettősével – „la main dans la main, et les yeux dans les yeux, ils s’en vont amoureux sans peur du lendemain” –, Sarkozy úr és Barroso úr, senkit nem lehet becsapni. Bennünket bizonyosan nem, mert Önök voltaképpen azt tették, hogy a Bizottságot a Tanács titkárságává fokozták le. Erre volt jó a Barroso-féle Bizottság, és másra nem is. Semmi másra!

Igen, uraim, hamarosan választásokat tartunk, és beszélni fogunk ezekről a kérdésekről, arról, hogy Önök – mindkét oldalon – hogyan hódoltak be a kormányaiknak. Nekünk nem az a feladatunk itt, a Parlamentben, hogy megalázkodjunk a nemzeti felek előtt: a mi dolgunk, hogy védjük az európai érdekeket, a közösségi érdekeket, nem a nemzeti érdekeket. Ezt akartam elmondani, a bal- és a jobboldalnak egyaránt címezve.

Ami az éghajlat-változási csomagot illeti, erősek voltunk, vezető szerepet vállaltunk, és az is igaz, hogy a „3x20” teljesen helyénvaló volt, még ha akkor azt is mondták nekünk, hogy ez nem elég. A „3x20”-tól azonban azóta továbbléptünk a „4x4” gazdálkodás legitimálásához. Az éghajlat-változási csomag után itt kötöttünk ki, és tudják, hogy miért? Megmondom, miért: mert a fellendülési tervben, ahogyan összeállította – és ez nem az Ön hibája, ezzel nem azt akarom mondani – mert vannak olyan dolgok, amelyeket még Ön sem tud megtenni, Sarkozy úr, sőt, még kezelni sem!

A német gazdasági nacionalizmussal szembesülve például Ön is megfutamodott. Önök, Ön és Barroso úr nekünk azt mondták: „a GDP 1,5%-a”, de már az egész világ tudja, hogy Obama úr tervében a GDP 3–4%-át szánja a környezetvédelmi és gazdasági fellendülésre, és ez nekünk nem fog menni. Tudja, mit fog mondani Obama úr? Azt fogja mondani: „No, you cannot, you are not able, it is not enough”, éppen úgy, ahogy Krugman úr mondta Steinbrück úrnak, márpedig Krugman úr közgazdasági Nobel-díjat kapott. Ha ugyanezt én mondanám, azt válaszolná, hogy nem tudom, miről beszélek, de ezt valójában Krugman úr mondta.

Csak még egy dolog befejezésül: mint mondtam, a környezetvédelmi fellendülési terv alkalmatlan, mert nincs benne elég tartalom. Ez nem csak az Ön hibája, és ez nem egy európai terv.

Ezt azonban most szeretném elmondani. Múlt héten Pekingben letartóztatták a neves disszidenst, Liu Xiaobót. Láttuk az Ön Kínával kapcsolatos politikáját: azt mondta nekünk itt, a Házban, hogy kerülnünk kell a kínaiak megalázását. Ön nem is alázta meg a kínaiakat; olyannyira nem, hogy a kínaiak alázták meg Önt. Simán keresztülsétáltak Önön. Végső soron Ön mondta nekünk, hogy „senki nem akadályozhatja meg, hogy csendben meglátogassam a dalai lámát Gdańskban”. Ez nem így megy! A magam részéről büszke vagyok arra, hogy a Parlament egy disszidensnek, Hu Jiának ítélte a Szaharov-díjat, és arra is büszke vagyok, hogy nem engedtünk az elnökségnek, azaz nem borultunk le a kínaiak előtt, miközben ők napi rendszerességgel börtönöznek be és kínoznak meg embereket, az Európai Unió pedig nem mond semmit erre, ahogy akkor sem szólt semmit, amikor Putyin úr tüntetők tömegét vetette őrizetbe, akik semmi mást nem követeltek, csak társadalmi egyenlőséget. Ez a politika: ha fontos személyiségek vannak velünk, megalázkodunk, és mi éppen ezért utasítjuk el ezt a politikát, amikor ilyen módon nyilvánul meg.

(Taps)

  Cristiana Muscardini, az UEN képviselőcsoport nevében. – (IT) Elnök úr, hölgyeim és uraim, én is szeretném megköszönni Önnek. A Nemzetek Európájáért Unió Képviselőcsoportjának tagjaként teljesen természetes, hogy különösen nagy örömmel fogadom, amit elmondott.

Az Ön elnöksége megmutatta, hogy az európai politika és a politikus Európa projektje lehetséges. Mindössze kellő bátorságra van szükség, amint az az Oroszország és Grúzia közötti konfliktusban bebizonyosodott, és képesnek kell lenni új módszerekkel, nyitott szellemű értelmezésekkel kezelni a pénzügyi válságot, nem ragaszkodva mereven a Stabilitási és Növekedési Paktumhoz. Üdvözöltük és támogattuk az elnökség politikai elgondolását, amely újrapozicionálta a politikát a vita középpontjába, és ennek eredményeképpen újrapozicionálta Európát a világszintű vita középpontjába.

Meggyőződésünk, hogy az Európai Központi Bank függetlensége azt hivatott jelenteni, hogy kötelessége haladéktalanul találkozni az intézményekkel. Valójában most bebizonyosodott, hogy a válságok nem oldhatók meg felülről szabályozó központi bankok nélkül, világos politikai jövőkép nélkül és közös fejlesztési stratégia nélkül. Az energiaügyi és éghajlat-változási csomag létrehozása, a nemzeti erőforrások problémájának leküzdése óriási siker, és a jövőre is reményt ad, akárcsak a Mediterrán Unió, a béke és a fejlődés útiterve.

Néhány prioritás azonban függőben maradt, de reméljük, hogy a trojkával és a következő elnökséggel együttműködésben ezeket is meg lehet oldani. Ezek közé tartozik a bevándorlás és a határellenőrzés mellett a mezőgazdaság felélesztése és a férfiak és nők valóban egyenlő díjazása. Európa ma a nyugdíjkorhatár kapcsán beszél a nemek egyenlőségéről, de szerintem tanácsos lenne ezt az egyenlő díjazás megvalósításával kezdeni.

Elnök úr, úgy vélem, hogy az országonként egy biztos a megoldások közül a legtisztességesebb, és mi a Konventben is ezt mondtuk. Köszönjük a francia elnökségnek, hogy újra felélesztette ezt a javaslatot. Befejezésül, Ön ezt a válságot rendszerszerűnek jellemezte, ezért, elnök úr, támogatjuk a rendszer reformjára irányuló felhívását, mely reform azon a képességen alapul, hogy a reálgazdaságot erősebbé tegyük, mint a pénzügyi gazdaságot, és az ingatlanvagyont erősebbé, mint a papírokat.

  Francis Wurtz, a GUE/NGL képviselőcsoport nevében. – (FR) Elnök úr, Sarkozy úr, Barroso úr; kétség nem férhet hozzá, erre a francia elnökségre sokáig emlékezni fogunk. Meg fogunk emlékezni róla az elmúlt hat hónapban történt események súlyossága miatt és az elnökség által megoldandó kérdések némelyikének kivételes jelentősége miatt is. El kell ismernem azonban, a Tanács soros elnökének kissé szokatlan stílusa miatt is emlékezetes lesz, mivel egyszerre ötvözte az elszántságot, találékonyságot és tekintélyromboló módszereket a Közösség bevett kánonjával szemben, csupa olyan dolgot, amelyek belőlem elismerést váltanak ki. A stíluson kívül mindenekelőtt az Európai Unió kormányzásának általa kezdeményezett új módja miatt fogunk rá emlékezni, különös tekintettel arra, ahogyan a politika berontott egy olyan világba, ahol hagyományosan nem volt helye, amit én mindig szerettem volna látni.

Meggyőződésem emellett, hogy az Európai Tanács elnöke, ha nagyra értékelni nem is fogja, de talán jobb szívvel fogadja, mint az Európai Parlamentben elmondott legutóbbi beszéde idején, ha ezúttal az Európai Tanács legutóbbi ülését illetően eltekintek az udvarias, békítő hangú megjegyzésektől, hogy felhívjam a figyelmet néhány problémára, mivel a valódi politika őszinte, de tiszteletteljes eszmecserét jelent.

Először is meg kell említenem az éghajlat-változási és energiaügyi csomagot. Nyilvánvalóan tragikus lett volna, ha az Európai Tanács megakadt volna ebben a civilizációnk számára oly fontos kérdésben. Megértem ezért annak a ténynek a kihangsúlyozását, hogy a 27 ország között kompromisszum jött létre, mivel ez az Európai Unió tekintélye, és különösen a nyomon követési eljárás szempontjából fontos.

Mindezek miatt már történelmi megállapodásról kell beszélnünk, amely az Európai Uniót példaképpé emeli? Szerintem nem. Vajon ez a kompromisszum veszélyezteti-e azt az eredményt, hogy az európai iparágak túlnyomó többsége fel lesz mentve a mindenfajta ökológiai megszorítások alól? Vajon Európa megkockáztatja-e, hogy saját kibocsátásait csak kismértékben fogja csökkenteni, ha megelégszik azzal, hogy a kompenzációs mechanizmus révén hozzájárul az Európán kívüli csökkentésükhöz? Vajon a fejlődő országok joggal adnak hangot keserűségüknek annak láttán, hogy rájuk vonatkozóan semmilyen mechanizmus nem teszi kötelezővé a pénzügyi szolidaritást?

Ha ez a modell a jelenlegi formájában elterjedne, a globális tudományos közösség által kitűzött alapvető célokat képtelenség lenne megvalósítani. Az európai megállapodás megléte ezért jó dolog, de ebben a szakaszban a hatálya nem alkalmas az elvárások vagy a szükségletek kielégítésére.

(Taps)

Ugyanilyen világos beszédet javasolok akkor is, ha a Brüsszelben elfogadott fellendülési terv értékelésére kerül a sor. Ha látványosan gratulálunk magunknak, az érzésem szerint a polgártársaink felé kontraproduktív üzenetet fog közvetíteni. Olyan időszakban, amikor csökken a háztartások fogyasztása, amikor egyre több elbocsátási tervet jelentenek be, és egyre fokozódik a társadalmi feszültség – nézzék csak meg Görögországot –, ez a terv számos kérdést vet fel.

Kinek hoz fellendülést? Ki fogja ennek az új, többmilliárdos tervnek a költségeit viselni? Milyen eredményeket fog hozni? Miért van az, hogy egyazon terv keretein belül az egyik tagállam növelni fogja lakosságának vásárlóerejét, míg a másik csak a vállalkozásokat segíti? Hogy lehet, hogy a bankoknak nyújtott kölcsönök nem a vállalkozásokhoz kerülnek, holott most éppen nekik lenne szükségük közvetlen segítségre? Miért van az, hogy a bankokat tőkeinjekciókkal kisegítő tagállamok nem nyernek szisztematikusan arányos felügyeletet, hogy megteremthessék a feltételeket a felelős vezetéshez a társadalom szempontjából hasznos munkahelyteremtés és jólét érdekében? Számtalan olyan, hétköznapi kérdés adódik, amelyeket a további mérlegelés előtt okosabb lenne megválaszolni.

Végezetül, azon bizonyára senki nem fog meglepődni, hogy a képviselőcsoportom nem gratulál az Európai Tanácsnak ahhoz, hogy nyomást gyakorol az ír népre. Tisztában vannak vele, hogy az ír nép az európai lakosság nagy átlagához hasonlóan sokkal mélyebb változásokat vár, mint az itt bemutatottak. Ugyanennek a szemléltető példáját hamarosan Strasbourg utcáin is megtekintheti. Meg kell hallgatnia őket és válaszokat kell adnia nekik, mivel, ahogy az imént éppen Ön mondta, elnök úr, ha a problémákat a szőnyeg alá söpörjük, a későbbiekben ez még problémákat okoz.

  Nigel Farage, az IND/DEM képviselőcsoport nevében. – Elnök úr, Sarkozy úr energiát és dinamizmust hozott az elnökségbe, ugyanakkor minden szakaszban világosan jelezte, hogy több hatalmat akar az Uniónak, és hogy akarja a Lisszaboni Szerződést.

Most, amikor hamarosan a cseh elnökség váltja fel, úgy gondolom, a Klaus elnök ellen intézett megdöbbentő támadásban megláthattuk a modern kori Európai Unió igazi arcát. Azt kérdezem Öntől, Sarkozy elnök úr: Ön milyen Európai Uniót akar? Mert most olyan Uniónk van, amely a demokráciát megvetéssel kezeli.

Brian Crowley azt mondta Klaus elnöknek, hogy az írek szeretnék a Lisszaboni Szerződést. Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de mégiscsak nemet mondtak! Fogadja el az eredményt! Korábban Martin Schulz felállt, és azt mondta, hogy a „nem” szavazat fasizmushoz fog vezetni, és nem szabad meghajolnunk a populizmus előtt. Ez tehát az Unió, amely semmibe veszi a demokráciát, ez az Unió, amely nem tud mit kezdeni a sajátjától eltérő álláspontokkal. „Nem érdekel a véleménye” – Danny Cohn-Bendit ezt mondta Klaus elnöknek. Cohn-Bendit úr korábban pedig azt mondta itt a Házban, hogy a Szerződés ellenzői elmebetegek.

Nagyon veszélyes lépés ez az Unió részéről. Az Unió most úgy viselkedik, mint egy bandita, mint egy zsarnok, és amikor Cohn-Bendit úr odatette az európai lobogót Klaus elnök íróasztalára, és azt mondta neki, hogy tűzze ki a várra, úgy viselkedett, mint egy német tisztviselő 70 éve vagy egy szovjet tisztviselő 20 évvel ezelőtt. Danny, a szabad akarat híve, aki immár a zsarnokság híve lett, az ember, aki megvalósította mindazt, ami ellen 40 évvel ezelőtt lázadt – és ő adja ennek az Európai Uniónak az arcát, Sarkozy elnök úr. És mindez Pöttering elnök támogatása mellett zajlik, aki korábban más államfők megsértéséért meg is bírságolta e Ház képviselőit.

Sarkozy úr, Ön ilyen Uniót szeretne, vagy hozzám csatlakozva Ön is elítéli azt a felháborító bánásmódot, amelyben Klaus elnöknek a múlt héten Prágában része volt?

(Taps)

  Bruno Gollnisch (NI). – (FR) Elnök úr, a jelenlegi válság az európai globalista rendszer válsága. Az Ön részéről nagyarányú erőfeszítésekhez vezetett, de az erőfeszítések kontextusa egyértelműen arról a tényről tanúskodik, hogy az Európai Unió nem felel meg a céljának.

Mint korábban már volt alkalmam elmondani Önnek, az Ön által megtett intézkedések vagy nemzeti keretek közé tartoztak, vagy a hagyományos multilaterális diplomácia keretei közé. Nemzeti keretek közé tartoznak például a gazdasági fellendítési intézkedések, amelyek ugyan tagállamonként különbözőek, – és ebben önmagában nincs is semmi meglepő –, a forma kedvéért később mégis közös jóváhagyást nyernek. Ezt mindenki tudja. Sikerült európai politikának öltöztetnie Brown úr, Merkel asszony és mások eltérő, sőt, olykor egymásnak ellentmondó politikáit, de a látszat néha csal. Ami tehát a nemzeti kontextust illeti, jó, hogy vannak határok a védelmére, hogy a tagállamokra szükség van, és hogy a szuverenitás lehetővé teszi a gyors és hatékony fellépést.

A hagyományos kétoldalú vagy többoldalú diplomácia keretei közé tartoztak a grúziai válság elfojtására irányuló erőfeszítései, illetve a gazdasági válság terén a washingtoni G20-találkozó, ahol csak néhány európai tagállam volt jelen az USA, Kína, India, Japán, Kanada, Szaúd-Arábia és mások mellett. Ez világosan jelezte azt a tényt, hogy az Európai Unió túl szűkös teret kínál az előttünk álló problémák megoldásához.

A mesterséges eufória kitörésében sok mindent az Európai Unió számlájára írtak, de a dolgokat távlatokba kell helyeznünk. Az éghajlat-változási és energiaügyi csomag például annyi eltérési lehetőséget hagy, hogy gyakorlatilag tartalmatlanná vált a válság folytán. Az új megszorítások nem fognak vonatkozni azokra az iparvállalatokra, amelyek költségei 30%-nál nagyobb mértékben emelkedtek, vagy amelyek termelésük több mint 30%-át exportálják, azaz az érintett iparvállalatok háromnegyedére. A gazdasági fellendülés terve, mint már elhangzott, a GDP 1%-áról vagy 1,5%-áról rendelkezik, szemben az Egyesült Államok 4%-ával és Kína több mint 10%-ával. Alig száradt meg a tinta a bevándorlási paktumon, az olasz kormány máris megsértette, amikor bejelentette a törvényes szabályozást 170 000 illegális bevándorló esetében. Ők vajon hová fognak menni? Az is nyilvánvaló, hogy a bevándorlási javaslatok és egy újabb európai „kékkártya” semmilyen hatást nem fognak elérni, attól eltekintve, hogy a fejlődő országokat megfosztják a szakképzett munkavállalóiktól, akikre a legnagyobb szükségük lenne a fejlődésükhöz. Ezek az intézkedések ezért nem fogják kiszorítani a szabályozatlan bevándorlást, hanem hozzáadódnak ahhoz, és tovább rontanak majd a helyzeten.

Végezetül, nemzetközi szinten elítéljük azt a megvetendő gyakorlatot, hogy amikor az emberek elutasítják az Unió katasztrofális fejleményeit, mert úgy tűnik, hogy az előnyöknél jóval több megszorítást hoz számukra, akkor újból és újból megszavaztatjuk őket, mindaddig, amíg nem engednek, anélkül hogy lehetőségük lenne kétségbe vonni az Unió túlkapásait.

Ön nagyon jól tudja, elnök úr, hogy a Lisszaboni Szerződés nem miniszerződés, sem egyszerűsített szerződés, hanem ugyanaz az Európai Alkotmány, amelyet a franciák és a hollandok elutasítottak. Egy olyan európai szuperállamot képvisel, amely egyre inkább tekintélyelvű és totalitárius – kiindulva Cohn-Bendit úr ellentmondást nem tűrő megjegyzéseiből az Ön utódjának címezve –, és megtestesíti Barrot úrnak azokat az elnyomó kezdeményezéseit, amelyekkel az elfogadásuk idején Toubon képviselőtársunk által „sztálinistaként” jellemzett törvények kiterjesztését javasolja Európa egész területére.

Az ilyen fajta Európai Unió, bármit is mond, ellensége a nemzeteknek. Az ilyen Unió a globalista hatalom eszköze; előkészíti a gazdasági, morális és kulturális felbomlasztásunkat. Nem nyújtja a népeinket megillető védelmet és szabadságot, amit szakadatlanul kifogásolni fogunk.

  Martin Schulz (PSE). – (DE) Elnök úr, szeretnék elnézést kérni, amiért igénybe veszem az idejét. Személyes nyilatkozatot kértem, Farage úr iménti kijelentése miatt. Szerencsére még mindig itt van a Házban, így tudok neki válaszolni. Rendes esetben a beszéde után rögtön távozni szokott, de ma itt maradt.

Először is szeretném kijelenteni, hogy soha nem mondtam azt, hogy a „nem” szavazat valamiféle fasizmushoz vezetne. Ilyet soha nem mondtam! Az Ön állítása egész egyszerűen nem igaz.

Másodszor, Cohn-Bendit úr, Watson úr és én, Pöttering úr és Crowley úr egy ülésen vettünk részt a prágai várban.

(Közbeszólás)

Ki az? Belohorská asszony.

Előzetesen nem tájékoztattak minket arról, hogy az ezen az ülésen folyó megbeszélést szalagra fogják venni. Ebben a teremben mindenki azt feltételezte, hogy az ülés bizalmas, ugyanúgy, ahogy az Elnökök Értekezlete is bizalmasan találkozott Sarkozy úrral múlt héten az Élysée-palotában.

Felfedeztük, hogy a cseh sajtó tudósított ennek az ülésnek a tartalmáról, és ez anélkül jelent meg, hogy arról Klaus elnök értesített volna bennünket. Nem tudom, milyen rendszer az, ahol helyénvaló, ha ilyesmi történik, de egy demokratikus államban bizonyosan nem helyénvaló.

  Elnök. − Ráadásul az ülésről nem teljes egészében tudósítottak, így a beszámoló nem volt korrekt, mivel az összefüggések közül sokat nem világítottak meg. Azt azonban nem akarjuk hagyni, hogy a helyzet eszkalálódjon, ezért nem beszéltünk róla nyilvánosan, egészen eddig. Elég annyi, hogy nem tudósítottak az egész ülésről, és ezért a beszámoló nem volt korrekt.

  Nicolas Sarkozy, a Tanács soros elnöke. − (FR) Daul úr, a francia elnökség nagyra értékelte a képviselőcsoportjától kapott folyamatos támogatást, annál is inkább, mert még a képviselőcsoporton belül sem volt egyszerű a döntőbíráskodás, a kompromisszumok megkeresése és az ésszerű, hiteles politikai elgondolások mentén születő megállapodások megkötésének lehetővé tétele. Jól ismerem azt a szerepet, amelyet elnökként be kellett töltenie, Daul úr, és számunkra ez igen becses volt.

Meg kell mondanom őszintén, hogy a képviselőcsoportja a Lisszaboni Szerződés támogatásában egységes Európa-képet alakított ki, egy erős Európát vázolt fel stabil intézményekkel és két és fél évre szóló elnökséggel, amely ez idő alatt csak az európai elnökségnek szenteli a figyelmét.

Úgy vélem, hogy ezek józan gondolatok, amelyek lehetővé fogják tenni számunkra, hogy valami kézzelfoghatót adjunk mindazoknak, mint például nekünk, Daul úr, az Ön képviselőcsoportjával együtt, akik egy védelmező Európát szeretnének, amely felkészül a jövőre, és nem olyan Európát, amely szorong és aggódik a jövő miatt. Afelől mindenképpen biztos lehet, hogy a képviselőcsoportjának kitartó támogatása döntő szerepet játszott a francia elnökségben és az általunk elért eredményekben.

Schulz úr, ahhoz is bátorság kell, hogy az ember hajlandó legyen beszélni valakivel, akivel nem egy politikai családba tartozik. Amikor Önnel és Daul úrral találkoztunk, az elején azt mondtuk, hogy nem lesz könnyű, mert előttünk vannak az európai választások, és ez elkerülhetetlenül feszültebbé teszi a dolgokat. Őszintén megvallva azt kell mondanom, hogy számunkra, a francia elnökség számára Ön, Schulz úr, és a képviselőcsoportja követelődző partner volt – de bírálhatja azért bárki is, hogy hevesen védi az eszméit? –, ugyanakkor nagyon felelősségteljes partner is volt. Ami a személyes szintet illeti, számomra nagy öröm volt, hogy együtt dolgozhattam Önnel, de nagyon ösztönző is volt, valahányszor meghallgathattam az Ön vagy Daul úr tanácsait, mivel nagyon jól tudom, hogy nem értük volna el ezeket az eredményeket, ha nem dolgozunk együtt. Cohn-Bendit úrnak azt mondom, hogy sokkal nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy tegyünk egy lépést a másik ember felé, mint ahhoz, hogy a saját helyünkön fontoskodjunk és játsszuk a végítélet prófétáját.

Az a bátor ember, aki épít valamit, nem az, aki vádaskodik. Schulz úr és Daul úr lehetővé tették az építést, Európa ügyének előmozdítását. Vannak itt mások is, akik kiálltak mellettünk, anélkül hogy nézeteinket osztanák, De Sarnez asszony például, akinek szintén hálás voltam, amikor támogatott bennünket. Ez semmilyen értelemben nem vesz le egyikük meggyőződéséből sem, sem Schulz úréból, sem De Sarnez asszonyéból. Egész egyszerűen ilyen az európai civilizáció: vannak racionális, jó szándékú férfiak és nők, akik megpróbálják előbbre vinni a dolgokat. Ön nem engem választott, Schulz úr, és én sem választottam Önt, de az a dolgunk, hogy együtt dolgozzunk. Ezt meg is tettük, és most azt szeretném mondani, hogy ebből a szempontból ez számomra nagyszerű tapasztalat marad.

Európát meg lehet változtatni, ezért folytatnunk kell. Azt mondta, hogy sokat utaztam, de végül is, ha valaki az Európai Tanács elnöke lesz, és nem szeret utazni, jobb, ha el sem vállalja az elnökséget, mivel nekem úgy tűnik, hogy Európát csak úgy lehet közelebb hozni a polgárokhoz, ha az európai polgárok, az európaiak látják, hogy azok, akiket az intézmények ideiglenes irányításával megbíztak, jönnek, beszélnek velük és emberi arcot adnak ezekhez az intézményekhez. Úgy vélem, Ön belátja, Schulz úr, hogy az utazásaim idején – különösen Dublinban, de ugyanígy Gdańskban, Varsóban vagy akárhol máshol – éreztem át igazán, hogy Európában nem annyira az intézmények hiányoznak, mint inkább az arcok. Az embereknek kell, hogy személyesen láthassanak minket, hogy azt mondhassák maguknak, Európa nemcsak egy intézményi szörnyeteget jelent, amelyről senki nem tudja, miből áll, hanem embereket is, a saját gyengeségeikkel együtt. Természetesen nem a dolgok megszemélyesítéséről van szó, nem ez visz előre, de talán túlzottan is személytelenné tettük a különböző emberek felelősségeit.

Egy dolgot szeretnék mondani még Önöknek, és talán naivitásnak fogják tartani, de én tényleg szerettem ezt a munkát, és úgy gondolom, Európa vezetőinek szeretniük kell, amit csinálnak. Hogyan szerettethetjük meg Európát az emberekkel, ha mi magunk nem szeretjük a feladatainkat? Franciaországban egyszer azt mondtam az egyik miniszteremnek, hogy az Európai Parlament rendkívül fontos, Európa rendkívül fontos. Ennek ellenére, ha mi magunk nem boldogan, büszkén és szenvedélyesen viszonyulunk a feladatainkhoz – ahogy Önök mindannyian –, hogyan várhatnánk el az európaiaktól, hogy heves érzéseket tápláljanak Európa iránt?

Európa építésével szemben olyan hozzáállás uralkodott, amelyre a polgárok azt mondták, hogy kissé távolságtartó, kissé technokrata. A technokrácia azonban nem a technikai tudás meglétéről szól; arról szól, hogy soha nem viszünk bele érzelmeket. Szerintem Európa megérdemli, hogy érzelmeket vigyünk bele. Én mindenesetre értékelem az Ön méltató szavait: nem feltétlenül értettünk egyet, Schulz úr, de mindketten adtunk valamit a másiknak. Ön semmilyen módon nem változtatott a meggyőződésein, és én sem az enyémeken, egyszerűen megmutattuk, hogy ahhoz, hogy építeni tudjunk, mindkettőnknek szüksége van a másikra, és ez számomra mindig a demokrácia nagy pillanata marad.

Watson úr, legutóbb, ha jól emlékszem, Ön Carláról beszélt. Ma Angeláról beszélt. Ön igazán jóízlésű ember, Watson úr. Nagyra értékelem az észrevételeit!

(Nevetés)

(Taps)

Meg kell mondanom, nagyon élveztem a munkát Watson úrral, aki nagyon akkurátus ember. Nagyra értékelem az alaposságát, a jólértesültségét a különböző kérdésekben és a pontosságát. Kompromisszumokat kellett kötnöm, Ön pedig azt mondta, hogy ezek ésszerűek. Az Európai Parlament előtt nem fogom letagadni, hogy voltak kompromisszumok. Európában ki mondhatja el magáról, hogy besétál az Európai Tanácsba, nem hallgat meg senki mást, és a végén úgy sétál ki, hogy mindenben sikerül elégedettséget elérnie? Az egyedüli kérdés nem a kompromisszum kérdése, hiszen ez bele van építve az európai struktúrába. Csak az a kérdés, hogy tudnunk kell, ésszerű-e a kompromisszum.

Rájöttem, hogy valamiről elfelejtettem beszélni, éspedig a héá-ról, és ezért elnézésüket kérem. Mindazonáltal furcsa – és ezen a ponton Barroso úr majd kijavít, ha szükséges –, hogy amikor egy ország minden termékére vonatkozóan csökkenteni akarja a héá-t, erről teljesen önállóan dönthet. Ha viszont egy ország csak egy termékkategória esetében akar héá-t csökkenteni, meg kell várnia az összes többi beleegyezését. Értse meg, Watson úr: én pusztán emlékeztetni szeretném mindnyájunkat a felelősségeinkre. Melyik európai polgár érti meg ezt?

Nem hagytam jóvá az ítéletet Gordon Brown döntése ügyében. Kormányfőként nagyra értékelem, és a pénzügyi válság elleni harcban is rendkívül segítőkész volt, de úgy határozott, hogy országa esetében csökkenti a héá-t. Ezt minden európai polgárnak meg kell vizsgálnia – mindenkinek joga van véleményt alkotnia erről –, és meg kell kérdeznie a saját kormányát. Ha valamelyikünk csak egy termék esetében akar héá-t csökkenteni, kénytelen azt mondani ugyanezeknek a polgároknak, hogy „sajnálom, egyhangú döntésnek kell lennie!” Azt mondom, hogy ez a szabály nem maradhat így. Mindenkire ugyanolyan szabálynak kell vonatkoznia. Ezt a Bizottságnak is mondom, hogy szerintem nincs értelme fenntartani az egyhangúságot. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ötletei legyenek, és ne kelljen megrémülnie, valahányszor új ötlete támad. Watson úr fordult hozzám ebben az ügyben, én pedig alaposan meg akarom vizsgálni.

Barroso úrral intéztünk egy határozatra irányuló javaslatot a Tanácshoz. Ez fontos kérdés, hiszen a héa csökkentésének problémáiról már három éve beszélünk. Az a döntés született – ez valójában egy megállapodás, amelyet Merkel német kancellárral terjesztettem elő –, hogy ne beszéljünk róla tovább, hanem jövő márciusban, az Ecofin Tanács keretében hozzunk határozatot. Szerintem ez egy ésszerű megállapodás; most már muszáj lesz határozatot hozni.

Itt van a tiszta termékek egész problémaköre. Azt szeretném mondani, Watson úr, hogy nem ésszerű, hogy a tiszta termékek többe kerülnek, mint a környezetszennyezők. Ha az országok csökkenteni akarják a héamértéket, hogy ezzel ösztönözzék a környezetvédelmi szempontból magas színvonalú építőipart, a kevesebb kibocsátással üzemelő autók gyártását, az ökológiai termékeket, erre lehetőséget kell adni nekik. Csak hogy kiemeljek egy apróságot: az étcsokoládéra csökkentett héa vonatkozik, a tejcsokoládé héá-ja viszont 19,6%. Ki érti ezt? Én személy szerint sajnálom, mert a tejcsokoládét jobban szeretem az étcsokoládénál, de most természetesen csak a magam nevében beszélek.

Még rosszabb a helyzet a könyvek és a kulturális termékek terén. Európának javára válna, ha többet beszélne a kultúráról és a sportról. Ami a kulturális termékeket illeti, a könyvekre a héa 5,5% – és ez igazán jó döntés. Ennek fényében ki érti azt, hogy a videokazettákra és a CD-kre vonatkozó hé-a miért 19,6%? Ezek kulturális termékek: hamarosan megérjük, hogy Európában nem fognak több videokazettát eladni – kalózmásolatok lesznek –, ahogy CD-ből sem fognak többet eladni. Mindenkinek érdeke, hogy foglalkozzunk a kultúrával kapcsolatos problémákkal. Ugyanez az érvelés vonatkozik a munkahelyteremtő szolgáltatásokra is. Remélem, az Ecofin Tanács márciusi ülésén a pénzügyminiszterek meg fogják hallani ezt az üzenetet az állam-, illetve kormányfőktől.

Kell még egy szót szólnom, Watson úr, a biztosok számáról. Elmondom a véleményemet. Az, hogy a Bizottságban 24 biztos van vagy 27, vagy holnap akár 33, semmin nem változtat. Meggyőződésem, hogy végső soron a Bizottság elnökének hatalmát kell megerősítenünk. Ez az én személyes véleményem, amelyet most elmondtam Önöknek. Hogy miért? Azért, mert csak a Bizottság elnöke tud közös doktrínát nyújtani az összes biztos számára, akik ugyanazon a piacon belül különböző helyzetekkel szembesülnek.

Még egy utolsó gondolatot szeretnék hozzátenni. Szerintem nincs értelme elmagyarázni a tagállamoknak, hogy lenne egy elnökünk, akit két és fél évre választanánk, és ezért megmaradna a Tanács elnöksége hathavonkénti rotációban, de ez csak virtuális lenne, és egyidejűleg megszüntetnénk azt a jogot, hogy minden ország rendelkezhessen saját biztossal. Nem hiszem, hogy a Bizottságot ezzel meg lehetne erősíteni. Ez tehát egy kompromisszum, amelyről azért tárgyaltam, és különösen azért javasoltam, mert úgy gondolom, hogy a jövőre nézve hasznos lehet.

Cohn-Bendit úr, Önnel milyen furcsa dolog történik mindig! Ön egyébként egy udvarias, toleráns, szimpatikus ember, amikor kettesben találkozunk, ha például meghívom ebédre; ilyenkor megérti a másik ember érveit. Az ember azt gondolja, hogy szívesen találkozna Önnel máskor is, de aztán amint megjelenik Ön előtt egy tévékamera, Ön egyszeriben mintha megőrülne. Ugyanaz az ember, akivel magánemberként remekül ki lehet jönni…

(Taps)

… aki igazán kellemes társaság, ugyanez az ember egyszer csak megváltozik, és most külön a nyilvánosságnak szeretném mondani, akik néznek minket: „egy szót se higgyenek el az imént látott képekből. Daniel Cohn-Bendit ennél sokkal jobb; nem önmaga karikatúrája, mint ahogy most megmutatkozott.”

Megmondom Önnek, miért, Cohn-Bendit úr, mivel régóta ismerem Önt személyesen is. Gyakran beszélünk egymással telefonon, az Élysée-palotában pedig már háromszor is járt ebéden. Egyszer kétségkívül elkésett, de nem küldtem el Önért a motoros kíséretet. Azért nem küldtem ki őket Önért, hogy legközelebb ne késsen el. Nem utasította vissza a kíséretet, ami azt mutatja, hogy hajlandó betartani a Köztársaság szabályait, de Ön, Cohn-Bendit úr, mindenekelőtt igazi európai, amikor Európáról beszél. Amikor azonban úgy beszél, mint velem az imént, olyankor nem európai, mert a botrányos magatartás nem európai, mivel a botrányos magatartás az európaiságnak éppen az ellentéte. Maradjon meg olyannak, amilyennek ismerjük és szeretjük, és akkor azt mondhatom Schulz úrnak: „látja, Európát meg tudtam változtatni egy kicsit, de Daniel Cohn-Benditet nem’.

(Taps)

Muscardini asszony, köszönöm a támogatását. Egy dolgot azonban szeretnék mondani, mégpedig azt, hogy - miután már beszéltünk Németországról, amely támogatott bennünket, és az Egyesült Királyságról -, az Olaszországtól kapott támogatásnak is örültem, mivel ez az éghajlat-változási és energiaügyi csomag esetében nem volt olyan magától értetődő. A Bizottság elnöke szükség esetén majd kijavít. Több ország már az elején állást foglalt, és azt kell mondanom, hogy az olasz kormány és Berlusconi úr az Európai Tanács legutolsó ülésén könnyítette meg a dolgunkat. Azért mondom ezt, mert ez az igazság, nem azért, hogy egyik vagy másik személynek kedvezzek vele. Azért mondom el, mert ahhoz, hogy Európában konszenzust hozhassunk létre, mindenkinek biztosan kell tudnia, hogy értékelni fogják, nem a nemzeti érdekek védelme szerint, hanem az európai érdek fényében. Önnek tökéletesen igaza van, Muscardini asszony: most a reálgazdaságot kell prioritásnak tekintenünk, és 2009 folyamán majd meglátjuk, hogy kell-e többet tennünk annál, amiről eddig határoztunk, a válság súlyosságának függvényében és az egyes iparágak szempontjából.

Wurtz úr, nagyra értékeltem a közös megbeszéléseinket, és különösen értékeltem azt a tényt, hogy Ön támogatta az európai politizáláshoz való jogot. Pontosan ez hiányzik, a valódi európai politizálás, hogy a politikai választási lehetőségek visszakerüljenek az európaiak kezébe, ugyanakkor tiszteletben tartva a toleranciát és az egymás iránti nyitottságot. A politikának vissza kell térnie Európába! Mi a politika? A választási lehetőségek felkínálása! Nem az, hogy csak egy lehetőséget ajánlunk fel az embereknek, és ezzel a Wurtz úrnak szóló válaszban tovább is lépnék oda, hogy emlékeztessem Önöket arra, amit Farage úr mondott. Tisztázni kell a dolgokat!

Van egy ország, amelyik elutasította a Lisszaboni Szerződést. Felfogtuk ezt az elutasítást, és próbáljuk megérteni és válaszolni rá. Ön talán azt mondja, vigyázzunk, ez kezd diktatórikus jelleget ölteni. De az talán nem lenne diktatórikus, ha egy ország egymaga 26 másikra rákényszerít egy helyzetet, egy olyan politikát, amit nem akarnak?

(Taps)

Ugyanebben a helyzetben találtam magam, Farage úr – és ez Wurtz úrnak is szól – Franciaország esetében. Franciaország 55%-os arányban elutasította az Alkotmányt. Franciaországnak erőfeszítést kellett tennie azért, hogy újra átgondolhassa. Hogy milyen erőfeszítést? A kampány során tettem egy kötelezettségvállalást – a jelöltek közül én voltam az egyetlen –, hogy nem rendezek népszavazást. Ezért vállalom a politikai felelősséget; elkötelezett híve voltam a Lisszaboni Szerződésnek. Hogy lehet erre azt mondani, hogy az már szinte fasizmus lenne, ha ír barátainkat megkérnénk egy újbóli szavazásra? Mit mondjunk akkor a többi 26 országról, amelyek ratifikálták a Szerződést, némelyikük szintén népszavazással, és amelyeknek – ebből a szempontból nézve – le kellene mondaniuk a választott lehetőségről?

Az az igazság, hogy Európának szüksége van Írországra. 27 ország van itt együtt, és mi a Lisszaboni Szerződésen keresztül akarjuk összehozni ezt a 27 országot. Most már mindegyikük tisztában van a felelősségeivel. Ha az írek akarnak egy tagot az Európai Bizottságba, akkor erre a megoldás Lisszabon, mivel a Nizzai Szerződés értelmében nem lesz minden országnak európai biztosa. Ha az írek megfelelően értelmezték a helyzetet, úgy gondolom, örülhettek, hogy egész Európa Írország mellé állt, amikor a pénzügyi vihar majdnem elsodorta Írországot, és külön örülhetnek annak, hogy a Bizottság elnöke megoldást talált – noha ez nem volt könnyű –, amikor az ír kormány első ijedtségében odáig merészkedett, hogy garanciát vállalt az összes bankra, valamennyi banki termékre, egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy az Írországban lévő külföldi bankokat ugyanúgy kell kezelni, mint az Írországban lévő ír bankokat.

Úgy vélem, a válság ebből a szempontból rákényszeríti a közvéleményt, hogy megálljon és elgondolkozzon. Wurtz úr, az ember egyedül nem tud megállni a talpán a vihar kellős közepén. Szerintem fontos, hogy az írek újra szavazzanak, és én minden erőmmel arra fogok törekedni az ír kormánnyal együtt, hogy igennel szavazzanak. Ha nemmel szavaznának, azzal is meghoznak egy politikai döntést. A többi 26-nak ilyen esetben le kell mondani a céljairól? Ez is olyan kérdés, amelyet meg kellene vitatnunk, mindennek ellenére, ha az említett helyzetben találjuk magunkat.

Végül, Farage úr, azt szeretném mondani Önnek, hogy jóváhagytam Pöttering úr bátor és racionális attitűdjét Klaus úr irányában. Mindenki azt szeretné, ha tiszteletben tartanák, de ahhoz, hogy elnyerje a tiszteletet, másokat is tisztelnie kell, és az ember néha kissé meglepődik, milyen nyilatkozatokra ragadtatják magukat az Európai Unió némely nagy országát vezető elnökök. Teljesen megértem, hogy tiszteletet kíván, de őszintén szólva az itt lévő európaiak számára bántó volt, amikor azt látták, hogy minden középületről minden európai zászlót levettek ebben a nagyszerű országban, a Cseh Köztársaságban. Senkinek nem vált dicsőségére, hogy így tettek, és örülök, hogy Topolánek miniszterelnök úrnak volt annyi bátorsága, hogy ne hagyja magát sodródni ezzel az árral.

Pöttering elnök úr és a képviselőcsoportok elnökei minden esetben számíthatnak az elnökség teljes körű támogatására. Nem bánunk így a képviselőcsoportok elnökeivel, nem bánunk így az Európai Parlament elnökével és nem bánunk így az európai jelképekkel sem; politikai meggyőződéstől függetlenül, ilyesmi nem történik és nem szabad, hogy megtörténjen.

(Taps)

Végezetül, Gollnisch úr, Ön azt mondja, hogy Európa nem felel meg a céljának. Önnek mindig ez az álláspontja, és én természetesen ezt tiszteletben tartom, de azt is láthatja, hogy a tagállamokat magukra hagyni a bajban szintén nem célravezető. Azt mondja, hogy egyedül cselekedtünk, de ez nem így van. Ha mindannyian, egymástól elszigetelve határoztunk volna a bankjaink támogatásáról, egy bankot sem támogattunk volna. Egyet sem, mégpedig abból a nagyon egyszerű okból kifolyólag, hogy az európai bankoknak bankközi hiteleik és kölcsönös kockázataik vannak. Ha mindegyikünk külön-külön azt mondta volna, „ezt egyedül is átvészeljük”, az egész rendszer összeomlott volna, és esély sem maradt volna a támogatásra, a sikerre vagy a nyugalom helyreállására. A döntések meghozatala természetesen a tagállamokon múlik, hiszen a tagállamok szavazzák meg a költségvetésüket, de ezeket a döntéseket összehangoltan kell meghozni.

Ezen a ponton fogom befejezni. Európa erős, ha erős és felelős államok támogatására támaszkodhat, és mivel ezek az államok erősek, elfogadják a kompromisszum szükségességét, ha az európai érdek azt kívánja. A nagy hibát akkor követjük el, ha azt gondoljuk, hogy Európa erősségéhez az egyes államoknak gyengének kell lenniük. A magam részéről úgy vélem, hogy erős államokra van szükség egy erős Európa felépítéséhez, mivel csak az erősek tudják kinyújtani a kezüket és kompromisszumokat kötni. Szektákban csak a gyengék gondolkodnak, és ők fordulnak magukba. A válság megtanított minket erre, és ezt a leckét a hasznunkra kell fordítani.

Ezt akartam mondani befejezésül, ami azt jelenti, hogy Európa nagy országainak sincs több joguk, mint a legkisebb országoknak, de nekik talán több a felelősségük. Ami az elmúlt években nem működött, az az volt, hogy a nagy országok igyekeztek elkerülni vagy olykor elhárítani azt felelősséget, amelyet kötelességük lett volna felvállalni. A válság idején sem csak az elnökség volt, amely vállalta a rá háruló felelősséget, a nagy országok is mind vállalták a magukét. Mindnyájan ugyanolyan jogokkal rendelkezünk, de egyeseknek több a kötelessége másoknál. Ezt azért mondom, mert az európai meggyőződésem legmélyéből így gondolom.

  José Manuel Barroso, a Bizottság elnöke. − (FR) Elnök úr, két vagy három pontot szeretnék nagyon röviden felvetni. Először is, a csomag szándékát illetően, szeretném hangsúlyozni, hogy a Bizottság által benyújtott éghajlat-változási csomagban kitűzött célt az Európai Tanács által jóváhagyott végső kompromisszumban is sikerült megőrizni.

Tény, hogy a célkitűzéseken belül történtek bizonyos engedmények. Ezekre az engedményekre azért volt szükség, hogy reagáljunk egyes tagállamok igényeire, de sikerrel jártunk, és szerintem ez ügyben gratulálhatunk magunknak, mivel ez igazán nem volt kézenfekvő, tekintettel a gazdasági és pénzügyi válság miatti helyzetre. Ismétlem, sikerült megőriznünk a 2020-ra vonatkozó 20%-os célkitűzéseket.

Emellett Önök nyilván tisztában vannak azzal, hogy az Európai Unió történelmi döntését az ENSZ főtitkára és a poznańi konferencia egyaránt üdvözölte, ezért azt szeretném javasolni, hogy Európa ne legyen megint mazochista ebben a kérdésben. Most világszinten vezető szerepünk van ezen a téren. Nincs még egy ország, nincs még egy olyan régió a világon, akár Amerikát, Latin-Amerikát vagy Ázsiát tekintjük, amelyik hasonló dolgot tett volna. Ebből következik, hogy ha valaki többet akar kérni, csak arra kell kérnie a többieket, hogy kövessék az európai példát, nem kell kifogásolnia egy olyan megállapodást, amely igazán példaként szolgál a világ többi része számára.

A Bizottság természetesen nagyratörő csomagot nyújtott be, ezt kezdettől tudtuk, de bátran állíthatom, a kompromisszum szellemében sikerült megőriznünk az éghajlat-változási csomag fő célkitűzéseit.

Ami a gazdaság helyreállítását és a gazdasági fellendülés tervét illeti, az Egyesült Államokkal kapcsolatban ki kell javítanom az elhangzott nyilatkozatok némelyikét. Az igazság az, hogy az amerikaiak eddig nem terjesztettek elő semmit. Keringenek az ötletek, de még meglátjuk, mit nyújtanak be valójában. Azt is el szeretném mondani Önöknek, hogy a gazdasági és monetáris politikát illetően nem biztos, hogy az Egyesült Államoktól várhatjuk a legjobb javaslatokat. Meggyőződésünk mindenesetre, hogy ez a válság – a tisztán pénzügyi kérdésektől eltekintve – bizonyos alapvető makrogazdasági egyensúlyhiányok miatt támadt. Az amerikai monetáris és költségvetési politika legalábbis irreális volt. Ezért szeretném óva inteni Önöket minden olyan esetleges elképzeléstől – már látom, hogy akadnak ilyenek –, miszerint pontosan ugyanazt kellene tennünk, mint amit az amerikaiak. Nem vagyunk ugyanabban a helyzetben, és emellett úgy gondolom, egy kis elővigyázatosság is tanácsos lehet, ha a közép- és hosszú távú fenntarthatóságra is gondolunk.

Ami azt illeti, az Európai Központi Bank elnöke azt mondta az Európai Tanácsnak, hogy Európában azt is gondolhatnánk, hogy a GDP-nk legalább 1,2%-ának automatikus stabilizáló hatása lesz. Ez azt jelenti, hogy ha az Európai Tanács által elfogadott 1,5%-hoz még hozzávesszük a gazdasági stabilizátorok által betöltött szerepet, már nem járunk messze az Egyesült Államok most megválasztott elnökének kinyilvánított szándékoktól, és most szándékosan a kinyilvánítottról beszélek.

Akárhogy is, én teljes mértékben támogatom az Egyesült Államokkal való nagyobb mértékű koordinációt a gazdasági szférában. Nyilvánvaló – ezek voltak a G20 következtetései –, hogy a globális gazdaság újraindításához globális erőfeszítésre lesz szükség. Ez a válság megmutatta, milyen mértékű kölcsönös függőség alakult ki mára a gazdaságaink között. Ezért terjesztettünk elő közös menetrendet a globalizációra vonatkozóan, hogy az atlanti térség gazdasági fellendüléséért is dolgozhassunk.

A Bizottság és a Bizottság által az intézményekben betöltött szerep kérdését illetően szeretném világosan elmagyarázni Önöknek az ezzel kapcsolatos elképzeléseimet. Véleményem szerint Európán belül az egyik fél nem attól lesz erősebb, hogy a másik gyengébb, és szerintem nagy hibát követnek el azok az elemzők és európai barátaim némelyike, akik vitathatatlanul Európa legmeggyőződésesebb hívei, amikor azt gondolják, hogy a Bizottság szerepe szenved csorbát, ha a Tanácsnak erős elnöksége van. Ennek pontosan az ellenkezője igaz. Ezt bátran kijelenthetem annak fényében, hogy az Európai Tanács részéről immár kilenc különböző elnökséggel dolgoztam együtt.

Ha bárki azt gondolná, hogy az Európai Parlament erősebb lesz attól, hogy a Bizottság gyengébb, vagy hogy a Bizottság lesz erősebb, mert a Tanács gyengébb, alapvető tévedésben van. Ez mindenekelőtt egy szűklátókörű hozzáállás, amelyet én nem osztok.

Az Európai Unió mára olyan összetetté vált, 27 tagállamának olyannyira különböző prioritásaival, hogy az európai intézmények csak a partnerség szellemével és a kölcsönös támogatás révén tudnak eredményeket elérni. Ez a magyarázata annak, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatban például a javaslatok azok voltak, amelyeket a Bizottság évekkel ezelőtt megtett.

Természetesen érdekünk, hogy a Tanácsnak legyen egy erős elnöksége, amely képes konszenzusra jutni a tagállamokkal. Természetesen ebben az ügyben fontos az Európai Parlament fellépése, kezdeményezése és munkája. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy némelyek esetében paradigmaváltásra lenne szükség. Olyan helyzetben vagyunk, amikor az intézményeknek meg kell erősíteniük a hatalmukat, a vezető szerepüket – nem azzal, hogy csökkentik más intézmények szerepét, épp ellenkezőleg, a pozitív, az európai eszmét előbbre vivő kompromisszumok megkeresésére való képességük megerősítésével.

Befejezésül, a cseh politikai vezetők bizonyos kijelentéseivel kapcsolatban pusztán csak azt mondanám Önöknek, hogy ha valaki képes összehasonlítani a Szovjetuniót és az Európai Uniót, abból három dolog derül ki: először is, hogy nem érti, mi volt a Szovjetunió; másodszor, hogy nem érti, mi az Európai Unió, harmadszor pedig, hogy nagyon homályos fogalmai vannak a demokráciáról és a demokrácia elveiről, különösen a szabadságról és a szolidaritásról, amelyek európai elveink közé tartoznak.

(Taps)

  Timothy Kirkhope (PPE-DE). - Elnök úr, azzal szeretném kezdeni, hogy elismerésemet fejezem ki Sarkozy elnök úrnak a Tanács elnökeként betöltött szerepe iránt. Vezetőként vitathatatlanul nagyfokú profizmusról és odafigyelésről tett tanúbizonyságot, és itt külön szeretném méltatni a grúziai békefolyamathoz való hozzájárulását az orosz katonai erők bevonulása után. Érdemes megemlékeznünk arról, milyen elszántan törekedett a létfontosságú éghajlat-változási és energiaügyi csomagról szóló megállapodás nyélbe ütésére, amelyet a brit konzervatívok teljes mértékben támogatnak, noha a Lisszaboni Szerződéshez sajnos már nem tudunk ugyanilyen támogató szellemben viszonyulni.

Véleményünk szerint az EU-nak a továbbiakban is vezető szerepet kellene vállalnia a klímaügyekben. Az elmúlt hat hónapban azonban óhatatlanul a pénzügyi és gazdasági válság volt a legfontosabb. A brit miniszterelnök azon kijelentései ellenére, miszerint a válságra adott válasza széles körű támogatottságot élvez, ne feledkezzünk meg a német pénzügyminiszter múlt heti megjegyzéseiről, aki a brit kormányról azt mondta, hogy „ugyanazok az emberek, akik a múltban soha nem nyúltak volna hozzá a védelmi kiadásokhoz” most „milliárdokkal dobálóznak”, és hogy „lélegzetelállító a kínálati oldal felől folytatott politizálásból a legdurvább keynesianizmusra való átállás”. Az Egyesült Királyság héa-mértékére utalva azt is mondta, hogy „mindez olyan szintre fogja növelni Nagy-Britannia adósságát, hogy egy egész generáció kell majd, hogy ledolgozza”. Sajnálom, mert teljesen igaza volt: a brit gazdaság az EU összes nagyobb gazdaságának leghosszabb és legmélyebb recessziója felé tart, és a brit miniszterelnök egyáltalán nem büszkélkedhet fiskális óvatossággal és hatékony és eredményes pénzgazdálkodással.

Sarkozy elnök úr, itt egy olyan helyzet állt elő, amikor a brit miniszterelnöknek követnie kellett volna más európai vezetők irányítását, és ugyanazt a fegyelmet tanúsítani, amelyet más országok mutattak a gazdálkodásban. Engedje meg, hogy még egyszer gratuláljak a hivatalban töltött hat hónapjához. Remélem, a következő hat hónap jó lesz Európa lakossága számára.

  Bernard Poignant (PSE). – (FR) Elnök úr, nem állíthatom, hogy az elnöksége tökéletes volt, de igazságtalanság lenne kudarcnak nevezni. Szeretnék levonni belőle egy-két tanulságot.

Az átalakulás idejét éljük, mivel ettől az elnökségtől kezdve az állam lesz a megoldás, amint a piacon valamilyen probléma merül fel. Remélem, hogy ez az átalakulás őszinte és fenntartható, és francia szocialistaként örömmel értesültem róla, hogy problémáink forrása nem a 35 órás munkahétben, hanem a bankokban keresendő, és hogy a „35 órás asszony” jobb, mint „Madoff úr”.

A második tanulság az, hogy az elnöksége végén Önnek újra ki kell alakítania egy jobb viszonyt Franciaország és Németország között, mivel az eddigi kapcsolatot megviselték a Mediterrán Unió előkészületei. A német kancellárt nem hívták meg egy fontos találkozóra, utána viszont azt kérjük tőle és Németországtól, hogy fizessen, mint 1918-ban a jóvátételért, 1945-ben az újjáépítésért, 1955-ben a hozzájárulásokért vagy 1990-ben az újraegyesítésért. Igen, én most Németországot védem. Látja, Martin? Kiállok mellette. Ismeri a francia közmondást: „ne mássz fel a kókuszpálmára, ha lyukas a nadrágod”. Azt hiszem, elkelne egy kis rendrakás, és újra kell építenünk a francia–német kapcsolatokat.

Végezetül, ahhoz, hogy egy elnökség sikeres legyen – milyen remek tanulság –, két szocialistával kellett körülvennie magát: Bernard Kouchner úrral, aki Mitterrand úr alatt volt miniszter, valamint Jouyet úrral, aki Jospin úrral és Delors úrral dolgozott. Az új miniszternek, Le Maire úrnak mondom: vigyázzon Sarkozy úrral, Villepin embere. Feltételezem, ezt a másik mondást is ismeri: „megbocsátok minden ellenem támadónak, de gondosan vezetem a listát!”

(Taps)

  Elnök. − Köszönjük szépen, Poignant úr. Ez szinte már felveti azt a kérdést, hogy szeretne-e csatlakozni a kormányhoz.

  Marielle De Sarnez (ALDE). – (FR) Elnök úr, talán most már visszatérhetnénk Európához.

A regionális, pénzügyi, gazdasági, társadalmi és éghajlati válsággal szembesülve a francia elnökséget hányta-vetette a globális napirend. Képes volt azonban reagálni, és az Ön ösztönzése nyomán fel is nőtt a kihívásokhoz. Úgy vélem, ezt helyénvaló és hasznos megmondani. Az is hasznos, ha mindnyájan együtt gondoljuk végig, hogy milyen feladat maradt még hátra, hogy a válságokra minél teljesebb körű választ tudjunk adni.

A pénzügyi válságra adott válaszunk összehangolt volt és elég jól végig volt gondolva, de most szerintem tovább kell lépnünk a tettek mezejére, és le kell raknunk a világszintű irányítási rendszer alapjait, nem csak a szabályozás tekintetében. A Madoff-affér világosan megmutatta, hogy szükségünk van az ellenőrzésre, de büntetésekre is szükségünk van. Kell egy európai szabályozó, és idővel kelleni fog egy európai államügyész is.

Hasonlóképpen sok még a tennivalónk a gazdasági és társadalmi válság megválaszolására is. Mint tudják, az európai terv sajnos jócskán elmarad az amerikai tervtől. Nagyszabású projektek kellenek, innováció, kutatás, infrastruktúra, fenntartható alkalmazkodás. Az európai napirendnek az elkövetkező hónapokban ezekről kell szólnia.

A mostani válságból levont tanulságokat a jövőre nézve is meg kell fogadnunk, azáltal, hogy törekszünk a jobb pénzügyi és monetáris koherenciára, különösen az euroövezeten belül, ami ráadásul a Franciaország és Németország közötti félreértések rendezését is segíteni fogja; hogy teret hagyunk magunknak a manőverezéshez, ami recesszió idején nagyon jól fog jönni, amikor a növekedés – reményeim szerint – minél hamarabb visszatér; és azáltal, hogy helyreállítjuk a Bizottság központi szerepét, mivel semmilyen körülmények között nem szabad lemondania a kezdeményezési jogról. Úgy hiszem, válság idején inkább kezdeményezési kötelességgel kellene rendelkezniük.

Végezetül, az Ön elnöksége alatt sikerült kompromisszumra jutnunk az éghajlati válságról. Ez egy kompromisszum, tehát nem tökéletes, de legalább van. Csak azt sajnálom, hogy egyelőre nem foglalkozik a fejlődő országok segélyezésének létfontosságú kérdésével, amely országok továbbra is az éghajlatváltozás következményeinek elszenvedői, miközben ők semmilyen módon nem felelősek érte.

Ezért, elnök úr, mindezekre az ügyekre való tekintettel remélem, hogy Európa holnap eleget tud majd tenni polgártársaink elvárásainak.

  Ian Hudghton (Verts/ALE). - Elnök úr, a francia elnökségnek valóban számos kihívással kellett szembenéznie, bár az vitatható, hogy a Tanács közelmúltbeli ülése megfelelően foglalkozott-e az éghajlat-változás elleni küzdelem kérdésével.

A gazdaságot tekintve tudomásul veszem, hogy Sarkozy úr elismerte, hogy Írország elsőként támogatta a bankjait, és most az egész Európai Unió követi a példáját, ami szerintem pontosabb megfogalmazás, mint Gordon Brown közelmúltbeli elejtett megjegyzése arról, hogy ő egymaga mentette meg a világot.

Szeretném még egyszer megköszönni az ír kormánynak, hogy megmutatta, a kis tagállamok milyen befolyásosak lehetnek az Európai Unióban. Az ír népnek is köszönetet kell mondanom viszont, azért, hogy – ahogyan Sarkozy elnök úr fogalmazott – „félbeszakították” a lisszaboni ratifikációs folyamatot. Az Írországnak adott biztosítékok a hazámat, Skóciát is segíteni fogják azáltal, hogy nyomatékosítják, Európában létezik az adózási függetlenség, valamint hogy független tagállamként jelölhetünk egy biztost.

Sarkozy úr azt mondta, Európa nem lehet erős, ha nem egységes. Ne felejtsük el, hogy az „egység a sokféleségben” nem pusztán szlogen, hanem olyasmi, amire törekednünk kell: nem veszíthetjük szem elől, amire büszkék vagyunk skót, walesi, ír, francia, cseh létünkre, akárcsak az Európai Unió polgáraiként – nem az alattvalóiként.

  Brian Crowley (UEN). – (GA) Elnök úr, az Európai Unió államfőinek múlt heti csúcstalálkozója Írország és Európa szempontjából nagyon pozitív esemény volt. Az Európai Tanács jóváhagyta az európai gazdasági fellendülés tervét, 200 milliárd euro értékben.

Alapvető fontosságú, hogy amikor az Európai Tanács eredményeit vizsgáljuk, annak adjunk hitelt, ami arra érdemes. A megoldások és kompromisszumok keresése az eddig megoldhatatlan vagy annak tűnő problémákra hirtelen meglepő lendületet kapott. Gratulálok az erőfeszítéseihez, Sarkozy elnök úr, az Írországgal kapcsolatosakat is beleértve. Nagyra értékeljük az elért kompromisszumot, hogy az ír népnek második döntési lehetőséget kell adni a Lisszaboni Szerződés ügyében.

Szeretnék röviden kitérni néhány kollégámra, akik ma és tegnap arról beszéltek, amit én állítólag a múlt héten Prágában mondtam. Először is, soha nem említettem az apámat, ahogyan az a Klaus elnök által kiadott átiratban szerepelt. Másodszor, nem mondtam azt, hogy az írek Európába kívánkoznak. Azt mondtam, hogy az íreknek kell eldönteniük, mi történjen a Lisszaboni Szerződéssel.

Az elmúlt hat hónapban szerzett tapasztalataink fényében a továbbhaladáshoz valójában egy olyan Európára lenne szükségünk, amely kooperál, koordinál és együtt dolgozik a közös célok elérése érdekében, az Európai Unióban meglévő különböző vélemények és különböző gazdasági ciklusok megértése és a velük szembeni tolerancia alapján.

(FR) Elnök úr, nagyon rosszul beszélek franciául, nézze el nekem. Az Ön elnöksége újraalkotta a nagyszerű európai projektet, az európai uniós projektet, szívvel-lélekkel, az egyenlőségre és a kemény munkára alapozva, úgy Európában, mint a világban. Köszönjük szépen és sok szerencsét!

(Taps)

  Bairbre de Brún (GUE/NGL). – (GA) Elnök úr, Írországnak benne kellene lennie az Európai Unióban. Az európai partnereinkkel való együttműködés nagyon értékes. Az azonban, ahogy az írországi „nem” szavazatot kezelték, nem szül jóindulatot, sőt, még erősítheti is az EU-ellenességet, és nemcsak Írországban.

A Tanács megtagadta, hogy bármit is változtasson magán a Lisszaboni Szerződésen. Ehelyett Írország lakosságát kell célba venni bátorító szavakkal, és őket kell rávenni, hogy gondolják meg magukat.

A Tanács nem foglalkozott az ír nép valódi aggályaival az EU militarizálását, a munkavállalók jogait és a közszolgáltatásokat illetően. Az Unió vezetői és a polgárok közötti szakadék egyre mélyül a „nem” szavazatokra adott reakciók miatt, Írországban és máshol is.

A Tanács következtetései nem biztosítanak hiteles garanciákat azokon a területeken, ahol ezekre szükség lenne. Nem adnak pozitív indoklást arra, hogy miért kellene a Lisszaboni Szerződés mellett szavazni, ehelyett teret adnak a félelemnek. Néhány kérdés kezd összekeveredni. A félelem és a félretájékoztatás teljesen el fog uralkodni a megismételt népszavazáson.

Ami az energiaügyi és éghajlat-változási csomaggal kapcsolatos tanácsi következtetéseket illeti, nagyon fontos, hogy a jogszabályok hatályban legyenek, jogerős célokkal. A csomag egyes részei azonban nem kielégítőek, így a csomag nem olyan erős, mint kellene.

  Bernard Wojciechowski (IND/DEM). – (PL) Elnök úr, a sajtó már ez év októberében jelezte, hogy a cseh elnökség esetleg észrevétlenül telhet el. Az is elhangzott, hogy Ön az Eurogroup-elnökség iránti kívánságával arra tett kísérletet, hogy közvetett felügyeletet gyakorolhasson a csehek felett. Ezért Öntől szeretném hallani, elnök úr, a leköszönő elnökség hogyan szándékozik viselkedni a hamarosan hivatalba lépő cseh elnökséggel szemben.

Elnök úr, egy Kaczyński elnökkel kapcsolatos kérdésemre válaszolva Ön két hónappal ezelőtt itt a Házban kijelentette, hogy meg fogja győzni őt, és a megállapodásokat tiszteletben fogják tartani. Akkor még senki sem sejtette azonban, hogy Kaczyński úr jobban hagyja magát befolyásolni Írország polgáraitól, mint a saját bátyjától. Ugyanígy kíván eljárni akkor is, amikor Klaus elnököt kell majd meggyőzni? Lesznek egyáltalán tárgyalások? Befejezésül azt szeretném mondani, elnök úr, hogy remélem, szívesen hallgatja Elvist.

  Sylwester Chruszcz (NI). – (PL) Elnök úr, én vagyok az egyik olyan képviselő itt a Házban, aki nem fog gratulálni Önnek a hat hónapos elnökség sikereihez. Valójában úgy gondolom, hogy ez a két kiemelt projekt, amelyeket az elmúlt hónapokban keresztülerőltetett, tulajdonképpen ártalmas. Ráadásul nemcsak a hazámra, Lengyelországra nézve károsak, de Európa egészére is. A klímaváltozási csomag még mindig rossz, bár most már valamivel elfogadhatóbb, az elfogadása pedig ebben a kritikus pillanatban egyszerűen nevetséges. Az Írországban népszavazáson elutasított Lisszaboni Szerződés felélesztése pedig egyenesen a demokrácia kicsúfolása. Ne ringassa magát abba a gondolatba, hogy még egy hely az Európai Parlamentben már elég lesz ahhoz, hogy Lengyelországban nagyobb támogatást tudjon vásárolni Lisszabonnak.

Azt szeretném mondani, elnök úr, hogy még ha az utolsó brüsszeli hetében a diplomáciai tehetsége elég is volt ahhoz, hogy a többi állam-, illetve kormányfőt rávegye ellentmondásos ötletei támogatására, őszintén remélem, hogy a szuverén államok polgárai nemet fognak mondani ezekre az ötletekre a jövő évi európai parlamenti választások alkalmával.

  Hartmut Nassauer (PPE-DE). – (DE) Elnök úr, Sarkozy úr, ha már Schulz úr is jókat mond a francia elnökségről, akkor az valójában briliáns kellett, hogy legyen, hiszen a szocialisták mindeddig nem számítottak Sarkozy elnök nagy rajongóinak.

Az Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) és az Európai Demokraták Képviselőcsoportjának nevében szeretném biztosítani arról, Sarkozy elnök úr, hogy az elnöksége kiemelkedő és teljességgel sikeres volt. Ön döntő szerepet vállalt és sikeresen lépett fel az év folyamán támadt válságok közül mindkettőben. Nagyobb politikai súlyt adott az Európai Uniónak, és javította jó hírét a világban. Kétségkívül sikerült valamelyest visszanyernie a polgárok bizalmát, és nem utolsósorban fel tudta hívni a figyelmet közös valutánk, az euro kedvező és stabilizáló hatására ezekben a nehéz időkben. Röviden összefoglalva, szerencsénknek tarthatjuk, hogy Ön a megfelelő ember volt a megfelelő helyen, a megfelelő időben. Szeretném azt gondolni, hogy ugyanezt a következő elnökség után is elmondhatjuk.

Az éghajlat-változási és energiaügyi csomag a Tanács számára siker. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ez a döntés messzire nyúlik a jövőben, és hatásai csak akkor lesznek teljesen érzékelhetőek, amikor mostani felelősei már nem lesznek hivatalban, illetve nem tudnak felelősséget vállalni a következményekért. Nehéz döntésre kényszerülünk, mivel választanunk kell – az általunk teljes mértékben támogatott – klímapolitikai célok és az elkerülhetetlen terhek között, amelyekre a gazdaság részéről lehet számítani.

Schulz úr felelősségre vonta a PPE-DE képviselőcsoportot e döntés meghozatalával kapcsolatban. Természetesen meg fogjuk hozni a döntést, de először megpróbáljuk elolvasni, amiről döntenünk kell. Ha Ön már tegnap meghozta ezt a döntést, akkor bizonyosan nem olvashatta a szöveget, pusztán a baloldali politika alapján, vakon döntött. Ami az első olvasatra elért megállapodásra vonatkozó bírálatát illeti, amikor Cohn-Bendit úr is krokodilkönnyeket hullajt, teljes mértékben egyetértek a bírálatának tartalmával. De ki kényszerített ebbe bele minket? Elnémított bennünket a Tanács az eljárás folyamán? Megzsarolt minket a Bizottság? A Parlament többsége hozta meg a döntést. Az Elnökök Értekezletén csak Joseph Daul szavazott az első olvasat mellett, ami a rendes eljárás lett volna. Remélem, ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a jövőben nem szabad első olvasatra megállapodást elfogadni, legalábbis ilyen döntő jelentőségű projektek esetében nem.

  Poul Nyrup Rasmussen (PSE). - Elnök úr, Sarkozy elnök úrhoz szeretnék szólni:

(FR) „proaktívnak lenni a politikában, ezt a legnehezebb gyakorolni”.

Ön és én mindketten jól tudjuk ezt, elnök úr.

Mint Ön is elmondta, Európa a kompromisszumokról szól, de egyben a lendületességről is. Én ezt vallom. Úgy vélem, Ön elvitte Európát, ameddig csak tudta, és ameddig meg tudta győzni a 27 miniszterelnököt és államfőt, de ne értékelje túl az eredményeket. Ez különösen Barroso elnök úrra vonatkozik – ne értékelje túl az eredményeket. Ha így tesz, az vissza fog ütni a hétköznapi embereknek az Európai Unió iránti bizalmára. Pillanatnyilag gazdasági válság zajlik, és még egyáltalán nincs vége. Mint Ön is mondta, nincs vége. Ne mondja azt az embereknek, hogy a gazdasági fellendülés csomagja megfelel a GDP 1,5%-ának. Nem felel meg neki. Ha ebből a számításból egy pillanatra kivesszük a hitelgaranciákat, és megnézzük a valódi beruházásokat és a valódi keresletet, rögtön ott vagyunk az Európai Unió GDP-jének átlagosan kb. 0,6%-ánál. Bizony ott, Barroso úr. A Brueghel Intézettől és a koppenhágai egyetemtől kapott gazdasági számítások is ezt erősítik meg, úgyhogy ezen a ponton legyen óvatos.

Összesen két olyan ország van – és Nagy-Britanniát Németország már bírálta –, amelyikben a tényleges gazdaságélénkítő csomag eléri a GDP 1%-át: Gordon Brown országa és Zapatero országa. Franciaország megközelíti. Az igazi bonyodalom azonban ezúttal Berlinben van. Egyszerűen nem értem, hogy Angela Merkel, a német kancellár hogy mondhatja azt az embereknek, hogy pillanatnyilag elegendő, amit most Európában tesznek a foglalkoztatásért. Ez nincs így.

Elnök úr, nem értek egyet azzal, amit Graham Watson mondott. Ne pihenjen meg. Tartalékolja az energiáit, mert szükségünk lesz még egy élénkítő csomagra, mégpedig elég hamar, már a tavasszal. Remélem, hogy április 2-án Londonban aktív lesz, és bizonyára a tavaszi csúcstalálkozón is. Amint Ön is mondta, Európát úgy lehet közelebb hozni az emberekhez, ha munkahelyeket biztosítunk nekik.

  Elnök. − Hölgyeim és uraim, Sarkozy elnök úrnak hamarosan távoznia kell körünkből. Ezért most ismét átadom neki a szót, utána pedig Borloo úr és Le Maire úr marad velünk.

  Nicolas Sarkozy, a Tanács soros elnöke. − (FR) Hölgyeim és uraim, Kirkhope úr, köszönöm a támogatását. Ez lehetőséget ad számomra, hogy egy brit konzervatívnak mondjam el, mennyire fontos nekünk itt Európában, hogy ez a nagyszerű párt, a Brit Konzervatív Párt, elkötelezett híve maradjon az európai integrációnak.

Semmi dolgom az Egyesült Királyságban zajló politikával. Ön még fiatal vezető, Cameron úr, pártja viszont hosszú múltra tekint vissza. Szükségünk van Önökre Európában, márpedig Európában, Kirkhope úr, semmi nem lehet egymagában sikeres. Nem tudom, mit hoz a jövő Gordon Brown úr számára, vagy hogy milyen jövő vár Cameron úrra, de bárki is lesz az Egyesült Királyság vezetője, szüksége lesz másokra az előrehaladáshoz, az érdekei védelméhez, az európai győzelemhez. Ezt nem lehet egyedül elérni, és még egy dolgot szeretnék mondani, mégpedig hogy mindig meg voltam győződve arról, hogy az Egyesült Királyságnak különleges szerepe van Európában. Értek néha bírálatok emiatt, mert az Egyesült Királyságban beszélik a világ vezető nyelvét, mert dinamikus gazdasággal rendelkezik, de gondolkozzanak csak el ezen. Nézzék meg, milyen ára volt annak, hogy az Egyesült Királyság túlzott kizárólagossággal kötődött az Egyesült Államokhoz, hogy mibe került az, hogy túlzottan bízott a pénzügyi szolgáltatásokban; nézzék, Európának szüksége van az Egyesült Királyságra, de továbbra is meggyőződésem, hogy az Egyesült Királyságnak is szüksége van Európára.

Amikor elmentem az Egyesült Királyságba, azt mondtam, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság között az entente cordiale még nem elég. Gordon Brown entente formidable-t javasolt. A magam részéről tényleg azt gondolom, hogy azért volt lehetséges erősebben kikerülni a pénzügyi válságból, mert az Egyesült Királyság egyértelműen Európát választotta. Hadd mondjam meg, hogy korábban nem jöttünk ki olyan jól, és anélkül hogy belemennénk a belpolitikába, úgy gondolom, ez az igazság.

Poignant úr, a francia elnökség nem tökéletes, ez biztos, nem is kudarc, és ami Önt illeti, Ön Mitterrand úrhoz hűséges, ami a tökéletes sem-sem választás. Ön ezért sem jót, sem rosszat nem gondol. Valójában azt gondolja, ha sikeres lettem volna, az azért volt, mert volt két jó szocialistám … Nos, nincs kettő három nélkül, Poignant úr: Jouyet, Kouchner ... Némi irigységet vélek itt felfedezni! De komolyra fordítva a szót, ha lehet, szeretném cáfolni mindazoknak az állításait, akik azt gondolják, hogy Németország és Franciaország között strukturális nézeteltérések vannak. Most lehetőséget kaptam arra, hogy megmagyarázzam a dolgokat, és ezt Marielle De Sarnez asszonynak is mondom.

A francia–német tengely, a Franciaország és Németország közötti barátság nem választás kérdése: abszolút kötelesség. Országaink a huszadik század legnagyobb tragédiájának középpontjában voltak. Nem választás kérdése, nemcsak azért, mert én nem osztom ezt a véleményt, hanem mert a világ és Európa számára is kötelesség. Együtt kell haladnunk, kéz a kézben. Mélységes meggyőződésem, hogy ez olyan felelősség, Poignant úr, amely messze túlmutat Merkel asszony személyén, vagy az én személyemen, vagy korábban Schröder úron vagy Chirac úron: történelmi realitás. Nem válhatunk külön, pontosan a múlt századi történelmünk miatt.

Ugyanakkor azonban, anélkül hogy bárkit meg akarnék sérteni, meg kell mondanom, hogy a francia–német tengely nem lehet ugyanolyan nagyságrendű a 27 országból álló Európában, mint a hat országból álló Európában. Amikor Európa hat, kilenc, esetleg tizenkét országot számlált, elég volt, ha Németország és Franciaország megállapodásra jutott, és az összes többi követte.

Ez így működött korábban, de Európa most már nem így néz ki, és ezért hívtam fel a francia–német tengely újragondolására, kétoldalú alapon. Erre szükségünk van, de a francia–német tengelyt nem kezelhetjük ugyanúgy, mintha még mindig csak tizenketten lennénk. Emlékszem, amikor Németország és Franciaország megállapodásra jutott – ez nem az én időmben történt – a Bizottság elnökjelöltjéről, a másik volt az, aki távozott, mivel ez arrogancia benyomását keltette. Ennek eredményeként a Franciaország és Németország közötti barátság nélkülözhetetlen, de ez nem zár ki más megállapodásokat vagy más barátságot. Ez volt az első dolog, amit el akartam mondani, mert néha az a benyomásom, hogy egyesek 30 évvel ezelőtti szemüvegen keresztül szemlélik Európát, holott inkább ahhoz viszonyítva kellene néznünk, hogy milyen lesz 30 év múlva.

A második dolog az, hogy Merkel asszony határozottan védi Németország érdekeit. Ha ő nem védené, ki tenné meg helyette? Bizonyosan nem bírálhatjuk ezért. Jó érzékkel tette, határozottan tette és elszántan tette. Én is védem a hazám érdekeit, vagy talán nem ezért választottak meg?

Néha aztán előfordul, hogy nem értünk egyet teljesen. Mi ezzel a gond? Ez tökéletesen normális dolog. Netán a demokrácia vagy a kompromisszum érzése lehetetlen akkor, ha Németországról van szó, vagy ha Franciaországról van szó? Valóban kellett engedményeket tennem Merkel asszonynak; és igen, neki is kellett engedményeket tennie nekem. Mi a baj ezzel? Ez Németország javát szolgálta. Csak azért, mert pont Németország, vagy mert pont Franciaország, már nem lenne szabad vitatkoznunk semmin, nem lenne szabad megbeszélnünk semmit? Német barátaink nem voltak túl lelkesek a Mediterrán Unió gondolatától. Voltak félreértések. Ezeket a félreértéseket sikerült rendeznem azáltal, hogy megbeszéltük őket. Hol itt a probléma?

Mindenesetre nem áll szándékomban indoklással szolgálni minden olyan esetben, amikor Merkel asszony és én egyetértünk egymással, támogatjuk egymást vagy segítünk egymásnak. Egy dologról azonban nem feledkezem meg, mégpedig arról, hogy Németország szövetségi állam, Franciaország viszont sokkal inkább centralizált, a decentralizáció ellenére. A döntéshozatal ritmusa, az ehhez szükséges idő nem ugyanolyan. Ennek semmi köze Merkel asszony képességeihez vagy az én hibáimhoz; a két állam felépítéséről van szó, ami nem egyforma. Németországnak ráadásul koalíciós kormánya van. Nem vagyok benne biztos, hogy Merkel asszony spontán módon választotta a szocialistákat a kormányába. Azért én voltam a felelős, hogy szocialistákat választottam a kormányomba. Ez a második különbség, ami egyben a döntések meghozatalához szükséges időt is megmagyarázza.

Afelől azonban megnyugodhatnak, hogy Németországot semmi esetre nem éri támadás. Németország a legnagyobb gazdaság Európában. Szükségünk van Németországra, Németországnak pedig szüksége van Európára. Mondjuk ki azonban azt is, hogy Franciaországnak és Németországnak semmivel nincs több joga, mint a többieknek; több a felelősségünk, és ezeket is együtt kell viselnünk. Ne aggódjanak, ezzel teljesen tisztában vagyok.

De Sarnez asszony, Önnek igaza van, még mindig sok a tennivaló. Nem fogok visszatérni azokra a megjegyzésekre, amelyeket az elnökségről tett. Még sok a tennivalónk. Ön beszélt egy európai szabályozó szükségességéről, és ebben teljes mértékben igaza van. Mondjuk ki a dolgokat egyenesen. Ezt egyelőre azért nem sikerült elérnünk, mert a kisebb országok egy része úgy gondolja, hogy ha nemzeti szabályozó nélkül kellene működniük, ez problémákat jelentene a nemzeti szuverenitásuk szempontjából. Ezt figyelembe kell vennünk, de véleményem szerint legalábbis egy európai szabályozói kollégiummal rendelkeznünk kell.

Másodszor, kell nekünk európai államügyész? Egy nagyon érdekes vita, amely más kérdéseket is érint, és bizonyosan jobb együttműködést hozna.

A nagy projekteket illetően rajtam a sor, hogy arra kérjem Önt, ne bánjon velünk túl szigorúan, mert a Bizottság elnöke felszabadított 5 milliárd eurót. Meglehetős harc volt, De Sarnez asszony, mert nem mindegyik ország értett egyet ebben, csak a nagyobb projektek finanszírozásában, és őszintén meg kell mondanom, hogy a Bizottság nagyon sokkal ambiciózusabb volt, mint némelyik tagállam. Egyszerűen fogalmazva, ahhoz, hogy a Bizottság fel tudjon használni ötmilliárdot a nagyobb projektekhez, minden tagállamnak engedélyt kellett adnia. Ezt megkaptuk, és most legalább megvan ez az ötmilliárd.

Végezetül, ami a fejlődő országok segélyezését illeti, attól tartok, nem osztom az álláspontját. Barroso úrral arra használtuk az 1 milliárd eurót, amelyet néhány tagállam ismét csak nem akart, és a hokkaidói csúcstalálkozón meg kellett győznöm az európai partnereimet, hogy adjanak engedélyt Barroso úrnak, hogy az el nem költött pénzt a millenniumi fejlesztési célokra használhassuk, tehát ebbe 1 milliárd eurót tettünk bele.

A dohai csúcstalálkozón megdöbbenve tapasztaltam, De Sarnez asszony, hogy a nyugati államfők közül egyedül én vagyok jelen az asztalnál. A G20 összes állam-, illetve kormányfője közül mindössze ketten voltunk ott: a dél-afrikai elnök és az Európai Tanács elnöke, valamint Barroso úr. A többiek nem voltak ott. Képzelje csak el, miket mondtak volna rólam, ha én se veszem a fáradságot, hogy odamenjek! Ott voltunk, mert a válságot nem szabad kifogásul használni arra, hogy éppen a legszegényebb országok legyenek azok, akiknek a legtöbbet kell fizetniük a válságért, amelyért semmilyen módon nem felelősek. Úgy gondolom, ez megint olyan pont lehet, amiben nem értünk egyet.

Hudghton úr, a sokféleség és az egység ügyében nyugodt lehet, a sokféleség szempontjából nincs szükség előrehaladásra! Őszintén megmondom, ha most választanom kellene, hogy melyik projektbe fektetem az energiáimat, biztosan az egységet választanám, mert úgy veszem észre, a Tanácsban az asztal körül senki nem felejti el, hogy honnan jött. Azt már egy kicsit nehezebb megmondani, hogy hová tart. Van egy nagy francia etnológus, Lévi-Strauss, aki tett egy határozott kijelentést erről, egészen elképesztő volt, amikor ő maga mondta, hogy „az identitás nem betegség”. Az identitás Európában nem betegség, úgyhogy a fölös energiáinkat tényleg inkább az egységre érdemes fordítani.

Crowley úr, köszönöm a támogatását az Európai Tanácsnál. Képviselőcsoportja képviseletében nagy örömmel fogadtam Önt az Élysée-palotában, és meg kell mondanom, nagyra értékelem a bátorságát és az őszinteségét, amelyről mindig tanúbizonyságot tesz.

De Brún asszony: igen, az íreket be kell biztosítanunk és meg kell győznünk. Ön azt mondta nekem, hogy nem mentünk elég messzire. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ennél messzebb nem mehetünk, mert különben más országokban azonnal összekuszálódnának a dolgok. Ha az ír probléma megoldása érdekében újra vitát indítunk a ratifikációról más országokban, különösen az Egyesült Királyságban, lehetetlen helyzetbe hozzuk magunkat, és a legnehezebb kompromisszum az ír miniszterelnök és a brit miniszterelnök között pénteken nagyon kora reggel az Európai Tanácsban zajló megbeszélés volt, ahol próbáltak megegyezésre jutni. Brown úr – meg tudom érteni – az Egyesült Királyságban nem akarta újra megnyitni a vitát a ratifikációról, hiszen mindenki tudja, hogy ez roppant fájdalmas volt. Ezért azt gondolom, nem mehetünk tovább. De őszintén szólva így is elég messzire megyünk azzal az első csatlakozási szerződéshez két éven belül beígért jegyzőkönyvvel.

Wojciechowski úr, segíteni fogjuk a cseh elnökséget. Önnek efelől semmi kétsége ne legyen. Mit mondott nekem Kaczynski úr? Sajnálom, hogy ezt kell mondanom Önnek, mert legutóbb, amikor mondott nekem valamit, nem tartotta magát hozzá. Az Európai Tanács ülésén azt mondta, hogy nem állít akadályt a Lisszaboni Szerződés ratifikálásának útjába, ha az írek igennel szavaznak. Pusztán csak emlékeztettem egy dologra – és ezt anélkül tettem, hogy beszálltam volna a vitába Tusk úrral, a miniszterelnökkel –, arra, hogy az én irodámban volt, hajnali három órakor 2007. júliusban, a német elnökség alatt, Zapatero úrral, Tony Blairrel és Juncker úrral, hogy elnyertük a lengyel elnök aláírását a későbbi Lisszaboni Szerződésre, miközben ő az ikertestvérével, az akkori miniszterelnökkel tárgyalt Varsóban.

Tisztelem a lengyel elnököt, de azt kell mondanom, meglepett, hogy valaki képes aláírni egy szerződést Brüsszelben, majd utána megtagadni ugyanennek a szerződésnek az aláírását Varsóban. De tényleg! Én pusztán azt mondom, hogy amikor valaki egy állam nevében ír alá, azzal ígéretet tesz! Ezt nyilván megértik. Erről nem mondok többet, mindazonáltal nekem ezt mondták. A Lisszaboni Szerződésről a miniszterelnök, Tusk úr nem tárgyalt, a lengyel elnök, Kaczynski úr és az ikertestvére, az akkori miniszterelnök tárgyalt róla. Tessék, ennyi történt. A végén nem lett teljesen ratifikálva, mert egy aláírás hiányzott, de a Parlament ratifikálta. Erről ennyit.

Azzal, hogy ezt elmondom, még nem avatkozom be a belpolitikába, csak őszinte vagyok, és őszintének is kell lennem, tekintettel a rám ruházott felelősségekre, pontosan azt kell mondanom, hogy mi történt, kivel tárgyaltunk és mikor. Másképpen nem lehet fenntartani a bizalmat. Ez nem jobboldaliság vagy baloldaliság kérdése, nem keleti országok vagy nyugati országok kérdése, egyszerűen csak az ígéretek betartásáról szól. Ha az ember nem tiszteli a saját szavát, akkor nem lesz jogállamiság, nem lesz Európa. Ez ilyen egyszerű.

(Taps)

Chruszcz úr, Ön tudja, hogy őszintén szólva minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy Lengyelországnak módot találjunk a kompromisszumra. Az Európai Tanács 2007. júliusi ülésén, a német elnökség idején, nem voltunk messze a katasztrófától, amikor bizonyos tagállamok azt mondták, hogy Lengyelország nélkül kellene folytatnunk. Csak az utolsó percben tudtunk kompromisszumot találni a Lisszaboni Szerződésről. Ez az igazság. Senki nem akarta kihagyni Lengyelországot. Lengyelországnak 38 millió lakosa van, ezzel a népességet tekintve Európa hat legnagyobb országa közé tartozik. Szükségünk van Önökre. A kompromisszum keretében Gdańskban jártam, hogy tárgyaljak Lengyelországgal és nyolc másik tagállammal. Megértjük Lengyelország problémáit. Támogatni fogjuk Lengyelországot, de Lengyelországnak is meg kell értenie, hogy a legnagyobb európai országok egyikeként a jogai mellett kötelességei is vannak.

Végső soron a jog párja a kötelesség, és rossz szolgálatot tennénk nekik azzal, ha azt mondanánk, hogy mivel még a többieknél rövidebb ideje tagjai az Európai Uniónak, a kötelességük is kevesebb. Lengyelország fontos európai ország. Nem szabad hibáztatnia minket amiatt, hogy így bánunk vele, azaz hogy egy kicsit többet kérünk tőle, pontosan azért, mert Lengyelország fontos ország. Én pontosan ezt akartam tenni, és remélem, a lengyelek megértik.

Nassauer úr, köszönöm szépen a támogatását, mint nagyon tapasztalt parlamenti képviselőét, aki a német parlament képviselőjeként is rutint szerzett. Nem ért váratlanul az ipar melletti általános, illetve a német ipar melletti konkrét kiállása, mivel túl gyakran látom – ezt most Schulz úrnak, valamint Daul úrnak mondom –, szóval túl gyakran látom a pénzügyi válság pusztító hatásait azokban az országokban, amelyek nem védték elég erősen az iparukat. Úgy gondolom, ez fontosabb, mint a köztünk lévő választóvonalak, mivel nem akarjuk, hogy Európából ipari sivatag váljon. Az ipari sivatag több millió munkanélkülit jelent, mivel ha veszni hagyjuk az ipari munkahelyeket, akkor a következő körben a szolgáltatási szektor munkahelyei fognak megszűnni. Téves hozzáállás megvédeni a szolgáltatásokat, de az ipari munkahelyeket nem.

Mi ezt úgy gondoltuk, hogy az ipar védelme azt jelenti, hogy rákényszerítjük a modernizálásra, mert az európaiak a továbbiakban már nem fogják elfogadni azokat az iparágakat, amelyek szennyezik a környezetet. Ezt az egyensúlyt próbáltuk megtalálni. Nehéz volt és fájdalmas, mert Németország nagy ipari ország, és ez egy nagy ipari országot óhatatlanul nagyobb mértékben érint, mint egy olyan országot, amelyiknek már nincs semmilyen ipara. Az Önök országa szomszédos Lengyelországgal. Ha olyan rendelkezéseket hozunk, hogy Lengyelország számára eltérési lehetőséget hagyjunk a 2013–2020 közötti időszakra, nem tudtuk volna elkerülni az új németországi erőművek kérdésének felvetését, hogy elkerüljük a verseny torzulását a két ország között, amelyek ilyen közel vannak egymáshoz. Itt ismét azt gondolom, ez volt a tisztességes megoldás.

Rasmussen úr, ne aggódjon túlzottan az eredmények miatt. Önnek teljes mértékben igaza van. Mindazonáltal ne feledkezzen meg a szociális stabilizátorokról, mert amerikai barátainknak igazán jó érzéke van a kommunikációhoz, a fantasztikus számok bejelentéséhez. Ezek pillanatnyilag csak nyilatkozatok. Emlékszem az I. Paulson-tervre. Mindnyájan meg voltunk döbbenve: a pénzügyminiszter egyszeriben 700 milliárdról beszélt! Mindenki azon gondolkozott, hogy ezt Európa is képes lesz-e megtenni. Utána pedig mit láttunk? Három nappal később a Kongresszus nem fogadta el, úgyhogy az amerikaiak ugyanott voltak, ahonnan elindultak.

Mit láttunk ezután? Végül az összeg nem az volt, amit előre beharangoztak. Az Egyesült Államok társadalmi rendszere semmiben nem hasonlít az európai társadalmi rendszerre, akármelyik országunkat is nézzük. A szociális stabilizátorokat hozzá kell adni a helyreállításra szánt pénzhez, azaz az összes ellátáshoz, amit azért teszünk, hogy megvédjük ezeket az infláció alakulásától, ahogyan minden mást is, amit a kalapba teszünk. De az Isten szerelmére, legalább mi higgyünk abban a tervben, amit végrehajtunk! Lehet, hogy a válság olyan súlyos lesz, hogy valami mást is kell majd tennünk. De akkor mindegy is! Amit eddig elértünk, több a semminél. Mondhatják, hogy az Egyesült Királyság és Spanyolország többet tett. De Spanyolországnak volt költségvetési tartaléka, és soha nem látott mértékű ingatlanválsággal néz szembe. Zapatero úr rendkívül jól reagált, de aligha irigyelhetjük azt a helyzetet, amelyben a spanyol gazdaság most van.

Ami az Egyesült Királyságot és a bankokat illeti, az emberek sokszor mondják nekem: „Brown úr sokkal többet tett, mint Ön”. Igen, de az a különbség, hogy mivel az angol bankok teljesen össze voltak kapcsolva az amerikai rendszerrel, fennállt a csőd veszélye, amit mi a többi tagállamban nem tapasztaltunk ugyanilyen mértékben – ez vita tárgya is volt a Bizottság és köztünk. Kell, hogy annyira bölcsek legyünk, hogy várunk egy kicsit, hogy lássuk, hogyan alakul a különböző tervek végrehajtása. Én továbbra is optimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy Európa képes együtt dolgozni.

Végezetül egy utolsó gondolat; Ön azt mondta, hogy folytassam, Rasmussen úr. Hogy folytassam, ahogy eddig! Nos, erről biztosíthatom Önt. Nincs semmilyen kockázat.

(Taps)

ELNÖKÖL: VIDAL-QUADRAS ÚR
alelnök

  Silvana Koch-Mehrin (ALDE). – (DE) Elnök úr, Le Maire úr, Borloo úr, az elmúlt hónapokban az EU roppant értékesnek bizonyult. Ez az Önök érdeme, a francia elnökség érdeme.

Szerettem volna személyesen megköszönni Sarkozy elnök úrnak, hogy megtette azt a kellemetlen lépést, és világosan megmondta a német kancellárnak, mit gondol a német kormány letargiájáról. Más európai országok igyekeznek mindent megtenni a válság megelőzésére, Németország viszont csak vár, amíg a válság el nem hatalmasodik rajtunk, vagy éppen a következő választásokig a Bundestagban. Németország a legnagyobb gazdaság az EU-ban, ezért jó, hogy az uniós partnerek figyelmeztették a német kormányt a felelősségére. Sarkozy elnök úr épp az imént ismételte meg ezt a figyelmeztetést.

Ha az EU nem létezett volna, fel kellett volna találnunk, legkésőbb a pénzügyi válság következtében. Az egyedül intézkedő uniós országok közül egy sem lett volna, illetve egy sincs olyan helyzetben, hogy leküzdje a válságot. Az euro szintén fontos stabilizáló erő. Ismét kiderült, milyen fontos a közös piac Európa prosperitása és stabilitása szempontjából. A pénzügyi válságot azonban nem szabad ürügyként használnunk arra, hogy kockára tegyük a közösen elért eredményeket. Ezért az Európai Központi Bank függetlensége nem lehet vita tárgya. Nem szabad megengednünk a protekcionizmus visszatérését. Az izolacionista politika felélesztése vagy a tagállamok közötti szubvenciós verseny szintén katasztrofális következményekkel járna a polgárainkra nézve.

Emellett a versenyre és az állami támogatásra vonatkozó uniós szabályozást semmi esetre sem szabad felvizezni. Ugyanez igaz a stabilitási paktumra is a maastrichti kritériumokkal. Meg kell őriznünk ezeket a vívmányokat. Az EU részéről azonban közös, összehangolt, határozott intézkedésre van szükség, hogy ne történhessen meg a legrosszabb. Ez egy lehetőség Európa számára, és Sarkozy elnök ezt ki is használta. Megmutatta polgárainknak, mire képes Európa, és emberi arcot adott Európának. Szeretnék hálás köszönetet mondani ezért.

  Adam Bielan (UEN). – (PL) Elnök úr, a francia elnökségnek nem volt könnyű dolga. Éppen arra az időszakra esett, amikor a világot, benne az Európai Unióval, drámai pénzügyi válság rázta meg. Szerencse, hogy bizonyos európai politikusokkal ellentétben Sarkozy elnök nem hitte azt, hogy mi sértetlenül megúszhatjuk a válságot. Nagyon gyorsan cselekedett, amiért ezúton szeretném kifejezni legőszintébb köszönetemet.

Az elmúlt hat hónapban egy másik válság is fellépett, amikor Oroszország megszállta Grúziát, keleti szomszédaink egyikét. Bár általában véve kedvező véleménnyel vagyok Sarkozy elnökről, azt kell mondanom, hogy erre a kihívásra nem reagált megfelelően. Az első hibát akkor követte el, amikor Szaakasvili elnököt arra kényszerítette, hogy aláírjon egy rossz megállapodást Oroszországgal. A megállapodás azért volt rossz, mert nem biztosított Grúzia számára egy alapvető garanciát, mégpedig a területi integritást. Sarkozy úr akkor nem volt hajlandó meghallgatni azokat a kollégákat, akiknek a vasfüggöny mögött szerzett, több évtizedes tapasztalatait éppen ma méltatta. Biztos, hogy nem hallgatta meg őket, mert ha megfogadta volna a tanácsukat, megtudhatta volna, hogy a tapasztalataik szerint az oroszok minden ilyen engedményt a gyengeség jelének tekintenek. Pontosan ez is történt. Az oroszok nem tesznek eleget még az említett rossz megállapodásnak sem. Néhány nappal ezelőtt Lengyelország elnökére grúz területen rálőttek, és az oroszok elfoglalták Perevi grúz falut. Ennek ellenére Sarkozy elnök töretlenül folytatta az Oroszországot engesztelő politikáját, újból megnyitva a tárgyalásokat egy új partnerségi és együttműködési megállapodásról.

Sarkozy elnök hivatali ideje az Európai Unió vezetőjeként két hét múlva véget ér. Az európai politikai színtérről azonban nem fog eltűnni, hanem továbbra is fontos szerepet fog betölteni. Ezért sok sikert kívánok neki a jövőre nézve, és bízom benne, hogy tanulni fog a múlt hibáiból.

  Kathy Sinnott (IND/DEM). - Elnök úr, szeretném megragadni a lehetőséget, hogy adjak néhány baráti jó tanácsot, mert az ír szavazók közül sokan kezdik elveszteni a türelmüket a Szerződésről szóló vitától. Egy két héttel ezelőtti közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a szavazók túlnyomó része nem akar második népszavazást. Ők már egyszer eldöntötték, és semmi értelmét nem látják annak, hogy a globális gazdasági leépülés kellős közepén folytatódjon a vita. El vannak foglalva a munkanélküliséggel és a költségvetési megszorításokkal, amelyek a legkiszolgáltatottabbakat sújtják. Úgy érzik, egyedül maradtak ezekkel a problémákkal, mivel a vezetőik a lisszaboni fantomot kergetik.

Ez különösen azért bosszantó, mert nem foglalkoztak azokkal a kérdésekkel, amelyek a „nem” szavazatot előidézték, kezdve a demokrácia hiányával magában a Szerződésben; inkább csak megmondták nekünk, hogy a Szerződés változatlan marad, és amit felkínálnak, az csak kozmetikázás.

Szigetország vagyunk, halállományunk és halászati iparunk mégis eltűnőben van. Az életpártiakat továbbra is aggasztja az embriók elpusztítása az EU által finanszírozott kutatásokban. A szavazók a munkahelyük, a gazdaságuk, a családjuk és az alkotmányuk védelmében szavaztak nemmel.

Ön Európa egyesítéséről beszél, én viszont azt mondom Önnek, hogy a demokráciának kellene egyesítenie bennünket, de Lisszabon az, ami szétválaszt.

  Peter Baco (NI). – (SK) Örömmel láttam, hogy az Európai Uniónak a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjára irányuló javaslatai az élelmezésbiztonságot is kiemelt ügyként tartalmazzák. A Tanács következtetései azonban már nem hangsúlyozták ezt a prioritást.

Szeretném ezért felhívni a figyelmüket a mezőgazdasági termelők romló pénzügyi helyzetének egyre inkább látható bizonyítékaira. Az Európai Unión belül ez főként az új tagállamokat érinti; de érinti Dél-Amerikát és a világ más részeit is. A gazdáknak fizetett felvásárlói árak éves visszaesése akár az 50%-ot is elérhette, miközben a műtrágyaköltségek kétszeresére emelkedtek és a hitelek is megdrágultak, ami fokozatosan csökkenő betakarításokat eredményezett.

Tekintettel az élelmiszerkészletek kritikusan alacsony szintjére, az élelmezési válság valós veszélyt jelent, amelynek előre nem látható következményei lehetnek. Az élelmezési válság megelőzését prioritásnak kell tekinteni. Növelnünk kell a készleteket, és ennek érdekében fel kell lendítenünk a termelést, ami viszont megfelelő refinanszírozást fog igényelni. Ezért arra hívom fel a Tanácsot, hogy tegye első számú prioritássá a betakarítások és az élelmiszerkészletek refinanszírozását.

  Jacek Saryusz-Wolski (PPE-DE). – (FR) Elnök úr, fontos elnökség volt ez, nem azért, mint Sarkozy elnök úr mondta, mert vannak nagy országok és kis országok, hanem mert Sarkozy elnök úr személy szerint képes volt megfelelni a kihívásoknak.

A francia elnökségnek nem volt könnyű időszaka; könnyűnek távolról sem lehetne nevezni. Kijutott neki a grúziai válságból, a pénzügyi válságból és más megoldandó problémákból, ideértve a Lisszaboni Szerződést. Mindezek választ és intézkedést tettek szükségessé, márpedig minden vezetés számára ez a legnehezebb dolog. Ez a vezetés igen magabiztos volt. A francia elnökség megmutatta, hogy képes az ilyen fajta cselekvésre, ami dicsőségére válik, és előnyös az Európai Unió számára.

Grúzia és a gazdasági válság mellett három további pontot fogok felvetni: a szomszédságpolitikát, a klímapolitikát, valamint a biztonsági és védelmi politikát. A szomszédságpolitika erőteljes lendületet kapott, mind a földközi-tengeri vonatkozásaiban, a Mediterrán Unióval, mind a keleti vonatkozásában, a keleti partnerséggel, amely éppúgy figyelemre méltó, mint a déli dimenzió.

Ideje volt továbblépni a szomszédságpolitikáról szóló tárgyalások szakaszából a lendületes cselekvés fázisába. Az említett országok polgárai felé egyértelműen jeleznünk kellett, hogy támogatjuk reformtörekvéseiket és a jobb élettel kapcsolatos ambícióikat. A béke, a stabilitás és a helyes kormányzás megszilárdítása alapvető fontosságú a határainkhoz közel lévő régiókban. Voltaképpen akár azt is mondhatnám, hogy ez az integrációs projektünk nélkülözhetetlen eleme.

Az éghajlatváltozás és az energia kapcsán csak szeretném megköszönni a francia elnökség empátiáját és megértő hozzáállását az új tagállamok érzékenységeivel szemben.

Az elnökség és a Tanács által kezelt harmadik tárgykör a biztonsági és védelmi politika megerősítése volt, különösen a polgári és katonai képességek jelentős fejlesztése révén; ehhez a területhez is szeretnék gratulálni.

Összefoglalva, ahhoz, hogy tudjuk, mit hogyan csináljunk, fel kell szerelkeznünk az erőforrásokkal. Az elnökségben és a csúcstalálkozóban ez jelenti a kihívást. Akár a klíma- és energiaügyi csomagon, akár a gazdasági fellendülésen vagy a biztonságpolitikán dolgozunk, mindnyájunknak koordináltan kell foglalkoznunk ezekkel az erőfeszítésekkel, és a „mindnyájunk” itt az intézményeket és a polgárokat egyaránt jelenti.

  Hannes Swoboda (PSE). – (DE) Elnök úr, mindenekelőtt szeretném őszintén megköszönni Borloo miniszter úrnak az éghajlat-változási csomaghoz való elkötelezett hozzáállását, mivel ez tényleg nagyon jó megoldás, amelyet a végsőkig meg tudunk védeni.

Én azonban a külügyekről szeretnék beszélni, és ennek keretében az új európai ügyekért felelős miniszterhez is fordulok. A Tanács elfogadta a keleti partnerség alapjait. Sarkozy elnök úr már elmondta, hogy amennyiben sikeresek akarunk lenni a fekete-tengeri régióban, nyilvánvaló, hogy Oroszországot is be kell vennünk. Természetesen itt egy olyan Oroszországra kell gondolni, amely tiszteletben tartja az ottani országok területi integritását és függetlenségét, és kész közreműködni a fekete-tengeri régió problémáinak megoldásában.

Bizonyosan szükségünk van Törökországra is. Igazán meglepett, hogy Törökország egyáltalán nem került szóba! Ebben a helyzetben és ebben a régióban hogyan is remélhetjük, hogy bármit meg tudunk oldani Törökország nélkül? A közelmúltban egy küldöttséget vezettem a Parlamentből Törökországba. Rocard úr, aki a küldöttség egyik tagja volt, többször is megkérdezte: „És milyennek találják a francia elnökséget? Tárgyilagosan viselkedik?” Erre a kérdésre mindig igenlő válasz érkezett, azaz hogy a francia elnökség igenis tárgyilagosan viselkedik. Ha Franciaország viselkedése csak ebben a szellemben folytatódna – és most Franciaországról mint az egyik tagállamról beszélek –, a Törökországgal folytatott tárgyalások nagyon hamar befejeződnének, az összes fejezet lezárásával.

Következésképpen, mit csinálunk azzal a Törökországgal, amelyre partnerként szükségünk van ebben a régióban? Nem szeretném Ön helyett eldönteni a választ, miniszter úr, de végig kell gondolnia, hová tartunk innen, mivel ha valamit el akarunk érni ebben a régióban a stabilitás és a válságok rendezése terén, szükségünk van a Törökországgal való együttműködésre, és el kell ismernünk, hogy Törökország Európa számára fontos partner. Ehhez nemcsak a francia elnökségre van szükségünk, de Franciaországra mint országra is.

  Jean-Marie Cavada (ALDE) . – (FR) Elnök úr, amikor a tankok Tbiliszit fenyegették, és a francia elnökség visszavezette Európát a béketeremtő szerepébe, abba a szerepbe, amelyet soha nem lett volna szabad elhagynia, újraolvastam egy magyar szerzőt, Márai Sándort.

Márai azoknak a szerencsétlenségeknek az okait mutatja be, amelyek kétszer pusztították el Magyarországot, fél Európát és végül egész Európát, és alapjaiban rázták meg a világot – mégpedig a nácizmust és a sztálinizmust. A történelem és a vele járó erőszak most visszatért, és ennek természetesen súlyos alapelemei a grúziai válság, a pénzügyi válság és ezek várható társadalmi vagy politikai következményei.

Európa politikai akaratának képesnek kell lennie ezeknek az eseményeknek és ennek az új keletű erőszaknak a kezelésére, és hálásak vagyunk a francia elnökségnek és az összes intézménynek, amiért kompetensen foglalkoztak ezekkel a stabilitásunkat és békénket fenyegető kérdésekkel. A pénzügyi válságot természetesen nem sikerült végleg megoldani, és még nem ért véget. A földközi-tengeri térséggel való kapcsolatok természetesen új intézményi keretet kaptak. Nem tagadhatjuk azonban, hogy történelmi változás történt, amit az éghajlatügy képvisel. Európa tagadhatatlanul vezetővé vált, még ha nem is sikerült minden kielégítően.

Európának egy rendszeres és magas színvonalú politikai ugrásra van szüksége, felülemelkedve a jobboldalon, a baloldalon és a szélsőközépen, hogy le tudja küzdeni a múltban már tapasztalt erőszakkal együtt visszatérő fenyegetéseket.

Azok a népek, akik nem ismerik a történelmüket, arra vannak kárhoztatva, hogy újra átéljék, mondja a filozófus. Ez a válság emlékeztetett bennünket arra, hogy az ember alakítja a történelmet, nem pedig a történelem alakítja az embert.

  Mogens Camre (UEN). – (DA) Miniszter úr, ezen a késői órán mindössze egy pontra fogok szorítkozni. Biztos vagyok benne, hogy tud az Európai Közösségek Bíróságának – vagy inkább az Elsőfokú Bíróságnak – arról a december 4-i döntéséről, amikor harmadszorra megsemmisítette az Iráni Mudzsahedinek Népi Szervezetének (PMOI) felvételét a terroristaszervezetek uniós jegyzékébe. Azt szeretném kérni, hogy erősítse meg, hogy a PMOI már nem szerepel a jegyzékben, az elnökségtől pedig azt kérném, hogy tartsa tiszteletben a Bíróság három döntését, ezáltal hozzájárulva ahhoz, hogy az iráni nép szabadságmozgalmát soha többé ne kelljen terroristaszervezetnek titulálnunk. Ez az iráni nép demokratikus jövőjére vonatkozó európai érdekeket sem szolgálja.

  Margie Sudre (PPE-DE). – (FR) Elnök úr, ez igazán remek francia elnökség volt. Ezzel a konklúzióval csak nagyon kevesen nem értettek egyet. A 27 tagállamnak sikerült felülemelkedni a különbségeiken, és példaértékű döntések egész sorát hozták meg.

Az energiaügyi és éghajlat-változási csomag esetében Európa most teszi meg az első lépést, és meg kell mondanunk, ez az első lépés máris hatalmas. Most már megvannak az eszközei ahhoz, hogy felvállalja környezeti felelősségeit, anélkül azonban, hogy fel kellene áldoznia a gazdaságát. Mostantól akár vezető szerepet is vállalhat ebben az ügyben, és a többi földrészt is magával viheti a fenntartható fejlődés felé vezető úton.

Emellett Írországnak is javasol egy utat, amelynek segítségével ki tud törni az elszigeteltségből. Ír barátaink még egyszer döntenek majd a Lisszaboni Szerződésről, de ezúttal minden kártya a kezükben van, hiszen gyakorlatilag már az összes többi tagállam meghozta a végső döntést.

A jelenlegi válságok megmutatták, hogy az Európai Uniónak a hatékonysághoz most minden eddiginél nagyobb szüksége van arra, hogy a legjobb intézményi eszközökkel rendelkezzen. Az Európai Tanács ütőképes, koordinált gazdaságélénkítési tervet fogadott el, amely a termelésbe való hosszú távú befektetésen alapul, és a támogatásokkal a legsúlyosabban érintett ipari ágazatokat veszi célba.

Sarkozy elnök úr felvetette bizonyos héamértékek csökkentésének kérdését, és én teljesen egyetértek a meglátásaival. Reméljük, hogy a gazdasági és pénzügyminiszterek márciusban elérik azt a megállapodást, amely a múlt hétvégén az állam-, illetve kormányfők számára lehetetlennek tűnt. Az európaiak előtt álló kihívások az EU számára lehetőséget kínálnak arra, hogy megmutassa polgárainak, hogy az eddiginél egységesebb, készségesebb és jobban törekszik a védelmükre.

Hálásak vagyunk a francia elnökségnek, amiért ilyen újfajta dinamizmusra sarkallt bennünket. Sarkozy úrhoz hasonlóan reménykedünk benne, hogy sokáig nem fogjuk viszontlátni a Tanács régebbi üléseit, amelyek hajnali négyig tartottak, mégis alig sikerült valamilyen eredményt elérniük. Az elmúlt hat hónapban Európa helyzetét, hatáskörét és hitelességét tekintve teljesen átalakult. Ezért köszönettel tartozunk a francia elnökségnek, és jól tudjuk, hogy ez olyan szerep, amely nem volt számára teljesen ismeretlen.

  Robert Goebbels (PSE). – (FR) Elnök úr, egy olyan elnöknek, akivel a történelem nem bánt kesztyűs kézzel – ezúttal Mao elnökre gondolok, nem Sarkozy elnök úrra –, a következő szállóigét mondhatjuk: „ameddig zuhansz, addig még nem érted el a szakadék alját”. A világgazdaság még nem érte el a szakadék alját. A pénzügyi válság futamideje meghosszabbodott. Újabb pénzügyi botrány illusztrálja a bankárok hihetetlen felelőtlenségét a spekuláció kapitalizmusával szemben, miközben ugyanezek a bankárok minden erejükkel igyekeznek őrizni dölyfös hajlíthatatlanságukat, amikor a fogyasztók és cégtulajdonosok hitelkérelmeit bírálják el.

Ahogy az Európai Központi Bank csökkenti a kamatokat, a bankok úgy növelik az árrésüket. Azoknak az államoknak, amelyek éppen most mentették meg bankjaikat a tőkeinjekciókkal, kötelezővé kellene tennie a bankok számára, hogy az EKB alapkamatának jelentős csökkentéseit azonnal hárítsák tovább. Ez olyan fellendítő intézkedés lenne, amely a nemzeti költségvetés szempontjából semmibe sem kerül. Az Európai Tanács által elfogadott gazdasági fellendülési terv nem kielégítő. Az Európai Beruházási Banktól származó további kölcsönöktől eltekintve gyakorlatilag nincs pluszpénz.

Az Egyesült Államok nagyobb összegeket fog belepumpálni a gazdaságába. Megteheti persze, mert a világ többi része továbbra is hajlandó hitelt kínálni neki, az amerikai államnál, a vállalkozásoknál és a polgároknál felhalmozódott kolosszális deficit ellenére. Európa nagyon nagy árat fizet azért, hogy nincs igazán egységes makrogazdasági politikája. Az EKB és az euroövezet államainak bátortalansága meggátolja, hogy hatékonyabb gazdaságélénkítő politikát finanszírozzunk a még érintetlen finanszírozási kapacitású Európai Unió által garantált eurokötvények kibocsátása révén.

Elnök úr, köszönöm, ezzel be is fejezem, de Sarkozy elnök úr 72 percig beszélt, míg mi csak 90 másodpercet kapunk, hogy kifejtsük a véleményünket.

  Andrew Duff (ALDE). - Elnök úr, a Szerződésről szóló csomagnak elégnek kellene lennie ahhoz, hogy az íreket rávegye, hogy gondolják meg magukat. Számomra az már sokkal kevésbé egyértelmű, hogy a gazdaságpolitikáról szóló döntések színvonala is ugyanennyire jó. Milyen következtetésekre jutottunk a „durva keynesianizmus” fogalma ügyében, amelyet Steinbrück úr, Martin Schulz párttársa terjesztett?

Gyanítom, Sarkozy úr a pénzügyi válságban szerzett tapasztalatai nyomán szintén keynesiánusként jellemezné magát. Attól tartok, a németországi termelő foglalkoztatás átgondolt élénkítése hiányában nem lehet biztos felépülést remélni a gazdasági recesszióból.

  Guntars Krasts (UEN). – (LV) Köszönöm, elnök úr. Miután a Tanács megállapodott a klímaügyi csomagról, a 2008-as lett a legfontosabb év az éghajlatváltozás megelőzése szempontjából 2001, a kiotói jegyzőkönyv elfogadásának éve óta. A klímacsomag elfogadása egyben átállást jelent egy újfajta gazdasági szemléletre, amelynek szellemében csökkenni fog az Európai Unió importenergiától való függősége és az ellátás bizonytalanságához kapcsolódó gazdasági és politikai kockázat. A most tapasztalt gazdasági nehézségek időszaka olyan pillanat, amikor készek vagyunk gyökerestül kiirtani az eddig táplált elképzeléseinket, amikor a legnyitottabbak vagyunk az újításra. Örülünk, hogy sikerült kompromisszumot elérni azokról az ágazatokról, amelyekben az új feltételekhez való igazodás időbe fog telni. Jogos, hogy plusztámogatást kapnak azok az országok, amelyek az 1990 óta eltelt időszakban több mint 20%-kal csökkentették a CO2-kibocsátásokat. Ami az elnökséget illeti, az Európai Tanács legutóbbi ülésének kimenetelét sikerként lehet értékelni, akárcsak az elnökség aktív szerepvállalását az Oroszország és Grúzia közötti konfliktus rendezésében, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy az Európai Unió Oroszországnak meghagyta a jogot, hogy az égisze alatt megkötött megállapodás teljesítését saját maga értelmezze. Az elnökségnek nem sikerült felülemelkednie az összes régi hibán. Köszönöm.

  Laima Liucija Andrikienė (PPE-DE). - (LT) Szeretnék gratulálni Franciaországnak az elmúlt hat hónapban nyújtott remek elnöki tevékenységéhez. A pénzügyi világválság, az Oroszország és Grúzia közötti konfliktus és az EU–Kína kapcsolatok csak egy részét jelentették a kihívások hosszú sorának. Ezt a hat hónapot ezek jellemezték, és el kell ismernünk, Franciaország hatékonyan, meggyőzően töltötte be az EU elnökének szerepét.

Szeretnék elmondani néhány gondolatot az európai szomszédságpolitikáról, különös tekintettel a keleti partnerségre, amelyet az EU Tanácsa októberben és a múlt héten tárgyalt Brüsszelben. A grúziai események világosan példázzák, hogy az Európai Unió hogyan tud fellépni az események középpontjában, és hogyan képes pozitívan befolyásolni ezek alakulását. Ami a legfontosabb, azt is megmutatja, hogy az Európai Unió képes az egységes fellépésre és a szolidaritásra.

A másik példa Belarusz esete, amely immár sok éve nem tudja kihasználni az európai szomszédságpolitika által kínált lehetőségeket. Szeretném hangsúlyozni, hogy az idén ősszel Belaruszban is változásokat lehetett megfigyelni, ami reményt ad arra, hogy az EU és Belarusz közötti kapcsolatokban minőségi változás következhet be; valódi jószomszédi viszony alakulhat ki.

Az együttműködés lehetőségei nagyon is valóságosak, ha a belarusz vezetés eleget tesz kötelezettségeinek a sajtószabadságot, a szabad választást, az internet szabadságát illetően és más, felénk jelzett kérdésekben.

Sarkozy úr ma azt mondta, idézem: „Megpróbáltam megmozdítani Európát, de az elmúlt hat hónapban valójában Európa változtatott meg engem. Toleránsabb és nyitottabb lettem” (eddig az idézet). Hölgyeim és uraim, én úgy látom, hogy Európa sokakat hozzásegít a változáshoz, minket is beleértve, sőt, Belarusz esetében még az ország vezetőjét, Alexander Lukasenkót is. Ez igazán nagyszerű!

  Pervenche Berès (PSE). – (FR) Elnök úr, a kormányzás azt jelenti, hogy előretekintünk. Az ember olykor szeretné átírni a történelmet, és úgy rendezni a cselekmény menetét, hogy a válság a Lehman Brothers 2008. szeptember 15-i bukásával kezdődjön. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy valójában már 2007. augusztusban kigyulladt az összes figyelmeztető jelzés, és az volt az a pillanat, ami miatt a pénzügyi piacok felügyeletének kérdése és a válságkezelés a francia elnökség prioritásai közé került.

Sajnálatos módon meg kellett várnunk a Lehman Brothers bukását ahhoz, hogy Sarkozy elnök kézbe vegye az ügyet, és elkezdjen egyik csúcstalálkozóról a másikra járni. Ami az előterjesztett javaslatokban és megoldásokban szerepel, az voltaképpen a bankok feltétel nélküli támogatásának terve, a háttérben egy olyan monetáris politikával, amely most próbál alkalmazkodni.

Következésképpen mit látunk? Látunk bankokat, amelyek ahelyett, hogy tennék a dolgukat, azaz finanszíroznák a reálgazdaságot és a befektetést, a haszonkulcsukat igyekeznek visszatornázni. Európának nem erre van szüksége. Európai fellépésre van szükségünk, amely arra irányul, hogy a banki szektort a gazdaság szolgálatába állítsa, és szerintem az elkövetkező időszakban erre nagyon is rá leszünk szorulva. Nem vagyok biztos abban, hogy jelenleg kellően szilárd alapokon állunk a helyzet megoldásához.

  Marian Harkin (ALDE). - Elnök úr, a Lisszabonra adott ír „nem” egy pillanatig sem volt pusztán ír kérdés: európai kérdésként kell kezelni, és ez így is történt.

A politikusok felelősségi körébe a megoldások megkeresése is beletartozik. Az ír kormány meghallgatta az ír nép aggályait, és európai kollégáikkal partnerségben több olyan jogi garanciát fogalmazott meg, amelyek választ adnak az ír polgárok alapvető aggodalmaira.

Az ír kormány a kielégítő következtetések függvényében második népszavazást fog hirdetni, és éppen ez a demokrácia lényege: a politikusok kidolgoznak egy megoldást, majd kérik hozzá a nép beleegyezését.

Szeretnék azonban határozottan figyelmeztetni arra, hogy ezúttal nem szabad ismét alábecsülnünk az itt működő erőket. Nagyon gondosan oda kell figyelnünk azokra, akik megpróbálják befolyásolni az eredményt, és azokra, akik részben finanszírozzák a „nem” kampányt. Meg kell értenünk, hogy a „nem” oldal hívei közül néhányan, akik Európa-pártinak vallják magukat, az EU és az intézmények felbomlását szeretnék elérni. Írország mindig is az európaiságért vívott harc színtere volt. Ez forog kockán most is – nem kevesebb –, így ez a mi részünkről érdemes a teljes körű együttműködésre, mindenfajta kötelezettségvállalásra és erőfeszítésre.

Azoknak, mint Nigel Farage, akik kioktatnak bennünket a demokráciáról, és másoknak, akik szerint, ha Európa népei lehetőséget kapnának a közvetlen szavazásra, szintén nemet mondanának Lisszabonra, azt szeretném mondani: Önök figyelmen kívül hagyják a tényeket és számadatokat. Az öt közvetlen szavazás eredményeinek – négy szólt az Alkotmányról, egy Lisszabonról – összesítése alapján 27 millió uniós polgár mondott igent, 23 millió szavazott nemmel, az EU közvetlenül szavazó polgárainak többsége tehát az igen” mellett szavazott.

Bár Sarkozy úr időközben távozott, befejezésül szeretnék köszönetet mondani neki az energiájáért, az EU melletti elkötelezettségéért és a nehéz problémák megoldására tett erőfeszítéseiért.

  Jana Hybášková (PPE-DE). – (CS) Az Európai Parlament Izraellel fenntartott kapcsolatokért felelős küldöttségének elnöke nevében szeretném megköszönni a francia elnökségnek az Izrael és az Európai Unió közötti kapcsolatok fokozására tett rendkívüli erőfeszítéseket. Az iraki háború egyik eredménye az volt, hogy Izrael felismerte, hogy többé már nem az USA egyedüli szövetségese a Közel-Keleten. Izrael ezért úgy határozott, hogy biztonságpolitikáját diverzifikálja, és szorosabb kapcsolatokat alakít ki Európával.

Ez év június 14-én kellemes meglepetésben volt részünk, amikor a Társulási Tanács számba vette a vitacsoport eredményeit, és jelezte, hogy kész a kapcsolatok magasabb szintre emelésére. Kizárólag a francia elnökségtől függött, hogyan kezeli egy új EU–Izrael cselekvési terv előkészítését, és mindenekelőtt, hogy hogyan éri el a politikai konszenzust a Tanácsban. A földközi-tengeri térségről, Marokkóról és Izraelről szóló tanácsi következtetések megdöbbentőek. Valódi politikai akaratot fejeznek ki az együttműködés, a külügyminiszteri találkozók, a Politikai és Biztonsági Bizottsággal (PBB) való együttműködés, az EBVP (európai biztonsági és védelmi politika) missziókban való esetleges izraeli részvétel és a csúcstalálkozót követő ad hoc politikai konzultációk iránt. A kapcsolatok magasabb szintre emelése lehetőséget adhat Európának arra, hogy nagyobb befolyást érjen el az értékarányos ráfordítás terén és esetleg közvetlenebbül befolyásolhassa a közel-keleti békefolyamatot.

Elnök úr, határozottan hiszem, hogy hamarosan ez a Parlament is meg fogja erősíteni beleegyezését a közösségi programokban való esetleges izraeli részvételhez. A gázai helyzet javításának megkövetelése abszurd, és azt mutatja, hogy nem értettük meg Európa felelősségét és szerepét. Remélem, ezt hamarosan elrendezzük, és méltóságteljes eljárásaink révén támogatjuk mind a Tanácsban kialakult konszenzust, mind a Bizottság kemény munkáját. Remélem, a közös politikai erőfeszítés alapján a cseh elnökségnek sikerül majd megrendeznie egy Európa–Izrael csúcstalálkozót – Európa és Izrael között az első csúcstalálkozót a történelemben, a második világháború óta.

  Libor Rouček (PSE). – (CS) Én is szeretném méltatni a francia elnökség kitűnő munkáját. Az Európai Unió francia vezetéssel közösen, hatékonyan küzdött meg a grúziai válsággal, és összehangolt, határozott módon kezeli a pénzügyi és gazdasági válságból eredő kihívásokat. Sikerült kiegyensúlyozott, jó kompromisszumot kötnie az energia- és klímaügyi csomaghoz tartozó ügyekről, és az ír kormánnyal is együtt tudott dolgozni, hogy megoldást találjanak a Lisszaboni Szerződés írországi ratifikálásának problémájára.

A Lisszaboni Szerződés ügyét azonban még nem nyertük meg. A Cseh Köztársaságnak, amely 14 nap múlva átveszi az Unió elnökségét, még ratifikálnia kell. Topolánek cseh miniszterelnök, akit Sarkozy elnök beszédében bátor embernek nevezett, megszegett egy általános ígéretet, amelyet személyesen Sarkozy elnök felé is megtett, mégpedig hogy Prága ez év végéig ratifikálni fogja a Lisszaboni Szerződést. Prága nem ratifikált, és nagy problémákba is ütközik a ratifikáció. A Polgári Demokratikus Párt parlamenti képviselői és szenátorai, akik az Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) és az Európai Demokraták Képviselőcsoportjának is tagjai, elutasítják a Szerződést. Ez komoly probléma lesz a cseh elnökség számára. Mindazonáltal szeretnék még egyszer köszönetet mondani a francia elnökségnek.

  Werner Langen (PPE-DE). – (DE) Elnök úr, miniszter úr, hölgyeim és uraim, úgy vélem, a francia elnökségről mindenképpen az kell, hogy legyen a konklúziónk, hogy igazán sikeres elnökség volt. Borloo miniszter úr, emlékszem, hogy én magam eleinte nagyon szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy végre lehet-e hajtani egy ilyen ambiciózus programot. Még ha nem is értek egyet mindennel, az eredmények tényleg jók. Franciaország tisztségviselői és miniszterei kitűnő munkát végeztek, és ez nemcsak az elnök személyére vonatkozik, hanem valamennyi érintettre. Igazán dicséretre méltó.

Voltak itt valódi vitáink. Rasmussen úr nekitámadt Angela Merkelnek. Mindnyájan tudjuk, hogy a hagyományos gazdaságélénkítő csomagok kudarcba fulladnak, növelik az állam eladósodottságát és nem járnak hosszú távú hatással. Rasmussen úr itt indította el a választási kampányát, arról azonban megfeledkezett, hogy Steinbrück úr személyében egy szocialista a német pénzügyminiszter. Éppen Steinbrück úr az, aki vehemensen ragaszkodik hozzá, hogy ezúttal ne legyenek újabb gazdaságélénkítő csomagok, mert még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy ténylegesen láthatnánk a válság nagyságrendjét.

Arra viszont nagy szükség van, hogy az országok betartsák a költségvetési fegyelmet, és ragaszkodjanak a Stabilitási és Növekedési Paktum szabta határokhoz. E tekintetben nem értem a francia elnök azon javaslatait, hogy egyszerűen szüntessük meg a Stabilitási és Növekedési Paktumot, hogy látszódjon, hogy aktívan teszünk valamit. Az állam-, illetve kormányfők ezért jól tették, hogy befékeztek, és a francia elnökben túltengő tettrekészséget az európai ügyek irányában távlatilag kezdték szemlélni. Egyik erősségünk, hogy – mivel a válságos időszakok a kormányzati cselekvés időszakai – Európában ilyenkor levesszük a lábunkat a gázpedálról, hogy a kérdéseket megvitatjuk itt az Európai Parlamentben, hogy nem ugrunk ki a startjelzés előtt, és hogy teljesen és minden tekintetben elfogadjuk a tagállamok identitását, történelmét és eltérő politikai berendezkedését. Sikerességünk is ebben áll.

A csomag összességében jó, és a francia elnökségnek szóló köszönetnyilvánítások teljességgel indokoltak. Kérem, miniszter úr, adja át ezeket a köszöneteket az összes intézménynek! Köszönöm szépen.

  Enrique Barón Crespo (PSE). – (ES) Tisztelt elnök úr, a Tanács soros elnöke, a Bizottság alelnöke, hölgyeim és uraim, elismeréssel adózunk a francia elnökség előtt. Sarkozy elnök úr a legjobb francia hagyományt követő európai muskétásnak bizonyult, és a muskétások mottóját is felelevenítette azzal a kijelentésével, hogy a világnak erős Európára van szüksége, és Európa nem lehet erős, ha nem egységes. Hozzátennék még valamit, mégpedig hogy Európa jobban működik a közösségi módszerrel, és úgy hiszem, ezt Sarkozy elnök úr is megértette és átvette.

Elnök úr, én immár 22 éve vagyok az Európai Parlamentben. Most volt az első olyan alkalom, hogy mindhárom intézmény – a Tanács, a Bizottság és a Parlament – elnökétől azt láttam, hogy komolyan figyelmezteti a hivatalba lépő elnökséget. A cseh kormány elhalasztotta a Lisszaboni Szerződés ratifikálását. Ráadásul még valamit hozzá kell tennem: az elnökséget legközelebb 2010-ben fogja olyan ország betölteni, amely tagja az euroövezetnek.

Ahhoz, hogy a francia elnökség vívmányainak jövője is legyen, szerintem nagyon fontos a folyamatosság, ezért számítok a cseh kormány felelősségérzetére e tekintetben.

  Colm Burke (PPE-DE). - Elnök úr, az ír kormány egész sikertörténetet állított össze, részletesen bemutatva az ír választók jogainak védelmére tett hősies erőfeszítéseit az Európai Tanács közelmúltbeli ülésén. Brüsszelben kiállt Írország népének akarata mellett, és jogilag kötelező biztosítékokat nyert valamennyi, Írország számára érzékeny kérdésben.

A lényeg ez: a lisszaboni népszavazás során kifejezett fő aggályok az adózással, a katonai semlegességgel és az abortusszal kapcsolatban nagyrészt a félretájékoztatáson alapultak. Valójában ezeket a kérdéseket vagy nem érinti a Lisszaboni Szerződés, vagy ezekről már most is csatolva vannak az Írország álláspontját védő jegyzőkönyvek. A jelenlegi Lisszaboni Szerződés 35. jegyzőkönyve például védi Írország álláspontját az abortusz kérdésében.

Pártom, a Fine Gael, a közelmúltban több konkrét javaslatot is megfogalmazott, miután az albizottság benyújtotta jelentését az ír „nem”-et vizsgáló elemzéséről. A Fine Gael ezekkel a javaslatokkal az ír „nem” alapvető okait próbálja kezelni. A jogi biztosítékok nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy az írek jövő ősszel igennel szavazzanak. Ehhez szükség van az ír nép érdemi bevonására is, hogy helyreálljon az európai folyamat megértése és támogatása.

A népszavazás után a szavazók körében végzett felmérések azt mutatták, hogy a lakosság nagyon kevéssé érti az Európai Unió szerepét és funkcióit. A részvétel ilyenfajta hiánya nagy kihívás mind magának az Európai Uniónak, mind a nemzeti politikai rendszernek, és ezt az ír kormánynak nem szabad megint alábecsülnie.

A javaslataink között alkotmánymódosítást is javasoltunk, hogy a jövőben a nemzetközi szerződéseket az elfogadásuk idején az ír legfelsőbb bíróság elé lehessen utalni, hogy megállapítsa, mely rendelkezéseket kell az ír nép elé terjeszteni. Egy ilyen mechanizmussal ki lehetne szűrni azokat a kérdéseket, amelyeket Írországban meg kell vitatni, lehetővé válna, hogy az ír választók véleményt nyilvánítsanak, és végső soron Írország összességében ratifikálhatná az ilyen szerződések szellemiségét anélkül, hogy a többi érintett fél szempontjából hátráltatná az előrehaladást.

Egy új alkotmányos hivatal létrehozását is javasoljuk, az Európai Unió Polgári Tisztviselőjének hivatalát. A kinevezett tisztviselő független tanácsadó tisztviselőként működne közre az uniós jogszabályok valamennyi aspektusában, beleértve az ír jogba való átültetést is. Ez a személy felelne a pártatlan tájékoztatásért az európai ügyekre vonatkozó tényekről, olyan esetben is, ha egymással ellentétes érvek merülnek fel.

  Richard Corbett (PSE). - Elnök úr, ami az Európai Tanácsban elért ír megállapodást illeti, azt kell mondanom, hogy ez az ír diplomácia szempontjából óriási siker. Őszintén szólva meg is lepett, hogy a többi tagállam olyan gyorsan engedett a Bizottság létszámának ügyében, visszatérve az „egy ország – egy biztos” elvhez. Tudom, hogy sok tagállamnak fenntartásai voltak ezzel kapcsolatban. Az a tény azonban, hogy engedtek ez ügyben, azt mutatja, hogy a többi tagállam hajlandó lépéseket tenni, hogy megoldást mutassanak az ír „nem” kampányban, illetve a „nem” szavazatokban kifejezett aggályokra. Nem tekinthetjük ezt a az ír „nem” szavazatok ignorálására tett kísérletnek. Inkább arra tettünk kísérletet, hogy reagáljunk a „nem” szavazatokra, hogy ésszerű engedményeket tegyünk, és megpróbáljunk olyan megoldást találni, amely mind a 27 ország számára elfogadható.

Ebben az Unióban, amikor a széthúzás ilyen méreteket ölt, igyekszünk áthidalni a szakadékot. A többi tagállam megmutatta, hogy hajlandó lépéseket tenni az ír aggodalmak megnyugtatása érdekében. Nagyon remélem, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy kedvező eredményt érjünk el a jövő évben tartandó új népszavazáson, amikor az ír népen múlik, hogy mit választanak.

  Mario Mauro (PPE-DE). – (IT) Elnök úr, hölgyeim és uraim, én is szeretnék gratulálni a francia elnökségnek, illetve annak a néhány túlélőnek a Tanácsból a hosszúra nyúlt vitánk után, valamint a biztosunknak, aki nagyobb állóképességről tett tanúbizonyságot.

Meg kell mondanom, ebben a hat hónapban ízelítőt kaptunk az alapító atyák korszakából. A mély meggyőződések megmutatták, hogy ami összetart bennünket, fontosabb annál, ami szétválaszt. Úgy gondolom, fontos leckét kaptunk a francia elnökségtől, amely egyúttal nagyon ígéretes távlatokat nyitott meg: segített megérteni, hogy az európai szélsőségesség nem visz előre. Az pedig, amilyen kiegyensúlyozottan a klímacsomagot kezelte, valójában azt mutatja nekünk, hogy az integráció nem önmagában vett cél, hanem egy olyan jövőkép, amely mindnyájunkat vissza tud vezetni közös céljainkhoz.

Jelen esetben pusztán annyit szeretnék megjegyezni, hogy amennyiben ezek az elvek ennyire fontosak, akkor érdemes leckét vennünk bátorságból, és azt gondosan végig is vinni. A gazdasági és pénzügyi válság tárgyában különösen érdemes bátrabbnak lennünk, ezért az eddig elfogadott intézkedéseket határozottabb kezdeményezésekkel kellene kiegészíteni, például az eurokötvények elfogadásával; úgy vélem, a francia elnökség által felvázolt perspektívát így tudnánk a legjobban eljuttatni természetes lezárásáig.

  Proinsias De Rossa (PSE). - Elnök úr, üdvözlöm az Európai Tanács által a Lisszaboni Szerződésről meghozott határozatokat. Nem meglepő módon a „nem” kampány eurofób hívei tovább mondják az ócska, elhasznált érveket, amelyeket itt ma de Brún asszony, Sinnott asszony és Farage úr beszédében fedezhettünk fel.

Minden tagállam számára biztosítva lett a biztosjelölés joga; tárgyalások folytak az egyéb aggályok kezelésére szolgáló garanciákról, amelyek tartalmát és jellegét még egyeztetni kell. A Laval és egyéb ítéletekből eredő munkavállalói jogi kérdésekkel átfogóan kell foglalkozni. Az Európai Bíróság ezen ítéletei azonban a munkavállalók kiküldetéséről szóló irányelven alapulnak, nem a Lisszaboni Szerződésen; ez az az irányelv, amelyet nemcsak módosítani kell, de a tagállamoknak átfogóan végre is kell hajtaniuk.

A garanciáknak tartalmi szempontból meg kell felelniük az ír és az európai polgárok nagy többségének. Ezeket nem szabad arra használni, hogy Írországban vagy Európában befagyasszák a társadalmi előrehaladást, vagy bármelyikünktől is megtagadják az alapjogi chartából származó előnyöket. Ez a Parlament és Írország minden politikusa felelős azért, hogy részt vegyen e garanciák tartalmának kialakításában, és biztosítsa, hogy a végeredmény ne jelentsen visszalépést.

  Simon Busuttil (PPE-DE). – (MT) Szeretnék gratulálni a francia elnökségnek, különösen a Lisszaboni Szerződés ügyében elért eredményeihez. Itt a biztosok számával kapcsolatos kérdésre gondolok. Szívből üdvözlöm azt a döntést, miszerint minden tagállam egy biztost jelölhet, és hogy ez alapelvként a Szerződésbe is be fog kerülni. Először is, érdemes lenne felidéznünk, hogy a biztosok számának csökkentéséről már a 2000. évben megállapodás született a Nizzai Szerződés keretében, így tehát ez nem tekinthető olyan újdonságnak, amit a Lisszaboni Szerződés elsőként vezetett volna be. Mindazonáltal úgy vélem, hogy ez egy jelentős megállapodás, és üdvözölnünk kell, mert fontos, hogy minden ország képviselve érezhesse magát a Bizottságban. Hogy miért? Először is azért, mert ez összefügg azzal, hogy az embereknek bízniuk kellene a Bizottságban. Másodszor, ez azt tükrözi, hogy minden országnak – akármilyen kicsi vagy nagy – közre kell működnie a Bizottságban. Nem azért, mert a Bizottság tagja hazája érdekeit képviseli, hanem mert a Bizottság tagjának gondoskodnia kell arról, hogy egyik ország se szoruljon a perifériára. Végezetül pedig azért, mert a Bizottság hatékonysága nem annyira a biztosok számától függ, mint inkább a belső szerveződésétől. Véleményem szerint a jelenlegi 27 tagú összetételben a Bizottság hatékony szervezeti rendszernek bizonyult. Ezért úgy gondolom, hogy minden rosszban van valami jó. Bizonyos értelemben az ír lakosságnak köszönhető, hogy most van egy megállapodásunk az „egy tagállam – egy biztos” elvről. Remélem, ezúttal az ír lakosság is támogatását adja ehhez az elvhez.

  Jo Leinen (PSE). – (DE) Elnök úr, jó hír, hogy a második népszavazással folytatódik a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának folyamata, és talán 2009-re megkapjuk ezt a Szerződést, mintegy nyolc év várakozás után. A rossz hír az, hogy ezért nagy árat fizetünk, és az egyik területen szerintem túlontúl is magas ez az ár.

A Bizottság reformját egyelőre kivégezték. A Bizottság megreformálása része volt az intézményi reformcsomagnak. Úgy gondolom, hogy amiről itt most döntés született, pár év múlva még vissza fog jönni, hogy kísértsen minket. Amikor a volt Jugoszlávia hét állama az EU tagja lesz, a volt Jugoszláviának több biztosa lesz, mint az Unió hat nagy tagállamának. Ez felborítja az egyensúlyt. Ezt a kérdést így csak elhalasztani sikerült, megoldani nem.

Úgy érzem, ebben a kérdésben a vezetés is hiányzik. A Tanács elnöksége – éppúgy, mint a Bizottság – elmulasztotta kellő időben kijelölni a határokat. Tisztán láthatjuk, hogy a „nem” tábora nem elégedett; újabb vitatémákat fognak találni..

Most időben meg kell ostromolnunk a nyilvánosságot, hogy a második népszavazást ne hagyjuk a populistákra. Ezt kell most tennünk.

  José Manuel García-Margallo y Marfil (PPE-DE). – (ES) Elnök úr, abban mindnyájan egyetértünk, hogy a jelenlegi válság sokkal súlyosabb és sokkal mélyebb, mint ahogyan előrejelezték. Rendkívüli időket élünk, amelyek kivételes intézkedéseket kívánnak, és a francia elnökség méltó volt a feladathoz.

Most rajtunk áll – alapvetően a Parlamenten és a Bizottságon –, hogy biztosítsuk, hogy mindezek a különleges támogató intézkedések ne okozzanak visszafordíthatatlan járulékos károkat az európai felépítményben.

Az első veszélyeztetett terület a versenypolitika. Háborús időket élünk. Háborús szabályok uralkodnak, de a genfi egyezmény még háborúban is érvényes, és ez természetesen nem engedi meg az állam által újratőkésített bankoknak, hogy ezt a támogatást más bankok felvásárlására használják fel. A miniszter úr fogja tudni, mire céloztam ezzel.

A második terület a Stabilitási és Növekedési Paktum, amely szerintem az európai építmény egyik alapköve. Helyeslem a meghozott adózási intézkedéseket, de nem helyeslem azt az elgondolást, hogy az államkasszát egyfajta malacperselynek tekintjük, amelyet csukott szemmel összetörhetünk, hogy a pénz oda potyogjon belőle, ahová akar. Ez most nem a Marshall-segély, amit az Egyesült Államok, az amerikai nagybácsi fizet. Ez egy gazdasági fellendülési terv, amely után a jövő adófizetői fognak fizetni.

Ezért ne felejtsük el, hogy ami ma adósság, az holnap adó. Nem az lesz a győztes, aki a legtöbbet költ, hanem aki a legésszerűbben költekezik. Azt, hogy hogyan költjük el jól vagy jobban a pénzt, egyedül egy kritérium dönti el: hogy segíti-e a gazdasági válságból való kilábalásunkat és alapvetően a munkahelyteremtést.

Ezért nem tudom osztani Rasmussen úr elgondolását, miszerint azok voltak az osztály legjobb tanulói, akik a leggyorsabban a legtöbbet költötték el.

Végezetül ott van a pénzügyi stabilitás kérdése, amire Sarkozy úr utalt. Egyetértek azzal, hogy reformokra van szükség, felül kell vizsgálni a szabályozási keretet és óriási erőfeszítést kell tennünk annak érdekében, hogy jobb együttműködést érjünk el az európai szabályozók között, amíg nem lesz egy egységes európai gazdasági szabályozónk.

  Gary Titley (PSE). - Elnök úr, Schulz úrhoz hasonlóan az elnökség kezdetén engem is aggasztott, hogy lassan reagál a közelgő pénzügyi válságra. Úgy gondolom, hogy Európa egésze az önelégültség vétkébe esett, azt gondolva, hogy ez nem a mi problémánk, hanem az amerikaiaké.

Amióta azonban a pénzügyi cunami ránk is lesújtott, üdvözlöm a választ, amit adtunk; üdvözlöm a vezetést, amit saját miniszterelnökömtől, Gordon Browntól, illetve Sarkozy elnök úrtól láttunk.

Azt tanulhattuk meg ebből, hogy Európa együtt áll vagy bukik. Ha egyénileg intézkedünk, elvesztünk, és az események ezt igazolták. Olyan helyzetben vagyunk, amilyenben korábban soha nem voltunk, és ezért üdvözlöm a mostani dinamikus vezetést, ellentétben Kirkhope úr pártjával, amelynek tagjai a reflektorfénytől elvakított nyulak módjára azt gondolják, hogy a semmittevés az egyetlen megoldás erre a nagy válságra.

Észrevettem, hogy Sarkozy elnök úr „barátainkról, az amerikaiakról” beszélt. A Nyugat egésze óriási válsággal néz szembe. Ebből csak úgy tudunk kijönni, ha a közös munkát prioritássá emeljük. Ezért muszáj hangsúlyoznunk annak fontosságát, hogy Európa együttműködjön a januárban hivatalba lépő új vezetéssel, hogy egységfrontot alkossunk a nagy kihívásokkal, így például az éghajlatváltozással és a pénzügyi válsággal szemben.

  Elmar Brok (PPE-DE). – (DE) Tisztelt elnök úr, a Bizottság alelnöke, a Tanács soros elnöke, két esemény megmutatta, hogy Európának szerepe és befolyása lehet. Grúziában az európaiak fékezték meg a háborút, a pénzügyi válságban pedig az európaiak kényszerítették rá a világ többi részét – a G8-on és a G20-on keresztül –, hogy fogadják el az intézkedéseket és tárgyaljanak, hogy a jövőben ilyesmi még egyszer ne fordulhasson elő.

De szabad a véletlenre bíznunk, hogy legközelebb is lesz-e egy aktív tanácsi elnökségünk valamelyik nagy tagállam részéről? Ezt azért vetem fel, mert Franciaország és Sarkozy elnök úr kitűnően teljesített. Úgy vélem, szükségünk lenne egy stabilabb intézményi keretre annak érdekében, hogy ez a jövőben működni tudjon. Ezért olyan fontos a Lisszaboni Szerződés ratifikálása, számos okból, és ez volt a harmadik olyan esemény, amely miatt méltatni szeretném a francia elnökséget, mivel az ír parlament által összeállítottak alapján sikerült megállapodást elérnie arról, hogy milyen megoldásokat javasoljunk a biztosok kérdésének és emellett még számos más kérdésnek a tisztázására – vagy nevezzük akárhogy.

Véleményem szerint most Írország felelőssége, hogy erre pozitívan reagáljon. Mint közülünk már sokan elmondták, ezeket a dolgokat, és különösen a biztosok kérdését, sokak számára nem volt könnyű elfogadni. Én azonban hiszek abban, hogy a hatékonyság más módon is megvalósítható.

Egy fontos dologra fel kell hívni a figyelmet ebben az esetben, éspedig arra, hogy a Lisszaboni Szerződés ellenzőinek reakciója azt mutatja, hogy új anyagokat kell összeszedniük most, hogy az első népszavazáskor használt érveiket elvették tőlük. Ebből világosan kitűnik, hogy nem Európa barátai, nem olyanok, akik egy jobb Európát akarnak, hanem az európai integráció elszánt ellenlábasai, és mindig új érveket fognak keresni, hogy segítségükkel elérjék céljukat.

Ez kellő ösztönzést kell, hogy adjon ahhoz, hogy tovább küzdjünk és végigvigyük ezt az ügyet. Biztos vagyok benne, hogy a cseh elnökség – az első olyan alkalom, hogy a Tanács elnökségét az egykori Varsói Szerződés egyik országa tölti be – különösen felelősségteljesen fog belekezdeni ebbe a kérdésbe, és a francia és svéd kollégákkal együttműködésben eljuttatja ezt az ügyet a sikeres befejezésig.

  Adrian Severin (PSE). – (FR) Elnök úr, hölgyeim és uraim, milyen tanulságokat hozott a francia elnökség? Íme három ezek közül.

Az első tanulság, hogy az Európai Uniónak erős elnökségre van szüksége, amely hosszabb időn át áll fenn, mint az elnökség által kezelendő folyamatok, és egy dinamikus, kompetens személy gyakorolja, aki képes teljességgel az európai érdekeknek és ügyeknek szentelni magát. Ezért szükségünk van a Lisszaboni Szerződésre mint minimumra. Tény, hogy Európát nem szabad személyhez kötni, de meg kell személyesíteni.

A második tanulság, hogy az Európai Uniónak olyan elnökségre van szüksége, amely képes kompromisszumokat kötni a nemzetek képviselői között az európai polgárok képviselőinek támogatásával. Ezért erősebb Parlamentre van szükségünk, mert az egységes Európa nem jelent fenyegetést a nemzetállamokra nézve. Az európai integráció folyamatának elkerülhetetlen alternatívája az anarchia és az újkori feudális szétdaraboltság, amely veszélyt jelent a nemzetek integritására.

A harmadik tanulság, hogy az Európai Uniónak gazdasági kormányzásra van szüksége, amely képes egyensúlyba állítani a fenntartható növekedést a társadalmi szolidaritással és a kohézióval. Ha a többsebességű Európa – bár ez nemkívánatos – elkerülhetetlennek bizonyul, akkor ennek az Európának a proaktív politikák közötti különbségnek megfelelően kell felépülnie, nem pedig a gazdasági fejlettségi szintek közötti különbség szerint.

Egyébként pedig szeretnék gratulálni és köszönetet mondani. Dicsérjük azt, aki megérdemli.

  Andrzej Jan Szejna (PSE). – (PL) Elnök úr, a legutóbbi európai csúcstalálkozó fordulópontként fog bekerülni a történelembe. Ami az új tagállamokat illeti, fontossága a csatlakozási tárgyalásokhoz és szerződésekhez fogható. Ez az energia- és klímaügyi csomag jelentősége miatt van így.

Örömmel fogadtam a híreket az Unió egységéről és az energia- és klímaügyi csomaggal kapcsolatos nehéz kompromisszum elérésére való képességéről. Mégis szeretnék hozzáfűzni egy figyelmeztetést, és felhívni a Ház figyelmét arra, hogy ez a kompromisszum csak az előttünk álló út kezdetét jelöli ki. Csak 2020-ban derül ki, hogy sikerrel teljesítettünk-e az éghajlat és az energia kérdéseiben. Más szóval, csak akkor tudjuk meg, hogy a „3x20” célkitűzést elértük-e, és hogy az új tagállamok, konkrétan Lengyelország gazdaságát sikerült-e hatékonyan korszerűsíteni, anélkül hogy ennek aránytalanul súlyos társadalmi és gazdasági következményei lettek volna.

A Lisszaboni Szerződés ratifikálásáról szóló határozatok optimizmusra adnak okot. A pénzügyi válság leküzdésére irányuló közös fellépésről szóló javaslatok viszont kiábrándítóak. Ennél is elkeserítőbb az Európai Unióban egyre mélyülő gazdasági válság, amely a polgárok körében egyre erősebben érezteti a hatását. Ezért arra hívom fel a Bizottságot és a hivatalba lépő elnökséget, hogy nyújtsanak be egy valódi, együttes fellépésekből álló programot, amellyel megelőzhetjük az európai munkanélküliség megemelkedését és az Unió gazdasági növekedésének visszaesését.

  Véronique De Keyser (PSE). – (FR) Elnök úr, Sarkozy elnök úr, ez az elnökség kiemelkedett a többi közül. Európát egyhangú kiállásra bírni nem kis eredmény, az emberi jogok területén viszont csalódást okozott és megdöbbentett bennünket.

A legutóbbi megtagadás Izrael politikai felminősítésével kapcsolatos, amire a Tanácsban a lehető leggyorsabban került sor. Mint tudják, már az európai segélyek sem érnek el Gázába. Tudják, hogy Michel biztos kollektív büntetésről beszél. E-mailek százait küldték az Európai Parlamenthez, könyörögve, hogy a felminősítést tegyük függővé a nemzetközi jog betartásától. Mi elhalasztottuk a szavazást, de Ön mit tett? Kikényszerít egy feltétel nélküli igent, és ehhez azt az indoklást adja, hogy így majd nagyobb befolyást tudunk gyakorolni Izrael felett. Álmodom talán? Izraelnek elvileg július óta van egy megállapodása, és emellett a Mediterrán Unió alelnöki tisztjét is betölti.

Bevezette a telepek tilalmát, csökkentette az ellenőrző pontok számát, enyhített a gázai korlátozásokon? Nem. Következésképpen, annak érdekében, hogy előmozdítsa Livni asszony választói támogatottságát, Ön képes kiengedni a kezéből az emberi jogokat és megerősíteni azokat a helyszínen, mindkét táborban, akik azt hiszik, hogy csak a bűnözés és az erőszak kifizetődő, akik konfrontálódni akarnak. Sarkozy úr, ez így már nem reálpolitika, hanem vagy vakság, vagy elfogadhatatlan cinizmus.

  Tunne Kelam (PPE-DE). - Elnök úr, csodálom a francia elnökséget a határozott vezetéséért. Erre azért is szükség van, hogy szembeszálljon a harcos iráni rezsim szándékaival, amely évek óta terrorizálja saját lakosságát, és nagy tételben exportálja a terrorizmust – és attól tartok, a jövőben már tömegpusztító fegyvereket is fog. A helyzet iróniája, hogy az EU Tanácsa az egyetlen komoly ellenzéki erőt továbbra is a feltételezett terroristaszervezetek jegyzékében tartja. Ez a szervezet a PMOI, amelynek célja, hogy Iránt erőszakmentes eszközökkel világi, demokratikus országgá tegye.

Az Európai Bíróság 2008. december 4-én meghozta harmadik ítéletét, érvénytelennek és indokolatlannak minősítve az Európai Tanács júliusi határozatát arról, hogy a PMOI-t benne kell hagyni az említett jegyzékben. Számítok a francia elnökség államférfiúi képességeire, hogy tiszteletben tartja az európai bírói testület ítéleteit, és az iráni ellenzéknek esélyt ad a valódi változtatásra.

  Avril Doyle (PPE-DE). - Elnök úr, teljes mértékben támogatom Tunne Kelam iménti nyilatkozatát.

Fontos csúcstalálkozó volt ez, fontos napirenddel. Szeretném elismerni és megköszönni a francia elnökség fáradhatatlan munkáját a fellendülési csomag és a klíma- és energiaügyi csomag kérdésében. Most azonban egy harmadik fontos napirendi ponttal szeretnék foglalkozni.

A múlt heti csúcstalálkozón Taoiseach-unk és külügyminiszterünk kedvező választ szerzett az összes többi kormányfőtől azokra az aggályokra, amelyeket 2008. június 12-én az ír szavazók többsége a Lisszaboni Szerződés ratifikálásáról szóló kérdésre adott „nem” szavazatával fejezett ki. Azoknak a tagállamoknak, amelyeknek kétségeik voltak a törekvéseink egyes aspektusait illetően, ahogyan Martin miniszterünk fogalmazott, köszönöm, hogy erőfeszítést tettek a megbékítésünkre a tagállamonként egy biztossal és az adózásra, a semlegességre, az élethez való jogra, az oktatásra és a családra vonatkozó jogi garanciákkal. Lesznek még olyanok, akik a második népszavazás ellen fognak érvelni. Az írek többsége azonban továbbra is elismeri és teljes mértékben megbecsüli az EU-tagságunkat, különösen most, a soha nem látott gazdasági nehézségek idején, amikor nem lehet, hogy a marginalizálódás és a befolyás elvesztése mellett döntsünk,, és amikor az 500 millió fogyasztóból álló egységes piachoz való szabad hozzáférés döntő jelentőségű az ír export számára – ideértve egyébként a finom sertéshúsunkat is –, hogy a kereskedelmünk révén visszataláljunk a növekedés útjára.

Van egy „de”, mégpedig hogy a mi egyre inkább szerencsétlen és irányt vesztett kormányunknak meg kell tennie, amit júniusban elmulasztott, azaz hogy kollektíven odaáll a kormánykerékhez és elmagyarázza a Szerződést, a Szerződés célját és előnyeit. Ha más nem, a kormány tagjainak az a felismerése, hogy egyébként kívül fognak kerülni az ajtón, talán segíthet összeszedni magukat.

  Csaba Sándor Tabajdi (PSE). – (FR) Elnök úr, szeretnék gratulálni a francia elnökségnek, amely roppant ambiciózus, nagyon következetes és nagyon sikeres volt.

Először is, nagy örömmel fogadtam a pénzügyi és gazdasági válság leküzdésére irányuló fellépését. A magyar nép nevében Sarkozy úrnak és Barroso úrnak személy szerint is szeretnék köszönetet mondani a hazámnak adott támogatásért.

Másodszor, szeretnék gratulálni a mezőgazdaság terén tanúsított hozzáállásához. Az állapotfelmérés elfogadása és a mérlegelési időszak megkezdése nagyon pozitív kezdeményezések. Ezeknek francia támogatással folytatódniuk kellene.

Harmadszor, az energia- és klímacsomag egy történelmi kompromisszum eredménye. Az új tagállamok számára biztosított kompenzáció azonban nem oszlatja el bennünk teljesen a megkülönböztetettség érzését.

Végezetül, a Grúzia és Oroszország közötti konfliktus megoldása nagyon pozitív volt, és lehetővé tette, hogy elkerüljük az Oroszország és az Európai Unió közötti kapcsolatok megromlását.

  Carlo Fatuzzo (PPE-DE). - (IT) Elnök úr, hölgyeim és uraim, kérem, adják át Sarkozy elnök úrnak, hogy Carlo Fatuzzo 100%-osan mellette áll mindannak, amit a francia elnökség az elmúlt hat hónapban tett.

Kérem, azt is mondják meg, hogy éppen akkor érkeztem meg a Házba, amikor Sarkozy elnök úr arról beszélt, hogy a nagy projektek iránti elkötelezettség elősegíti a megállapodást és megkönnyíti a projektek megvalósítását. Ezt szeretném külön megköszönni neki, mivel bátorítást adott egy nagy projektem megvalósításához, a nyugdíjasok képviselőjeként – akit második alkalommal választottak be ebbe a Parlamentbe – készülő nagy projektemhez, amelynek lényege, hogy az európai polgároknak nyugdíjasként, idős korukra jobb helyzetben kellene lenniük, mint amikor munkavállalók voltak. Miután nyugdíjba vonultak, több pénzt, több tiszteletet, több méltóságot érdemelnének. Ez valóban nagy projekt, de komoly bátorítást merítettem hozzá Sarkozy elnök úr ma hallott szavaiból.

  Mairead McGuinness (PPE-DE). - Elnök úr, csak azt szeretném mondani, hogy Sarkozy elnök úrnak sok mindent meg kell válaszolnia, mivel a mai Irish Times arról számolt be, hogy ahogy a forgószél hat hónapos EU-elnöki hivatali ideje a végéhez közeledik, a diplomatáknak és újságíróknak rettentő nagy szükségük van egy kis szabadságra! Ehhez még hozzátehetném, hogy a karácsony közeledtével mindnyájunknak kijárna a szabadság, nem utolsósorban azoknak közülünk, akik a közelgő európai választásokra és a Lisszaboni Szerződésről szóló második népszavazásra készülnek. Erről a kérdésről a jövőben még sok vita lesz.

Írország számára a problémát nem is annyira a Szerződés tartalma jelenti – ezt már ismerjük az első szavazásból –, hanem hogy foglalkozzanak az emberek által aggályosnak tartott kérdésekkel, amit a Tanács most megtett. Azt viszont a Tanács nem tudja megtenni Írország helyett, hogy a kormánytól pillanatnyilag elidegenedett nyilvánosságot rávegye a Szerződés támogatására. Ezért ez rajtunk áll, azokon, akik igazán támogatjuk a Szerződést és a jogi megegyezéseket, amelyek reményeink szerint arra fognak szolgálni, hogy széles körben hirdessék a Szerződésben fellelhető értékeket, és különbséget tegyenek a nemzeti érdekű és az európai szintű kérdések között. Kemény munka lesz, ezt nyilván Önök is tudják, de a Ház támogatásával nem lehetetlen.

  Gábor Harangozó (PSE). – (HU) Elsőként szeretnék gratulálni a francia elnökség történelmi jelentőségű munkájához. A 200 milliárdos gazdaságfejlesztési terv, a szabályok egyszerűsítése, az intézményrendszer gyorsabb működtetése olyan változtatások, amelyek hatékonyak. Ezek azok az intézkedések, amelyek alkalmasak lehetnek az európai gazdaság élénkítésére.

A szociális egyensúly hiánya azonban eddig is komoly problémát jelentett Európának. A válság hatása pattanásig feszíti a szociális különbségeket sok országban. Emblematikus és hatékony lépéseket kell tennünk a legkiszolgáltatottabb állampolgárok érdekében, a további társadalmi feszültségek kezelésére és az agresszió terjedésének megakadályozására. Örülök annak, hogy a szociális bérlakások felújítását kiterjeszthetjük az alacsony jövedelmű panellakásokban élők lakásainak felújítására, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy olyan vidéki, elszegényedett telepek alakultak ki, amelyek felújítása hiba lenne, ezért lehetővé kell tennünk a szegregált telepek felszámolását. Tennünk kell a nyomor felszámolásáért, különben a gazdasági válság veszélyes társadalmi fordulatot is vehet.

  Bruno Le Maire, a Tanács soros elnöke. − (FR) Elnök úr, Wallström asszony, hölgyeim és uraim, nagy megtiszteltetés számomra, hogy életemben először az Európai Parlamenthez szólhatok. Mint tudják, a francia parlamentből érkeztem, a francia demokrácia templomából, ezért valódi megtiszteltetésnek érzem, hogy ezúttal az európai demokrácia templomában szólalhatok fel.

Mint mondta, elnök úr, későre jár, ezért az elhangzott észrevételek négy fő típusához kapcsolódva négy pontra fogok szorítkozni, a gazdaságot, a klímacsomagot, a politikai kérdéseket és végül a Szerződést illetően.

A gazdasággal kapcsolatban úgy gondolom, az Európai Unió megmutatta, hogy képes vállalni a rá háruló felelősséget, és a polgárainkat sújtó jelentős gazdasági válsággal szembesülve végrehajtani egy fellendülési tervet, amely védi a munkavállalókat, védi az iparunkat és lehetővé teszi a válság kezelését.

(DE) Koch-Mehrin asszonyhoz szeretnék néhány szót szólni: támogatnunk kell az európai ipart, ugyanakkor szolidaritást is kell mutatnunk az európai államok között. Ez nagyon fontos.

(FR) Ami a pénzügyi válságot illeti, Goebbels úr nagyon jól fogalmazott, amikor azt mondta, hogy szükségünk van a jobb gazdasági koordinációra, de egyúttal biztosabb szabályokra is a banki szabályozás terén. Úgy vélem, jövőre ebben az irányban kell előrelépnünk.

Elhangzott néhány bírálat, különösen Berès asszony részéről, illetve az előbb Schulz úrtól is. „Már túl késő volt?” – ez a kérdés.

A magam részéről úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy sikerült választ adnunk. 2007-ben a megfigyelők közül csak kevesen látták, hogy válság közeleg. Talán jobb lett volna előbb cselekedni. Mégis az a lényeg, Berès asszony, hogy léptünk.

Ami a Titley úr és Duff úr által felvetett szigorúan pénzügyi választ illeti, mindkettőjükkel teljességgel egyetértek.

A pénzügyi válságon még nem vagyunk túl, és szem előtt kell tartanunk, hogy semmi nem oldódik meg addig, amíg nincs minden megoldva.

(FR) Úgy vélem, a következő évben nagyon óvatosnak kell maradnunk; fenn kell tartanunk a kezdeményezést és be kell vezetnünk a szükséges pénzügyi szabályokat.

A klímacsomagot illetően gyorsan tovább fogok lépni, mivel a francia miniszter, Jean-Louis Borloo, aki az államtitkárával, Nathalie Kosciusko-Morizet-vel együtt kitűnő munkát végzett, többet mond majd Önöknek ma délután; mindenesetre szeretném megköszönni Sudre asszonynak, Krasts úrnak, Langen úrnak, Szejna úrnak és Doyle asszonynak, akik nagymértékben hozzájárultak ennek a klímaügyi tervnek a kidolgozásához. Mindnyájuknak köszönöm a tervhez adott pozitív visszajelzéseket.

Úgy vélem, Kiotó óta ez a legfontosabb klímaügyi terv, amely mindenekelőtt biztosítani fogja, hogy az európai kontinens ragyogó példát mutasson a koppenhágai konferencia előtt.

A politikai kérdések ügyében, különösen ami Oroszország és Grúzia kérdését illeti, tény, hogy nem sikerült mindent megoldani. Úgy gondolom azonban, hogy túlzás lenne azt várni, hogy az Európai Unió oldjon meg mindent a világ egyik legbonyolultabb régiójában, a Kaukázusban. Az alapkérdés megoldódott. A lényeg a béke. Ez a fő kérdés a régió számára, és ez az Európai Unió szempontjából is alapvető, hiszen az Európai Unió létének legfőbb oka a béke.

Azt is el kell mondanom, hogy európai polgárként különösen büszke vagyok arra, hogy a Köztársaság elnöke, a francia elnökség – az összes európai országgal együtt – kezdeményezi a béketeremtést ott, ahol háború törhetett volna ki. Hogy Cavada úr és Andrikiené asszony szavait megismételjem, ezt én nagyon fontosnak találom, mivel szerintem nagyon fontos, hogy a most Grúziában lévő európai stabilizáló erő teljes mértékben betöltse szerepét, és a felelősségi körébe ne engedjen beavatkozást.

Ez továbbvisz a második ponthoz, amely korábban már felmerült, konkrétan Saryusz-Wolski úr részéről, éspedig az európai védelem kérdéséhez. Úgy vélem, az európai védelem terén jó eredményeket értünk el, két okból. Először is, ezek konkrét eredmények. Nem csak papíron létező eredmények, hanem katonák a helyszínen, akik ténylegesen garantálják a térség stabilizálását.

Ezek azért is jó eredmények, mert a NATO-val szoros együttműködésben értük el őket. Véget kell vetnünk annak, hogy az európai védelmet szembeállítjuk a NATO-val. A kettő kiegészíti egymást: szükségünk van független európai védelemre, ugyanúgy, ahogy arra is szükségünk van, hogy a NATO teljes mértékben betöltse a szerepét.

Törökország kérdésében, amit Swoboda úr vetett fel, a folyamat a maga természetes útján halad, az európai szabályokban megállapítottaknak megfelelően. Az Általános Ügyek Tanácsa pénteken tárgyal erről a kérdésről, és meg fogja vizsgálni a megfelelő fejezeteket. Úgy vélem, mindez az összes európai ország által elfogadottaknak megfelelően zajlik.

A Közel-Kelet kérdését több felszólaló is említette, gondolok itt különösen Hybášková asszonyra és De Keyser asszonyra. Ez komoly konfliktus. Talán ebből ered mindenfajta erőszak a Közel-Keleten, az Európai Uniónak pedig élnie kell a felelősségével, hiszen az Unió az elsődleges adományozó, a palesztin területek első számú segélyezője, és ennek következtében vállalnia kell a felelősséget.

Úgy vélem, ha valóban ebbe az irányba tudunk továbbhaladni az összes európai országgal, eleget fogunk tenni minden elvárásnak, amit csak a Közel-Kelet, Izrael és a palesztin területek támaszthatnak velünk szemben, és ha békét és stabilitást tudunk teremteni ott, ahol ma az erőszak pusztít, Európa megtette a magáét.

A Szerződés kérdésében, hogy ezt az ügyet lezárjuk, Sinnott asszony nagyon helyesen fogalmazta meg: szükségünk van Írországra Európában. Ugyanakkor tiszteletben kell tartanunk az ír nép által meghozott demokratikus döntést, és újabb lehetőséget kell adnunk a demokratikus véleménynyilvánításra. A Szerződés eléfogadására nincs más mód. Brok úr azt mondta, szükségünk van a Lisszaboni Szerződésre.

„Szükségünk van a Lisszaboni Szerződésre. Ehhez nem fér kétség.”

Erről szilárdan meg vagyok győződve.

Nagyon módszeresen, nagyon nyitottan és sok párbeszéddel kell előrehaladnunk, hogy az ír nép számára lehetővé tegyük a döntést. Ezt én teljességgel nélkülözhetetlennek látom. Corbett úr és Burke úr, Önök kétségeiknek adtak hangot ebben a témában, ami teljesen normális. Egy népszavazás mindig lutri.

És igazuk is van: nem szabad lebecsülnünk a politikai nehézségeket. Másrészről viszont azt a hajlandóságunkat sem szabad alábecsülni, hogy segíteni akarunk az ír népnek, mivel a döntés végső soron az ír nép kezében marad.

(FR) A biztosok számát illetően, amit többek között Leinen úr említett, a mai délután későbbi szakaszában fogunk újra összeülni, hogy ezt megbeszéljük. Szerintem nem ez a legfontosabb kérdés.

A legfontosabb kérdésnek két oldala van. Mindenekelőtt az, hogy mindegyik nemzetnek úgy kell éreznie, hogy megfelelően képviselve van ebben a Bizottságban, és ha ennek eléréséhez változtatnunk kell, akkor változtassunk. Szerintem a most meghozott döntés a helyes döntés.

A másik fontos dolog, hogy nyilvánvaló – amint azt a Köztársaság elnöke is számos alkalommal elmondta –, hogy a Bizottságot a kellő határozottsággal kell vezetni, és kell egy erős elnök, mivel ez az, ami garantálni fogja a Bizottság legitimitását.

„Most ez a feladatunk.”

Azt hiszem, ezt korábban Burke úr mondta. Nos, ebben az irányban kell továbbhaladnunk.

Ennyit szerettem volna mondani az elhangzott beszédekre válaszul. Egyúttal szeretném megragadni a lehetőséget, hogy elmondjam, nagy megtiszteltetés volt számomra ez a feladat a Köztársaság elnökének megbízásából. Szeretném elmondani, hogy a nap bármely szakában állok az Önök rendelkezésére, hogy együtt dolgozzunk az Európai Parlamenttel, amelynek immár nélkülözhetetlen helye van nemcsak az intézményeink között, de polgártársaink szívében is. Az európai demokráciát Önökkel együtt fogjuk építeni.

(Taps)

  Margot Wallström, a Bizottság alelnöke. − Elnök úr, szeretném megköszönni Önöknek ezt a nagyon érdekes vitát – többnyire legalábbis nagyon érdekesnek találtam –, és úgy gondolom, az előbbiekben meghallgathattuk a leginkább releváns érveket. Néhány megjegyzésre fogok szorítkozni, távirati stílusban, illetve megemlítek pár olyan dolgot, amit a vitában nem hallottam.

Először is azt szeretném mondani, hogy nem, a Bizottság nem a Tanács titkársága. Ezt határozottan cáfolom. Azt a tényt, hogy a francia elnökséggel nagyon szorosan együtt dolgoztunk – nagyon jó együttműködésünk volt a francia elnökséggel –, ne tévesszék össze azzal, hogy titkárság lennénk. Az energiacsomag, a klímacsomag, a gazdasági fellendülési terv benyújtásával, az ambiciózus hozzáállással és a kezdeményezéssel bebizonyítottuk, hogy nem titkárság vagyunk, hanem kezdeményezési joggal rendelkező Bizottság, és a továbbiakban is így fogunk fellépni.

Ami a Lisszaboni Szerződést illeti: az itt ismertetett érveket azzal tudnám kiegészíteni, hogy szerintem a Tanácsnak – természetesen a Bizottsággal együtt – az ír nép által problémásnak talált kérdések hosszú sorát mutatták be, hogy figyelembe lehessen venni az ír nép aggályait. Ezt lehetőségünk nyílt részletesen tanulmányozni. Együtt vizsgáltuk meg a megoldásokat, és a Tanács, mint tudják, most megállapodott abban, hogy határozatot hoz a biztosok számáról. Mindig pártoltam az „egy tagállam – egy biztos” elvet, noha lojális voltam a Bizottság álláspontjához. Egyszerűen fogalmazva, úgy gondolom, hogy amit a hatékonyság terén esetleg elvesztünk – de abban sem vagyok biztos, hogy bármit is vesztenénk a hatékonyságot tekintve, a francia kormánynak például, úgy tudom, 33 tagja van –, a legitimitás szempontjából visszanyerjük. Minden eddiginél nagyobb szükségünk van a legitimitásra, ezért nagyon fontos, hogy legyen tagállamonként egy biztosunk. Üdvözlöm ezt a döntést. Emellett azonban végigmentünk az összes többi aggályos kérdésen is, és ezek kezelésére is van mód.

Abban fogunk közreműködni, hogy gondoskodunk róla, hogy az ír kormánnyal minél előbb alá tudjunk írni egy egyetértési megállapodást a jobb tájékoztatásról. Ebbe az is beletartozik, hogy gondoskodunk arról, hogy az Írországban élő fiatalok és nők is véleményt formálhassanak, és elmondhassák, hogy legalább esélyük volt hozzájutni a szükséges információkhoz. A közeljövőben ebben fogunk közreműködni.

Nem hallottam érveket az energiacsomaggal kapcsolatban, amely szintén számos lehetőséget kínál Európának. Úgy gondolom, a jobb energiahatékonyságú iparágakba vagy villamosenergia-hálózatba való befektetés fantasztikus lehetőségeket nyújt, nemcsak a munkahelyteremtés és a recesszió áthidalása, hanem a fenntartható fejlődés szempontjából is. Szerintem ezt nem lehet elégszer elismételni. A mi feladatunk, hogy most felhívjuk a figyelmet a közös fellépés európai hozzáadott értékére.

Néhányan említették a szegény országokat és a fejlődő világot, mivel nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ők az első áldozatok és a leginkább érintettek. Nem szabad lemondanunk a millenniumi fejlesztési célok megvalósításáról, és nem szabad szem elől tévesztenünk a világ többi részét, amikor szorgalmasan próbálunk megbirkózni a recesszióval és a gazdasági válságból eredő problémákkal.

Hadd tegyem hozzá, hogy a francia elnökség idején úgyszólván történelmet írtunk. Vidal-Quadras alelnökkel és Jouyet úrral sikerült aláírnunk egy partnerséget a kommunikációról, egy megállapodást a tagállamokkal, az Európai Parlamenttel és a Bizottsággal partnerségben való kommunikációról. Ez értékes eszköz lesz, és mindenekelőtt arra kell használnunk, hogy az európai választások közeledtével mozgósítsuk a szavazókat. Meg kell mondanom, Vidal-Quadras úrral és Jouyet úrral egyaránt nagyra értékeltem az együttműködést, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is jó együttműködésben lesz részünk.

Úgy gondolom, a francia elnökségre záporozó dicséreteket az indokolja, hogy nagyra értékeljük az igazi, elhivatott vezetést, amikor ilyenhez van szerencsénk. Ha nem is tartozunk ugyanahhoz a politikai családhoz, jobban szeretjük azokat az embereket, akik tisztában vannak az értékeikkel, akik készek rengeteg energiát és saját ötleteket vinni az európai vitába, és most olyan valakit látunk, aki Európát mindenáron védi. Ez az, amit nagyra becsülünk és módfelett értékelünk.

Végezetül hadd kívánjak mindnyájuknak kellemes karácsonyt és boldog új évet!

  Elnök. − A vitát lezárom.

Írásbeli nyilatkozatok (az eljárási szabályzat 142. cikke)

  Jean-Pierre Audy (PPE-DE), írásban. – (FR) Először is szeretném elmondani, mennyire büszke vagyok arra, hogy francia lehetek az Európai Unió francia elnökségének végén, amelyet Franciaország Nicolas Sarkozy elnök személyében gyakorolt. Legyen szó akár az euro-mediterrán kapcsolatokról, a kaukázusi háborúról, a globális pénzügyi és gazdasági válság megoldására tett erőfeszítésekről vagy az olyan nagy kérdésekről, mint a 21. század szénmentes gazdaságára irányuló szabályozás (energia-/klímacsomag), a bevándorlás, a mezőgazdaság és így tovább, mindezek az Unió francia elnökségének és az elnökség vezetésének színvonaláról, valamint a Tanács elnökségét betöltő miniszterek, közülük is különösen Jean-Pierre Jouyet kiemelkedő munkájáról tanúskodnak. Ez az elnökség megmutatta – ha nem tudtuk volna –, mennyire nagy szükségünk van egy állandó elnökségre az Európai Unióban, tekintettel a jelenlegi globális kihívásokra, és ezért mekkora szükségünk van a Lisszaboni Szerződés ratifikálására; ezért üdvözlöm az állam-, illetve kormányfők bölcsességét, akik jó kompromisszumot értek el ír barátainkkal. Őszintén remélem, hogy a cseh elnökség egyenlő félként néz majd szembe az európai kihívásokkal, és megmutatja az Unió iránti elkötelezettségét, mindenekelőtt a Lisszaboni Szerződés teljes ratifikációjával a Cseh Köztársaságban.

  Sebastian Valentin Bodu (PPE-DE), írásban. – (RO) A jelenlegi gazdasági válság rendkívüli intézkedéseket tesz szükségessé, egy olyan időszakban, amikor az európaiak egyre nagyobb számban néznek szembe a munkanélküliség és a pénzügyi recesszió rémképével. A bankbetétekre vonatkozó garancia felső határának felemelése örvendetes intézkedés, mivel segítségével megőrizhetjük a bankrendszer iránti bizalmat. A kezdeti 50 000 euro, majd később a 100 000 euro összeghatár több mint megfelelő az olyan államok számára, ahol a bankrendszernek nincsenek régi hagyományai, amilyen például Románia és más volt kommunista államok. Pillanatnyilag az a fontos, hogy mindegyik állam elfogadja ezt az intézkedést, mivel máskülönben fennáll a veszélye, hogy a lakosság körében pánik tör ki. Románia nem tartozik azon országok közé, ahol nagy számban fordulnának elő az 50 000 eurót meghaladó bankbetétek. Pszichológiai szempontból azonban a garantált összeg felemelése csak pozitív hatással járhat, tekintettel arra, hogy a lakossági betétek szeptemberhez képest visszaestek, csak Bukarestben 6%-kal. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 600 millió eurót vettek ki néhány hét leforgása alatt, amire az elmúlt években nem láttunk példát.

Másrészről viszont, európai parlamenti képviselőként szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy ezt az intézkedést ki kell egészíteni a hitelelbírálási politika és a feltételezett kockázat szintjének felülvizsgálatával.

  Dragoş Florin David (PPE-DE), írásban. – (RO) Mindenekelőtt gratulálnom kell a francia elnökségnek ahhoz, ahogyan ezt az egész nehéz időszakot kezelte, amelyen az Európai Unió keresztülment. A hátrahagyott modell egyfajta mérceként szolgál majd az Európai Unió eljövendő elnökségei számára, gyors reakcióit, rugalmasságát és a belső és külső helyzetekhez való alkalmazkodóképességét tekintve. Az európai integráció dinamikájával kapcsolatos belső problémák kezelésének, az EU fenntartható gazdasági és társadalmi fejlődésének és az Európai Unió alapkövén, a béke előmozdításán alapuló külpolitikának Európa jövője szempontjából nagy szerepe van, ugyanakkor ez összhangban van az európai integráció alapelveivel.

Másodszor, szeretném hangsúlyozni a három „K” fontosságát: a kommunikációt, a kooperációt és a kompromisszumot, amelyek az európai politika meghatározó elemei. A francia elnökség mindezeket maximálisan hatékonyan használta – szem előtt tartva az átélt nehéz időszakot – az EU legdemokratikusabb intézményeivel, az Európai Parlamenttel és a nemzeti parlamentekkel való kapcsolataiban.

  Genowefa Grabowska (PSE), írásban. – (PL) Tisztelt elnök úr, a Tanács soros elnöke, hölgyeim és uraim, szeretném megköszönni az elnök úrnak ezt a sikeres francia elnökséget. Gondolok itt a nemzetközi színtéren elért sikerére – tekintettel a grúziai válságra –, valamint az átlagember számára fontos ügyekben elért sikerére. Személy szerint külön örülök annak, hogy a francia elnökség befejezte az Európai Unión belül a határokon átnyúló tartásdíjfizetésről szóló rendelet kidolgozását. Én magam régóta és sokat dolgoztam ezen a rendeleten. Ezért örülök, hogy a Tanács jóváhagyása alapján végre rendes pénzügyi támogatást tudunk biztosítani azoknak a gyermekeknek, akikről valamelyik szülőjük egyszerűen megfeledkezett, amennyiben az említett szülő külföldön él.

Másrészről viszont az Alkotmányügyi Bizottság tagjaként aggódom az Írországnak tett engedmények és intézményi ígéretek miatt, amelyek visszatérést jelentenek az „egy tagállam – egy biztos” elvhez. Az Európai Unió várhatóan tovább fog bővülni, 30 vagy még több tagállamra. A biztosok ennek megfelelően nagy létszáma még bürokratikusabbá tenné az Európai Bizottság munkáját. A kinevezett biztosok hatáskörei további részekre lennének osztva. Maga a Bizottság többe kerülne, kevésbé hatékony és nehezebben kezelhető lenne. Remélem továbbá, hogy az újabb írországi népszavazást megelőző vita az európai szolidaritás szellemében fog folyni, számba veszi és világosan elmagyarázza a Lisszaboni Szerződés tartalmának lényegét, a benne szereplő intézményi változásokkal együtt. Ezek a kérdések Írország polgárai számára éppúgy fontosak, mint az egész Európai Unió működése szempontjából.

  Pedro Guerreiro (GUE/NGL), írásban. – (PT) Az Európai Tanács határozatai – ha figyelmen kívül hagyjuk az elmaradhatatlan retorikát és demagógiát – felfedik az EU valódi célkitűzéseit és politikáit.

Miután megakadályozták, hogy bárki más népszavazáson nyilvánítson véleményt, most új népszavazást kényszerítenek azokra az emberekre, akik szuverén, demokratikus módon elutasították ezt a javasolt Szerződést.

Az ír népet ráadásul most (tartalmilag) ugyanazzal a Szerződéssel szembesítik a népszavazáson, ezúttal egy „politikai kötelezettségvállalással” kísérve, amely jogilag Horvátország jövőbeni, 2010-es vagy 2011-es csatlakozása esetén teljesítendő.

Így próbálnak kikényszeríteni egy minőségi ugrást a neoliberalizmus, föderalizmus és militarizmus felé a javasolt Szerződés által képviselt nagytőke és nagyhatalmak érdekében.

Ugyanez az Európai Tanács az EU és a nemzetközi kapcsolatok militarizálásában is új szakaszhoz közeledik a következő NATO-csúcsra (2009. április) való felkészüléssel és az EU mint európai pillér megszilárdításával.

Mint korábban már hangsúlyoztuk, az ilyen döntések egyértelműen jelzik az EU antidemokratikus jellegét, amely elválaszthatatlan az imperialista érdekszövetségként elfoglalt helyzetétől.

Ami az „európai gazdaság újraindítására” vonatkozó tervet illeti, ez pontosan ugyanezt a politikát tartalmazza, mivel a prioritása az lesz, hogy reagáljon a nagyhatalmak és a pénztőke érdekeire.

  Anneli Jäätteenmäki (ALDE), írásban. – (FI) Örülök, hogy az állam-, illetve kormányfők találtak egy ésszerű megoldást, amely voltaképpen az egyetlen megoldás a biztosok kérdésére. Az én biztosom összekötő csatorna a Bizottság felé, ami különösen a kisebb tagállamok számára fontos.

Franciaországban legalább 60 millió ember él, a francia kormánynak pedig 38 minisztere van. Az EU-ban közel 500 millióan élnek. Hogy lehet, hogy a Bizottságnál nem fér el minden tagállamból egy biztos, még ha esetleg jönnek is újabb tagállamok?

Köszönöm!

  Lívia Járóka (PPE-DE), írásban. – (HU) 2007 decemberében az Európai Tanács felhívta az Európai Bizottságot, hogy értékelje a romák társadalmi befogadására rendelkezésre álló eszközöket. A közzétett munkadokumentum a várakozásokkal ellentétben megmaradt a már létező közösségi politikák értékelésének szűk keretei között. Szeptemberben sor került az első Európai Roma Csúcstalálkozóra, amely semmiféle kézzelfogható ajánlást, vagy menetrendet nem fogalmazott meg. December 8-án az Általános Ügyek Tanácsa felszólította a Bizottságot, hogy 2010 elejéig tegyen jelentést az elért eredményekről.

Egy progresszív közösségi stratégia kialakítását a legszélesebb fórum, a roma és nem roma civiltársadalmat egyaránt megszólító kezdeményezések, a tudomány, az egyházak, és a gazdasági élet képviselőinek összefogása alapozhatja meg. A túlzottan pozitívan értékelt jó gyakorlatok bemutatásánál jóval többre van szükség: a romákat érintő összes területet együttesen kezelő átfogó stratégiára, amely világos képet ad arról, hogy a közösségi kezdeményezések miként realizálódnak helyi szinten, miként képesek azok ösztönözni és támogatni a társadalmi befogadás szempontjából leglényegesebb lokális kivitelezést. Olyan kikényszeríthető jogi alapokon nyugvó útitervet kell a tagállamok rendelkezésére bocsátani, amely világos és ellenőrizhető célkitűzéseit akár szankciók révén is biztosítja. A stratégiának továbbá érintenie kell a romák társadalmi befogadásával szorosan összefüggő olyan kérdéseket is, mint a környezetvédelem, az egészségügyi helyzet, a többszörös diszkrimináció, vagy a médiában és a társadalmi élet egyéb területein tapasztalható roma-ellenesség elleni fellépés.

  Thomas Mann (PPE-DE), írásban. – (DE) Elnök úr, „Európa egy emberként cselekedett”. Ez volt a fő üzenete Sarkozy elnök áttekintésének a francia elnökségről, amelyet az előbb hallgattunk meg. Kétségkívül dinamikus tempót diktált, ami egyértelműen hozzájárult ennek a hat hónapnak a sikeréhez.

Örülök, hogy a Tanács soros elnökeként találkozott a dalai lámával a Nobel-békedíjasok gdański találkozóján Lengyelországban. Nekünk az Európai Parlamentben két héttel ezelőtt volt részünk abban a megtiszteltetésben, hogy Brüsszelben vendégül láthattuk Őszentségét, a dalai lámát, aki beszédet mondott a plenáris ülésen. A dalai lámával és a tibeti néppel való szolidaritásunkat tibeti sálakkal és egy böjttel demonstráltuk, amelyre 500-nál is többen iratkoztak fel. Támogattuk középutas hozzáállását, a párbeszédre való hajlandóságát és az erőszakmentesség melletti megingathatatlan kiállását. Mindig a tibeti autonómia mellett emelt szót, nem a szeparatizmust támogatta, ahogyan a kínaiak állítják.

Az utóbbi hónapokban bebizonyosodott, hogy a Tanács, a Bizottság és Parlament egyaránt egyetért abban, hogy ez az egyetlen járható út. Azt szeretném tudni, mit tesz Európa most, hogy Peking lemondta a hivatalos EU–Kína tárgyalásokat? Hogyan sikerülhet a Tanácsnak, hogy végre bevonja Kínát az emberi jogok megvalósításába? A pekingi kormány valójában inkább szabadulni próbál az emberi jogoktól mint afféle „nyugati értékektől”, ahelyett hogy beépítené ezeket a politikájába.

  Zdzisław Zbigniew Podkański (UEN), írásban. – (PL) A mai vita felszólalói a francia elnökség megítélése szempontjából három csoportba sorolhatók. Az első csoport tagjai az elnökség kritikátlan dicséretét zengték. A második csoport bírálta, míg a harmadik hallgatott. Valójában azonban bármelyik csoportba is tartoztunk a mai napon, mindnyájunkat felelősnek fognak tartani Európa nemzeteinek jövőbeni végzetéért.

Ezért mi is felelőséggel tartozunk a francia elnökségért. Az elnökség intenzív tevékenysége és széles körű publicitása ellenére nem produkált semmilyen pozitív eredményt. Ennél is rosszabb, hogy Sarkozy elnök lábbal tiporta a demokrácia szellemét, miközben a védelmezőjének vallja magát. Ennek érdekében nyomást gyakorolt az ír hatóságokra és más szuverén államok és nemzetek vezetőire, ragaszkodva az Írország népe részéről egyszer már elutasított Lisszaboni Szerződés elismeréséhez.

Az Európai Unió demokratikus deficitje nyilvánvalóan hátrányos hatással van a klímacsomagra. Ez utóbbi háttérbe szorítja a fejlődő gazdaságokat, köztük a lengyel gazdaságot, annak érdekében, hogy megmentse a régi tagállamok gazdaságait, amelyek a jelenlegi válság miatt fenyegetve érzik magukat. Sarkozy elnök úr cinikus módon elmulasztotta megemlíteni, hogy az emberek a CO2-kibocsátásoknak csak egy kis részéért felelnek, és maga Európa is mindössze 10–20%-ért. Ezért semmit nem fogunk elérni, ha nem vonunk be más országokat és kontinenseket is, köztük Kínát és Indiát, amint az már nyilvánvalóvá vált. Az egész csak még egy újabb adót fog jelenteni. Az új tagállamok, köztük Lengyelország számára ez egyfajta büntetés lesz, amiért csatlakoztak az Unióhoz.

Összefoglalva, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a demokrácia egy tájékozott döntés meghozataláról szól. A káros megoldások rákényszerítése egy szabad országra a totalitarizmussal rokon, amely nem vezet sehová.

  Nicolae Vlad Popa (PPE-DE), írásban. – (RO) A francia elnökség mandátumáról szóló értékelésünkben habozás nélkül megerősíthetjük, hogy az elnökség igazi siker volt. Cselekvési programjában sikeresen ötvözte a politikai céltudatosságot, a pragmatizmust és a finom diplomáciát, amelyekre feltétlen szükség van ahhoz, hogy képesek legyünk leküzdeni a kialakult válságokat.

Cselekvési irányelvei rendkívül ambiciózusak voltak, és több fontos határozat elfogadását is lehetővé tették az EU szintjén: a migráció és a menedékjog szabályozásáról szóló európai megállapodást, az energiaügyi és éghajlat-változási csomagról szóló megállapodást, a Mediterrán Uniót és egy új megállapodást a közös agrárpolitikáról. Történt három, előre nem látható esemény, amelyek kiemelt helyet kaptak a napirenden, de ezek is az EU nevében mozgósítható munkacsoport hatékonyságát bizonyították: a Lisszaboni Szerződés elutasítása Írország polgárai részéről, a grúziai konfliktus (augusztus 8.), valamint a Lehman Brothers Bank összeomlása, ami egyben a jelenlegi pénzügyi és gazdasági visszaesés kezdetét jelezte (szeptember 15.).

Gratulálok a francia elnökségnek ehhez a sikeres mandátumhoz. Sikerült kezelnie az ír „nem” szavazat következményeit (az Európai Tanács december 11–12-i ülésén Írország vállalta, hogy 2009 vége előtt ismét előterjeszti a Lisszaboni Szerződést ratifikálásra), és közvetítő missziót teljesített Moszkva és Tbiliszi között, amely diplomáciai sikert hozott, de ismét felhívta a figyelmet a hatékony, koherens közös kül- és biztonságpolitika szükségességére az EU szintjén. Végül, de nem utolsósorban, sikerült elnyernie a tagállamok beleegyezését egy sor nagyon fontos közösségi projekthez, például a környezetvédelem és a bevándorlás területén.

  Czesław Adam Siekierski (PPE-DE). – (PL) Ami a gazdaságot illeti, a francia elnökség idején az Európai Unió előtt álló fő kihívásokat a klíma- és energiacsomaghoz kapcsolódó intézkedések és a pénzügyi válság jelentette.

Európa a jelentős bővítés után sokkal változatosabb lett, és számos különböző, sajátos tulajdonságokkal rendelkező területet foglal magában. A különbségek nemcsak az egyes tagállamok gazdasági fejlettségének szintjében mutatkoznak meg. Ezért olyan nehéz egységes eszközöket találni a tagállamok egyéni gazdaságai előtt álló, különböző problémák megoldására.

A válság leküzdésére irányuló intézkedéseknek ezért egy különféle, a válság során alkalmazandó eszközökből álló csomagot kell képezniük. Gondolok itt például a héa-csökkentésre vagy a Stabilitási és Növekedési Paktum bizonyos feltételeinek megszüntetésére.

A klíma- és energiaügyi csomagot az egyes gazdaságok és ágazataik állapotához és sajátosságaihoz kell igazítani. Szerintem a csomag keretében meghatározott intézkedések köre nem felel meg a jelenlegi helyzetnek.

Az egyes államok által elnyert engedményekkel és előnyökkel nem lehet kiegyenlíteni fejlettségbeli különbségeiket, mivel a kiindulópont olyannyira különböző. Ezért javaslom a csomag szisztematikus felülvizsgálatát és egy elemzést az állapotáról és az előrehaladásáról. A lényegi módosítások bevezetéséhez ezt kellene alapul venni.

  Silvia-Adriana Ţicău (PSE), írásban. – (RO) Szeretnék gratulálni a francia elnökségnek az elvégzett munkához, amely lehetővé tette, hogy elfogadható kompromisszumra jussunk az energiaügyi és éghajlat-változási csomagról. A csomag elfogadása révén az Európai Unió példamutatásával és kötelezettségvállalásával az éghajlatváltozás elleni küzdelem első számú szereplőjévé lépett elő. Koppenhágában az Európai Uniónak olyan érvek lesznek a kezében, amelyeket fel tud használni a világ más részeit képviselő államokkal való tárgyalásokban, hogy közös erőfeszítésünk révén világszinten tudjunk hozzájárulni az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentéséhez.

Ahhoz is gratulálok a francia elnökségnek, hogy részt vett a tengeri közlekedés biztonságával foglalkozó harmadik intézkedéscsomag („Erika III”) egyeztetés útján történő elfogadásában. Az elmúlt évek tengeri baleseteiből levont tanulságok alapján az EU szigorította a tengeri közlekedés biztonságára vonatkozó szabályozást, és konkrét intézkedéseket és világos megoldásokat dolgozott ki a tengeri balesetek kezelésére. A fenntartható közlekedés, az egységes európai égbolt és a közúti biztonság terén is történ előrehaladás, bár nem elegendő. Azt szerettem volna, ha a francia elnökség idején a közúti csomag, az energiacsomag és a távközlési csomag ügyében is sikerül előrehaladást elérnünk.

Emellett az energia- és élelmiszerárak emelkedéséről a Parlamentben és a Tanácsban tartott teljes körű viták megmutatták Európa polgárainak, hogy a szociális menetrend az Európai Unió kiemelt prioritásainak egyike.

  Andrzej Tomasz Zapałowski (UEN), írásban. – (PL) Elnök úr, a francia elnökség vívmányainak áttekintése kapcsán szeretném felhívni a figyelmet több olyan kérdésre, amelyek kihatnak ezen időszak átfogó értékelésére. Tény, hogy augusztusban Sarkozy elnök beavatkozása a grúziai helyzettel kapcsolatban a katonai fellépés beszüntetését eredményezte. Valójában azonban a katonai fellépés beszüntetése nagyobb mértékben kötődött Oroszország gazdasági érdekeihez és Franciaországgal való kapcsolataihoz, mint a háborúhoz vezető problémák megoldása iránti őszinte vágyhoz.

A következő kérdés, amit meg szeretnék említeni, az Európai Unió jövőbeni fejlesztésével és irányításával kapcsolatos, konkrétan a Lisszaboni Szerződés ratifikálásához való hozzáállásra vonatkozik. Írország esetében addig fogják szervezni sorban a népszavazásokat, amíg nem születik meg az Unió legnagyobb tagállamainak érdekét szolgáló eredmény. Ez azt mutatja, hogy Németország, Franciaország és több más ország érdekei felülírhatják az elfogadott alapelveket és a demokratikus vitát. Ráadásul az, hogy az ír lakosságot megvesztegetik a Szerződésből való kívülmaradás lehetőségével, azt mutatja, hogy az Európai Unióban az egyes országokkal különbözőképpen lehet bánni és meg lehet őket vesztegetni. Ez a határozat is azt mutatja, hogy a jog elferdítése hogyan válik egyre inkább elterjedt gyakorlattá a közösségi intézményeknél.

Szeretném emlékeztetni a Házat, hogy a francia elnökség alatt született meg az a határozat, amellyel az Európai Unió leszámolt bizonyos lengyel hajógyárakkal. Ezt a határozatot ugyanakkor hozták meg, amikor a Közösség más részein iparágakat és bankokat államosítottak vissza, ahogyan ez az Ön országában is történt, uram. Szintén az Ön irányítása alatt volt, hogy az elnökség nem egyezett bele a mezőgazdasági támogatások egyenlő szintre emelésébe. A francia elnökség ezeket az új tagállamok számára nagyon hátrányos szinten tartotta.

Elnök úr, Ön mindenekelőtt Franciaország érdekeit képviselte, nem az Európai Unió valamennyi tagállamának érdekeit.

(Az ülést 14.10-kor felfüggesztik, majd 15.05-kor újra megnyitják.)

ELNÖKÖL: PÖTTERING ÚR
elnök