Az ülések szó szerinti jegyzőkönyve

2010. november 24., Szerda - Strasbourg

4. Az Európai Tanács gazdasági kormányzásról tartott ülésének következtetései (október 28–29.) (vita)

  Elnök. – A következő napirendi pont az Európai Tanács gazdasági kormányzásról tartott ülése (október 28–29.) következtetéseinek kiemelt vitája [2010/2654(RSP)].

Köszöntöm az ülésteremben a Tanács elnökét, Van Rompuy urat, valamint a Bizottság elnökét, Barroso urat. Szintén jelen vannak körünkben a belga elnökség és a Bizottság képviselői. Elsőként a Tanács elnöke, Van Rompuy úr ad számunkra tájékoztatást.

  Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke. – Elnök úr! Az Európai Tanács október 28–29-i ülésének középpontjában az Unió gazdasági kormányzása, és különösen a gazdasági kormányzással foglalkozó munkacsoport jelentése állt. Az ott elfogadott jelentés és az azóta bekövetkezett események – konkrétan Írországra utalok – általánosságban jelzik a téma, és konkrétan a májusban elfogadott, rövid idő alatt működésbe hozható pénzügyi mechanizmus fontosságát.

Nagyra értékelem az utóbbi egy hétben meghozott gyors pénzügyminiszteri intézkedéseket, továbbá szeretném kiemelni, hogy ez is mutatja elszántságunkat az euró stabilitásának megőrzésére.

„A Bizottság, az IMF és az Európai Központi Bank tárgyalásokon egyezteti az ír hatóságokkal az anyagi támogatás keretéül szolgáló erőteljes szakpolitikai programot. […] Az ír gazdaság szilárd alapadatai fényében a program határozott végrehajtása elvben lehetővé teszi a visszatérést egy robosztus, fenntartható növekedési pályára, a gazdasági-társadalmi kohézió megőrzése mellett.” Ezt az eurócsoporttól és az ECOFIN minisztereitől idéztem.

A nem kormányközi konferencia formájában működő munkacsoport áttekintette a szakterület munkamódszereit, prioritásait és eljárásait. Megfelelő egyensúlyra törekedtünk: egyrészt szerettünk volna átfogó európai keretet teremteni az Unión belüli túlzott államháztartási hiányok és gazdasági egyensúlytalanságok elkerüléséhez, másrészt lehetőséget szerettünk volna biztosítani a nemzeti kormányoknak arra, hogy a hazai politikai eljárások és az európai jogszabályok keretei között szabadon választhassák meg, mit akarnak megadóztatni, és mire akarnak költeni.

Biztosítani kívánjuk, hogy minden tagállam teljes körűen figyelembe vegye gazdasági és pénzügyi döntéseinek a partnereire, valamint az Európai Unió egészének stabilitására gyakorolt hatását. Ugyanakkor meg kívánjuk erősíteni az uniós szintű reagálási képességet arra az esetre, ha egy tagállam szakpolitikái kockázatot jelentenek az Unió egészére nézve.

Ezek az ajánlások – a munkacsoport többi ajánlásához hasonlóan – rendkívül közel állnak a Bizottság javaslataihoz. E kérdéseket az Európai Parlament képviselőcsoportjainak vezetőivel, valamint az illetékes bizottságok elnökeivel is megvitattam két alkalommal, az önök által kért formátumban.

Egy pontosítás: egyesek csalódottságuknak adnak hangot amiatt, hogy nem épült be több automatizmus a döntéshozatalba. Nos, épp hogy több automatizmust javasolunk. A szankciókról a Tanács határoz – a szerződés szerint ugyanis a Tanács illetékes – az úgynevezett „fordított többség” alapján. Ez azt jelenti, hogy a Bizottság által javasolt szankció érvénybe lép, hacsak nem szavaznak ellene minősített többséggel, míg eddig a minősített többségnek a szankciók mellett kellett szavaznia.

Néhány hete egyes tagállamok még igencsak vonakodtak elfogadni a fordított többség elvét. Ez valódi áttörés; a munkacsoport ezenkívül egy egész sor intézkedésre tett javaslatot a Stabilitási Paktum megerősítése érdekében, többek között szorosabb szakpolitikai koordinációt – európai szemesztert –, részletes statisztikákat, valamint független fiskális tanácsokat javasolt.

A tagállamoknak át kell érezniük, hogy szakpolitikai döntéseik kihatnak valamennyi partnerükre és az Unió egészére. Ez a válság nagy tanulsága. Egy általános megjegyzés: a munkacsoport a gyors konszenzusteremtés céljából létrehozott politikai keret volt. Az általunk elért áttöréseket most át kell ültetni jogalkotási szövegekbe. Ezt a munkát a Bizottságnak, a Tanácsnak és a Parlamentnek kell elvégeznie. Bízom benne, hogy egyik intézmény sem töri meg a lendületet. Ez létfontosságú feladat.

A munkacsoport harmadik, egyben utolsó fő eleme kapcsán rátérnék a munkacsoport követő intézkedéseire. Erőteljes és hiteles válságkezelő mechanizmust javasolunk, hogy megőrizzük az euróövezet egészének pénzügyi stabilitását. Valamennyi állam-, illetve kormányfő egyetértett ezzel az igénnyel, és hogy ehhez korlátozott szerződésmódosításra van szükség.

Mielőtt befejezném ezt a témát, szeretném aláhúzni, hogy a Stabilitási Paktummal kapcsolatos munka nem pusztán a tagállamok megbüntetéséről vagy a múlt hibáinak helyrehozataláról szól. Fontos, hogy szélesebb összefüggésben lássuk ezt a kérdést. Nem szabad szem elől tévesztenünk a tágabb értelemben vett kihívást, vagyis hogy tovább kell fejlesztenünk az európai struktúrákat, fenntartható növekedést kell teremtenünk, és javítanunk kell az általános gazdasági teljesítményünket.

Ez került az Európai Tanács által az év elején elfogadott EU 2020-as stratégia középpontjába. Akik attól félnek, hogy az államháztartás visszafogása csökkenti a gazdasági növekedést, azoknak azt mondom, hogy helyesebben tennék, ha a figyelmüket a gazdasági teljesítményünket hátráltató szerkezeti tényezőkre összpontosítanák, és orvosolnák azokat. Ez lesz az Európai Tanács jövő februári és márciusi üléseinek fő célkitűzése.

Az Európai Tanács röviden megvitatta az EU költségvetési ügyeit is, többek között erre ösztönzött bennünket a parlamenti elnök ülésünk elején elmondott beszéde. Abban maradtunk, hogy decemberben visszatérünk erre a kérdésre.

Időközben a következtetéseinkbe egyszerűen csak ennyi került, idézem: „Alapvető jelentőségű, hogy az Európai Unió költségvetésében és a következő többéves pénzügyi keretben megjelenjenek a tagállamok konszolidációra, valamint a hiány és az adósságállomány fenntartható pályára állítására irányuló erőfeszítései. Tiszteletben tartva” – és ezt hangsúlyozom –, „tiszteletben tartva a különböző intézmények szerepét, valamint az európai célkitűzések megvalósításának szükségességét, az Európai Tanács a következő ülésén megvitatja, hogy a kiadások európai szintű alakításával hogyan járulhat hozzá megfelelő módon ehhez a munkához.”

Biztosítom önöket, hogy a Lisszaboni Szerződéssel összhangban elismerjük a Parlament új szerepkörét. Az Európai Tanács természetesen nem foglalt állást a 2011-es költségvetési eljárással kapcsolatban, mivel ez a téma a Miniszterek Tanácsára és a Parlamentre tartozik.

Az Európai Tanács elnökeként minden érintett féltől a konzultációk folytatását kérem, hogy a lehető leghamarabb kompromisszumra juthassunk a 2011-es költségvetés ügyében. A kompromisszumban figyelembe kell venni a különböző aggályokat, természetesen a szerződések betartása mellett.

Az Európai Tanács ülését arra is felhasználtuk – és a jövőben minden ülést fel fogunk erre használni –, hogy a nagyszabású nemzetközi eseményekre felkészülve közös európai uniós álláspontokat alakítsunk ki. Ebben az esetben a figyelmünk középpontjában a G20-csúcstalálkozóra, a cancúni éghajlat-változási konferenciára, valamint számos kétoldalú csúcstalálkozóra való felkészülés állt.

A G20-csúcstalálkozóval kapcsolatban – amely időközben természetesen már lezajlott – megállapodtunk a prioritásokról, amelyeket az Unió képviselői és a G20-akhoz tartozó EU-tagállamok vállaltak fel. Ezek között szerepelt a tőkekövetelményekről szóló Basel III egyezmények elfogadása és az IMF reformja. Ami az utóbbit illeti, hangsúlyozni szeretném, hogy ezt a mérföldkövet jelentő reformot az európaiak nyitott, konstruktív hozzáállása tette lehetővé. A végső megállapodás érdekében lemondtunk két helyről, magunkra vállalva a kiigazítás terhének nagy részét.

A világgazdaság egyensúlytalanságai és az árfolyam-politika kérdésében feszült vitákra került sor a G20-csúcstalálkozó előtti időszakban. A csúcson a megfelelő elemzést követően megállapodtak a folyamatról. Üdvözlendőnek tartjuk a döntést, hogy mutatórendszert hozunk létre az egyensúlytalanságokról, továbbá 2011-ben értékelést készítünk. A következőkben létfontosságú, hogy az értékelés alapján megállapodjunk a szakpolitikai következtetésekről, és szükség esetén kiigazító intézkedéseket hozzunk.

Az Európai Tanács Cancúnnal, illetve a hónap végén kezdődő tárgyalásokkal kapcsolatban kialakította az EU álláspontját. A tavalyi koppenhágai csúcs óta számos egyeztetésre került sor mind hivatalos, mind informális körben, de a tárgyalások lassan, nehézkesen haladnak. Cancún valószínűleg csak közbenső lépés lesz az éghajlatváltozás problémájának kezelésével foglalkozó globális keret kialakítása felé. Az Európai Unió ezt természetesen sajnálattal állapítja meg.

Végül a kétoldalú csúcstalálkozók tekintetében az Európai Tanács megvitatta a prioritásokat és stratégiákat a következő, az Egyesült Államokkal, Oroszországgal, Ukrajnával, Indiával és Afrikával sorra kerülő csúcstalálkozókra vonatkozóan. Ez rendkívül hasznos Barroso elnök úr számára és számomra, biztosítja, hogy ezeken az alkalmakon ne csak a brüsszeli intézmények, hanem a 27-ek mindegyikének nevében szólhassunk. Az a szándékom, hogy ezt az egyeztetést az Európai Tanács üléseinek rendszeres témájává teszem.

Kollégák, ezzel az Európai Tanács legutóbbi, csaknem egy hónapja tartott üléséről szóló összefoglalóm végére értem. Én mindenesetre folytatom az eddigi gyakorlatomat, vagyis azt, hogy az Európai Tanács ülését követően azonnal, néhány órán belül tájékoztatom az ülésről az önök képviselőcsoportjainak vezetőit. Nagy érdeklődéssel várom a véleményüket.

  José Manuel Barroso, a Bizottság elnöke. – Elnök úr, tisztelt képviselők! Ha egy hét hosszú idő a politikában, akkor egy hónap már örökkévalóságnak tűnhet. Sok minden történt az Európai Tanács legutóbbi ülése óta, egyebek közt az írországi eseményekre gondolok. A tervezett intézkedések újabb alapvető lépést jelentenek Írország, az euróövezet, és az egész Európai Unió pénzügyi stabilitásának biztosítása felé. A májusban létrehozott két eszköz hatékony, és alkalmas a feladat ellátására. Írországnak egészen konkrét problémákat kell kezelnie, és ezek az eszközök alkalmasak erre. A beavatkozás elvben lehetővé teszi, hogy az ír gazdaság – az erőteljes gazdasági alapokra építve – visszaálljon a fenntartható növekedési pályára.

Az utóbbi néhány hónap kihívások elé állított minket. Nagyon hosszú utat tettünk meg, de a munkát még nem végeztük el. Gazdasági kormányzásunk átalakulóban van. A Van Rompuy elnök által vezetett munkacsoport ismertette az eredményeit, és ezek igen pozitívak. A Bizottság jelentős hozzájárulásával sikerült széles körű egyetértést kialakítaniuk a Bizottság jogalkotási javaslatairól, továbbá megtárgyalták a gazdasági kormányzás néhány nagyon fontos vonatkozását.

Alapvető jelentőségű, hogy megőrizték a bizottsági csomag két fontos mérföldkőnek számító elemét: a szigorú államháztartási szabályokat és a szélesebb körű gazdaságfelügyeletet. Sokszor hangsúlyoztam már, hogy az új keretet mielőbb működőképessé kell tenni, ezért örültem, hogy az Európai Tanács támogatta a „gyorsított eljárásról” szóló elképzelésünket, és célul tűzte ki, hogy 2011 nyaráig megállapodás szülessen a Bizottság jogalkotási javaslatairól.

Figyelemre méltó, hogy a tavaly szeptemberben megfogalmazott kérések, miszerint a Bizottság tegyen le jogalkotási javaslatokat az asztalra, mára olyan óhajjá alakultak át, hogy gyorsított eljárásban tárgyaljuk meg a javaslatokat. A következő néhány hónapban le kell futnia a rendes jogalkotási eljárásnak. Számítok rá, hogy a közösségi módszer éppen olyan jól működik, mint eddig, és hogy segít megerősíteni a gazdasági kormányzást az euróövezetben, valamint Európában.

Hiszem, hogy végül kemény szabályokat alkotunk, megfelelően ösztönözzük a jogkövető magatartást, félig automatikus végrehajtást vezetünk be, és eredményes keretet teremtünk a szélesebb értelemben vett makrogazdasági egyensúlytalanságok kezelésére. Megerősített, szigorú gazdasági kormányzásra van szükség a stabil, fenntartható növekedés eléréséhez, amely döntő jelentőségű polgáraink foglalkoztatása és jóléte szempontjából.

Az állandó euróövezeti válságkezelő mechanizmus e kirakós játék egyik létfontosságú darabja. A jelenleg hatályos ideiglenes mechanizmus 2013-ban lejár, ezért létfontosságú, hogy addigra hiteles, erőteljes, tartós, a szakmai realitás talaján álló megoldás vegye át a helyét. A Bizottság már meg is kezdte az euróövezet jövőbeni új mechanizmusának általános jellemzőit kialakító előkészítő munkát. Ezt a mechanizmust – amelyet az Európai Tanács elnökével folyamatosan konzultálva készítünk elő – az Európai Unió és az euróövezet gazdasági kormányzásának megerősítése érdekében végzett munkánk átfogó keretében célszerű szemlélni.

Szeretném egyértelművé tenni, hogy a mechanizmus még akkor is „európai” kezdeményezés marad, ha a nemzeti költségvetésekből finanszírozzuk, hiszen működése során természetesen a Bizottság szakértelmére, függetlenségére és pártatlanságára támaszkodik majd. A mechanizmus három fő összetevője a makrogazdasági kiigazítási program, a finanszírozási megállapodás, valamint a magánszektor bevonása. Az utóbbi többféle formát ölthet, de főleg és elsősorban azt szeretném egyértelműen leszögezni, hogy bármilyen döntés is születik a magánszektor bevonásával kapcsolatban, az csak 2013 után lép érvénybe.

Az állam-, illetve kormányfők egyhangúan úgy döntöttek, hogy e mechanizmus létrehozásához módosítani kell a szerződést. Amikor tavaly elfogadtuk a Lisszaboni Szerződést, senki nem gondolta, hogy ilyen hamar felvetődik a módosítás javaslata. Valamennyien tudjuk, hogy ez soha sem könnyű folyamat, mindnyájan tisztában vagyunk a veszélyeivel. Többek között ezért fejtettem ki az Európai Tanács ülésén és már korábban is, hogy nem szabad elfogadnunk a szerződés olyan jellegű felülvizsgálatát, amely megkérdőjelezi a tagállamok szavazati jogait. Örülök, hogy elfogadták ezt az érvet, és hogy az esetleges felülvizsgálat korlátozott körű – tulajdonképpen műtéti jellegű – lesz.

Ugyanakkor célszerű a lehető legegyenesebb úton tartani a folyamatot. Ezért hívom fel a figyelmet a veszélyre: nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy elkezdjük összekapcsolni oda nem illő ügyekkel.

Mindezen tevékenységekre nem légüres térben kerül sor. Az Európai Tanács ülése, a G20-csúcstalálkozó, a múlt heti lisszaboni EU–USA csúcstalálkozó az út egy-egy állomása, az Európa stabilitásának és növekedésének helyreállítását célzó nagy terv része. A G20-csúcstalálkozóról a tisztelt Ház következő vitájában lesz szó, ezért engedjék meg, hogy egész röviden az igen fontos lisszaboni EU–USA csúcsra összpontosítsak.

A csúcstalálkozó a szoros együttműködés, a barátság és a célratörő tárgyalások légkörében zajlott. Van Rompuy elnök úrral és Obama elnökkel egyetértettünk abban, hogy transzatlanti programot kell kidolgoznunk a növekedés és munkahelyteremtés érdekében, ideértve a szabályok összehangolását, valamint a korai konzultáció bevezetését többek között a versenyképesség és a globális reformok ügyében. A konkrét feladatok – a Transzatlanti Gazdasági Fórum keretében történő – elvégzésével a minisztereket és a biztosokat bíztuk meg.

Ebben a programban hangsúlyosan szerepel a világgazdaság, a G20-ak és a felzárkózó gazdaságok szerepe is. Mondanivalóm lényege: az Európai Unió csak akkor érheti el a célkitűzéseit, ha minden szakpolitikai területet mozgósítunk; ha kiaknázzuk kapcsolatainkat a legfontosabb partnereinkkel; ha integráltan használjuk fel mozgásterünket nemzeti, európai és globális szinten. Egy dolog világos: nagyobb befolyást gyakorolhatunk a külvilágra, ha egymás között, az Európai Unión belül meg tudunk egyezni. E tekintetben aggasztónak tartom, hogy az utóbbi idők álláspontkeresései helyenként nem használtak közös fellépésünk összehangoltságának és következetességének.

Úgy gondolom, hogy a gazdasági kormányzás terén eddig elért előrelépés jelzi, hogy ha minden oldalról megvan a kellő politikai akarat, akkor erősebb tényezővé tehetjük Európát a világban, polgáraink előnyére, de világossá kell tennünk, hogy ehhez politikai akaratra, a közös cél tudatos követésére van szükség nem csak az európai intézmények, hanem valamennyi tagállam részéről. Ezzel a felhívással fordulok ma önökhöz: több következetességet, több összetartást, több közös céltudatosságot kérek.

  Joseph Daul, a PPE képviselőcsoport nevében. – (FR) Elnök úr, hölgyeim és uraim! Tegnap egy közvélemény-kutatásról olvastam az újságban, mely szerint a franciák 70%-a véli úgy, hogy még mindig a válság közepén tart, és hogy a válság még nem oldódott meg. Biztos vagyok benne, hogy egy szélesebb körű európai felmérés ugyanilyen eredményekkel járna.

Ezért kell foglalkoznunk polgáraink jogos aggodalmaival. Nehéz időket élnek, és sem európai, sem globális szinten nem tűrhetik a lassú, bonyolult döntéshozatali folyamatokat. Sokan közülük tőlem is megkérdezték, mit teszünk mi, mit tesz Európa értük, a családjukért. Félnek az emberek. Ugyanakkor azt is látom, hogy egyre több politikus, egyre több ország, még itt, a tisztelt Házban is manipulálja, kihasználja ezt a félelmet, ezt a szorongást, miközben nem ad semmiféle javaslatot.

Ez a szakpolitikánkat megrontó populizmus komoly veszély, és itt szeretném elmondani, hogy az országainkat és Európát a külvilág felől fenyegető problémákat nem így kell megoldani. Szerintem a politikai pártok és a parlamenti képviselőcsoportok feladata, hogy határozottabban felemeljék a hangjukat az efféle populizmus és demagógia ellen.

Nem, a válságra nem úgy kell válaszolni, hogy elhúzódunk tőle, és protekcionizmusba menekülünk. Nem, nincs sem gyors, sem könnyű megoldás az előttünk álló válságra. Nem, nem fordíthatunk hátat a szolidaritásnak, sem a globalizáció kihívásai közepette országaink erősítésére irányuló munkának – hogy aztán a végén rájöjjünk: nehéz időkben mégiscsak szükségünk van partnerekre.

Le kell vonnunk a tanulságokat az ír eseményekből, és ezzel nem Írországot kritizálom, tisztelt tanácsi és bizottsági elnök urak. Le kell vonnunk a tanulságokat, mert ennek az országnak a nehézségei nem csak a bankok miatt, hanem a jelenlegi kormány sok éven át folytatott államháztartási és gazdaságpolitikája miatt is alakultak ki. A kizárólag a saját növekedésével törődő, nem tipikus adórendszert, minimális bankszabályozást, és az Európai Unió bármely más tagállamától eltérő beruházási szabályokat alkalmazó kelta tigris ma azzal szembesül, hogy kipukkadt az ingatlanbuborék, bedőltek a háztartások hitelei, csúcsot döntött a munkanélküliség, és megroppant a bankszektor. Az ír kormány a bankrendszer egészére garanciát vállalt, ami 480 milliárd eurót emészt fel; ez a GDP háromszorosa, és 32%-ra növeli az államháztartás hiányát.

Az ír kormány ma európai szolidaritásért folyamodott, és nagyon helyesen szolidaritásban részesült. Én ezt üdvözlendőnek tartom, és ahogy Rehn biztos úr hétfőn, itt a Parlamentben fogalmazott, az Írország által hamarosan igénybe vehető támogatás megőrzi az euróövezet egészének stabilitását. De az ír kormány vajon tanúsította-e az évek során azt a szolidaritást, amelyben Dublin ma nagyon helyesen részesül, és amelyet az EU-csatlakozás idején is élvezhetett?

Hányszor próbálták meg összehangolni a tagállamok az adórendszerüket – amelyről mára a napnál világosabban kiderült, hogy az euró helyes irányításának előfeltétele? Mégis minden alkalommal ugyanaz a néhány ország ellenzi.

Nem mutogatok ujjal senkire, de úgy hiszem, a jövőre nézve ideje levonnunk az ilyen magatartás tanulságait. Ahogy több alkalommal elmondtam itt, a tisztelt Házban, a válság egyben lehetőség is a változásra, és nem szabad visszariadnunk egyes szokásaink megváltoztatásától, ha azok nem jártak az általunk várt kedvező hatással.

Hölgyeim és uraim! Az Európai Tanács néhány hete elfogadott intézkedései és a szöuli G20-csúcstalálkozón elfogadott iránymutatások jó irányba tett lépést jelentenek, de nem mennek elég messzire. Más szóval tudatosítanunk kell, hogy együttműködésre van szükség Európán belül és a nagy regionális tömbök között is, hogy kezelni tudjuk a pénzpiacok instabilitását, a kereskedelem egyensúlytalanságait, és hogy elkerüljük a valutaháborút.

Valamennyien tudjuk, hogy ezekre a kérdésekre országaink egymagukban nem tudnak hosszú távon életképes, Európa 500 millió polgárának elvárásait kielégítő megoldást találni, márpedig a polgárok, ahogy az elején is említettem, azt várják a politikusaiktól – azaz tőlünk itt és otthon, a fővárosainkban –, hogy előremutató döntéseket hozzanak.

Tisztelt tanácsi elnök úr! Ha a válság valamire megtanított bennünket, akkor az az, hogy a tegnap megoldásai nem feltétlenül a holnap megoldásai is. Nagy árat fizetünk azért, hogy erre a válság idején jöttünk rá, de még nagyobb árat fizetünk, ha továbbra is figyelmen kívül hagyjuk. Változásra szólítom fel az európai intézményeket és tagállamaink kormányait; vonják le a válság politikai tanulságait, és hagyjanak fel azzal a szokással, hogy csak akkor kérnek szolidaritást, amikor már késő.

Elnök úr! Végezetül még egy dolgot szeretnék ehhez hozzátenni. Nem a Tanács és a Parlament egymás közötti harcáról van itt szó, hanem a szerződések végrehajtásáról, arról, hogy szolidaritást tanúsítsunk, hogy szorosan együttműködjünk egymással. Ezt az üzenetet szeretném átadni önöknek, hogy polgártársaink érdekében kilábalhassunk a válságból.

  Martin Schulz, az S&D képviselőcsoport nevében. – (DE) Elnök úr! Az Európai Tanács elnökét hallgatva a Bizottság elnökétől eltérő hangnemre lettem figyelmes. A Tanács elnöke beszámolót tartott itt előttünk, és, Van Rompuy úr, ha engedem, hogy megigézzen e beszámoló, akkor csak egyféle következtetésre juthatok: arra, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ám ha Barroso urat hallgatom, inkább az a benyomás alakul ki bennem, hogy – idézem – „az utóbbi idők álláspontkeresései helyenként nem használtak a következetességünknek”. Ezt állította a Bizottság elnöke a Tanácsról, amely az ön elmondása alapján teljes összhangban dolgozik.

Nem, kissé más a valós helyzet Európában. A valóságban Európa három részre oszlik: a német-francia döntéshozókra, az euróövezet fennmaradó tagjaira, és az euróövezetbe nem tartozó maradékra, amelyben sajátos helyet foglal el az Egyesült Királyság. Ez a realitás Európában.

Érdemes konkrétan megvizsgálni az Egyesült Királyság sajátos helyzetét. A német-francia Merkel-Sarkozy döntéshozó partnerség lepaktált Cameron úrral. Mindenki tudja ezt, és nyíltan ki is kell mondanunk. Így szól az egyezség: „A Stabilitási Paktum miatt felül kell vizsgálnom a szerződést.” „Rendben” – mondja Cameron úr – „nem vagyok könnyű helyzetben, mert az alsóház hátsó soraiban ülők nem kérnek ebből, tehát cserébe másféle költségvetést kérek.” Merkel sszony és Sarkozy úr erre azt mondja: „jó, akkor ebben maradunk”.

Ez a valós helyzet Európában. Ennek a módszernek semmi köze a közösségi szellemhez, sőt egyenesen tönkreteszi az Európai Unió összetartását, hosszú távon szét fogja robbantani az Európai Uniót. Attól félek, egyesek éppen ezt akarják. Ehhez tapsolnak lelkesen. Ezek a képviselők ott, odaát ülnek.

(Taps)

Ha nem akarjuk, hogy a jövőben ezek az emberek diktáljanak a kontinensen, akkor más irányba kell vinnünk Európát.

(Kellemetlenkedő hozzászólás)

Igyekszem folytatni. Langen úr mindig könnyen indulatba jön. Az EU Stabilitási Paktumának reformját egy olyan ország beleegyezésétől teszik függővé, amely nem is tagja az euróövezetnek. Merkel asszony olyan időszakban járul hozzá a szerződés felülvizsgálatához, amikor itt, a tisztelt Házban senki nem tudja megjósolni, mi várható Írországban. Nem tudom továbbá, hogy Írországban olyan simán elfogadják-e a felülvizsgált EU-szerződést, ahogy az az ön európai tanácsi beszámolója alapján tűnhet.

Merkel asszony azt mondja, hogy be kell vonni a magánszektort. Szeretnék önnek feltenni egy kérdést, Rehn úr, az ír magánszektorral kapcsolatban. Hogyan felelhettek meg egyáltalán az ír bankok a stresszteszten? Kifejtené ezt nekünk?

Amit Merkel asszony művel, az az euró stressztesztje. Megmondom önöknek, mi folyik itt: jó dolog a magánszektor bevonása, és helyes is, hogy bevonják. Itt, az Európai Parlamentben széles körű konszenzus alapján meghoztuk a magánszektor bevonásának módjára vonatkozó döntést – és én ezt továbbra is vállalom –, azaz támogattuk a pénzügyi tranzakciókra kivetendő adó európai szintű bevezetését.

(Taps)

Röviden megvitatták a G8-as csúcson, majd azt mondták: „nem, nem akarunk pénzügyi tranzakciókra kivetendő adót”. Mi meg azt mondtuk: „Rendben, akkor elfelejtjük.” Délután, a kávé mellett eltemették a pénzügyi tranzakciókra kivetendő adót. Ha valahogyan be lehetne vonni a magánszektort, úgy, hogy tényleg hatást érjünk el az érintett területen, akkor ez lenne a módja. Most azt mondják az emberek, hogy az Egyesült Királyság nem akarja. Tényleg mindenről az Egyesült Királyság dönt Európában? Mi lett volna, ha először az euróövezetben vezettük volna be a pénzügyi tranzakciókra kivetendő adót, ha például azt mondtuk volna, hogy az euróövezet pénzügyi magánszektorától szedjük be ilyen módon a követelésünket?

(Kellemetlenkedő hozzászólás)

Csak megismétlem, hogy a tolmács is tudja, mit mondott ez az ember: „egy nép, egy birodalom, egy vezér”. Ezt mondta ez a férfi.

Mindjárt befejezem. Csakhogy amikor ez a képviselő végigsétál az üléstermen, azt kiabálva, hogy „egy nép, egy birodalom, egy vezér”, akkor én mindössze annyit mondhatok: én pont azoknak a gondolkodásmódja ellen küzdök, akik ezt mondták Németországban, és úgy gondolom, hogy az említett úr nézetei közelebb állnak e gondolkodásmódhoz, mint az én nézeteim.

  Joseph Daul (PPE). – (FR) (Bloom úrhoz) Nem tudom elfogadni, amit ön mondott. A demokrácia korában, demokratikus rendszerben élünk. Szeretném, ha hivatalosan bocsánatot kérne, ellenkező esetben hivatalos panaszt nyújtunk be. Vannak, akik ennél kevesebbet mondtak – ez nem helyes.

(Taps)

Majdnem hozzátette, hogy a kérdés megoldása érdekében hozták létre a koncentrációs táborokat.

  Elnök. – Kedves kollégák! Folytatnunk kell a munkát. Ezt figyelembe fogom venni. Engedje meg, hogy felolvassam önnek az eljárási szabályzat 152. cikk (1) bekezdését: „Az elnök az ülés megfelelő menetét akadályozó vagy a 9. cikk vonatkozó rendelkezéseibe ütköző magatartást tanúsító képviselőt rendreutasítja.” Arra kérem képviselőtársamat, hogy kérjen bocsánatot a tisztelt Háztól.

  Godfrey Bloom (EFD). – A Schulz úr által kifejtett nézetek pont megfelelnek ennek. Az úr fasiszta antidemokrata.

  Elnök. – Képviselőtársaim, egészen másra számítottunk. Nem szeretnénk, ha a vitánkat ilyen módon zavarnák meg. Arra kérem képviselőtársamat, hogy jöjjön el hozzám egy személyes megbeszélésre, azután döntést kell hoznunk a következő lépésekről.

Lehetetlen, hogy ilyen légkörben folytassuk a vitáinkat. Ahogy látja, képviselőtársam, az ülésteremben lévők igen határozottan tiltakoznak az ön viselkedése ellen. Anyanyelvemen fogom felolvasni önnek a 152. cikk (3) bekezdését.

„További vagy folytatódó rendzavarás esetén az elnök megvonhatja a rendzavarótól a szót és az ülés hátralévő részére az ülésteremből kizárhatja. Különösen súlyos rendbontás esetén az elnök második rendreutasítás nélkül is folyamodhat ez utóbbi intézkedéshez. Ezen fegyelmi intézkedés végrehajtásáról a teremőrök, és szükség esetén a Parlament biztonsági szolgálata segítségével a főtitkár haladéktalanul gondoskodik.”

Ahogy látja, Bloom úr, az ülésteremben tartózkodó képviselők többsége teljességgel elfogadhatatlannak tartja az ön magatartását. Viselkedése számomra is elfogadhatatlan. Emiatt meg kell kérnem önt, hogy hagyja el az üléstermet.

Ahogy ön is tudja, jogában áll részt venni a vitában, illetve kifejteni a véleményét, de ezt nem teheti a többieket zavaró módon. Másképp nem tudunk rendet tartani az ülésteremben.

  Guy Verhofstadt, az ALDE képviselőcsoport nevében. – (FR) Elnök úr! Először is úgy hiszem, hogy nagyon súlyos az, ami történt. Továbbá úgy gondolom, hogy a képviselőcsoportoknak még ma közös álláspont kialakításával kell választ adniuk erre az ügyre, és remélem, hogy valamennyi képviselőcsoport, természetesen az érintett képviselő csoportja kivételével, teljesen egyértelműen támogatja az ön lépéseit annak érdekében, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő.

(Taps)

Úgy vélem, hogy amit Daul úr Írországról mondott – mivel teljes körűen elemezte Írország helyzetét –, maradéktalanul igaz, ennek ellenére azt szeretném vele közölni, hogy ha a válság elején, 2008 októberében megalkottuk volna a bankokra vonatkozó európai mentési tervet abban a formában, ahogy azt a Bizottság elé terjesztették, ám a tagállamok elutasították, akkor Írországnak egyáltalán nem kellett volna a ma tapasztalt problémákkal szembenéznie. A javaslatot 2008 októberében e szavakkal utasították el: „Nem, erre nincs szükség. Nekünk Németországban van elég pénzünk rá, hogy megoldjuk a magunk problémáit.” Nos, láttuk, mi lett ennek az eredménye.

Másodsorban az aktuális kérdéshez is hozzá szeretnék szólni, mivel még mindig feszültség övezi. Én a magam részéről remélem, hogy holnap vagy holnapután újra stabillá válik az euró, ez ugyanis még nem történt meg. Ennélfogva úgy gondolom, hogy nagyon komolyan kell venni azt, amit az Európai Központi Bank elnöke és Rehn úr tegnap mondott.

Úgy gondolom, hogy amit Trichet úr a tegnapi vitában mondott – nem sokan voltak jelen a vita során –, az igen fontos. Azt mondta, a csomag nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy helyreállítsa az euróövezet stabilitását. Nekünk itt, a Parlamentben különös felelősségünk van, hiszen minden ilyen területen együttes döntéshozók vagyunk. Ezt komolyan kell vennünk. Tulajdonképpen pontosan mi a probléma? Sehol nincs a világon olyan valuta, amely mögött nem áll egy kormány, egy egységes gazdaságpolitika, stratégia, valamint egységes kötvénypiac. Mi itt, az euróövezetben azt hisszük, hogy 16 kormánnyal, 16 kötvénypiaccal, 16 különböző gazdaságpolitikával mindez működhet; úgy vélem, ezen az alapon kell intézkedéseket hoznunk és következtetéseket megfogalmaznunk. Messzebbre kell mennünk a Tanács határozatainál. Rehn úr, azt hiszem, hogy még a Bizottság javaslatainál is messzebbre kell mennünk, támogatnunk kell Trichet urat.

Ha Trichet úr, aki végül is az euró stabilitásáért felel, a csomag erőteljesebbé tételére hívja fel a Parlamentet és a többi európai hatóságot, akkor a pénzpiacok tekintetében csak olyan döntést hozhatunk, hogy erőteljesebbé tesszük a csomagot, közösségi módszert alkalmazunk, teljesen automatikus szankciókat vezetünk be – jelenleg ugyanis nincsenek ilyenek –, továbbá euró alapú kötvénypiacot hozunk létre. Nem fognak megszűnni a különbségek Görögország és Németország, Írország és Németország között, ha nem jön létre az egységes kötvénypiac. További, valóban eredményes szankciót lehetne bevezetni a Stabilitási Paktumot megsértő országok számára.

Végül azt szeretném mondani, hogy olyan igazi gazdasági kormányzásra van szükség, amely ösztönzi a befektetéseket, és ha a német kormány a szerződés 136. cikkének módosítását kéri e célból, akkor módosítsuk, de tegyük meg a szükséges lépéseket, hogy a valódi gazdasági kormányzás, és a teljesen automatikus szankciók bekerüljenek a jövőbeni 136. cikkbe. Használjuk ki a szerződés módosításában rejlő lehetőséget, és készítsük fel az eurót a jövőre, azaz vezessük be a gazdasági kormányzást az euróövezetben és az Európai Unióban.

(A felszólaló hozzájárul ahhoz, hogy az eljárási szabályzat 149. cikkének (8) bekezdésében meghatározott kék kártya eljárás értelmében kérdést intézzenek hozzá).

  William (The Earl of) Dartmouth (EFD). – Elnök úr! Amennyiben a Bizottság eléri, hogy megvalósuljon az általa kért, illetve az ön által a nevében kért gazdasági kormányzás, állítja-e, Verhofstadt úr, hogy a Bizottság mindig helyes döntést hoz majd?

  Guy Verhofstadt (ALDE). – Elnök úr! Előbb hiszem el azt, hogy az Európai Bizottságnak szándékában áll intézkedéseket hozni a Stabilitási Paktumot megsértő országok ellen, mint hogy a kormányfőket tömörítő Tanács erre készen állna. Kilenc évet töltöttem a Tanácsban, de soha nem tapasztaltam, hogy az egyik ország rámutatott volna egy másikra, és azt mondta volna: „ti nem tartjátok be a Stabilitási Paktumot”.

Pedig ez volt a helyzet 2004-ben és 2005-ben Franciaország, illetve Németország esetében. Nem tartották be a Stabilitási Paktumot, ám egyik ország ellen sem alkalmaztak szankciót. Ezért kell e téren az Európai Bizottságnak vinni a vezető szerepet; a Bizottság ugyanis közösségi intézmény, valóban Monnet és Schuman módszerét követi.

  Barry Madlener (NI). – (NL) Elnök úr! Ez így van. Nem tudtam közbeavatkozni akkor, amikor képviselőtársamat, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) képviselőjét ön kirekesztette az ülésteremből, viszont tiltakozom a szabályzat részrehajló értelmezése miatt. Schulz úr itt, az ülésteremben lefasisztázta képviselőtársamat, van der Stoep urat, és ön nem tett semmit; nem volt bocsánatkérés. Schulz úr ellen nem került sor intézkedésre. Amit Schulz úr most tesz, az pontosan olyan ...

(A felszólaló folytatja, de a mikrofonját kikapcsolják)

  Elnök. – Véget kell vetnem ennek a vitának. Ha bármilyen kétsége van a történtekkel kapcsolatban, keressen fel engem ebben az ügyben. Hajlandó vagyok ezt önnel megbeszélni. Együtt meg fogjuk beszélni.

Farage úr, ahogy ön is tudja, arra kértem önt is, hogy vitassunk meg néhány nagyon fontos kérdést, személyesen jártam közben önért. Kifejtettem önnek a nézeteimet, ön teljes körűen megismerte az álláspontomat. Ebből a szempontból kérdeztem öntől, hogy van-e bármilyen kétsége a döntésemmel kapcsolatban.

  Rebecca Harms, a Verts/ALE képviselőcsoport nevében. – (DE) Elnök úr, hölgyeim és uraim! Elég nehéz ilyen rendkívül feszült légkörben felszólalni. Bizonyos fokig ez is mutatja, milyen helyzetbe kerülhet az Európai Unió, ha megint nem fogalmazzuk meg körültekintően és határozottabban az európai szakpolitikát. Nézetem szerint, Schulz úr, nem a szerződés Németország által kért apró módosításaival van probléma – hiszen a pénzügyi válság nem természeti katasztrófa. Inkább az a probléma, hogy ebben a válságban az Európai Tanács és különösen a nagy országok képviselői az Európai Tanácsban már nem tudják elérni, hogy a brüsszeli ülés pozitív kisugárzása az Európai Unió tagállamainak társadalmára is átterjedjen. Igen furcsának tartom, hogy ilyen gyorsan elpárolgott ez az Európa-párti szellem. Azt is furcsállom, hogy éppen Németország, amely oly sok előnyét élvezte a szolidaritásnak a távoli és közelebbi közös múltban, már nem képes bennünket elvezetni a mai, önzés és szűklátókörűség fémjelezte vitától egy arról szóló eszmecsere felé, hogy miért tették helyesen az európai tagállamok, hogy oly szorosan egymáshoz kötötték sorsukat és miért nem tudja már sem a Tanács, sem ön, Van Rompuy úr, megmagyarázni a polgároknak, akik bizonytalanságát Daul úr oly jól lefestette, mi az oka annak, hogy a válságot kizárólag együttműködve, és nem egymással vetélkedve lehet leküzdeni. E szellemiség teljes hiánya egyike problémáinknak.

A másik az, hogy nem hallottunk őszinte politikai nyilatkozatokat arról, hogy nem minden görögöt vagy írt mentünk meg, hanem mindkét esetben a bankokat mentjük, és hogy Írország nem csak ír válságot jelent, hanem német és brit válságot is, még akkor is, ha ezt az üzenetet önök nem feltétlenül akarják meghallani. Úgy hiszem, hogy ezzel az őszinteséggel győzhetjük meg a polgárokat, hogy tényleg támogassák a válság idején Brüsszelben hozott döntéseket.

A harmadik észrevételem pedig, hogy szerintem Verhofstadt úrnak teljesen igaza van. Most a gazdasági kormányzás az, amit ki kell alakítani. Ezt mindnyájan tudjuk. Akármilyen gyakran nyilatkozik is a Tanács, illetve a Bizottság, hogy minél előbb meg akarják tenni a szükséges lépéseket, bennem megszólal a vészcsengő, mert pontosan ennek az Európa-párti szolidaritásnak a hiánya miatt nem került sor az integráció szükséges és logikus lépéseire. Egy dolog az írországi adódömpingről beszélni. Valaminek meg kell itt változnia. Más kérdés, hogy hogyan kell ezt elérni. Újabb kérdés, hogy mikor, milyen időkeretben. Összességében azonban a tagállamoknak össze kell hangolniuk az adópolitikájukat, máskülönben továbbra sem mennek majd rendben a dolgok az Európai Unióban.

Folyik egy vita, amelyet célszerű komolyan venni, mivel kiemelt figyelmet kapott: felmerült a hitelezők bevonása, az adósságátütemezés, tehát többek között a válság közvetlen okozóinak bevonása. Meg kell mondanom, hogy nagyon nehezen tudom megítélni, mi a helyes és mi a helytelen e tekintetben. Tudjuk, hogy Spanyolország és Portugália tekintetében megkezdődött a visszaszámlálás. Tudjuk, hogy csak idő kérdése, hogy mikor kérnek ők is szolidaritást és válságkezelést. Nem tudom, jót teszünk-e magunknak a hitelezők bevonásával, illetve hogy nem lenne-e jobb azt mondani, hogy akarjuk ezt a gazdasági kormányzást, szigorúan szabályozni akarjuk a bankszektort, adót akarunk kivetni a pénzügyi tranzakciókra, és meg akarjuk adóztatni a válságból hasznot húzók tőkenyereségét. Ezt közösen kell mérlegelnünk. Semmi értelme az intézkedésnek, ha itt nem szükséges döntést hozni. Köszönöm a figyelmüket.

(Az elnök félbeszakítja a felszólalót)

  Kay Swinburne, az ECR képviselőcsoport nevében. – Elnök úr! Ez egyszer ugyanarról a két fő témáról vitatkozik az Európai Tanács, mint amiről a média beszél nálunk, walesi választókörzetemben. Először is, hogy hogyan birkózik meg az EU az ír helyzettel, másodszor pedig, hogy hogyan mozdítják ki a holtpontról az EU költségvetéséről folyó egyeztetéseket. Mi Walesben nagyra értékeljük a nekünk folyósított EU-forrásokat, és minden választóm egyetért azzal, hogy stabil euróövezetre van szükség. Határozott különbségek mutatkoznak azonban abban, ahogy Cardiffban és ahogy Brüsszelben beszélnek a két kérdésről.

Mi itt Brüsszelben, az Európai Parlamentben külön-külön tárgyaljuk a két kérdést. Az Európai Parlament és a Tanács válasza az euró megmentésére úgy hangzik, hogy gazdasági kormányzásra van szükség, több szabályt kell hozni a nemzeti kormányok számára, és pénzbüntetéssel, szankciókkal kell őket betartatni.

Cardiffban, fővárosunkban – és biztos vagyok benne, hogy Dublinban is – arra jutottunk a költségvetés kapcsán, hogy a tagállamok ne legyenek önzők, helyezzék Európát a saját hazájuk szükségletei fölé, végül is arra megy ki ez az egész, hogy az adófizetők pénzét hogyan és mire költsük. Az emberek tudják, hogy megszorítási csomagokra van szükség. Naponta elmondják nekik, mennyire eladósodott az országuk. Tudják, hogy kemény döntéseket kell hozni, de ők akarják eldönteni, hogyan költsék el szorgos munkával megkeresett pénzüket. Arra kérni őket, hogy még több pénzt adjanak az EU-projektek finanszírozására egy megemelt EU-költségvetés keretében akkor, amikor ezzel egy időben azt is kérik tőlük, hogy mondjanak le az állami nyugdíjuk egy részéről, egyes esetekben még a megszokott alapvető jóléti ellátásokról is – ez sok választó szerint egy lépéssel túlmegy a határon.

Amikor az EU maga is elismeri, hogy nem sikerült hatékonyan végrehajtania a saját szabályait, normáit az euróövezetben, ez aligha ösztönzi a polgárokat arra, hogy még több pénzt adjanak neki. Amikor áttekintjük a tagállamok gazdasági kormányzására vonatkozó szabályokat itt, az Európai Parlamentben, akkor a jelenlegi államháztartási szigor közepette tekintettel kell lennünk a tagállamokra nehezedő nyomásra, el kell fogadnunk az EU-intézmények nem sürgős jellegű projektjeinek elhalasztását, és lehetővé kell tennünk, hogy az EU költségvetése tükrözze nehéz gazdasági helyzetünket.

(A felszólaló hozzájárul ahhoz, hogy az eljárási szabályzat 149. cikkének (8) bekezdésében meghatározott kék kártya eljárás értelmében kérdést intézzenek hozzá).

  William (The Earl of) Dartmouth (EFD). – Elnök úr! A felszólaló vajon tisztában van-e azzal, hogy az úgynevezett EU-források, amelyekről azt állította, hogy választói kapták, azok egész egyszerűen az Egyesült Királyság visszatérítéséből vannak, ám a befizetésnek csak egy részét adják vissza, mivel az Európai Unió előzőleg lefölözi a pénzt, elveszi belőle a krupiénak járó részt. Tisztában van ezzel, átlátja ezt a képviselő asszony?

  Kay Swinburne (ECR). – Elnök úr! Ahogy a képviselő úr is tudja, én nagyon is tisztában vagyok azzal, honnan jön a pénz, és hogy kik az EU költségvetésének nettó befizetői. Walesi választóim azonban csak annyit látnak, hogy létfontosságú projektekre kapnak beruházási forrást akkor, amikor a GDP náluk a legalacsonyabb az Egyesült Királyság valamennyi régiója közül. Tehát én minden nap igazolom azt, hogy EU a választókerületemben költi el a forrásait.

  Lothar Bisky, a GUE/NGL képviselőcsoport nevében. – (DE) Elnök úr! Csak üdvözölni tudom, hogy az állam-, illetve kormányfők állandó válságmechanizmus létrehozásáról döntöttek az euróövezet pénzügyi stabilitásának megőrzése érdekében. Van Rompuy úr gazdasági kormányzással foglalkozó munkacsoportja több hónapig dolgozott, ám ennek eredménye sok kívánnivalót hagy maga után – jóllehet, az egyes eredményekről eltérő a véleményem. Arra tesznek kísérletet, hogy a költségvetéseket a lehető legszigorúbban ellenőrizzék a hosszú távú deficitek elkerülése végett, ám a válságból való óvatos kilábalást azonnal veszélybe is sodorja az állami kiadások radikális visszafogása. Ez nem csak homlokegyenest szembe megy a céllal, hanem szerintem abszurd is. Úgy tűnik, mit sem okultunk a Stabilitási és Növekedési Paktummal kapcsolatos korábbi tapasztalatainkból. Nem lehet további pénzbüntetésekkel sújtani egy máris erősen eladósodott országot. A szanálási tilalom, valamint a Stabilitási és Növekedési Paktum tönkreteszi a monetáris unió tagállamai közötti szolidaritást.

A gazdaság diktálja a szakpolitikáinkat? Még egyszer elmondom, hogy a válság következményei az embereket terhelik. Bérdömpingre és szociális dömpingre számíthatunk, elvonások várhatók az oktatásügyben, várhatóan megnő a munkanélküliség. Ez tovább növeli az érintett országok terheit, még nehezebbé teszi számukra a kilábalást. Az égvilágon semmi értelme, hogy fokozzuk a nyomást olyan országok esetében, mint Írország, Görögország vagy Portugália. Inkább a nagy gazdasági különbségeket kellene csökkenteni Európában, más szóval gazdasági kormányzásra van szükség. Szociális és méltányos, a szolidaritás elvére épülő Európát akarunk. Meg kell őrizni, illetve helyre kell állítani a szakpolitika gazdaság feletti irányító szerepét.

  Nigel Farage, az EFD képviselőcsoport nevében. – Elnök úr! Van Rompuy úr egy éve van hivatalban, és ezalatt az egész építmény omlásnak indult. Káosz van. Fogytán a pénz. Köszönetet kellene mondanom Van Rompuy úrnak. Lehet, hogy az euroszkeptikus mozgalom kitűzőjén kellene szerepelnie.

De nézzen csak körül ma délelőtt itt, az ülésteremben, Van Rompuy úr! Nézzen csak végig ezeken az arcokon! Nézze, hogy félnek. Nézze, milyen mérgesek. Szegény öreg Barroso úgy fest, mint aki kísértetet látott. Tudják, most kezdik megérteni: vége a játéknak, de kétségbeesetten igyekeznek védeni az álmukat, a demokrácia megmaradt nyomait is igyekeznek eltávolítani a rendszerből. Elég nyilvánvaló, hogy önök közül senki nem vont le semmiféle tanulságot. Amikor ön, Van Rompuy úr, saját maga mondja, hogy az euró stabilitást hozott nekünk, azt hiszem, megtapsolhatnám önt, hogy milyen jó a humorérzéke. De igazából nem bunkermentalitás ez?

A fanatizmusa napvilágra került. Arról beszélt, hogy hazugság volt azt hinni, hogy a XXI. századi globalizált világban létezhet nemzetállam. Nos, ez igaz lehet Belgium esetében – amelynek immár hat hónapja nincs kormánya – de nálunk, az Unió többi tagállamában (s talán ezért látom a félelmet az arcokon), az emberek egyre inkább azt mondják: „Nem kell nekünk ez a zászló, nem akarunk himnuszt, nem kérünk ebből a politikai osztályból, az egészet a történelem szemétdombjára kívánjuk.”

Az év elején bekövetkezett a görög tragédia, most pedig helyzet van Írországban. Tudom, hogy ez szorosan összefügg az ír politikusok butaságával és kapzsiságával. Soha nem lett volna szabad csatlakozniuk az euróövezethez. Megszenvedték az alacsony kamatok hátrányát, aztán az álfellendülés után keményen padlót fogtak. De nézzük csak meg, milyen választ kaptak önöktől. Most, hogy összeomlik a kormányuk, azt mondják nekik, hogy célszerűtlen lenne, ha országgyűlési választást tartanának. Rehn biztos tulajdonképpen azt mondta nekik, hogy először bele kell egyezniük a költségvetésbe, és csak aztán tarthatják meg az országgyűlési választást.

Mégis ki a fenének képzelik magukat? Maguk aztán tényleg nagyon veszélyes emberek. Rögeszmésen létre akarják hozni ezt az euroállamot, és ennek érdekében gátlástalanul tönkreteszik a demokráciát. Boldognak tűnnek, hogy emberek milliói munkanélküliek és szegények. Sok-sok milliónyi embernek kell szenvednie azért, hogy folytatódjék az önök euroálma.

Nos, ez nem jön be, mert Portugália a következő. A GDP 325%-ára rúgó adósságállománnyal ők a következők a listán. Azután úgy gyanítom, Spanyolország következik. Spanyolország mentőcsomagja hétszer akkora lenne, mint Írországé, és akkor elfogy a mentőpénz. Nem lesz több.

De ez még a gazdaságnál is súlyosabb ügy, mert ha megfosztják az embereket az identitásuktól, ha megfosztják őket a demokráciától, akkor csak a nacionalizmus és az erőszak marad nekik. Csak remélni tudom, imádkozom azért, hogy a piac még azelőtt tegye tönkre az európai projektet, hogy valójában megvalósulna.

  Angelika Werthmann (NI). – (DE) Elnök úr, hölgyeim és uraim! A jelenlegi pénzügyi válságból való kilábalás alapvető változást igényel Európában a gazdasági felelősség terén: nagyobb pénzügyi fegyelemre, a gazdaságpolitika felügyeletére, összehangoltabb válságkezelésre van szükség. A Stabilitási és Növekedési Paktum megerősítése elkerülhetetlenül nagyobb gazdasági felelősséghez vezet.

Az egymást követő szankciók már a költségvetés-felügyeleti eljárás elején alkalmazhatók, továbbá az eljárás a deficitkritérium teljesülését és az államadósság alakulását is nyomon követi. Végül, az új válságmechanizmus egyebek között a bankok és a biztosítók felelősségre vonását is lehetővé teszi. Felszólítom ezeket az intézményeket, hogy tanúsítsanak felelősségteljesebb magatartást az adófizetők felé.

Végezetül még egy dolgot szeretnék mondani Cancúnról. Az EU egységes álláspontot akar képviselni. A mai nehéz idők különösen jó lehetőséget teremtenek például arra, hogy befektessünk a megújuló energiaforrásokba, az energiahatékonyságba, és közben továbbfejlesszük a környezetvédelmet és a növekedési politikánkat.

  Marianne Thyssen (PPE). – (NL) Elnök úr, Van Rompuy úr, Barroso úr, hölgyeim és uraim! Az utóbbi két és fél évben a banki válság, a gazdasági válság, az államháztartási válsághelyzetek közepette igazán megtanultuk, soha nem látott mértékben megtapasztaltuk, milyenek a válságok. A hatóságok eddig jól reagáltak, különösen európai szinten. Az euró léte és ellenálló képessége, valamint az Európai Központi Bank pontos intézkedései megakadályozták a válság elmélyülését. Európában megtanultuk, hogy „egységben az erő”, és hogy a szolidaritás beválik. A helyzet jelenlegi állása azonban azt bizonyítja, hogy folytatnunk kell a szerkezeti kiigazításokat, és hogy valóban a gazdasági kormányzás felé kell haladnunk. Még ha eléggé álomba ringatott is minket az euró, tisztelt tanácsi elnök úr, a válság komolyságát látva rá kell ébrednünk arra, hogy a jövőben maradéktalanul ki kell használnunk az erőnket Európában. Szigorú szabályokra és megfelelő végrehajtási mechanizmusokra van szükség a pénzügyi ágazatban, az államháztartásban, valamint az államadósság kezelése terén, továbbá orvosolni kell a makrogazdasági egyensúlytalanságokat. Mindezekre a bizalom helyreállítása, a versenyképesség fokozása, a gazdasági növekedés serkentése, valamint a munkalehetőségek javítása és a jólét növelése érdekében van szükség. Remélem, senkit nem riaszt vissza a szigorú intézkedésektől az a félelem, hogy a tagállamok mumusnak állíthatják be az Európai Uniót, mivel az az igazság, hogy a tagállamoknak szükségük van külső nyomásra, talán még mumusra is, a globalizáció korában ugyanis nem tudnak egyedül megbirkózni a feladattal. Tisztelt európai tanácsi elnök úr! Az általunk olvasott következtetések, amelyek nagyon nagy részben az ön munkacsoportjának munkáját tükrözik, a szükséges szerkezeti kiigazítások útjára viszik az Uniót, és e tekintetben üdvözlendőnek tartjuk őket. Két kérdésem van azonban. Az első, hogy a kormányzásról szóló intézkedéscsomagnak több mint fele együttdöntést igényel, ön mégis gyorsított eljárást kér a döntéshozatalban. Nem tudom, hagynak-e elég mozgásteret a Gazdasági és Pénzügyi Tanács (Ecofin) számára a Parlamenttel folytatandó tárgyalások során, hogy a Parlament maradéktalanul betölthesse a szerepét, mi ugyanis ezt akarjuk. Végül, másodsorban, az Európai Tanács ellenzi az automatikus szankciórendszert: ha nincs szerződésmódosítás, nem nyitjuk ki Pandora szelencéjét. Másrészt viszont éppen önök javasolnak szerződésmódosítást, hogy létrejöhessen az állandó válságmechanizmus, amelyre szükségünk van. Mi a helyzet Pandorával, ezen tűnődöm magamban. Előre is köszönöm a válaszait.

ELNÖKÖL: LIBOR ROUČEK
alelnök

  Stephen Hughes (S&D). – Elnök úr! Abban bizonyára egyetértünk, hogy az állam-, illetve kormányfők igen elfoglalt emberek. Érthetetlennek tartom ezért, hogy nagyjából háromhavonta üléseznek, rengeteg időt és pénzt pazarolva arra, hogy igen kevés dologban döntsenek a válság kapcsán, amelyet kétszeresen is előtérbe helyeznek az utóbbi idők írországi eseményei.

Nézzük csak meg a pénzügyi tranzakciókra kivetendő adó ötletét! A csúcstalálkozó napirendjén szerepelt márciusban, júniusban és októberben, és minden tanácsi csúcs továbbpasszolta a következő ülésre. Most a decemberi csúcsra halasztották, sőt feltehetőleg még későbbre, jó messzire a jövőbe. Sürgősen nagy ugrást kell elérnünk a gazdasági kormányzásban; jövőképre és cselekvésre, valamint kölcsönös szolidaritásra és szoros koordinációra van szükség. Ehelyett csak zűrzavar, habozás és kölcsönös bizalmatlanság alakult ki, ami stabilitás helyett állandó instabilitást okoz.

Néhány dolog világos. Először is, nem lesz elég a Stabilitási és Növekedési Paktum további szigorítása. Még ennél is rosszabb az a jelentős a veszély, hogy a javasolt új rendszer végül a ciklust erősíti majd, ezáltal a kívánttal ellentétesen hat a növekedésre és a munkahelyekre. Másodszor, a gazdasági és monetáris uniót sokkal eredményesebbé kell tenni – igazán kiegyensúlyozott és eredményes gazdaságpolitikai koordináció révén, nem pusztán felügyelettel és szankcionálással. Harmadsorban, valamilyen formában közös adósságkezelésre van szükség, legalább az államadósság egy része tekintetében – talán a GDP 60%-áig.

Egy ilyen eurókötvény-rendszer egyértelmű és óriási gazdasági előnyökkel járna. Van Rompuy elnök úr! Jegyzőkönyv tanúsítja, hogy azt mondta: nem kedveli a jövőképben gondolkodó politikusokat. Úgy gondolom, ön a gyakorlati cselekvést tartja többre: ezt megértem. De úgy gondolom, most elkezdheti összeegyeztetni a kettőt egymással. Remélem, hogy világos az út, és hogy a pénzügyi tranzakciókra kivetendő adó, valamint a kiegyensúlyozott gazdaságpolitikai koordináció rendszere túlmutat a puszta felügyeleten és a közös adósságkezelésen. Úgy gondolom, Van Rompuy elnök úr, eljött a jövőkép és a tettek ideje.

  Alexander Graf Lambsdorff (ALDE). – (DE) Elnök úr! Fontos, hogy a polgárok tisztában legyenek a következővel: az Európai Uniónak nincsen adóssága. Amiről itt beszélünk, az a tagállamaink adósságválsága. Az Európai Unió az egyetlen adósságmentes politikai szint Európában. Szeretném, ha ez így is maradna. Az euróval azonban közössé tettük, egymáshoz kötöttük a sorsunkat. E tekintetben Harms asszony és Schulz úr helyesen panaszolta fel az európai szellemiség hiányát. Deauville tévedés volt. Németországot és Franciaországot megzsarolta az Egyesült Királyság. A szankciókat a Bizottságnak kell alkalmaznia, nem a pénzügyminisztereknek. Van Rompuy úr! A megelőző szakaszban alkalmazandó szankciók automatikusságát beáldozták Deauville-ben. E tárgyban megint csak a pénzügyminisztereknek kell döntést hozniuk. Márpedig éppen ők felelnek a pénzügyi válság és az adósságválság kialakulásáért a tagállamokban.

Mi az a gazdasági kormányzás? Mindenki gazdasági kormányzásról beszél, de tulajdonképpen mit jelent ez konkrétan? Tényleg azt akarjuk, hogy az Európai Unió beavatkozzon a munkaerőpiacunk és a szociálpolitikánk részleteibe? Ez nagy kérdőjel. Nagyon szép és jó, hogy megalkotjuk a vállalkozói szellem, a növekedésösztönzés jogi kereteit, mindenekelőtt azonban a tagállamok államháztartásának rendbetétele az igazi kihívás. Ezért annyira fontos az európai szemeszter, és ezért kell megvalósítani.

( A felszólaló hozzájárul ahhoz, hogy az eljárási szabályzat 149. cikkének (8) bekezdésében meghatározott kék kártya eljárás értelmében kérdést intézzenek hozzá).

  Martin Schulz (S&D). – (DE) Graf Lambsdorff úr! Ön természetesen a Szabaddemokrata Párt Szövetségi Végrehajtó Bizottságának tagja. Azon állítása, hogy Deauville tévedés volt, egyben az ön pártelnökének, a Német Szövetségi Köztársaság alkancellárjának a véleménye is, vagy ez az ön személyes véleménye? Az FDP véleményének vehetjük ezt, vagy ez csupán Graf Lambsdorf úr véleménye?

  Alexander Graf Lambsdorff (ALDE). – (DE) Elnök úr! Természetesen szívesen válaszolok erre. Schulz úr természetesen ugyancsak tagja a német Szociáldemokrata Párt elnökségének, és időnként maga is tesz itt olyan kijelentéseket, amelyek valószínűleg nem egyeznek meg teljesen a testületi állásponttal. Szeretném azonban ehhez hozzáfűzni, hogy hálás lennék Schulz úrnak, ha elmondaná nekem, ki volt jelen az FDP részéről Deauville-ben. A csúcstalálkozó végén viszonylag egyértelmű nyilatkozatot tettünk e tárgyban.

Úgy hiszem, a lényeget, vagyis a megelőző szakaszban alkalmazott szankciók automatikusságának feladását mi egyértelműen bíráltuk. Ha elérjük a szerződés módosítását, akkor ezt utólag helyrehozzuk majd. Viszont Deauville-ben egyértelműen hibás döntés született.

  Philippe Lamberts (Verts/ALE). – (FR) Elnök úr! Az utóbbi 25 évben túl sok tagállam élt lényegében adósságra – állami és magánadósságra – alapozott növekedési modell szerint. Az a probléma, hogy ez az adósság elsősorban pénzügyi spekulációt, fogyasztást, és nem beruházásokat finanszírozott egy olyan időszakban, amikor a világ többi része, például Kína, Brazília és India beruházásokba kezdett. A történelemkönyvekben talán az áll majd, hogy Európa ekkor tért tévútra.

Viszont nem kell, hogy ez így legyen. Természetesen szükség van erőteljes európai gazdasági kormányzásra, de először az adósság által okozott zűröket kell kezelnünk. Ha azt hisszük, hogy a problémát képesek vagyunk egyszerűen az állami kiadások megkurtításával megoldani, akkor nem nézünk szembe a valósággal. Ebből a válságból nem lábalunk ki szerkezetváltás és az adósság átütemezése nélkül, az ugyanis helyenként már meghaladta a fenntartható szintet, és az adós reálisan már nem tud törleszteni.

Itt egyértelműen kell fogalmaznunk. Mind az adósok, mind a hitelezők felelősek az adósság felhalmozódásáért. Tény, hogy az adósok erőn felül vettek fel hiteleket, de a hitelezők is felelőtlenül hiteleztek a jelentős kockázatmentes nyereség reményében, bár az adófizetők természetesen mindig is ott voltak, és átláttak rajtuk.

Így aztán mind az adósoknak, mind a hitelezőknek részt kell venniük ezekben az erőfeszítésekben, és ha erről nem gondoskodunk, akkor japán típusú forgatókönyvre, azaz nagy visszaesésre ítéljük magunkat az Európai Unióban. Hiszem, hogy a kontinens polgárai ennél sokkal többet érdemelnek.

  Vicky Ford (ECR). – Elnök úr! Ez a vita a gazdasági kormányzásról szól. Európa-szerte sok ország, köztük az én hazám is nehéz gazdasági helyzetben van. Múlt hétvégén az EU és az Egyesült Királyság támogatást nyújtott az Ír-tenger túlsó oldalán élő barátainknak. Nem ez a megfelelő pillanat, hogy az Európai Parlament vádaskodjon, ujjal mutasson rá bárkire, viszont ideje, hogy okuljunk a hibáinkból, és jobb döntéseket hozzunk a jövőben.

Múlt héten, november közepén Görögország harmadízben módosította a decemberi, év végi beszámolóját. Remélem, most már végre lezárhatjuk a beszámolót. Ha valaha jó okuk volt az országoknak a hatékonyabb számvitel és előrejelzések alkalmazására, hát akkor most van.

Az Európai Tanács szépen előrehaladt az európai szemeszter alatti információterjesztés részletes terveinek kidolgozásában. A gyakorlatban is meg kell őket valósítani. Igen, a különböző országoknak meg kellene egymással osztaniuk a jó gyakorlatokat, belátva, hogy az országok nem egyformák, és hogy a jó gazdasági kormányzás különböző módokon teremthető meg, de mindenki előnyére szolgál.

  Bairbre de Brún (GUE/NGL). – (GA) Elnök úr! Most, hogy az IMF, az Európai Központi Bank és a Bizottság szigorú feltételeket szab, egyértelmű, hogy Írországban több milliárd eurós megszorítást fognak bevezetni. Munkahelyek szűnnek majd meg, jelentősen csökkentik a közszolgáltatásokat, és megemelik a kis fizetésűek jövedelemadóját. A bankok megtartják a nyereségüket, míg ennek az egésznek a szegények, a betegek, a nyugdíjasok és más veszélyeztetett csoportok isszák meg a levét. Ez bizony nem segítség Európától, ezért határozottan ellenezzük.

Az ír kormány ahelyett, hogy felhatalmazást kért volna ezekre a megszorításokra, miután az IMF és az EU megvizsgálta a kimutatásokat, úgy döntött, hogy addig nem lesznek választások, amíg ezt a költségvetést el nem fogadják. Lett volna más lehetőség is, ám az ír kormány úgy döntött, hogy nem azt választja. Úgy döntött, hogy bankbeli barátai érdekeit képviseli, és nem az egyszerű ír emberek érdekeit.

  Mario Borghezio (EFD). – (IT) Elnök úr, hölgyeim és uraim! Az Európai Központi Bank elnökének, Trichet úrnak bizonyára ég a füle a vita során. Ha az ókori római szenátusban lennénk, biztosan felállna egy tógát viselő szenátor, és így szólna Trichet úrhoz: „Quousque tandem abutere, Trichete, patientia nostra?” – meddig teszi még próbára a türelmünket, Trichet úr?

Tényleg fel kell tennünk magunknak a kérdést: az a jó megoldás, ha elkerüljük az euró megszűnését – nagyon nehéz feladat lesz –, vagy inkább azt kell megakadályoznunk, hogy az euró megmentése tönkretegye a tagállamok gazdaságát azután, hogy Prodi úr és mások eurofil politikája tönkretette az iparágainkat, különösen a kis- és középvállalkozásokat, például Padaniában, és csak leépítéseket, munkanélküli segélyt hozott.

Miért kellene a válságot túlélő országokat kivéreztetni egy csaknem 100 milliárd eurós ír mentőcsomaggal, amikor Írország eddig a maga 12,5%-os társasági adópolitikájával tisztességtelen versenyt folytatott a többi ország ellen?

Hol volt az európai kormányzás akkor, amikor egy hónappal a sikeres stressztesztje után 8 milliárd eurós veszteséget jelentett be az Anglo Irish Bank? Hol volt Trichet úr? Biztosak vagyunk abban, hogy az ír mentőakció nem sérti a Maastrichti Szerződés rendelkezéseit? Szerencsére Németországban létezik alkotmánybíróság, ki fogja kimondani, hogy alkotmányellenes, ha egy másik ország deficitjét beépítik a német kimutatásokba. Itt az idő, hogy elbúcsúztassuk az eurót: bye-bye euró!

  Werner Langen (PPE). – (DE) Elnök úr! Nagyon sok kritikát hallottam itt a deaville-i döntéssel kapcsolatban, de mindenki tudja, hogy az ön munkacsoportja utolsó ülésének kezdetekor, Van Rompuy úr, még 20 nyitott kérdés volt. Mivel ezeket elvben egyhangúlag kellett volna eldönteni, megoldást kellett találni. Ezt mindenki tudja. Azt is tudja mindenki, hogy a két legnagyobb tagállam, Németország és Franciaország 2004-ben vétett a Stabilitási és Növekedési Paktum ellen, bár akkor, ahogy úgyszintén tudjuk, Németországban szociáldemokrata-zöld koalíció volt kormányon. Schulz úr feddő szavai tehát teljességgel indokolatlanok.

Ha ma azt mondjuk, hogy a Stabilitási és Növekedési Paktumnak erőteljesebbnek kéne lennie, ennek első előfeltétele az lenne, hogy a tagállamok végre betartsák. Mire jó az erőteljes szabály, ha senki nem tartja be? Itt bizony szabályszegő magatartásról van szó. Hat jogalkotási javaslatunk van, melyek közül kettő tanácsi rendelet, négy pedig a Tanács és az Európai Parlament közös rendelete. Egyszerűen nem értem a reklamációk némelyikét. Az együttdöntési eljárás során mi is beleszólással rendelkezünk. A képviselőcsoportom nevében azt mondhatom, hogy támogatni fogjuk a Bizottság javaslatait ezen a területen. Azután ismét tárgyalunk a Tanáccsal az ügyben. Ez a valóság. Miért vagyunk ilyen beképzeltek, miért sértjük meg a jogalkotási folyamatban résztvevő harmadik felet ahelyett, hogy élnénk a saját jogainkkal?

Hadd mondjak valamit a szerződésmódosítás szükségességéről! Véleményem szerint május 9-én a szerződést a végső határig nyújtották. A mentőcsomagot a 122. cikk szerint meg kell indokolni. Véleményem szerint tévednek a tagállamok, ha azért nem akarják ezt, nehogy a Bizottság és a Parlament esetleg belefolyjon a dologba. Nem lesz elég a 136. cikket módosítani; inkább szilárd jogi alapra van szükségünk a mentőcsomag számára, és az összes többi kérdés magától megoldódik.

  Elisa Ferreira (S&D). – (PT) Elnök úr! Legyünk őszinték. A szolidaritási mechanizmus eddig sem működött, és most sem működik az államadósság vonatkozásában, a görög adósság kamatfelára nem csökkent, Írország zavaros gazdasági helyzetbe került, és a járványt még nem sikerült megfékezni. Túl későn hozták létre az eljárást. Ez kormányközi folyamat, más formában már az euró megalkotása óta léteznie kellene.

A Bizottság elnöke most a rendszer konszolidációját javasolja. Viszont az előirányzott eszközök harmada esetén a javaslat a magánszektor bevonására is kiterjed. Hallottuk, amint ezt Merkel kancellár asszonynak is javasolják, és az elsietett, nem megfelelő pillanatban tett bejelentés hatására a piacok szárnyalni kezdtek. A gazdasági kormányzásról szóló csomagot kísérő együttdöntési eljárás során a Parlament minden jogkörével élni fog, a lehető legfelelősségteljesebben, az együttműködés szellemében, de a sürgősség és gyorsaság oltárán nem áldozza fel a színvonalat. Az egyértelműség kedvéért: a Parlament aktívan részt vesz, de az államadósság megoldása olyan komoly ügy, hogy nem lehet mellékes döntésként kezelni, nem lehet az európai közvélemény és annak képviselői bevonása nélkül tárgyalni; e két elem szorosan összetartozik.

Végül, nekünk, európaiaknak világos jövőképpel kell rendelkeznünk a jelenlegi válság közepette. Az államadósság konszolidációjához európai mechanizmusra van szükség. Eurókötvényeket kell kibocsátani, az euróövezetet pedig fenntartható módon, azaz európai, és nem kormányközi rendszerek révén kell megvédeni. Meg kell erősíteni az európai költségvetést, hiszen nem folytathatjuk a munkát 1%-os európai költségvetésből, továbbá Európa politikai prioritásainak középpontjába kell helyezni a növekedést és a valódi konvergenciát. A Bizottságnak és az új elnöknek meg kell védenie ezt a programot. Az Ecofin Tanács nem hajthatja uralma alá a Bizottság elnökét. Ezt kell megmutatnunk az európai közvéleménynek.

  Mirosław Piotrowski (ECR). – (PL) Elnök úr! Tény, hogy az euróövezet válságban van. A helyzet súlyosságáról tanúskodnak a nagy tiltakozás dacára elfogadott Lisszaboni Szerződés rendelkezésének módosítására irányuló erőfeszítések. Egyrészt világosan érthető Németország és Franciaország álláspontja, nem akarják, hogy nekik kelljen megfizetniük a görögországi, írországi, és az esetleg más országokban kialakuló válság árát. Másrészt fel kell hívni a figyelmet a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével kapcsolatos precedensre. A szerződés elvben hatékonyabbá tette volna az Európai Unió működését. Teljesen egyértelmű, hogy ennek épp az ellenkezője történt.

Viszont mivel a Lisszaboni Szerződés módosítására készülünk, ez elméletben nem csak az euróövezettel kapcsolatos kérdéseket illeti, hanem a többi nehézkesen működő intézményi mechanizmust is. Sok közgazdász szerint a görög válság nem öltött volna európai méreteket, ha Görögország megtartotta volna a saját valutáját, amelynek jelentősen csökkenteni lehetett volna az árfolyamát. Ez is mutatja, hogy a nemzeti valuták nagyobb stabilitást adtak volna az Uniónak, mint az euróövezet.

  Mario Mauro (PPE). – (IT) Elnök úr, hölgyeim és uraim! Szeretném politikai szempontból értékelni a vita során elhangzottakat.

A fő európai politikai családok tagjaiként nagyon helyesen azzal kritizáljuk az euroszkeptikusokat, hogy nem hisznek Európában. Úgy gondolom azonban, valójában az a gond, hogy talán mi magunk sem hiszünk Európában, tehát nem hibáztathatjuk az euroszkeptikusokat olyasmiért, ami valójában a mi felelősségünk. Mi vagyunk ugyanis a fő európai politikai családok, és mindig is erőteljes, ambiciózus európai eszméket vallottunk. Tény azonban, hogy a politikai családjainkat megtestesítő kormányok naponta botot dugnak a küllők közé, hogy e nagyszabású politikai törekvések ne valósulhassanak meg. Aztán amit nappal állításuk szerint építenek, az sokszor leomlik reggelre.

Ez további felelősséget ró ránk, mivel ha képtelenek vagyunk viták keretében irányítani a konkrét projektek végrehajtását, egész konkrétan az eurókötvényekre, az eurókötvények kibocsátására gondolok, akkor igen nehéz lesz megmagyarázni polgárainknak, hogy ugyanazok a pártok vagyunk, amelyek otthon mindenért Európát hibáztatják, és azt mondják, hogy csak akkor lábalhatunk ki a válságból, ha Európa csökkenti a kiadásait.

Úgy gondolom, hogy ez a felelősségteljes viselkedés alapvető elvét veti fel, amelyről megfelejtkezve elveszítjük az európai szellemiség lényegét, és elveszítjük a hitelességünket is, s cserébe üres üléstermet, üres szavazóurnákat kapunk, egészen addig, hogy már csak a polgárok 40%-a vesz részt a választáson.

  Anni Podimata (S&D). – (EL) Elnök úr! Ha bármiféle tanulság levonható az Európai Tanács legutóbbi ülése nyomán, az az, hogy nem sikerült meggyőzniük a piacokat, nem sikerült eleget tenniük a piaci elvárásoknak. Mivel manapság a piacoké az első és az utolsó szó, fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért?

Talán azért, mert a költségvetési fegyelem igen szigorú szabályain túl a piacok azt is átlátják, hogy az euróövezet gazdasági és politikai kohéziójának szakadékát nem hogy szűkítjük, hanem éppen tágítjuk.

Talán azért, mert az országok egy csoportja úgy kezelte a tulajdonképpen helyes elképzelés alapján létrehozott állandó válságkezelési mechanizmust, hogy úgy tűnik, a gyakorlatban megszűnik a mechanizmus hozzáadott értéke, s ezáltal rossz üzenetet küldünk a piacoknak, továbbá fenyeget a veszély, hogy a mechanizmusunk egy ellenőrzött csődeljárás önbeteljesítő jóslatává válik.

Ha tényleg eltökélten be akarjuk vonni a magánszektort, arányosan akarjuk elosztani a terheket, miért nem vagyunk hajlandók előrelépni, miért makacskodunk a tranzakciókra kivetendő európai szintű adó elfogadása ügyében?

Végül, miért nem értjük meg, hogy jelentős eltérés van a költségvetési fegyelem szabályainak szigorítása és egy állandó válságkezelési mechanizmus között? Akkor szüntethetnénk meg ezt az eltérést, ha úgy döntenénk, hogy komolyan fontolóra vesszük a tagállami adósságok egy részének eurókötény-kibocsátással történő kezelését.

  Danuta Maria Hübner (PPE). – Elnök úr! Hadd kezdjem azzal, hogy az egyes tagállamok hosszú távú versenyképessége még sok évig eltérő lesz. Az egyensúlytalanságok szerkezeti okai továbbra is fennállnak, miközben a gazdasági kormányzás meglehetősen gyenge, kialakulóban lévő folyamat marad.

Ebben az összefüggésben igen nagy annak a jelentősége, hogy a Bizottság sürgősen, már az első éves növekedési jelentés keretében, a 2011-es európai szemeszter indulásakor a gazdasági kormányzás minél több új elemét kipróbálja, és különösen, hogy megvizsgálja az eredménytábla relevanciáját és működőképességét.

Másodsorban, a teljesen automatikus szankciórendszerhez szerződésmódosításra lenne szükség, és a javasolt rendszer csak annyira vinne bennünket előre, amennyire ez a szerződés adta keretek között lehetséges. Ezért bízom abban, hogy a Bizottság és a Tanács minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy ne legyen szükség további szakaszokra a folyamatban, és hogy az eljárás ne szenvedjen szükségtelen késedelmet.

Harmadsorban, az EU gazdasági egészsége nem pusztán a nemzeti helyzetek összességéből áll össze. Továbbá, mivel a rendszer a rosszul viselkedő tagállamok megnevezésére alapul, az ő magatartásuk helyretétele kedvezőtlen externáliákkal járhat.

Konkrétan, az egyensúlytalanságok kezelése hatást gyakorolhat az euróövezet más tagállamaira és az Unió egészére is. A potenciális hatásokkal számolni kell az egyes kezelési eljárások keretében, hogy összességében javuljon az Unió gazdasági egészsége.

Végül, megértem, hogy a gazdasági kormányzással kapcsolatos terv teljes körű, mélyreható hatásvizsgálatához annyi idő kellene, amennyivel nem rendelkezünk. Segíti a megoldást, hogy a Bizottság az utóbbi két évben jelentős és alapos ismereteket szerzett a 27 gazdaságról, ezért én kétféle intézkedést szeretnék most kérni. Tegyék összehasonlíthatóvá a belső és külső egyensúlytalanságok valamennyi elemét és azok összefüggéseit.

(Az elnök félbeszakítja a felszólalót)

(A vitát lezárják.)