Az ülések szó szerinti jegyzőkönyve

2010. október 18., Hétfő - Strasbourg

15. A tagállamok egyetértési megállapodások alapján történő adattovábbítása az USA részére (vita)

  Elnök. – A következő napirendi pont a vita a következőkről:

– a Sophia in ’t Veld és Alexander Alvaro által a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért képviselőcsoport nevében, valamint Birgit Sippel által az Európai Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége képviselőcsoport nevében a Bizottsághoz intézett, a tagállamok egyetértési megállapodások alapján az USA részére történő adattovábbításáról szóló szóbeli választ igénylő kérdés (O-0149/2010 - B7-0555/2010),

– a Rui Tavares és Marie-Christine Vergiat által az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal képviselőcsoport nevében a Bizottsághoz intézett, a tagállamok egyetértési megállapodások alapján az USA részére történő adattovábbításáról szóló szóbeli választ igénylő kérdés (O-0160/2010 - B7-0558/2010) és

– a Jan Philipp Albrecht által a Zöldek/Európai Szabad Szövetség képviselőcsoport nevében a Bizottsághoz intézett, a tagállamok egyetértési megállapodások alapján az USA részére történő adattovábbításáról szóló szóbeli választ igénylő kérdés (O-0168/2010 - B7-0561/2010).

  Sophia in 't Veld , szerző. – Elnök asszony, egészen rövid leszek. Úgy vélem, hogy a szóbeli választ igénylő kérdés nagyon világos. Jelenleg is dolgozunk a PNR-csomagon. A Bizottság három tárgyalásimandátum-tervezetet dolgozott ki az Egyesült Államokkal, Kanadával, valamint Ausztráliával folytatandó tárgyalásokra. Mindeközben azonban a tagállamok kétoldalú tárgyalásokat is folytatnak az Egyesült Államokkal a személyes adatok továbbításáról, illetőleg hozzáférést biztosítanak az Egyesült Államoknak az európai adatbázisokhoz, ideértve az utas-nyilvántartási adatokat is.

Mielőtt ez a Ház állást foglalhatna bármely, az utas-nyilvántartási adatállományokra (PNR) vonatkozó javaslat vagy megállapodás kérdésében, meg kell ismernünk a helyzetet. Ha a tagállamok kétoldalú megállapodásokat kötnek az Egyesült Államokkal a PNR-adatok továbbításáról, akkor kíváncsi lennék, hogy mi mit is csinálunk ebben a Házban.

Úgy értesültem – ez azonban nem bizonyítható, mivel a kétoldalú megállapodások és a kétoldalú tárgyalások titkosak –, hogy ezek kiterjedhetnek nem uniós polgárok, valamint az Egyesült Államokon kívüli úti célokra utazó uniós polgárok PNR-adataira is, következésképpen ezeket egy esetleges EU–USA közötti megállapodás nem fedi le. Ezt a kérdést tisztáznunk kell, mielőtt folytatjuk a PNR-rel kapcsolatos tárgyalásokat.

Végezetül, biztos asszony, a múlt hétvégén ismét egy olyan ügybe botlottam, amelyről nem tájékoztattak bennünket, és amely fontos lehet ebben a vitában. Ez az „Egyszeri védelmi ellenőrzés” elnevezésű program, amelyről úgy tűnik, hogy a Bizottság jelenleg tárgyal az Egyesült Államok Közlekedésbiztonsági Hatóságával. Ez az Egyesült Államokból Európába, ill. oda visszautazók biztonsági ellenőrzésének megszüntetését is magába foglalná.

Elég furcsának találom, hogy miközben az Egyesült Államokba utazó európai polgárok biztonsági ellenőrzése egyre szigorodik – még az elektronikus utazásengedélyezési rendszerbe (ESTA) benyújtott kérelmünkért is fizetnünk kell –, az Európai Bizottság az ideutazó amerikaiak biztonsági ellenőrzésének a megszüntetéséről tárgyal.

Ideje, hogy az Európai Bizottság teljes körű tájékoztatást nyújtson számunkra erről a programról és a tárgyalások állásáról, és szeretném tudni – és ezzel zárom is felszólalásomat –, hogy az Egyesült Államok valóban bevezette-e azokat a biztonsági előírásokat, amelyek ezt a programot lehetővé tennék?

ELNÖKÖL: STAVROS LAMBRINIDIS
alelnök

  Birgit Sippel , szerző. – (DE) Elnök úr, hölgyeim és uraim, ma számos alkalommal tettek említést a Lisszaboni Szerződésről. Szeretnék végre valami kedvezőt mondani róla. A legtöbb polgár jónak tartja azt, hogy határok nélkül utazhatunk Európában, hogy szabadon mozoghatunk az Európai Unióban tanulás, munka vagy szabadidős tevékenység céljából. De mindeközben természetesen adatnyomokat is hagyunk magunk után. Adatainkat már régóta nemcsak egy tagállamban tárolják, hanem az egész Európai Unióban szétszórva. Éppen ezért jó, hogy európai szinten nagyobb hatáskörrel rendelkezünk ezen a téren – ahol az uniós polgárok adatainak védelméről van szó –, mivel polgáraink joggal várják el, hogy adataik Európa egész területén megfelelő védelmet élvezzenek, és hogy nagy mennyiségű adatok ne kerüljenek feleslegesen továbbításra, akár még harmadik országok részére is.

De hogyan is biztosítsuk mi, az Európai Unió – és nagyon világosan fogalmazok: az Európai Parlament és a Tanács, azaz a tagállamokkal közösen – ezt a védelmet, ha ugyan Európai Unióként tárgyalásokat folytatunk harmadik országokkal az adatok továbbításáról – arról, hogy egyáltalán milyen adatok szükségesek, milyen célokra használják fel azokat, és hogy milyen védőmechanizmusokra van szükség az adatok védelméhez –, de ezzel egyidejűleg egyes tagállamok is adatokról tárgyalnak harmadik országokkal, és mi nem is tudjuk, hogy ők milyen adatokról tárgyalnak, milyen biztonsági előírásoknak tesznek eleget, hogy az adatok esetleg kétszer kerülnek-e továbbításra, vagy netán még olyan adatokat is továbbadnak, amelyek továbbítását mi európai szinten épphogy nem szeretnénk engedélyezni.

És van még egy szempont, amelyet a tagállamok talán nem vesznek eléggé figyelembe. Ha egy tagállam egy harmadik országgal tárgyal, akkor hogyan tudom, hogyan tudják az egyes tagállamok garantálni azt, hogy – ha már sor kerül adattovábbításra – valóban csak saját polgáraik adatait továbbítsák? Hiszen időközben már olyan adatbázisokkal rendelkezünk az Európai Unióban, amelyek a legkülönfélébb polgárok adatait gyűjtik össze egy központi helyen, és amelyekhez az európai államok számos hatósága hozzáfér. Ha tehát az adataimat valahol A országban tárolják, és A ország úgy dönt, hogy továbbítja az adatait, akkor az én adataimat is továbbadja harmadik országoknak? Ez nem lehet az az európai uniós hozzáadott érték, amelyről akkor döntöttünk, amikor jó okkal a Lisszaboni Szerződésről tárgyaltunk. A tagállamoknak is tudomásul kell venniük az intézmények közötti új egyensúlyt, és annak megfelelően kell cselekedniük, és be kell tartaniuk a játékszabályokat, ami azt is jelenti egyben, hogy az adatvédelem európai feladat. Európai szinten kell biztosítanunk azt, hogy a lehető legkevesebb adat és az is csak szűkre szabott célokra kerüljön továbbításra, és hogy mindezt ne ássák alá kétoldalú kezdeményezések.

  Rui Tavares , szerző. – (PT) Elnök úr, hölgyeim és uraim, az elmúlt év során számos alkalommal folytattunk vitát az adatvédelemmel és az európai polgárok magánéletével kapcsolatos különböző kérdésekről, és azt mondtuk, hogy azon személyek fizikai biztonságának az érdekében, akik például repülőgéppel utaznak, meg kell védenünk az európai polgárok személyes adatait. Ennek az adatcserének olyan jogi és politikai vetületei vannak, amelyeket a Parlamentnek alaposan mérlegelnie kell.

Tudjuk, hogy olyan ez, akár a tetővel kezdeni a házépítést: ahányszor felmerül egy probléma, megpróbáljuk azt megoldani. Először ott volt a SWIFT (Nemzetközi Bankközi Pénzügyi Telekommunikációs Társaság), majd a PNR (utas-nyilvántartási adatállomány). Mégsem sikerül az alapoktól kezdve felépítenünk ezt a házat. Vagyis nem az történik, hogy először is meghatározzuk az általános európai vélekedést az adatvédelemről, majd horizontálisan alkalmazzuk azt valamennyi kérdésre és valamennyi nemzetközi partnerre, legyen szó ma az Amerikai Egyesült Államokról vagy Kínáról, Dél-Koreáról, vagy a jövőben Szaúd-Arábiáról: bármelyik nemzetközi partnerről, aki ilyen típusú adatokat kér.

Nyilvánvaló, hogy miközben ilyen elaprózottan és egyesével haladunk a munkával, máris egy rendkívül nehéz keretrendszerrel kell megbirkóznunk, és a Parlament igyekszik ezt a keretet értelmezni. Ugyanakkor mindnyájan tudjuk, hogy a dolgoknak egészen másképpen kellene alakulniuk. Azonban ez a rossz helyzet még rosszabbra fordulhat, ha megerősítést nyernek azok a hírek, miszerint egyes tagállamok olyan egyetértési megállapodásokról tárgyaltak az Egyesült Államokkal, amelyek lehetővé teszik az érintett tagállamokból az Egyesült Államokba utazó személyekre vonatkozó adatok közvetlen továbbítását.

Szeretném világossá tenni, hogy a legfőbb panaszom nem az Egyesült Államokra vonatkozik. Az Egyesült Államok egyike nemzetközi partnereinknek, egy számos csodálatra méltó dolgot kínáló ország, amellyel közösek az érdekeink. Ezzel szemben nekem azok a tagállamok adnak panaszra okot, amelyek szakítanak azokkal a tárgyalásokkal, amelyeket európai szinten kellene folytatnunk. Ez a lojalitás hiányáról tanúskodik e tagállamok részéről, és ez nemcsak az Egyesült Államokkal folyó tárgyalásokat ássa alá, hanem az intézményközi megegyezést is magán az Európai Unión belül. Valamint aláássa annak lehetőségét is, hogy esetleg később létrehozzunk egy megállapodást az Egyesült Államokkal – egy adatvédelmi keretmegállapodást, amelynek Albrecht úr az előadója.

Ez pontosan az a hozzáállás, amely beláthatatlan következményekkel járhat, mivel ha az Egyesült Államok most egyenként tárgyal tagállamokkal, akkor mi fogja megakadályozni abban, hogy a későbbiekben egyenként ossza meg légitársaságokkal a polgárok adatait, vagy jegyvásárláskor akár közvetlenül is egyénenként a polgárokhoz forduljon?

Valakinek ki kell állnia és meg kell védenie 500 millió európai polgár jogait. Ezen a szinten ezt eddig a Parlament tette. Fontos, hogy a Bizottság, a tagállamok és az Egyesült Államok tisztában legyenek azzal, hogy a PNR esetében a Parlament kezében van a kormányrúd. Sőt, a SWIFT esetében a Parlament már megmutatta, hogy nem fél élni az előjogaival, legyen szó akár egy ideiglenes megállapodás felfüggesztéséről vagy egy olyan állandó megállapodás visszautasításáról, amely nem tesz eleget az európai polgárok adatainak védelmével és biztonságával kapcsolatos garanciáknak.

  Jan Philipp Albrecht , szerző. – (DE) Elnök úr, a Bizottság tisztelt képviselői, valóban arra kérném Önöket, hogy vegyék nagyon komolyan a kérdésünket, hiszen itt – ahogyan az éppen el is hangzott – arról az alapvető kérdésről van szó, hogy van-e egyáltalán értelme adatvédelmi rendelkezéseket kidolgozni, ha ezzel egyidejűleg az Európai Parlament, sőt talán a nemzeti parlamentek háta mögött is olyan megállapodásokról tárgyalnak, amelyek aláássák ezeket az előírásokat.

A szoros transzatlanti biztonsági együttműködés – egyáltalában véve a transzatlanti együttműködés – nagyon fontos, különösen, ha a szabadságon és a jog érvényesülésén alapuló térség megteremtéséről van szó. Ez azonban nem vezethet ahhoz, hogy végül a kollektív biztonsági érdekek érvényesítése megvalósul, de eközben az egyéni szabadság- és alapjogok háttérbe szorulnak. Ez különösen érvényes az adatvédelemre a nemzetközi együttműködés terén.

Parlamentként hosszú éveken át újra és újra világossá tettük, hogy fontosnak tartjuk azt, hogy mindezeknél az intézkedéseknél – legyen szó akár a PNR-utasadatok továbbításáról, akár a SWIFT banki adatokhoz való hozzáférésről – olyan általános adatvédelmi elveket kell érvényesíteni, amelyek az egyén szintjén is végrehajthatók. Ez azonban itt folyamatosan elmarad. Ezért Parlamentként világossá tettük azt is, hogy olyan általános előírásokat szeretnénk, amelyek az EU egészére érvényesek, és amelyeket a későbbiekben az Egyesült Államokkal egyeztetünk. Az EU–USA közötti keretmegállapodásért felelős előadóként azt kell, hogy mondjam, hogy rendkívül fontos az, hogy ez nemcsak a tagállamok által jóváhagyott európai uniós megállapodásokra, hanem a tagállami megállapodásokra is érvényes. Világos, hogy ezen a területen a hatáskörök megoszlanak, tehát továbbra is lesznek még kétoldalú megállapodások a tagállamok és az USA között. Ez rendben is van egészen addig, amíg ez először is nem vezet a közösen megállapított előírások európai szinten történő csökkentéséhez vagy aláásásához – és itt erről van szó –, valamint amíg erre az érvényes jogszabályok keretein belül kerül sor.

A Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően pedig nemcsak arról van szó, hogy az Európai Parlament immár nagyon helyesen szerepet játszik ezekben a kérdésekben, hanem egyúttal egy olyan jogi keret jött létre, amely kimondja, hogy megosztott hatáskörök esetében, amennyiben uniós szinten már megszületett a szabályozás, mint pl. az utas-nyilvántartási adatok esetében is, akkor ez a kérdés a tagállamok számára lezárult. Véleményem szerint ilyen esetben a tagállamok nem kezdhetnek saját tárgyalásokat az Egyesült Államokkal, mert az egész egyszerűen aláássa a tárgyalási pozíciónkat az adatvédelem területén.

Ezért felszólítom Önöket mint az Európai Bizottságot, hogy lépjenek közbe ebben az ügyben a tagállamoknál és tegyék világossá a soros elnökség számára, hogy ezeket a tárgyalásokat fel kell függeszteni, és hogy mindenekelőtt tisztázni kell a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően érvényes jogalapot. Számunkra Parlamentként világos, hogy az Európai Uniónak egységes álláspontot kell képviselnie a tárgyalások során, és a Bizottsággal is, amelynek a javaslatait én sok esetben helyesnek tartom, tudatni kell, hogy mindenképpen a következő alapelvet kell alkalmaznunk: egységes álláspontot kell képviselnünk, és nem szabad folyamatosan újabb kétoldalú tárgyalásokat nyitnunk.

  Maria Damanaki , a Bizottság tagja. – Nagyon üdvözlöm az európai parlamenti képviselők kérdéseit. Már az elején szeretném leszögezni, hogy a Bizottság osztja az európai polgárok adatainak védelmével kapcsolatos érzékenységet.

Hadd utaljak már elejétől fogva erre az ügyre. Talán tudják, hogy nem egy új ügyről van szó. 2007 augusztusában az Egyesült Államok oly módon korszerűsítette vízummentességi programját, hogy a biztonság fokozásának érdekében bizonyos feltételekkel bővítette azt. Be kell vallanunk, hogy ezek a feltételek valamennyi tagállamot érintik, akár kiterjed rájuk a vízummentességi program, akár nem. A feltételek értelmében ahhoz, hogy egy ország beléphessen vagy továbbra is részese lehessen a vízummentességi programnak, bele kell egyeznie abba, hogy együttműködik az Egyesült Államokkal a bűnüldözés terén. Különösképpen a bűnüldözéssel kapcsolatos információk cseréjéhez kellene hozzájárulnia.

Ez az új törvény, amint azt már Önök is említették, ikerpályás megközelítésre ösztönözte az Európai Uniót. Az uniós pályán tárgyalások kezdődtek az EU és az Egyesült Államok között az amerikai vízummentességi programhoz való csatlakozás azon feltételeiről, amelyek uniós hatáskör alá esnek. Az uniós pályán került megvitatásra a valamennyi állampolgárra vonatkozó visszatérési politika, az úti okmányok biztonságossága és a repülőtéri biztonság. Ezek a kérdések a mi hatáskörünkbe tartoznak.

Az Egyesült Államok és az egyes tagállamok között továbbra is fennálló kétoldalú pályát arra használták, hogy eleget tegyenek az Egyesült Államoknak a terrorizmusellenes kezdeményezések és az információcsere terén támasztott együttműködési követelményének. Azon tagállamok számára, amelyekre eddig még nem terjedt ki a vízummentességi program, az ezekben a kérdésekben történő megállapodás jelenti az előfeltételét a vízummentességi programban történő részvételnek. Erre ügyelnünk kell.

A vízummentességi programban már részt vevő országok esetében ilyen típusú tárgyalásokra csak később kerülne sor, így ők jóval könnyebb helyzetben vannak. A tagállamoktól szerzett bizottsági információk alapján ez az egyetlen módja annak, hogy ezt a kérdést megoldjuk. Nyolc tagállam írt alá olyan egyetértési megállapodást az Egyesült Államokkal, amelyben kijelentette, hogy hajlandó az Egyesült Államokkal ezekben a kérdésekben együttműködni. Ezek az országok a Cseh Köztársaság, Észtország, Görögország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta és Szlovákia. Ezzel ezt a problémát igyekeztek megoldani. Ily módon ez a nyolc tagállam csatlakozhatott a vízummentességi programhoz, és pontosan ez is volt a céljuk.

A Bizottság érti, hogy az egyetértési megállapodásoknak nem az volt a célja, hogy önmagukban jogalapként szolgáljanak az Egyesült Államok és az érintett tagállamok közötti adatcseréhez. Ezek csupán azt a szándékot juttatták kifejezésre, hogy a két fél az adatcserét szabályozó külön megegyezéseket és megállapodásokat kíván létrehozni. Erről szóltak ezek az egyetértési megállapodások.

Hangsúlyozni szeretném, hogy az egyetértési megállapodások pontos tartalmát csak maguk a tagállamok ismerik. Idetartozik az is, hogy az egyetértési megállapodások mely adatcsoportokra terjednek ki. Ezért amennyiben az Európai Parlament további információkat szeretne, akkor az érintett tagállamokhoz kell fordulnia.

Mindazonáltal a Bizottság – és ezzel rátérek a mi felelősségünkre – biztosította azt, hogy az Egyesült Államok a jövőben ne kérjen kétoldalú megállapodásokat a tagállamokkal a PNR-adatok cseréjéről, mivel az a vonatkozó EU–USA közötti PNR-megállapodás értelmében uniós hatáskörbe tartozik. Ezt tettük mi.

Végezetül az EU–USA közötti megállapodásról szóló tárgyalások során levélváltásra került sor annak feljegyzésére, hogy a vízummentességi programban történő további részvételnek az uniós hatáskörbe tartozó kérdésekre vonatkozó amerikai jogi követelményei teljesültek. Ebben az összefüggésben a Bizottság világossá tette, hogy ez a levélváltás, amely részét képezi a jelenleg is folyó tárgyalásoknak, nem biztosíthat hozzáférést az Európai Unió adatbázisához.

  Carlos Coelho , a PPE képviselőcsoport nevében. – (PT) Elnök úr, biztos asszony, hölgyeim és uraim, hallottam a válaszaikat, és be kell vallanom, hogy összezavarodtam, mivel egyfelől a Bizottság azt állítja, hogy ha több információt szeretnénk, akkor a tagállamok ajtaján kell kopogtatnunk. Ezt csak egyféleképpen értelmezhetjük: a Bizottság azt mondja, hogy nem képes nyomást gyakorolni a tagállamokra vagy közbelépni ebben a kérdésben. Másfelől azonban azt is mondja, hogy a Bizottság arra kérte az Egyesült Államok kormányát, hogy ne kérjen olyan adatokat, amelyek aláássák az európai adatbázisokhoz való hozzáférést. Nem értem, hogy a Bizottság miért gondolja azt, hogy könnyebb az Egyesült Államok kormányához fordulni és kérést intézni, mint felvenni a kapcsolatot a tagállamokkal, valamint az uniós tagállamok kormányával.

Bevallom, számomra erre csak egy magyarázat létezik: ez azt mutatja, hogy a Bizottság gyenge pozícióban van, és azt is jelenti, hogy a Parlament által e kérdésben kifejezésre juttatott aggodalmak indokoltak. Legfőképpen az aggaszt bennünket, hogy az Egyesült Államok az „oszd meg és uralkodj” stratégiát követte, láthatóan büntetlenül. Másodsorban aggaszt bennünket az is, hogy számos tagállam a kétoldalú kapcsolatok és tárgyalások mellett döntött, ami az európai szolidaritás bizonyos fokú hiányáról tanúskodik. Ugyanakkor aggodalomra ad számunkra okot az európai intézmények rezignált hozzáállása és felelősség alóli kibújása is, amelyek egyáltalán nem tesznek erősebbé bennünket a tárgyalásokon.

Európának egységes álláspontot kell képviselnie ebben a kérdésben. Gondoskodnunk kell arról, hogy kétoldalú megállapodások révén ne férhessenek hozzá az adatbázisainkhoz. Továbbá az a titokzatosság, amely ezeket a tárgyalásokat övezi, és az a tény, hogy a tagállamok vagy a nemzeti parlamentek egyes képviselői felfedték az egyetértési megállapodások tartalmát, valamint az, hogy ez a Parlament még mindig nem rendelkezik elegendő információval ebben a kérdésben, olyan alapvető okok, amelyek indokolttá teszik aggodalmunkat, amelyet a Bizottság imént adott válaszai sem oszlattak el.

  Alexander Alvaro , az ALDE képviselőcsoport nevében. – (DE) Elnök úr, szeretnék köszönetet mondani a biztos asszonynak, aki kollégája, Malmström asszony nevében válaszol erre a kérdésre. Nagyra értékeljük ezt. Azonban őszintén szólva úgy vélem, nem ugyanazokból a tényekből kiindulva dolgozunk. Hiszen végső soron nem a DNS-adatbázisok kizárólagos igénybevételéről van szó. A kollégák igyekeztek ezt nyíltan nem említeni: azt, hogy DNS-adatokat, ujjlenyomatokat, elítélt bűnözőkkel kapcsolatos adatokat kérnének le, méghozzá annak a rendszernek a segítségével, amelyet a Prümi Szerződéssel hoztunk létre. Ebből a szempontból az európai politika egyik alapvető részéről beszélünk.

Őszintén szólva nem is ezt tartom annyira lényegesnek. Erről lehet beszélni, eszmecserét folytatni, ennek meg lehet találni és meg lehet vitatni a módozatait, ha úgy látjuk jónak. Ami bosszant, az az, hogy sem a Bizottság, sem a Tanács nem elég bátor ahhoz, hogy közölje az Egyesült Államokkal, hogy ez így elfogadhatatlan. Nem használhatják a vízummentességet zsarolásra – jelen esetben Ausztriával, nem egy új tagállammal szemben –, és mondhatják azt, hogy megvonják a vízummentességet, amennyiben az adott tagállam nem hajlandó ezeket az adatokat átadni. Érdekes, hogy az Európai Unió valamely tagállama egyedül nem is vonhatná meg – úgymond válaszlépésként – a vízummentességet az Egyesült Államoktól, mivel a megállapodásunk rögzíti, hogy az EU egésze biztosítja a vízummentességet. Engem a hangnem bosszant és az, hogy senki sem mer kiállni és azt mondani: együttműködünk veletek és akarjuk ezt a transzatlanti partnerséget, de mint minden jó kapcsolatban vagy házasságban a jó modor és a tisztelet fontos szerepet játszanak abban, hogy a kapcsolat gyümölcsözővé váljon. És pontosan ezt várjuk az amerikai polgárokkal és az amerikai politikával fenntartott kapcsolatunktól, és szeretnénk, ha a Bizottság és a Tanács nagyobb hangsúlyt fektetne erre.

  Andreas Mölzer (NI) . – (DE) Elnök úr, már a SWIFT-megállapodással kapcsolatos kompromisszum megszületésekor világos volt, hogy amit adatvédelemként adtak el, az valójában csak kínos önbecsapás volt az európaiak részéről. Véleményem szerint ez ezennel hivatalossá is vált: az EU saját ellenőrzési rendszere nem csupán néhány év múltán – ahogyan az várható lett volna –, hanem már néhány hónap elteltével placebónak, a kritikusoknak szánt nyugtatótablettának bizonyult.

Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államokat nemigen érdeklik a megállapodások. Hiszen az Egyesült Államok ismét csak azt bizonyítja, hogy nem partnereket keres, hanem leginkább olyan államokat, amelyek valamennyi amerikai teljhatalmi törekvésre rábólintanak. Fogcsikorgatva tudomásul kellett vennünk azt, hogy az Egyesült Államok éveken keresztül kénye-kedve szerint betekintést nyerhetett az európai bankadatokba, és aztán amikor egy megállapodás keretében az európai adatvédelmi normákhoz ragaszkodtunk és egy európai uniós felügyeleti szervet jelöltünk ki, akkor az Egyesült Államok ebbe könnyű szívvel bele is egyezhetett, hiszen a kétoldalú kiskapun keresztül továbbra is akadálytalanul hozzáférhetett az adatokhoz.

Véleményem szerint már most és nem csak a következő transzatlanti tárgyalások során véget kellene vetnünk ennek a rémálomnak.

  Ernst Strasser (PPE) . – (DE) Elnök úr, biztos asszony, hölgyeim és uraim! Szeretnék az egyik előttem szólóhoz csatlakozni, aki azt mondta: külön elismerést érdemel az, hogy személyesen jött el és szól hozzánk. Megértem azt is, hogy ez nem az Ön szakterülete. De nagyon világosan le kell szögeznem, hogy a Bizottság nyilatkozata semmiképpen sem kielégítő. Történt itt valami, amire valóban szeretném felhívni a figyelmet.

A Ház összes fontos képviselőcsoportja az alapelveket kívánja megvitatni. És enyhén szólva fel vagyunk háborodva azon, hogy a Bizottság nem cselekszik. Ez történt a SWIFT esetében is. A legutóbbi plenáris ülésen nekünk kellett a Bizottság figyelmét felhívni a 14 dolláros beutazási díjra. Ma egyik képviselőtársam joggal kérdezte azt, hogy mit tesz a Bizottság, mit tesznek a tagállamok? Most pedig arról értesülök, hogy állítólag még arról is folynak eszmecserék, hogy az amerikaiak előnyösebb bánásmódban részesüljenek az európaiaknál!

Nagyon világosan le kell szögeznünk, hogy mi itt nagyon komoly vitát kívánunk folytatni a Bizottsággal az alapvető elemekről. Alapvető legalábbis a kölcsönösség. Ez azt jelenti, hogy nem hozzáférést biztosítunk az európai adatokhoz, hanem értük kell jönni az átadási (push) eljárás keretében. Ezek olyan alapelvek, amelyeket most még inkább képviselnünk kell, ahogyan a polgári jogokat is, egészen pontosan azt, hogy a polgároknak jogukban áll tudniuk azt, hogy mely adataik és milyen módon kerülnek felhasználásra, és ennek természetesen európai elképzeléseken kellene alapulnia. Amit ma itt hallunk, az az, hogy a Bizottság először is gyengíti az Egyesült Államokkal szembeni tárgyalási pozíciónkat azzal, hogy nem közelít a tagállamokhoz, és nem koordinálja ezt a folyamatot, másodsorban pedig a Bizottság maga nem tesz aktív lépéseket.

Mikor kezdődnek meg ezek a tárgyalások? Mikor tesznek aktív lépéseket? A SWIFT esetében erre a Parlament nyomására hirtelen egy hónapon belül sor került. Most hasonló lépésekre van szükségünk a PNR-rel és az általános adatokkal kapcsolatban.

  Zuzana Roithová (PPE) . – (CS) Bár szükséges erőteljesen és minden rendelkezésünkre álló eszközzel fellépni a terrorizmus ellen, az ezen a téren folytatott nemzetközi együttműködés keretében mégsem kerülhetők meg a transzatlanti térség országaiban uralkodó demokratikus normák. Ezért nagyon csalódott vagyok amiatt, hogy az Unió és az Egyesült Államok közötti legutóbbi kétoldalú szerződéses kapcsolat tekintetében a Bizottság és a tagállamok nem tanultak a múlt hibáiból, és az Európai Parlament, valamint a nemzeti parlamentek háta mögött kötnek megállapodásokat. A gyors megegyezés, amely leginkább az amerikai választásokat megelőző kampány igényeire volt szabva, felveti a törvényesség, az átláthatóság és a demokratikus ellenőrzés kérdését. Továbbá minderre olyan időpontban kerül sor, amikor is az Egyesült Államok díjat vetett ki az uniós vízummentességi programra, amelynek aláírására az európai közvélemény alapján került sor. Személy szerint én nem találom aggályosnak európai polgárok, pl. légi utasok bizonyos kiválasztott személyes adatainak a fejlett demokratikus országok részére történő továbbítását, de ennek valamennyi jogi rendelkezéssel összhangban és egy független testület – például parlamenti képviselők vagy bírók – által ellenőrizhető módon kell történnie.

  Monika Flašíková Beňová (S&D) . – (SK) A polgárok személyes adatainak továbbítása mindig kényes kérdés, akár állampolgári, akár emberi jogi szempontból közelítjük azt meg.

Az európai uniós tagállamok polgáraira vonatkozó adatoknak az Egyesült Államok felé történő továbbítását elsősorban a terrorizmusellenes erőfeszítéseinkkel és a polgáraink biztonságával kapcsolatos közös érdekeinkkel indokolják. Ez bizonyára nemes cél, azonban időnként úgy érzem, hogy a terrorellenes háború nevében egyre nagyobb mértékben fosztjuk meg polgárainkat a magánéletüktől. Nem szeretném leértékelni az Európai Unió és az USA között folyó tárgyalásokat, és továbbra is meggyőződésem, hogy az Egyesült Államok a legközelebbi szövetségesünk. Másfelől maga az a tény, hogy az Egyesült Államok nemcsak az Európai Unió egészével tárgyal, hanem egyéni és kétoldalú tárgyalásokat is folytat a tagállamokkal, önmagáért beszél.

Végezetül szeretném azokat a tagállamokat támogatni, amelyek már aláírtak egy ilyen megállapodást. Erre azért került sor, mert ezeknek az országoknak az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolata vízumhoz kötődött, és mert az Európai Unió nem egységesen lépett fel, így az érintett országoknak nem volt más választásuk, mint aláírni ezeket a kétoldalú megállapodásokat. Mindazonáltal úgy vélem, hogy a jövőben az Európai Unió az egyéni tagállamokénál kiemelkedőbb szerepet fog vállalni.

  Jaroslav Paška (EFD) . – (SK) Határozottan úgy vélem, hogy folytatnunk kell erőfeszítéseinket a terrorizmus ellen, amely továbbra is rendkívüli veszélyt jelent a civilizált világra.

Ugyanakkor az európai utasok személyes adatainak a terrorizmusellenes megelőzés ürügyén történő feldolgozása koordinálatlannak és szervezetlennek tűnik. A személyes adatok legjelentősebb gyűjtője az Egyesült Államok, amely mind az Európai Unióval kötött megállapodások, mind pedig az egyes országokkal kötött kétoldalú megállapodások keretében gyűjti az uniós polgárokkal kapcsolatos adatokat. Úgy vélem, hogy ezt az ikerpályás megközelítést nem kellene tovább tűrnünk. Oly módon kellene az uniós polgárokkal kapcsolatos adatok feldolgozását módosítanunk, hogy megelőzzük a személyes adatok védelméhez fűződő jognak a tagállamok féllegális eljárása által történő megsértését. Ezért az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolatunkban a kölcsönösséget kell alkalmaznunk, és lelkiismeretesen gondoskodnunk kell arról, hogy a szabályok az európaiak számára is elfogadhatók legyenek, és hogy az európai adatok vagy az uniós polgárok adatai az Európában hatályos jogszabályoknak megfelelően kerüljenek megosztásra.

  Elnök. – Morvai asszony, hozzászólását kivételesen elfogadom. Tisztelt képviselők, az egyperces felszólalás utolsó percben már nem működik. Ha részt kívánnak venni ebben az eljárásban, akkor kérem Önöket, hogy jó előre jelezzék azt kezük feltartásával. Most kivételt teszek, mivel ez alkalommal nincsenek túl sokan a felszólalók listáján.

  Krisztina Morvai (NI) . – Nagyon köszönöm, elnök úr. Tekintse enyhítő körülménynek, hogy láthatóan nem mutatkozik túl nagy izgalom és érdeklődés ez iránt a fontos téma iránt, így nem sokak idejét vesztegetem.

Minden adatvédelmi eljárásnak és minden, az alapvető adatvédelmi érdekeket sértő eljárásnak világosan meghatározott célt kell követnie, és el is kell tudnia érnie ezt a jogos célt. Az Egyesült Államok szerint mi is pontosan ez a jogos cél, és a személyes adatok továbbítása hogyan lesz képes ezt a célt elérni? Vagyis hogyan fogják ezeket az adatokat felhasználni? Ez az első kérdésem a Bizottsághoz.

Szeretném azt is megkérdezni, hogy miért alkalmaznak két különböző szintű ellenőrzést – egyet a „régi” tagállamok számára, egyet pedig az „újabb” tagállamok részére, amelyek közé hazám, Magyarország is tartozik. Miért lenne egy magyar állampolgár a terrorizmus szempontjából veszélyesebb, mint bármely más állampolgár a „régebbi” tagállamokból? Felmerült ez a kérdés a tárgyalások során vagy fel fogják ezt vetni a későbbiek során?

  Sophia in 't Veld , szerző. – Elnök úr, köszönöm, hogy pontosítást kérhetek két kérdéssel kapcsolatban.

Meglepetten hallottam a Bizottság részéről azt, hogy a vízummentességi program csakis a tagállamokat érinti – legalábbis úgy vélem, ezt mondta, biztos asszony. 2007-ben az Európai Bizottság kezdetben úgy nyilatkozott, hogy kizárólagos hatáskörrel bír ezen a téren, majd végül át kellett engednie a hatáskörét a tagállamoknak. Jól gondolom, hogy az Európai Bizottság módosította a saját hatáskörével kapcsolatos álláspontját?

Másodszor, biztos asszony, Ön azt mondta, hogy egyik egyetértési megállapodásban sem történik utalás a PNR-adatok továbbítására. Hát én adhatok Önnek egy másolatot egy olyan egyetértési megállapodásról, amely említést tesz a PNR-ről. Ez annak a jele, hogy a Bizottság nem is tudja, hogy mi történik?

Tisztáznék valamit az Ön számára, biztos asszony. Ez a Parlament úgy döntött, hogy elhalasztja két PNR-megállapodás szavazásra bocsátását, mert úgy éreztük, bízhatunk abban, hogy a Bizottság ugyanolyan felelős uniós intézményként jár el, mint mi itt az Európai Parlamentben. Kezdek kételkedni abban, hogy a Bizottság megérdemli ezt a bizalmat. Remélem, nem fognak csalódást okozni nekünk.

(Taps)

  Maria Damanaki , a Bizottság tagja. – Elnök úr, először is szeretném elmondani, hogy nagyon érdekesnek tartom ezt a vitát, és hogy azért jöttem, hogy magyarázattal szolgáljak Önöknek, de nem tudom elfogadni azokat az állításokat, amelyek szerint a Bizottság nem ügyel eléggé az uniós polgárok adatainak a védelmére, sem azt, hogy csak helyettesíteni jöttem a kollégámat, anélkül hogy ismerném az ügyet, vagy tudnám, hogy mi történik. Mindnyájan jól tudjuk a Bizottságban – nagyon is jól –, hogy mi történik, és elmondhatom, hogy nagyon is érzékenyen ügyelünk a polgárok adatainak védelmére.

Térjünk most rá a tényekre: be kell-e tartanunk a Lisszaboni Szerződést vagy sem? Önök mit javasolnak? Ne vegyünk tudomást a Tanácsról? Azt hallottam Önöktől, nagyon könnyed hangnemben, hogy azt szeretnék, ha Európa egységes álláspontot képviselne ebben a kérdésben. Egyetértek Önökkel: én is ezt szeretném.

Akkor mit szeretnének? Azt mondani a Bizottságnak, hogy egyáltalán ne vegyen tudomást a Tanácsról? Szeretném tájékoztatni Önöket arról – és itt most tényekről, nem álmokról beszélek –, hogy amint azt Önök is jól tudják, már megkerestük a Tanácsot, hiszen ez nem egy új dolog. Múlt májusban azt javasoltuk a Tanácsnak, hogy amennyiben a jövőbeli EU–USA közötti megállapodás bármilyen módon említést tesz a személyes adatokról, akkor annak vonatkoznia kell a tagállamok adataira is. Arra tettünk javaslatot, amiről itt most Önök mindannyian beszéltek.

Ha megegyezés születik a kérdésben, akkor ki fogunk mellette állni. Ez a helyzet. De ha nincs megegyezés a Tanáccsal, akkor mit javasolnak, mit tegyünk? Menjünk a tagállamokhoz és mondjuk azt, hogy ennél nem mehetünk tovább? Úgy értettem, hogy Önök ezt javasolják, és a válaszom nagyon egyszerű: tiszteletben kell tartanunk a Lisszaboni Szerződést.

Most pedig rátérek néhány további nagyon érdekes kérdésre: sokat hallhattam az európai adatbázisról és a Prüm-adatbázisról. A válaszom a következő: amennyiben a tagállamok egyetértési megállapodásokat és kétoldalú megállapodásokat írnak alá, akkor adatokat szolgáltathatnak saját állampolgáraikról. De nem szolgáltathatnak adatokat az EU adatbázisából vagy a Prüm-adatbázisból, és ebben a kérdésben nagyon világosan fogalmaztam. Nagyon világosan fogalmaztam arra vonatkozóan is, hogy arra kértük az Egyesült Államokat – leveleket írtunk és jelenleg is zajlanak a tárgyalások erről –, hogy egyezzenek bele abba, hogy a kétoldalú megállapodások nem vonatkozhatnak a PNR-adatokra. Ez nem jelenti azt, hogy a tagállamok nem próbálhattak meg erről az Egyesült Államokkal tárgyalni, de a Bizottságnak ez az álláspontja.

Nagyon is megértem az aggályaikat, de előre kell lépnünk, hogy jobb – a lehető legjobb – módon tárgyaljunk az Egyesült Államokkal és megpróbáljunk a megállapodáson belül kötelező szabályokat kialakítani a tagállamok számára, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy pontosan azt érjük el, amit Önök is elérni kívánnak. Ilyen módon tudunk elérni valamit, ezért a Bizottság ebbe az irányba indul: jelenleg is tárgyalásokat folytatunk az Egyesült Államokkal, és megpróbálunk egy, a tagállamokra nézve is kötelező érvényű megállapodást elérni.

Ezért fordultunk a Tanácshoz, és mondtuk azt, hogy biztosak lehetnek abban, hogy amennyiben ez a megállapodás megszületik, és amennyiben sikerül a mi pályánkon – az EU és az Egyesült Államok közötti pályán – az adatokat megvédenünk, akkor nekik is ugyanezt kell tenniük. Van-e bármilyen más javaslatuk azon jogi keret ismeretében, amelyet be kell tartanunk? Amennyiben igen, nagyon szívesen hallanám. Amennyiben azonban nincs ilyen javaslat, kérem, értsék meg, hogy mi is kényesen ügyelünk a polgárok adataira és próbáljuk megvédeni azokat, de ugyanakkor igyekszünk a tagállamokat és a Tanácsot is tiszteletben tartani.

Ez egy folyamatban lévő ügy. Hallottam valamennyi aggályukat és igyekszem azokat figyelembe venni. A Bizottság annyit tud tenni, hogy megkeresi a Tanácsot, és arra kéri, hogy ne tárgyaljon egyetlen más országgal sem. Annyit mondhatunk, hogy tárgyalni fogunk és a tárgyalásokat követően megpróbáljuk a tagállamokat a mi pályánkhoz kötni. Így érhetünk el valamit.

  Elnök. – Biztos asszony, kérem, engedje meg, hogy egyszerűen – mivel ismerem ezt az ügyet – kiemeljem azt, hogy a teremben gyakorlatilag az összes képviselőcsoport komoly aggályainak adott hangot, ahogyan azt Ön is hallhatta. Valóban van egy újratárgyalás alatt álló és lezárás előtt álló PNR-megállapodásunk. A Parlament számára rendkívül fontos, hogy a Bizottság nagyon komolyan vegye ezeket az aggályokat, és ne érezzük azt a nézetkülönbséget, amelyet például a SWIFT-megállapodás esetében éreztünk.

A közelmúlt ezzel kapcsolatos vitái során a rendkívül veszélyes szürkezónákra is felhívtuk a figyelmet. Például arra, hogy amennyiben valamennyi tagállam átadná egy harmadik országnak az európai adatbázisokba, mondjuk a schengeni adatbázisba továbbított adatait, akkor végül ez a harmadik ország összegyűjtheti a schengeni adatbázisban tárolt összes adatot. Bár nem a schengeni adatbázisból nyeri azokat, hanem külön-külön az egyes tagállamoktól.

Ennek jegyében, ahogyan azt nagyon helyénvalóan meg is említették, hálásak vagyunk azért, hogy a Bizottság ilyen erélyesen védelmezi a közösségi pillért ebben a helyzetben. Engedje meg, hogy én is arra kérjem, gondoskodjon arról, hogy ez a lehető legjobb módon történjen.

  Maria Damanaki , a Bizottság tagja. – Elnök úr, egyetértek Önnel abban, hogy valamennyi aggályt figyelembe kell vennünk, és egyetértek Önnel abban is, hogy van, ami aggodalomra adhat okot.

Ezt a kezdetektől fogva világossá tettem, és szeretném, ha megértenék ezt.

A Bizottságnál a Szerződéseket tiszteletben tartó, jogszerű módokat próbálunk találni a probléma megoldására, az adatok védelmére, valamint a közösségi pillér megerősítésére ebben a helyzetben.

Azonban nem csak ez a pillér áll a rendelkezésünkre. Szeretném emlékeztetni Önöket arra, hogy valamennyi aggodalmukat megértettem. Szeretném, ha megértenék, hogy kötelezettségvállalást kértünk a Tanácstól. Arra az esetre, ha sikerrel járunk, és a megállapodásunk valóban kiterjed a személyes adatok védelmére, arra kértük a Tanácsot, hogy kötelezze el magát emellett.

Ez az egyetlen jogszerű módja az előrelépésnek.

  Elnök. – A vitát lezárom.