Az ülések szó szerinti jegyzőkönyve

2009. február 4., Szerda - Strasbourg

13. Az EU polgárainak konzuli védelme harmadik országokban (vita)

  Elnök. – A következő pont a Tanács és a Bizottság nyilatkozata az EU polgárainak konzuli védelméről harmadik országokban.

  Alexandr Vondra, a Tanács soros elnöke. − Elnök úr! A konzuli védelemmel kapcsolatos vita újból időszerűvé vált. Az elmúlt években történt események sorozata rávilágított az EU tagállamai közötti konzuli együttműködés fontosságára. A 2006. évi libanoni eseményektől kezdve a csádi eseményeken keresztül egészen a közelmúltban bekövetkezett tragikus mumbai katasztrófáig mindegyik jól szemlélteti, hogy egyre nagyobb veszélyek fenyegetik az Unió külföldre utazó polgárait. E veszélyek mértéke egyre nagyobb lesz, amint egyre többen kihasználják az olcsó utazások lehetőségeit arra, hogy felkeressék a világ távolabbi területeit.

Ezért fontos a tagállamok közötti együttműködés ezen a területen. Ez az együttműködés jobb szolgáltatásokat és a konzuli szintű segítségnyújtás magasabb szintjét teszi lehetővé. Ez az EU polgárai számára jelentkező közvetlen előny.

A Szerződés biztosítja számunkra ennek az együttműködésnek az alapjait. A 20. cikk egyértelműen kimondja, idézem: „olyan harmadik ország területén, ahol az állampolgársága szerinti tagállam nem rendelkezik képviselettel, bármely uniós polgár jogosult bármely tagállam diplomáciai vagy konzuli hatóságainak védelmét igénybe venni ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai. A tagállamok kialakítják egymás között a szükséges szabályokat, és megkezdik az ilyen védelem biztosításához szükséges nemzetközi tárgyalásokat”.

Az említett cikkben szereplő szabályokról rendelkezik egy 1995-ben elfogadott határozat. Ez a határozat előírja, hogy ez a segítség más tagállamtól is kérhető harmadik országokban, amennyiben a polgár saját országa nem rendelkezik ott állandó képviselettel vagy nincs tiszteletbeli konzul, aki illetékes lenne ilyen ügyekben.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha egy konzultól segítséget kér egy mások tagállam polgára, akkor a konzul köteles megtagadni ezt a segítséget, ha az adott polgár hatóságai (konzulátus vagy nagykövetség) szintén rendelkeznek képviselettel abban az országban.

Az 1995. évi határozat a tagállamok között jött létre, ami visszatükrözi azt a tényt, hogy a konzuli segítségnyújtás és védelem kizárólagos nemzeti felelősség, és hogy a konzuli kapcsolatokat alapvetően a konzuli kapcsolatokról szóló bécsi egyezmény szabályozza.

Az ezen a területen érvényes együttműködési szabályok azt a tényt is visszatükrözik, hogy a konzuli segítségnyújtást és védelmet az egyes tagállamok különféleképpen fogják fel. Egyesek például az összes polgár alapvető jogának tekintik. Mások az állam által nyújtott szolgáltatásként kezelik. Ez az oka annak, hogy a Szerződés a konzuli védelemre a „jogosultság”, nem pedig a „jog” kifejezéssel hivatkozik.

A 2000. évi Jolo-szigeti válság óta továbbfejlesztették a konzuli együttműködést és a válságkezelésre is kiterjesztették. Az Egyesült Államokban végrehajtott terrorista támadások megmutatták, hogy rendkívüli körülmények között még a fejlett infrastruktúrával rendelkező harmadik országok is nehézségekbe ütközhetnek a problémák megoldása során.

Ezt követően a tagállamok megfogalmazták az ilyen jellegű válságok kezelésére vonatkozó útmutatásokat. Ezek a szabályok ugyan nem kötelezőek, mégis számos esetben hatékonyan felhasználhatóaknak bizonyultak és a tapasztalatok fényében tovább finomították ezeket a szabályokat.

A Tanács a közelmúltban kidolgozta a „vezető állam” elgondolását. Ez azt jelenti, hogy súlyosabb esemény esetén, különösen olyan országban, ahol csak kevés tagállam rendelkezik képviselettel, egy vagy két tagállam vállalhatja a koordinációs lépések vezetését védelemmel vagy evakuációval kapcsolatos ügyekben.

Egyes Unión kívüli országokkal is javult az együttműködés, például az Egyesült Államokkal, amellyel évente tartunk konzultációkat konzuli kérdésekben. Norvégia, Svájc és Kanada szintén együttműködik az EU-val különleges események során, például a libanoni, csádi és a mumbai válságok esetében.

A Bizottság és a Tanács Titkársága szintén részt vesz az Európai Konzuli Együttműködésben. Néhány évvel ezelőtt a Tanács Titkársága felállított egy titkos internetes fórumot, amelyen keresztül a konzuli hatóságok információkat cserélhetnek olyan kérdésekben mint például az utazási javaslatok frissítése. A Tanács emellett a tagállamok rendelkezésére bocsátott egy fejlett távkonferencia-rendszert, amelyet konzuli válságok során széles körben alkalmaznak.

Körülbelül három évvel ezelőtt létrehoztak egy EU-szintű platformot információcsere és a cselekvések politikai egyeztetése céljából. Ezt a platformot válságkoordinációs intézkedéseknek (CCA) nevezzük. A CCA két fő résztvevője a következő: az első az elnökség, a Tanács Titkárságának és a Bizottságnak a támogatásával, amely dönt a CCA aktiválásáról; a második, a COREPER II, egy „cselekvési platform”, amely felelős a tagállamok cselekvéseinek koordinálásáért vagy az uniós szintű döntések előkészítéséért.

A fő műveleti eszköz a Tanács Titkárságának uniós Helyzetelemző Központja (SITCEN). A SITCEN logisztikai és információs támogatást biztosít.

Ezenkívül az egymást követő elnökségek rendszeres konzuli válságkezelő gyakorlatokat szerveztek, amelyek különösen értékeseknek bizonyultak. 2008 végén elindítottak egy Európai Konzuli Képzési Programot a fővárosokban és a helyszínen dolgozó konzulátusi tisztviselők közötti együttműködés javításának céljából. Szintén mérlegelik a konzuli létesítmények egymás mellett történő elhelyezését.

Egyértelmű, hogy lehetne ennél többet is tenni. Rendszeresen megvitatnak sok más kérdést is, például a börtönviszonyokat, a gyermekek szülők általi megszöktetését és a konzuli tájékoztatási politikát. De emellett azt a valóságot is tudomásul kell vennünk, hogy miközben a polgárok elvárásai és igényei folyamatosan növekednek, a konzuli hatóságok rendelkezésére álló erőforrások mindig korlátozottak. A konzuli területen történő jobb együttműködés támogatása nem mindig jár együtt megfelelő nemzeti szintű költségvetéssel. A kör négyszögesítésének kihívása még megoldásra vár.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyra értékelik az együttműködést a konzuli területen, és számos olyan eset előfordul, amikor elégedettek lehetünk az eredményekkel. Erre jó példa 20 000 uniós állampolgár kitelepítése Libanonból 2006-ban. Az elnökség elkötelezte magát a munka folytatása mellett, és szeretnék köszönetet mondani a Parlamentnek a támogatásáért.

  Günter Verheugen, a Bizottság alelnöke. – (DE) Elnök úr, hölgyeim és uraim! Én ma Jacques Barrot biztos urat helyettesítem, aki szeretett volna személyesen megjelenni, de részt kell vennie egy másik intézményi eseményen.

Az Európai Közösséget létrehozó Szerződés 20. cikke alapján olyan harmadik ország területén, ahol az állampolgársága szerinti tagállam nem rendelkezik képviselettel, bármely uniós polgár jogosult bármely tagállam diplomáciai vagy konzuli hatóságainak védelmét igénybe venni ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai. A 20. cikk arról is rendelkezik, hogy a tagállamoknak egymás között kell meghatározniuk az e védelem biztosításához szükséges szabályokat. Vondra úr ezt már részletezte. Mindennek fényében a tagállamok bevezettek koordinációs mechanizmusokat a konzuli védelemhez, különösen a 2006-ban és 2008-ban lefektetett útmutatások szerint, amelyek ugyan jogilag nem kötelezőek, mégis segítséget nyújtanak a követségeknek az együttműködés helyszíni felépítésében.

Emellett az Európai Unióról szóló szerződés 20. cikke kötelezi a tagállamok diplomáciai és konzuli misszióit az együttműködés fokozására.

2008 decemberében a Tanács elfogadta a konzuli együttműködéssel kapcsolatos vezető állam elgondolásának végrehajtásához szükséges iránymutatásokat. Ezen iránymutatások alapján a nagyobb jövőbeni válságok során, amelyeknek következtében szükség lesz konzuli védelemre a kérdéses harmadik országban, az egyik tagállamot ki kell nevezni „vezető államnak”, amelynek vállalnia kell a felelősséget az EU polgárainak védelméért a többi tagállam nevében. A vezető állam koordinálja a tagállamok által végrehajtott összes intézkedést a helyszínen, és köteles gondoskodni arról, hogy az összes uniós polgár védelemben részesüljön. Mindenki, akit megillet saját tagállamának konzuli védelme, jogosult segítséget kérni a vezető államtól.

Ennek célja a tagállamok közötti együttműködés megkönnyítése a helyszínen, azt feltételezve, hogy további segítséget is rendelkezésre bocsátanak személyzet, finanszírozás, felszerelések és egészségügyi csoportok formájában. A vezető állam viseli továbbá a felelősséget azoknak az intézkedéseknek a koordinálásáért és vezetéséért, amelyeknek célja a segítségnyújtás, emberek újraegyesítése, és szükség esetén az állampolgárok evakuálása biztonságos célállomásra, a többi érintett tagállam segítségével. A tagállamoknak azonban meg kell állapodniuk arról, hogy pontosan mit jelent az „amelyben a tagállam [...] nem rendelkezik képviselettel” megfogalmazás az EK-szerződés 20. cikkében. Le kell fednie minden olyan helyzetet, amelyekben az uniós polgárok bármilyen ok miatt képtelenek elérni saját tagállamuk bármely misszióját. A tagállamok most dolgoznak az ezzel kapcsolatos közös kritériumok megfogalmazásán.

Ez a helyzet papíron. A gyakorlatban a tények meglehetősen különbözőek lehetnek attól, amelyekről a Ház néhány képviselője beszámolhatna. Láttam a felszólalók listáján, hogy Guardans Cambó úr, Karim úr és Mann asszony szeretne hozzászólni ehhez a kérdéshez. Minden bizonnyal elmondanak nekünk valamit a tavaly decemberben Mumbaiban szerzett tapasztalataikról. Az a benyomásom, hogy jóllehet csak három tagállamnak nincs nagykövetsége Új Delhi-ben és csak hét tagállam nem tart fenn konzulátust Mumbaiban – és ezt nagyon gondosan fogalmazom meg – az érintett európai polgárok mégis nagyon nehezen tudták megszerezni a megfelelő védelmet.

Azért mutatok rá erre, mert természetesen érdemes tanulni az ilyen helyzetek tapasztalataiból. Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében a Bizottság azt a nézetet vallja, hogy még nagyon sok a tennivaló annak érdekében, hogy az Európai Unió polgárai képesek legyenek igényelni – teljes mértékben és a való életben – az EK-szerződés 20. cikkében garantált jogaikat. A polgárok elvárják, hogy az Európai Unió gondoskodjon hozzáadott értékről harmadik országokban nyújtott védelmükhöz. Elvégre a diplomáciai és a konzuli missziók által nyújtott védelem nem korlátozódik válsághelyzetekre, hanem a mindennapi helyzetekben nyújtott segítségekre is kiterjed.

A Bizottság többek között javasolja az EU polgárainak jobb tájékoztatását – mi már javasoltuk, hogy a 20. cikk szövegét minden útlevélbe nyomtassák bele és jelenítsék meg plakátokon a repülőtereken és az utazási irodákban, ezenkívül a Tanács Főtitkárságával közösen már dolgozunk egy konzuli védelemmel foglalkozó weboldalon, amely tartalmazza a tagállamok harmadik országokban működő nagykövetségeinek és konzulátusainak naprakész felsorolását.

Azon küldetésének részeként, amely szerint a lehető legmagasabb színvonalon kell gondoskodni az EU polgárai számára mindarról, amit az uniós polgárság a számukra jelent, a Bizottság készen áll arra, hogy foglalkozzon az ezen a területen felmerülő minden problémával, amelyekre a polgárok felhívják a figyelmét és hogy minden tőle telhetőt megtegyen azon védelmi jogok megvalósításáért, amelyek a 20. cikk alapján az EU polgárait megilletik.

A Lisszaboni Szerződés hatálybalépése egyértelmű jogi alapot teremtene ahhoz, hogy az EU jogi rendelkezéseket hozzon ezen a területen. Az EK-szerződés 20. cikkének új megfogalmazása (az Európai Unió működéséről szóló szerződés 23. cikke) lehetővé teszi a Tanácsnak, hogy olyan irányelveket fogadjon el, amelyek „az ilyen védelem elősegítéséhez szükséges koordinációs és együttműködési intézkedéseket vezetnek be.” Ez azt jelenti, hogy a Bizottság a közeljövőben benyújthatna jogalkotási javaslatokat ezen a területen.

  Ioannis Varvitsiotis, a PPE-DE képviselőcsoport nevében. – (EL) Elnök úr! Üdvözlöm ezt a vitát, és köszönetet mondok mind a Tanácsnak, mind pedig a Bizottságnak az információkért és az előterjesztésért. Én voltam az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság „Az Európai Unió polgárainak diplomáciai és konzuli védelme harmadik országokban” című zöld könyvének előadója, ezért továbbra is élénk érdeklődéssel kísérem az e téren bekövetkező fejleményeket.

Abban az időben kitartottam amellett, hogy a 20. cikket szélesebb értelemben kellene alkalmazni és több jogot kellene tartalmaznia az európai polgárok számára, mivel ez megerősítené az európai polgárság elgondolását és a gyakorlatban szemléltetné az Európai Unió által felkínált előnyöket a hétköznapokban és végeredményben erősítené az európai szolidaritást.

A közelmúltban Mumbaiban végrehajtott terroristatámadás jól szemléltette, mennyire hasznos és szükséges az uniós tagállamok polgárai védelmének megerősített koordinációja ilyen esetekben. Az a tény, hogy a Tanács tavaly decemberben közzétette a válság esetén alkalmazandó konzuli vezető állam elgondolásának végrehajtására vonatkozó iránymutatásokat, az első pozitív lépés, és fontos elgondolásokat tartalmaz. Ám nagy érdeklődéssel várjuk a jogilag kötelező erejű javaslatokat.

Tisztában vagyok azzal, hogy hatalmas gyakorlati problémákat kell megoldanunk. Nagyon fontosnak tekintem azonban annak tisztázását, hogy az európai polgárok a válság helyszínén hogyan tájékozódhatnak arról, melyik a vezető állam. Szerintem ezt a mai napig nem sikerült megnyugtatóan megoldani. Mindenesetre üdvözöm azt, hogy a francia elnökség olyan nagy jelentőséget tulajdonított ennek a kérdésnek, és arra számítok, hogy a cseh elnökség továbbviszi ezeket a kezdeményezéseket.

  Martine Roure, a PSE képviselőcsoport nevében. – (FR) Elnök úr! A konzuli és a diplomáciai védelemhez való jog az európai polgárság egyik pillére. Miniszter úr, Ön hivatkozott a Szerződés 20. cikkére. Ez egyértelmű. Minden polgárt megillet a konzuli védelemhez való jog. Ez nem lehetőség, hanem jog.

A Mumbaiban bekövetkezett drámai események megmutatták, hogy ez a jog a gyakorlatban távolról sem garantált. A védelem szintje az egyes tagállamok között igen változó, amelynek a polgárok kezelésében jelentkező megkülönböztetés a következménye, akik nem kaphatnak tájékoztatást arról, hogy szükség esetén melyik konzulátussal kell felvenniük a kapcsolatot. A pénzügyi támogatás szemmel láthatóan hiányzik a tagállamok körében. Azok az európai polgárok, akik mindent elveszítettek, gyakran azt tapasztalják, hogy a konzuli hivatalok vonakodnak vállalni a pénzügyi költségeket.

A tagállamoknak kötelességük, hogy véget vessenek ennek a helyzetnek. Kötelező erejű iránymutatásokra és a polgárok számára elérhető tájékoztatásra van szükség. Az Uniónak tárgyalásokat kell kezdenie harmadik országokkal a szükséges diplomáciai védelem biztosítása érdekében.

Amint azonban Ön is mondta, biztos úr, a Mumbaiban bekövetkezett események azt is megmutatták, hogy elfogadhatatlanul hiányzik az európai parlamenti képviselők diplomáciai védelmének garantálása. Az Európai Uniónak és különösen a Bizottságnak haladéktalanul meg kell kezdenie a tárgyalásokat, és amint hallottuk Öntől, biztos úr, a Tanácsnak eseti megállapodásokat kell kötnie harmadik országokkal az európai parlamenti képviselők különleges diplomáciai védelmének garantálására. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk.

  Ignasi Guardans Cambó, az ALDE képviselőcsoport nevében. – (ES) Elnök úr! Ma Európában a polgárok határok átlépése nélkül utazhatnak, nemcsak a saját tagállamukban szavazhatnak, nyugdíjban és társadalombiztosítási ellátásban részesülhetnek bármely tagállamban, ahol saját döntésük szerint letelepednek. Ezenkívül a rendőri erők együttműködnek egymással. A stockholmi ügyész bárkit letartóztathat Sevillában az európai letartóztatási parancs útján, és ehhez nem kell közvetlenül részt vennie a helyi eljárásokban.

A tagállamok tehát hajlandók voltak lemondani szuverenitásukról, amikor a polgárokat meg kell feddeni tetteikért. Ugyanezen európai polgárok azonban, amikor az Európai Unión kívülre utaznak, a védelmük szempontjából azt tapasztalják, mintha időgéppel utaznának, ugyanis mihelyt elhagyják az Uniót, mintha megállt volna az idő.

Az Unión kívül mi csak 27 tagállam, 27 adminisztráció, 27 zászló és 27 konzuli rendszer vagyunk, sőt bizonyos esetekben még az sem. Válsághelyzetben az európai polgárok elveszítik európai jogállásukat. Nem létezik ugyanis európai állampolgárság.

Az a 180 millió európai, aki szerte a világon utazik, azt tapasztalja, hogy csak akkor részesülhet védelemben, ha visszaváltoztatja magát németté, spanyollá, lengyellé vagy olasszá. Európaiként nem létezik az Európai Unión kívül. Ez a Szerződés súlyos megszegésének minősül, és a köteles tisztelettel is azt kell mondanom, hogy a Tanács néhány perccel ezelőtt hallott kijelentése nem egyéb, mint science fiction.

Mindaz, amit a Tanács elmondott a Szerződés 20. cikkének állítólagos végrehajtásáról, a „vezető államról”, a videokonferenciákról és a közös központokról, színtiszta science fiction vészhelyzetben. Ezenkívül – amint a biztos úr mondta –, néhányan közülünk első kézből tapasztaltuk meg ezt a helyzetet.

A Szerződés 20. cikke hatástalan: nem léteznek végrehajtási jegyzőkönyvek; nincsenek jogi erejű rendeletek; a polgárok semmiféle tájékoztatásban nem részesülnek; és ha valaki figyelmen kívül hagyja ezt a cikket, annak semmiféle következményekkel nem kell számolnia.

Az a legjobb eset, ha a konzulok segítséget nyújtanak egymásnak. Létezik jóindulat, amint ez létezhetett a XIX. században, és létezhetett Pekingben az 1800-as években. A helyzet a következő: létezik együttműködés a konzulok között, akik inkább együtt vacsoráznak, mint hogy kötelességeiknek megfelelően együttesen szolgálnák a polgárokat az európai jogszabályok rendelkezéseinek tiszteletben tartásával.

Ezért az Európai Bizottság már a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése előtt és nyilvánvalóan utána is, köteles végrehajtani a 20. cikket annak érdekében, hogy az európai polgárok büszkék lehessenek útlevelükre, és köteles gondoskodni arról, hogy egyes tisztviselői megértsék, hogy a XIX. század végérvényesen elmúlt, és Európa akkor is létezik, ha egy európai polgár bajba kerül Új-Delhiben, Bejrútban vagy bárhol.

  Ryszard Czarnecki, az UEN képviselőcsoport nevében. – (PL) Elnök úr! Szeretném leszögezni, hogy én nem osztom az Európai Bizottság alelnöke által a Tanács nevében ma előterjesztett javaslattal szemben megnyilvánuló rendkívül kritikus álláspontot. Szerintem ez a kérdés nem azon múlik, hogy létezik-e szerződés, vagy sem, hanem sokkal inkább azon múlik, hogy az európai szolidaritás csak egy elgondolás-e, amely csak politikai nyilatkozatokban nyilvánul meg, vagy pedig valós politikai gyakorlat, amely az összes tagállam minden polgárára nézve érvényes. Ez utóbbi esetben a szerződés nem elengedhetetlen követelmény.

Az Európai Unió szlovén elnöksége alatt Franciaország képviselte az Európai Uniót sok országban, például Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, mivel Szlovéniának nincs nagykövetsége ezekben az országokban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a szlovén állampolgárok, valamint a kisebb tagállamok polgárai most részesülhetnének-e megfelelő segítségben, ha az említett országokban működő francia konzulátusokhoz fordulnának. Ez egy helyénvaló kérdés.

Ki kell terjesztenünk az európai szolidaritás elgondolását. Számomra úgy tűnik, hogy a gyakorlatban a Lisszaboni Szerződés nem létfontosságú.

  Irena Belohorská (NI). – (SK) Az Európai Közösséget létrehozó szerződés 20. cikke szerint harmadik ország területén az Unió minden állampolgárát megilleti a diplomáciai vagy konzuli hatóságoktól kapott védelem joga, az adott állam polgáraival megegyező feltételek mellett. Fontos hangsúlyoznunk, hogy az Uniónak fejlesztenie kell a konzuli szolgálatok közötti együttműködést ezen a területen.

Az európaiak a világ legmobilabb társadalmai közé tartoznak, mert a polgárok csaknem 9%-a utazik olyan országokba, ahol hazájuk nem tart fenn ilyen szintű képviseletet. Például Szlovákia, az az ország, amelyet én az Európai Parlamentben képviselek, csak nagyon gyenge konzuli jelenléttel rendelkezik Közép- és Latin-Amerikában, pedig ezekbe a régiókba sok állampolgárunk utazik. Hozzá kell tennem, hogy a konzuli szolgálatokkal kapcsolatos kötelezettségeink ellenére a legtöbb európai nincs tisztában a jogaival és szomorú tény, hogy még ezeknek a szervezeteknek az alkalmazottai sem ismerik ezeket a jogokat.

Annak érdekében, hogy az emberek tájékozottabbak legyenek a konzuli védelemmel kapcsolatban, célul kell tűznünk a szabványos európai útlevél bevezetését, amelynek tartalmaznia kell a 20. cikk kivonatát. A harmadik országokban biztosított konzuli védelem fontossága az olyan válsághelyzetek során vált nyilvánvalóvá mint a 2004. évi cunami vagy a 2006. évi libanoni konfliktus. A konzuli rendeletek közötti különbségek miatt az EU polgárainak annyi rendszerrel kell megbirkózniuk, ahány tagállama az Uniónak van, és ezek a rendszerek a jogi hatály és a hatókör szempontjából is különböznek egymástól.

A közelmúltban bekövetkezett mumbai események azt mutatják, hogy még nagyon hosszú utat kell megtennünk a konzuli szolgáltatások területén. Közös európai irodák felállítása gondoskodna a funkcionális koherenciáról, ugyanakkor csökkentené a tagállamok által működtetett diplomáciai és konzuli hálózatok szerkezeti költségeit.

ELNÖKÖL: DOS SANTOS ÚR
alelnök

  Sajjad Karim (PPE-DE). – Elnök úr! Már elhangzott az, hogy az Unió polgárai nagyon sok helyre utaznak. Nos, évente körülbelül 180 millió utazásra kerül sor az Európai Unión kívül, és – elméletben – ezek az utazók védelem alatt állnak a 20. cikk alapján, amint a biztos úr és valójában a Tanács elnöksége ezt már leszögezte a vita során.

A 20. cikk alapján a tagállamok csak azon EU polgárok számára kötelesek a saját állampolgáraikkal megegyező feltételekkel konzuli segítséget nyújtani, akiknek hazája nem tart fenn konzulátust az adott országban. A hozzáállásnak ez a tagállamok közötti eltérése a 2007. és a 2009. évi cselekvési tervben derült ki.

Természetesen léteznie kell olyan kritériumnak, amelynek alapján eldönthető, hogy más konzuli szolgálatoknak mikor és hogyan kell szerepet vállalniuk, és ezek a kritériumok három alapvető csoportra oszthatók. Most nem akarom ezeket részletezni, de az első kettő teljesen ésszerű. A harmadik megfogalmazza azt a követelményt, hogy az állampolgárnak útlevelével, személyi azonosító kártyájával vagy más dokumentummal kell bizonyítania állampolgárságát ahhoz, hogy diplomáciai vagy konzuli képviseletben részesülhessen.

Itt van az igazi probléma, mivel teljes mértékben elfogadható, hogy ha egy európai polgár egy adott helyzet elől menekül, akkor nincs a birtokában ilyen dokumentum.

A konzulátusok segítséget nyújtanak halál, súlyos baleset, súlyos sérülés, letartóztatás, őrizetbe vétel esetén, segítséget nyújtanak erőszakos bűncselekmények áldozatainak, támogatást nyújtanak az Unió szorult helyzetbe kerül polgárainak és hazaszállítják őket. Ez átfogó, de nem elegendő segítségnyújtás. További munkára van szükség ezen a területen.

Annak érdekében, hogy ez megtörténhessen, hallottunk a vezető állam elgondolásáról, amely annak biztosítására törekszik, hogy az EU összes polgára segítséget kaphasson, és koordinációt végez a tagállamok között.

Ez elméletben nagyon szép, de a gyakorlatban biztosan nem működött volna Mumbaiban. Nem létezett valós információ-megosztás és információszerzés, sem pedig az a fajta együttműködés, amelyet látni szerettem volna. Sokkal inkább versenyt láttam a tagállamok között, és a konzuli szolgálatok további centralizálása vagy konszolidálása azzal a kockázattal jár, hogy megfosztjuk a missziókat attól a rugalmasságtól, amelyre a helyszínen feltétlenül szükségük van a gyorsan változó körülmények között.

  Erika Mann (PSE). – (DE) Elnök úr! Karim úrnak tökéletesen igaza van. A probléma magának a 20. cikknek a megfogalmazásában és alapjaiban rejlik. Feltétlenül figyelembe kell vennünk a helyszínen uralkodó realitásokat. Ez magától értetődik. Először is nem mindegyik tagállam biztosít konzuli védelmet, és ez a konzuli védelem sok esetben nagyon korlátozott és a biztonsági struktúrák még maguknak a konzuloknak a védelmére is elégtelenek.

Személyes tapasztalatokkal rendelkezem erről a német konzullal kapcsolatban, aki éjszaka autóba ült, hogy felvegye munkatársait sofőrjével, de minden biztonsági intézkedés nélkül, olyan utakon, amelyek semmiképpen sem nevezhetők biztonságosnak. Egyszerűen fogalmazva: ezek a körülmények elfogadhatatlanok. Elfogadhatatlan, hogy valaki elutazik egy olyan országba, mint amilyen India vagy a latin-amerikai országok – sok más olyan ország is van, ahol szükség van konzuli jelenlétre olyan kritikus helyeken, mint például Mumbai –, és ott csak maroknyi személyzetet és nem megfelelő biztonsági struktúrákat talál. A hírszerzési információkat egyáltalán nem adják tovább, a tagállamok nem férnek hozzá az információkhoz, és így tovább. Ez azt jelenti, hogy a korlátozások nem szűntek meg, és nem csoda, hogy a tagállamok nem képesek olyan szintű védelmet nyújtani saját polgáraiknak vagy tisztviselőiknek, amilyet szeretnének.

Ezért nagyon fontos, hogy a Tanács és a Bizottság elvégezze ennek a kérdésnek a gondos elemzését. Nem tehetjük meg azt, hogy prédikálunk arról, hogy mindig jelen kell lennünk az egész világon és hogy Európát globális partnernek tekintjük, miközben még biztonsági struktúráink sem léteznek és nem rendelkezünk hírszerzési rendszerekkel sem. Ezzel csak nevetségessé tesszük saját magunkat, ha nem elemezzük alaposan a saját struktúráinkat és nem gondoskodunk a kiegészítő védelem szükséges szintjéről.

Szeretném felajánlani azt a sürgős tanácsot, hogy valóban el kell végezniük a struktúrák ismételt kiértékelését, hogy más államokhoz hasonlóan el kell végezniük szimulációkat, és hogy nem koncentrálhatnak kizárólag a legfontosabb fővárosokra, a metropoliszokra, hanem ezekben a megaországokban és megavárosokban rá kell döbbenniük, hogy a világ más nagy városaiban is szükség van megfelelő képviseletre.

A mumbai események meg fognak ismétlődni. Lesz újabb Mumbai, mint ahogyan a múltbeli katasztrófák is megismétlődtek. Ismerjék fel ezeket a tényeket, és sürgetem Önöket, hogy készüljenek fel rájuk!

  Sarah Ludford (ALDE). – Elnök úr! Guardans Cambó úr és mások – mint például Karim úr és Mann asszony – szemléltették az elmélet és a valóság közötti szakadékot. Valójában a 20. cikk jelentéséről sincs egyetértés. A miniszter angolul beszélve csak „jogosultságról”, nem pedig „jogról” beszélt, míg Roure asszony franciául hivatkozott a szövegre, ami így hangzik: „un droit”. De az biztos, hogy az Alapjogi Chartában ez jogként szerepel.

Csak akkor érhetünk el előrehaladást, ha jogilag kijelentjük, hogy ez egy jog, amelyet kötelező erejű uniós határozatok és közös normák mondanak ki, és hogy a védelem megtagadását bíróság előtt meg lehet támadni.

A miniszter beszélt arról, hogy mérlegelés alatt áll a konzuli tisztviselők egy hivatalban történő elhelyezése. A vízumpolitika területén szerzett tapasztalataim szerint a tagállamok közös elhelyezése a kőtömb hegynek felfelé való görgetésének erőfeszítéséhez hasonlítható.

Verheugen biztos úr hivatkozott gyakorlati intézkedésekre, amelyek kidolgozás alatt állnak. De ezekre az intézkedésekre már a 2007. évi cselekvési terv is ígéretet tett: hivatkozás elhelyezése az útlevelekben, plakátok, kifejlesztés alatt álló weboldal. Hol vannak ezek az ígéretek? Kerestem a konzuli védelem témakörét az Európa weboldalon, de semmit sem találtam.

A Tanács utazási weboldalán ez áll: „kidolgozás alatt”, ami szerintem annak a ténynek a metaforája, hogy cserben hagyjuk polgárainkat, mert nem vagyunk hajlandók tartalommal kitölteni az európai állampolgárság elméletét.

  Eoin Ryan (UEN). - Elnök úr! Nagyon fontosnak tartom azt – és egyetértek sok korábbi felszólalóval –, hogy az EU polgárai biztonságban érezzék magukat, és prioritásnak tartom azt, hogy gondoskodjunk polgáraink biztonságáról, amikor az Európai Unión kívül tartózkodnak, különös tekintettel az olyan válsághelyzetekre, mint amit Mumbaiban tapasztalhattunk.

Elengedhetetlennek tartom, hogy az európai polgárok bármilyen válsághelyzetben hozzájuthassanak az információkhoz, legyen az általános vagy személyes válsághelyzet, és ijesztően sok a tennivaló a helyzet tisztázása érdekében.

Mumbai jó példa arra, hogyan nem működnek a dolgok. Üdvözlöm a vezető állam közelmúltban bejelentett elgondolását. Szerintem ez nagyon fontos, ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy ez a rendszer jelenleg nem működik. Meggyőződésem szerint valamennyiünknek prioritásnak kell tekintenünk annak elérését, hogy a rendszer működjön, mivel – amint ezt valaki megfogalmazta – az ember sokkal inkább európainak érezhetné magát, ha valamely tagállam nagykövetsége gondoskodna róla, ha bajba kerülne a Távol-Keleten vagy Dél-Amerikában vagy bárhol máshol az Európai Unión kívül, és úgy gondolom, hogy az európaiságnak ez az érzése nagyon fontos.

(Az elnök félbeszakítja a felszólalót)

  Luca Romagnoli (NI). – (IT) Elnök úr, hölgyeim és uraim! Az európai polgárok egyre nagyobb mobilitása egyértelműen azt jelenti, hogy a konzulátusoknak együtt kell működniük.

Üdvözlöm a Bizottság javaslatát, mindenekfelett azért, mert arra törekszik, hogy egyszerűsítse a bajba került polgárok pénzügyi megsegítésének eljárását. Nem kétséges, hogy a konzuli védelem joga jelenleg töredékes, megoszlása pedig egyenetlen. Az európai polgárság gyakran nem létezik külföldön, és sokan azt kívánhatják, hogy bárcsak egy másik ország, vagy akár az Unió polgárai lennének. Azt szeretném látni, hogy nemcsak akkor hivatkoznak az európai büszkeségre, amikor ez az intézményeknek megfelelő, hanem akkor is, amikor ez a polgároknak jó, akik bajba kerültek és abban reménykednek, hogy ebből az európai polgárságból végre valami hasznuk is lesz.

  Javier Moreno Sánchez (PSE). – (ES) Elnök úr, hölgyeim és uraim! A konzuli védelem az európai polgárság alapvető része. A polgárok európainak akarják érezni magukat az Unión belül, de az Unión kívül is. Azt akarják, hogy az Unió reagáljon a szükségleteikre, különösen vészhelyzetben.

Az Unió nem reagált megfelelően Mumbaiban és más válsághelyzetekben sem. Szeretném kihasználni ezt a percet egy elgondolás kifejtésére, amely elgondolás nem csodaszer, de valódi segítséget kínál a harmadik országokban tartózkodó európai polgároknak.

Szeretném ma megismételni azt a javaslatot, hogy állítsanak fel egy ingyenesen hívható európai vészhelyzeti telefonszámot. Ez a telefonszám, amelyet a 20. cikkel együtt az útlevélbe nyomtatnának, lehetővé tenné, hogy a polgárok a saját nyelvükön hozzáférjenek a legfontosabb információkhoz az unió tagállamainak konzulátusaival kapcsolatban, amelyek – hangsúlyozom – segítséget nyújtanának nekik.

A polgárok cselekvést, nemcsak szavakat várnak el az Uniótól.

  Gay Mitchell (PPE-DE). – Elnök úr! Amikor parlamenti képviselők lettünk, kaptunk egy igazolványt – az Unió intézményei számára munkát végző sok más emberhez hasonlóan. Szeretném tudni, hogy az elnökség és a Tanács érti-e, mennyire értéktelen ez a dokumentum a tagállamokban.

Rendkívül nehéz helyzetbe kerültem Hollandiában, amikor hivatalos parlamenti útról jöttem vissza Afrikából. Ismerek egy másik – brit – képviselőt is, aki viszont Dublinban került nehéz helyzetbe. Tájékoztatnunk kell a saját tagállamainkat arról, hogy ez a Parlament, a Bizottság és az Unió úti okmánya, amelyet teljes mértékben tiszteletben kell tartanunk. Azokat, akik az utazásokat kezelik a repülőtereken és a kikötőkben, teljes mértékben tájékoztatnunk kell ennek a dokumentumnak az értékéről.

Azt kérem, hogy foglalkozzanak ezzel a kérdéssel mindegyik tagállamban és gondoskodjanak ennek végrehajtásáról, mivel ennek a védelemnek ki kell terjednie a Parlament hivatalos útjain járó tisztviselőkre és képviselőkre is.

  Kathy Sinnott (IND/DEM). – Elnök úr! Parlamenti képviselőként sokszor kapcsolatba kerülök nagykövetségekkel és konzulokkal, mert valaki megsérült, eltűnt, kirabolták vagy elrabolták, vagy mert valaki tragikus módon meghalt. Meggyőződésem, hogy sok más képviselőnek is vannak hasonló tapasztalatai. Nagy örömmel mondom, hogy amikor egy ír nagykövetséggel volt dolgom, a munka és az együttműködés kiváló volt. De az én hazám nem képviselteti magát minden országban, ezért más európai országok nagykövetségeire kellett támaszkodnunk.

Saját tapasztalataim alapján, konkrét történetek elmondása nélkül azt mondhatom, hogy szeretnék több egyeztetést és több segítséget látni a nagyobb országokban működő nagykövetségek között, amelyek csaknem minden országban fenntartanak nagykövetségeket és konzulokat, hogy segítséget nyújtsanak az összes többi tagállam nagykövetségeinek.

  Alexandr Vondra, a Tanács soros elnöke. − Elnök úr! Úgy gondolom, hogy ez a vita is rendkívül hasznos volt. Jól megértettem, hogy az Európai Parlament képviselőiként mennyire fontos ez az Önök számára, mivel ez rendkívül érzékeny kérdés, hiszen szembe kell nézniük polgáraik elvárásaival, akik a következő hónapok során megválasztják Önöket. Tehát megértettem azt a kérdést, amelyet Önök olyan nagy gonddal mérlegelnek és ilyen kritikus belátással közelítenek meg.

A második ok, amiért megértem ezt a kérdést az, hogy egy közepes méretű országból, a Cseh Köztársaságból származom, amely nem egy volt birodalmi hatalom, tehát nem rendelkezik nagykövetséggel vagy konzulátussal a világ minden egyes sarkában. Ezért nagyon logikusnak tartom azt, amit az írek és mások ezzel kapcsolatban elvárnak az Európai Uniótól.

De most a Tanács nevében kell beszélnem, ezért tiszteletben kell tartaniuk bizonyos jogi alapokat, amelyek a rendelkezésünkre állnak, és az a helyzet, hogy a költségvetés és az ehhez kapcsolódó kérdések is fontosak. Emellett fel kell ismernünk és meg kell különböztetnünk egyrészt a valós problémát, másrészt a további tisztázást igénylő kérdéseket vagy ügyeket.

Én nem voltam ott Mumbaiban, és nagyon figyelmesen hallgattam Guardans Cambó úr és mások kritikus megjegyzéseit, akik az Európai Parlament küldöttségének tagjaként Indiában jártak, amikor ez a tragikus támadás bekövetkezett. Amikor a tegnapi különleges meghallgatásra készültem, első kérdésem ez volt: működik spanyol konzulátus Mumbaiban? Én soha nem jártam ott, tehát személyes tapasztalatom alapján ezt nem tudhatom. Ismételten biztosítottak engem afelől, hogy Spanyolország fenntart konzulátust Mumbaiban, és akik ott voltak, tudják ezt. Azt hiszem, hogy a németeknek hivatalból kötelességük volt segítséget nyújtani Guardans Cambó úrnak és delegációjának, ha a 20. cikket és a határozatot hiánytalanul idézzük.

Engem arról tájékoztattak, hogy a spanyolok repülőgépet küldtek állampolgáraik evakuálásának elősegítésére, és ugyanezt tették a franciák és a németek is. Valami okból, amit én nem értek, Guardans Cambó úr nem volt hajlandó hazarepülni a spanyol géppel, hanem inkább a későbbi francia géppel tért haza.

Tehát nem tudom. Kizárólag annyit tudok, amit elmondtak nekem. Általánosságban úgy gondolom, hogy valamennyien osztjuk azt a nézetet, hogy a jogi kereteken belül minden fejlesztés kívánatos, tehát hadd tájékoztassam Önöket a cseh elnökség legalább néhány részleges tevékenységéről, amelyek a konzuli védelem megerősítésére szolgálnak a jelenlegi jogi keretek között.

Például folyamatban van egy projekt, amelynek célja egy üzenet elhelyezése a nemzeti útlevelekben, amely arról tájékoztatná az útlevél birtokosát, hogy bármely másik tagállam nagykövetségétől vagy konzulátusától kérhet konzuli védelmet egy harmadik országban, amennyiben saját országa nem rendelkezik ott képviselettel. Tehát legalább kísérletet teszünk a helyzet helyszíni tisztázására.

Másodszor: az elnökség felerősíti és egységesíti az ideiglenes úti okmányok, az ETD-k használatát, amelyeket bármely tagállam képviselete kiállíthat bármely tagállam polgárának, akinek útlevele elveszett vagy ellopták azt.

Harmadszor és végül: az elnökség megszervez továbbá két konzuli szemináriumot vagy tanfolyamot, hogy rendkívül gyakorlatias és hatékony módon hozzájáruljon ehhez a konzuli védelmi munkacsoporthoz.

Ezek a rendezvények a CCA-rendszerrel foglalkoznak, és valós konzuli vészhelyzetet szimulálnak. A képzés meghatározza és elvégzi a CCA-keretszervezet összes releváns mechanizmusának gyakorlati ellenőrzését, beleértve az összes érintett hatóság és intézmény közötti együttműködést is. A tapasztalatok a helyszínen végzett munka útján arra is megtanítják a résztvevőket, hogyan kell viselkedniük és azonnal reagálniuk olyan helyzetekben, amikor rendkívüli pszichológiai nyomás nehezedik rájuk és nagyon szorítja őket az idő. Nem tudom, hogy ez eléggé leköti-e a figyelmünket a választások előtt, de legalább valamivel hozzájárulunk ehhez a fontos kérdéshez.

  Günter Verheugen, a Bizottság alelnöke. − Elnök úr! A Szerződés semmiféle kezdeményezési jogot nem ruház a Bizottságra a konzuli védelem területén. Korlátozott jogkörén belül a Bizottság, amennyire tőle telik, megpróbálja javítani azoknak az állampolgári jogoknak a hatékonyságát, amelyekre az európai polgárok jogosultak – lásd például a Bizottság 2007-2009. évi Cselekvési tervét.

Megismétlem, hogy a Lisszaboni Szerződés elfogadása minden bizonnyal nagyon sokat javítana ezen a helyzeten. Remélem, hogy Sinnott asszony, aki megosztotta velünk tapasztalatait, felhasználja azt a tényt, hogy a Lisszaboni Szerződés megváltoztatná ezt a helyzetet és az ő tapasztalatait, amelyeket akkor szerezhet, amikor megpróbálja elérni a Lisszaboni Szerződés támogatását Írországban.

A Mumbaiban bekövetkezett sajnálatos események világosan azt mutatják, hogy már ma is tág terünk van a fejlesztésekhez, ha teljesíteni akarjuk az EU polgárainak jogszerű elvárásait.

  Erika Mann (PSE). – Elnök úr! Csak egy rövid javaslatom van a Tanács számára. Nagyra értékelem, amit Ön elmondott, de tudna-e gondoskodni arról, hogy mihelyt megtudja ennek a ma említett szimulációnak az időpontját, meghív néhány embert, akik ténylegesen ott voltak Mumbaiban, mivel elősegíthetnék a helyzet megértését?

  Elnök. – A vitát berekesztem.

Írásbeli nyilatkozatok (142. cikk)

  Lidia Joanna Geringer de Oedenberg (PSE), írásban. – (PL) Az EU polgárainak fokozódó mobilitása megköveteli tőlünk, hogy a konzuli védelemmel kapcsolatos jelenlegi alapelveinket hozzáigazítsuk az új körülményekhez. Az EU polgárai számára hozzáférhetővé kell tenni saját országuk védelmét és segítségét a diplomáciai missziók és a konzulátusok útján (a diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi szerződés 3. cikke, és a konzuli kapcsolatokról szóló bécsi egyezmény 1. cikke), és a Maastrichti Szerződés rendelkezései alapján kiegészítő diplomáciai és konzuli védelmet kell biztosítani a számukra az Európai Unió határain kívül, ami uniós polgári jogállásukból származik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy olyan harmadik országban való tartózkodás során, ahol hazája nem rendelkezik képviselettel, az EU összes polgárát megilleti bármelyik tagállam diplomáciai és konzuli védelme, az adott ország állampolgáraival megegyező feltételek mellett.

Sajnálatos módon a Mumbaiban tapasztalt kritikus helyzet a tavalyi bombamerénylet után leleplezte sok diplomáciai hivatal hiányosságait, az uniós polgárok biztonságával kapcsolatos közösségi állásfoglalások gyakorlati alkalmazása szempontjából. Európaiak tucatjai, közöttük az Európai Parlament delegációja, amely abban az időben Indiában tartózkodott, adminisztrációs problémákba ütközött és aránytalanul hosszú ideig kellett várakoznia elveszett dokumentumaik pótlására. Ez bebizonyította, hogy az európai szolidaritás elgondolásának végrehajtása nem könnyű feladat.

A konzuli védelemhez való jog a harmadik országokban az uniós állampolgárság egyik legfontosabb jellegzetessége. A tagállamoknak minden tőlük telhetőt meg kell tenniük ennek megfelelő végrehajtása, valamint az összes uniós polgárral szemben tanúsított egyenlő bánásmód és gondosság biztosítása érdekében.

  Toomas Savi (ALDE), írásban. – Az Európai Közösséget létrehozó szerződés 20. cikke szerint „olyan harmadik ország területén, ahol az állampolgársága szerinti tagállam nem rendelkezik képviselettel, bármely uniós polgár jogosult bármely tagállam diplomáciai vagy konzuli hatóságainak védelmét igénybe venni ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai”.

Tavaly december végén munkatársunk, Ignasi Guardans Cambó Mumbaiban tartózkodott a terrorista támadás időpontjában, és szemtanúja lehetett annak, hogy egyes tagállamok diplomatái sokszor megsértették a Szerződést, mivel megkülönböztették az Európai Unió polgárait és állampolgárságuk alapján megkülönböztetésben részesítették őket.

Egyes tagállamok diplomatáinak magatartása Mumbaiban nemcsak az uniós polgárok jogait sértette meg, hanem az EU integrációs folyamatának hiányosságaira is rámutatott. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy az EU kivizsgálja ezt a konkrét esetet, és megtegye a szükséges lépéseket annak biztosítása érdekében, hogy ilyen helyzet a továbbiakban ne fordulhasson elő.

Nagyra értékelném, ha a Tanács és a Bizottság gondoskodna a Szerződés 20. cikke végrehajtásának szoros megfigyeléséről és arról, hogy minden eltérést alaposan kivizsgáljanak.