Viták

2011. március 23., Szerda - Brüsszel

18. A közös uniós letelepítési program létrehozása (vita)

  Elnök. – A következő napirendi pont a következők tárgyalása:

– az Egységes Európai Baloldal/az Északi Zöld Baloldal Képviselőcsoportja nevében Rui Tavares által a Tanácshoz intézett szóbeli választ igénylő kérdés a közös uniós letelepítési program létrehozásáról (O-000042/2011 – B7-0205/2011),

– a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért Képviselőcsoport nevében Nadja Hirsch, Sophia in 't Veld, Sonia Alfano és Nathalie Griesbeck által a Tanácshoz intézett szóbeli választ igénylő kérdés a közös uniós letelepítési program létrehozásáról menekültek számára (O-000045/2011 – B7-0206/2011),

– az Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) Képviselőcsoport nevében Manfred Weber, Simon Busuttil és Georgios Papanikolaou által a Tanácshoz intézett szóbeli választ igénylő kérdés a közös uniós letelepítési program létrehozásáról (O-000054/2011 – B7-0208/2011).

  Rui Tavares, szerző. – (PT) Elnök úr, talán a menekültek a legkiszolgáltatottabb csoport a világon, és a kiszolgáltatottaknál is kiszolgáltatottabbak azok, akik sem hazájukba nem térhetnek vissza, sem a tranzitországban nem maradhatnak. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága számszerűsíti is ezt a csoportot: 200 000 menekült évente. Tudjuk, hogy e csoport fele az Egyesült Államokban és más országokban kerül letelepítésre, és tudjuk azt is, hogy Európa túl keveset tesz e téren: 4500 menekültet fogad be évente.

Ezért mindannyian egyetértünk abban, hogy a menekültek tragédiája égető és fontos probléma. De mennyire fontos? Maga a Tanács már meg is válaszolta ezt a kérdést. A svéd elnökség évi 100 000 menekült letelepítéséről beszélt, a belga elnökség pedig úgy nyilatkozott az elnökségi ideje végén – Yves Leterme miniszterelnök járt nálunk –, hogy a menekültek jelenítik meg az Európai Unió létjogosultságát. Elnézést kérek, amiért ezt mondom, de a menekültek történelmi okoknál fogva a magyar elnökség számára is fontosak, hiszen 1956-ban éppen Magyarországért fogott össze először a nemzetközi közösség annak érdekében, hogy menekültek ezreit telepítse le.

De végső soron mennyire is sürgető a menekültek tragédiája? Sajnos éppen ezt a kérdést kényszerülünk feltenni a Tanácsnak. Mekkora prioritással bírnak a menekültek a Tanács számára? Elég sürgető ez a tragédia ahhoz, hogy végre aláírjanak, aláírásukkal kiegészítsenek egy darab papírt? Egy évvel ezelőtt a Parlament igennel szavazott két jelentésre, ezek egyike az Európai Menekültügyi Alapról szóló együttdöntés volt. Nagy többségünk együttesen támogatta azt, ami fontos volt: a görög kommunistáktól egészen a brit konzervatívokig. Elvégeztük a házi feladatunkat. Egy év elteltével azonban még mindig a Tanácsra várunk. Az együttdöntési eljárásból együtt nem döntési eljárás lett. Ez az együtt nem döntési eljárás pedig nevetséges lenne, ha nem lenne olyan tragikus az érintett személyek számára.

Az általunk elfogadott jelentés az éves bizottsági prioritásokon túlmenően alkalmazandó szükséghelyzeti intézkedéseket is tartalmazott. Azért döntöttünk így, mert tudjuk, hogy bármikor bekövetkezhet egy humanitárius válság. Egy pedig éppen ki is tört az ajtónk előtt, Észak-Afrikában, és ezek a szükséghelyzeti intézkedések még nem állnak készen az alkalmazásra. Azért nem, mert a Tanács sajnos még nem zárta le az együttdöntési eljárást.

Ezenkívül az együttdöntés lezárulásának első napjától a szükséghelyzeti intézkedések mellett további pénzügyi források is elérhetők lennének azon országok számára, amelyek meg kívánják kezdeni a letelepítést, továbbá a tagállamok világos kategóriákat alkalmazhatnának prioritásaik meghatározására. Ezenkívül pedig rendelkezésünkre állna mindaz, amit saját kezdeményezésű jelentésünkben megfogalmaztunk: minőség, gyorsaság, és egy letelepítési részleg létrehozása az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatalon belül.

A Tanács tagjai, Önök – és ezzel zárom is szavaim, elnök úr – társjogalkotók. Nem tisztünk megmondani a Tanácsnak, hogyan lássa el jogalkotói feladatát, de ez a közvetett, asztalfiókba rejtő vétó senki javát nem szolgálja, különösen nem az intézmények hitelességét.

(Az elnök félbeszakítja a felszólalót)

  Nadja Hirsch, szerző. – (DE) Elnök úr, a letelepítési program olyan kérdés, amelyért rendkívül intenzíven, teljes erőbedobással dolgoztunk, és amelybe képviselőcsoportokon átívelően nagyon sok energiát fektettünk. Egyetértettünk, és jelzésértékű üzenetet küldtünk. Azért is kezeltük kiemelt prioritásként ezt a kérdést, mert egész egyszerűen ez egy nagyon fontos téma: emberéletekről van szó.

Mindazonáltal éppen az észak-afrikai helyzet és fejlemények okán még egyszer erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy valóban gyorsan eredményre jussunk. Már egy évet elveszítettünk. A rendelkezésre álló időt valóban jól kihasználtuk arra, hogy társadalmi vitát kezdeményezzünk a civil társadalmon belül, hiszen végső soron a tagállamok, az önkormányzatok és a helyi lakosság támogatására van szükségünk ahhoz, hogy újabb tagállamokban is útjára indítsunk egy ilyen programot. És ez a vita, ez a lépésről lépésre kialakuló társadalmi egyetértés nem szakadhat meg most csak azért, mert a Tanács és más fontos szereplők nem jutnak megállapodásra és nem tudnak előrébb lépni. Ez a téma túl fontos! Vitát indítottunk, és igazi liberálisokként valódi prioritássá kívánjuk emelni ezt az ügyet.

Úgy vélem, ebben valamennyi képviselőcsoport egyetért. Jeleztük az álláspontunkat, és most várjuk, hogy a Tanács is világossá tegye, hogy ez a kérdés napirendre fog kerülni, és hogy azokat a tagállamokat, amelyek eddig nem játszottak aktív szerepet, most szintén bevonják és ösztönzik. A párbeszédek során azt a visszajelzést kaptuk, hogy a tagállamok hajlandóságot mutatnak a részvételre. Ezért a liberálisok – de azt gondolom, hogy valamennyi részt vevő képviselőcsoport nevében beszélhetek, hiszen valóban kiválóan együttműködtünk – valóban azt szeretnék, ha ez az ügy prioritást kapna, és tovább folytatódna az a vita, amelyet széles társadalmi körben megkezdtünk, és nem fenyegetnénk azt azáltal, hogy a kérdést újra meg újra elhalasztjuk.

  Georgios Papanikolaou, szerző. – (EL) Elnök úr, folytatván a képviselőtársaim által elmondottakat, én is szeretném kiegészíteni a hallottakat először is azzal, államtitkár asszony, hogy közel egy évvel azon parlamenti állásfoglalások elfogadása után, amelyekbe rendkívül sok energiát fektettünk, pontosan ebből az okból kifolyólag küldöttséget küldtünk Szíriába, és megpróbáltunk minél több tagállamot a menekülteknek szóló letelepítési programban való részvételre sarkallni; azonban mindezek ellenére sem tettünk még semmit. Még ha formális problémák állnak is fenn a Tanács részéről és a Parlament részvételére is szükség van, úgy azért vagyunk itt, hogy megoldást találjunk a kérdésekre. Ez a célunk.

E program humanitárius vetületére hivatkozunk, ugyanakkor arra az Európa rendelkezésére bocsátandó eszközre is utalunk, amelynek segítségével még hatékonyabban valósíthatnánk meg külpolitikánkat. Nem lenne most rendkívül fontos eszköz Ashton bárónő kezében, ha Észak-Afrikában járna és az általunk elfogadott programra hivatkozhatna?

Nyilvánvalóan globális szükségletekről beszélünk. Ugyanakkor természetesen tisztában kell lennünk azzal is, hogy a probléma már az ajtónk előtt hever. Európának vezető szerepet kell játszania a földközi-tengeri térségben. Útjára kell indítanunk ezt a programot, államtitkár asszony, és amikor a 2013. év utáni költségvetési forrásokról vitázunk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy 2013-ig rendelkezünk forrásokkal e program részére, és amennyiben még több időt vesztegetünk el, úgy ezeket a forrásokat és lehetőségeket többé már nem fogjuk tudni felhasználni.

Végezetül, hadd emlékeztessem Önt, államtitkár asszony, arra a javaslatra, amelyet annak idején elfogadtunk, és amelyre mi, az Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) Képviselőcsoportban újra és újra visszatérünk, nevezetesen a menekültek áttelepítési programjára. Nem engedhetjük meg magunknak azt, államtitkár asszony, hogy még egy Lampedusához hasonló helyzetig várjunk azzal, hogy végre megértsük, mekkora szükség van erre a kezdeményezésre, és belássuk, hogy ezt teljes energiánkkal előre kell mozdítanunk.

(Taps)

  Enikő Győri, a Tanács soros elnöke. – (HU) Köszönöm szépen elnök úr! Tisztelt képviselő hölgyek és urak! Az Európai Parlament a menekültek letelepítésével kapcsolatosan ugye három kérdést intézett a Tanácshoz. Nagyon szépen köszönöm a három kérdezőnek, hogy részletesen is bemutatta, hogy milyen megfontolások vezették őket a kérdések megfogalmazásakor. Mindhárom kérdés azzal a bizottsági javaslattal kapcsolatos, amely az Európai Menekültügyi Alap 2008-2013-as időszakra történő létrehozásáról szóló határozat módosítására irányul, tekintettel egy közös, Uniós letelepedési program létrehozására. Úgy gondolom, hogy ez a vita is azt mutatja, hogy az Európai Parlament a szívén viseli a szükséget szenvedő emberek sorsát. Először is szeretnék ezért köszönetet mondani a tisztelt képviselőknek, hogy nagyon erősen odafigyelnek a menekültek helyzetének rendezésére. És ahogy Tavares képviselő úr is mondta, Magyarországról jőve, 1956, a forradalom örökségeként és az iránti elkötelezettségként a magyar elnökségnek morális kötelezettsége, hogy előrehaladást érjen el a közös Uniós letelepedési program terén.

Az észak-afrikai válság, amelyre többen is utaltak Önök közül, megmutatta, hogy szükség van egy jól működő, egységes európai menekültügyi rendszer kialakítására. Egyetértek az Európai Parlamentnek az álláspontjával, az Uniónak felelősséget kell vállalnia a menekültek helyzetének rendezésében, ha meg akarja őrizni vezető szerepét a humanitárius segítségnyújtás terén. Engedjék meg, hogy egészen friss információkkal szolgáljak Önöknek arról, hogy a líbiai határoknál a menekültügyi helyzet ebben a pillanatban hogyan alakul. Ugye én még március elején jártam ott, a tunéziai-líbiai határon. Akkor óránként ezer menekült érkezett, legnagyobb részük migráns munkás volt, akiknek a hazajuttatása, repatriálása volt a legégetőbb feladat. Közülük is a legnehezebb sorsa azoknak volt, akik mindenféle papírok, dokumentumok nélkül érkeztek. Róluk a jelen levő nemzetközi segélyszervezetek gondoskodtak. Számuk nőtt, ugye az ő repatriálásuk, az mint olyan, az nem megoldható, tehát ott igenis a letelepítési rendszer jön szóba. A mai napon, illetve tegnap és ma, Martonyi János magyar külügyminiszter tartózkodik a másik oldalon, tehát a líbiai-egyiptomi határon. Az ő látogatásának elsődleges célja az volt, hogy a menekültügyi helyzetről tájékozódjon. Járt a határon, találkozott az ottani egyiptomi hatóságokkal. A helyzet most ott, ezen a szakaszon megváltozott, három napja nincsen kiáramlás Líbiából azon a határszakaszon.

A most kb. 200 olyan ember van, aki a letelepedési programban kellene, hogy részt vehessen. A többiek, akik eddig érkeztek, azokat az egyiptomi hatóságok, egyébként az Uniós tagállamok segítségével, evakuálják, tehát igyekeznek haza juttatni. A miniszter úr egyébként most, a bengázi ideiglenes nemzeti tanács külügyminiszterével is tárgyalt. Valamint az egyiptomi belügyminiszterrel, pontosan a menekültügyi helyzet áttekintése céljából. A közös európai menekültügyi politikát illetően azt szeretném hangsúlyozni, hogy mindent elkövetünk annak érdekében, hogy az Európai Tanács által a Stockholmi Programban tett kötelezettségvállalásokkal összhangban olyan közös politika és rendszer alakuljon ki, amelynek alapja a menekültek jogállásáról szóló 1951. évi Genfi Egyezménynek és a többi vonatkozó nemzetközi egyezménynek a teljes körű alkalmazása. A magyar elnökség elkötelezett a menekültügyi csomagban szereplő javaslatok előre vitele iránt. Ezt jelzi az is, hogy a tagállamok múlt heti felhatalmazása alapján készek vagyunk a kvalifikációs irányelvről szóló informális trialógusok mihamarabbi megkezdésére, a kitűzött 2012-es céldátum érdekében.

Köszönöm még egyszer Önöknek azt a januári vitát, amelyet már én folytathattam Önökkel ebben a témában. Akkor is képviselői kérdésekre válaszoltam. Szeretném hangsúlyozni továbbá, hogy a Tanács, mivel elismeri a menekültek számára tartós megoldást jelentő letelepítés fontosságát, örömmel vette a közös uniós letelepítési program létrehozásáról szóló határozati javaslatot és az ahhoz kapcsolódó bizottsági közleményt, amelyet a Bizottság még 2009 szeptemberében nyújtott be. Ezek a kezdeményezések abból a megállapodásból következtek, melyet az Európai Tanács 2008 szeptemberében az európai bevándorlási és menekültügyi paktum kapcsán ért el. Nevezetesen, hogy önkéntes alapon előre lehet haladni az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának védelme alá helyezett személyeknek az Európai Unió területére történő letelepítésének útján.

Konkrét példaként megemlíteném a Tanács 2008. júliusi és novemberi következtetéseit, amelyekben az Uniós tagállamok iraki menekülteknek a területükön való letelepítésére vállaltak kötelezettséget, illetve hát erre ösztönöztük őket ezekben a konklúziókban. A Tanács 2009 szeptemberében kezdte meg az Európai Menekültügyi Alap létrehozásáról szóló határozat módosítására irányuló javaslat részletes vizsgálatát. 2010 első felében több alkalommal került sor informális találkozókra az Európai Parlamenttel. A tagállamok nagyfokú rugalmassággal, az Európai Parlament javaslatait szinte teljes egészükben elfogadták a közös cél, a Bizottság javaslatának megfelelően egy jobb, rugalmasabb rendszer kialakítása érdekében. Amint arra a képviselők a kérdéseikben helyesen rámutattak, a Tanács és az Európai Parlament az említett informális találkozók eredményeképpen egyetértésre jutott a határozat politikai tartalmát illetően. A Tanács támogatta pl. a Parlament egyik legfontosabb javaslatát, nevezetésen azt, hogy jöjjön létre egy olyan mechanizmus, amely többek között pénzügyi eszközökkel ösztönözne újabb tagállamokat arra, hogy bekapcsolódjanak a letelepítési programba. A Tanács azonban nem tudta az Európai Parlamentnek azt a javaslatát támogatni, hogy a közös uniós éves letelepítési prioritások elfogadása a Szerződés 290. cikkének megfelelően, a felhatalmazáson alapuló jogi aktusokra vonatkozó eljárás alkalmazásával történjen.

A Tanács és a Bizottság ezzel kapcsolatos álláspontja azonos. A „Szolidaritás és a migrációs áramlások igazgatása” általános program működésére vonatkozó programozási ciklus szűk határidőket szab meg, a hatékony tervezés a végrehajtási aktusok mentén biztosítható. A Tanács ezen kívül egyetértett a Bizottságnak azzal a véleményével, hogy az éves letelepítési prioritások meghatározása pusztán végrehajtó jelleggel bír, mivel lényegében azt jelenti, hogy a határozatban foglalt részletes szabályokat konkrét helyzetekre alkalmazzuk. Sajnálatos, hogy a Tanács és az Európai Parlament nem tudtak a javaslattal kapcsolatban olyan szintű megállapodásra jutni, amely lehetővé tenné a közös uniós letelepítési prioritások évenkénti meghatározását.

De ne feledkezzünk meg arról, hogy a 2008-2013-as időszakra szóló, jelenlegi Európai Menekültügyi Alap keretében támogatható tevékenységek között már szerepel a letelepítés. Igaz, hogy a javasolt módosítások alapján a letelepítési programban első ízben részt vevő tagállamok valamivel nagyobb pénzügyi támogatásban részesülnének, és lehetőség nyílna a letelepítésre kijelölt földrajzi területek és a letelepítésre szoruló nemzetiségek évenkénti meghatározására. De hát a tagállamok már most is 4000 euró átalányösszegre jogosultak minden olyan letelepített személy után, aki a vonatkozó határozatban megállapított kategóriák valamelyikébe tartozik. Ezen kívül semmi akadálya annak, hogy a jelenleg futó program keretében azok a tagállamok is letelepítési tevékenységbe kezdjenek, amelyek eddig ebben nem vettek részt. És örömmel tájékoztathatom Önöket, hogy Magyarország is jövőre már e program részesévé fog válni és kész a letelepítési programban részt venni.

Végezetül szeretném hangsúlyozni, hogy a Tanács természetesen továbbra is kész mérlegelni minden olyan javaslatot, amely megvalósítható és kölcsönösen elfogadható megoldást kínál az ügyel kapcsolatos lezáratlan kérdésekre. Célunk, a Bizottság javaslatának megfelelően, a meglévő mechanizmus még inkább rugalmasabbá és hatékonyabbá tétele. Én nagyon szeretném, hogyha ez a rendkívül fontos ügy nem válna újabb jogi értelmezési kérdésnek a foglyává. Nagyon sok kérdés van, ahol az „implementing act” kontra „delegated act” problémának nagyon fontos témák a foglyai, és szeretném, hogyha ezekben pozitív előrehaladást tudnánk elérni a magyar elnökség alatt. Köszönöm szépen!

  Agustín Díaz de Mera García Consuegra, a PPE képviselőcsoport nevében. – (ES) Elnök úr, úgy vélem, senkit sem fogok meglepni azzal, ha ismételten elmondom azt, hogy a menekültek és a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők iránti szolidaritásnak alapvető elemét kell képeznie a menekültügy és bevándorlás terén folytatott uniós politikánknak.

Azonban nem csak az azok iránti szolidaritásról van itt szó, akik gyenge és hátrányos helyzetű társadalmakból származnak, hanem az azon tagállamok iránti szolidaritásról is, amelyekre e tekintetben földrajzi helyzetüknél, kultúrájuknál és nyelvüknél fogva nagyobb nyomás nehezedik.

Míg néhány országban alacsony a védelem iránti kérelmek és az érkező bevándorlók száma, addig számos más ország nem képes saját erőből megküzdeni azzal a nyomással, amely napi szinten a határaira nehezedik.

Az uniós letelepítési programról és az Európai Menekültügyi Alap módosításairól szóló bizottsági közleményre vonatkozó jelentések 2010. májusi, Parlament általi elfogadását követően még mindig a Tanácsra várunk, hogy zárja le az együttdöntési folyamatot.

A jelenleg 10 tagállamban folyó kísérleti projektek csupán cseppek az előttünk álló feladatok tengerében.

A déli tagállamokra jelentős nyomás nehezedik, különösen az egyiptomi és a tunéziai polgári mozgalmak kezdete és a líbiai háború kitörése óta.

Az 5000 lakosú Lampedusára közel 6000 menekült érkezett a konfliktusok kezdete óta.

A már említett kísérleti projektek egyáltalán nem elégségesek és aligha fognak tudni bármit is tenni azon nyomás enyhítése érdekében, amely jelenleg Olaszországra és Máltára nehezedik, és a közeljövőben további országokat is érinteni fog a földközi-tengeri térségben.

Az Unió egészének kell ezen országoknak segítenie. A Tanácsnak mindenképpen le kell küzdenie azokat az akadályokat, amelyek jelenleg gátat vetnek az európai letelepítési program teljes körű végrehajtásának, és le kell győznie azokat a kisebbségben lévőket, akik mindezt blokkolják. A tömeges lakhelyelhagyások és migrációs mozgások az Unió egészét, nem pedig csak egy részét érintik.

Ezzel a végére is értem, elnök úr. Múlt héten arra szólítottam fel, hogy az Európai Parlament legyen jelen a líbiai határokon, most pedig megismétlem ezt a kérésemet. Az nem elég, hogy 10 képviselő Egyiptomban töltötte az elmúlt hetet: képesnek kell lennünk a humanitárius helyzet általunk történő, saját értékelésére.

  Claude Moraes, az S&D képviselőcsoport nevében. – Elnök úr, ma itt a teremben világosan egy arra irányuló nagyon erőteljes, valamennyi képviselőcsoport által támogatott kérést intézünk a Tanácshoz, hogy tegyen meg mindent tőle telhetőt azért, hogy a menekültek letelepítése valósággá váljon.

A menekültek letelepítése nem ugyanaz, mint a terhek megosztása. Noha szeretnénk, ha a közös menekültügyi rendszer működése javulna, itt és most azon akadályok megszüntetését kérjük, amelyek az európai letelepítési rendszer hitelességét nagymértékben korlátozzák, miközben az az egész Európai Unió területén kb. 4000 menekült letelepítéséről gondoskodik, míg az Egyesült Államokban és Kanadában egészen más nagyságrendben mozognak ezek a számok. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a lakhelyüket elhagyni kényszerülők nagy többsége világszerte a fejlődő országokba áramlik. Az észak-afrikai helyzetből levonandó tanulság az, hogy mindezek az emberek olyan országokba özönlenek, amelyek nem képesek megbirkózni ezzel a teherrel.

A Tanácsnak megoldást kell találnia erre a helyzetre annak érdekében, hogy letelepítési rendszerünk hitelessé válhasson. Ma este valamennyi képviselőcsoport nevében ezt a kérést intézzük a Tanácshoz.

ELNÖKÖL: Rainer WIELAND
alelnök

  Nathalie Griesbeck, az ALDE képviselőcsoport nevében. – (FR) Elnök úr, Győri asszony, egy számadattal, egy észrevétellel és egy kérdéssel fordulok Önökhöz. A számadat: több mint 10 millió menekült él a világon. A menekültek kiszolgáltatott személyek, veszélyeztetett nők és gyermekek, kísérő nélküli kiskorúak. Ez egy olyan súlyos válság, amelyre olyan válaszokat kell adnunk, amelyek látni engedik az emberi jogok iránti elkötelezettségünket.

Az észrevétel: a Parlament már egy éve a beleegyezését adta, és én is csatlakozom azon képviselőtársaimhoz, akik azt kérik Öntől, Győri asszony, hogy vegye észre a Parlamentben ez ügyben uralkodó rendkívül erős egyetértést.

A kérdés: nem akarom azt hinni, hogy a Tanács bármily tekintetben is cinikus lenne, és ez vezérelné abban, hogy az eljárás során arra használja fel annak tényét, hogy az első olvasatra nem vonatkozik világos határidő, hogy ezáltal megakassza az együttdöntési eljárást. Akkor viszont mi a helyzet a sürgősségi letelepítéssel? Győri asszony, ez nem várhat 2012-ig.

Arra sürgetem a tagállamokat, hogy rázzák le magukról azt a fajta skizofréniát, amely ahhoz vezet, hogy határozott és következetes álláspontokat képviseljenek beszédeikben, majd pontosan azok ellenkezőjét támogassák akkor, amikor a jogi keretek kezdenek formát ölteni – ahogyan az ez esetben is történni látszik. Egy égető problémára, mai világunk kihívására kell választ adnunk.

  Timothy Kirkhope, az ECR képviselőcsoport nevében. – Elnök úr, egykori brit bevándorlási miniszterként szólok most. A kiszolgáltatottak és a valódi menedéket keresők védelme – különösen a közelmúltbéli világesemények tükrében – kétségkívül rendkívüli fontossággal és prioritással bír e Ház számára, és remélem, még inkább fontos az a Tanács számára.

Az Egyesült Királyság, akárcsak más tagállamok, a múltban is kivette részét a menekültek letelepítéséből a nemzetközi letelepítési programok keretében, azonban rendkívül fontos, hogy koordinált, együttműködő és kommunikatív megközelítésben vitát folytassunk arról, hogyan egyeztethető össze a legjobb módon a leginkább rászorulók megsegítése azon tagállamok helyzetével, amelyeket máris túlságosan leterhelnek nemzeti prioritásaik. Ugyanakkor óvatos lennék azzal kapcsolatban, hogy az e téren megvalósítandó programok semmiképpen se ássák alá a nemzetek arra vonatkozó jogát, hogy maguk határozhassák meg saját politikájukat.

Ezenkívül együttműködésre és kommunikációra van szükség a Parlament és a Tanács között, valamint több fellépésre és nagyobb határozottságra a Tanács részéről. Szeretném, ha megerősítenék, hogy a Tanács rendszeresen tájékoztatni kívánja e Házat arról, hogyan szándékozik eljárni, valamint arról, hogy a közelmúlt észak-afrikai eseményei változtatni fognak-e, és ha igen, akkor mennyiben, a tempón és az eljáráson. Azt is szeretném megtudni, hogy a terhek növekedése kötelező tagállami menekültletelepítési kvótákra vonatkozó javaslatokhoz fog-e vezetni a jövőben? Kérem a Tanácsot, hogy lépjünk előrébb ebben a kérdésben.

  Franziska Keller, a Verts/ALE képviselőcsoport nevében. – Elnök úr, a letelepítés fontos eszköze a menekültkérdés kezelésének. Más országok, mint például az Egyesült Államok, minden évben ezreket telepítenek le a területükön. Az áttelepítés azokat a menekülteket szolgálja, akik nem jutottak el vagy meg sem próbáltak eljutni az Európai Unióba, hogy menedékjog iránti kérelmet nyújtsanak be itt, így azon államfők számára, akik folyamatosan arról beszélnek, hogy a migrációt ott kell megragadni, ahonnan ered, még mielőtt az az Európai Unióba jutna, ez kellene, hogy legyen a tökéletes eszköz.

Az EU helyett azonban olyan országok veszik át és fogadják be nagyszámban a menekülteket, amelyek bármely uniós tagállamnál sokkal szegényebbek, úgymint például Pakisztán és Szíria. Mivel ezekben az országokban hiányoznak a befogadó létesítmények, így sok menekültnek elfogadhatatlan körülményeket kell elviselnie. Az Európai Unió segíthet és segítenie is kell e téren. Az iraki menekültek letelepítése az Európai Unióban megmutatta, hogy ez működik. Mindazonáltal a befogadott iraki menekültek száma nevetségesen alacsony volt.

Még sok-sok további, nemzetközileg elismert menekültnek van szüksége arra, hogy tisztességes esélyt kapjon az újrakezdéshez, és hihetetlen számomra az, hogy a Tanács és a Bizottság megpróbálják megakadályozni azt, hogy a Parlament éljen parlamenti jogaival. Elfogadhatatlannak tartom, ha azt mondják, hogy mi késleltetjük ezt a folyamatot: mi csak megpróbáljuk érvényesíteni rendes parlamenti jogainkat. Úgy vélem, hogy Önök, a Tanács, tartják fel a folyamatot azzal, hogy nem biztosítják számunkra ezeket a jogokat. Ez nem csak jogunkban áll, hanem az európai népek választott képviselőiként egyben kötelességünk is.

Szeretném megismerni a gyakorlati, pontos menetrendjüket a felmerült nehézségek leküzdésére. Ön személyesen is elkötelezi magát amellett, hogy a lehető leghamarabb napirendre tűzik ezt a kérdést? Minden nappal időt veszítünk.

Vannak más olyan eszközök is, amelyek nagyon értékesek lehetnének a jelenlegi helyzetben. A letelepítés hosszú távon is szerepet játszhatna az észak-afrikai helyzet rendezésében, azonban vannak más érvényben lévő eszközeink is, amelyeket jelenleg nem alkalmazunk. Például az átmeneti védelemről szóló irányelv vagy a menekültek belső elosztása. Mindez azt a benyomást kelti bennem, hogy a tagállamok nem hajlandók megvédeni az emberi jogokat, hogy bátortalanok a nemzetközi védelem kérdésében. Szeretném megtudni, hogy miként is próbálják a közös menekültügyi rendszert 2012-re felállítani, mivel az elég késői időpontnak tűnik számomra.

  Csanád Szegedi (NI). – (HU) Tisztelt elnök úr! Tisztelt képviselőtársaim! Amikor a migrációról beszélünk ezekben a napokban, akkor nyilvánvalóan nem tehetjük meg azt, hogy ne az észak-afrikai helyzetnek az elemzésével kezdjük. Egyrészt örömteli az, hogy az észak-afrikai népek megérezték a demokráciának a szelét, viszont sajnálatos, hogy tömegek halnak meg ezekben a napokban és ezekben az órákban is. Gyermekek, asszonyok, civil ártatlan emberek. Hozzá kell tennem, hogy ez még csak a rövidtávú hatás. Hiszen hosszútávon fog megmutatkozni igazából a migrációnak a negatív hatása. Gondoljunk bele csak abba az egyszerű ténybe, hogy Líbiában közel félmillió ember, menekült hagyta el az országot az elmúlt napokban. És különösen nehezíti ezeknek a menekülteknek a letelepedését az, hogy Nyugat-Európa megtelt. Kelet-Európában viszont a cigányság túlsúlya, etnikai aránya teszi nehézzé a további bevándorlóknak a befogadását. Nyugat-Európában pedig a fekete-afrikaiak vagy éppen az arabok.

De tegyük fel a kérdést: mi van, hogyha letelepítjük ezeket a bevándorlókat Európában? Mi lesz utána? Ki ad nekik munkát? Mi lesz a társadalmi feszültségekkel? Mi lesz a vallási, etnikai, kulturális feszültségekkel? Ebben a helyzetben képtelenség Európába ilyen erőszakos módon több bevándorlót betelepíteni. És azért torpant meg ez a folyamat, ez a liberális struktúra, mert alapvetően ez a migrációs koncepció ez hibás. Hát nézzenek már magukba a liberális képviselők, hogy a számukra egy ilyen fontos témában hányan vannak jelen itt a teremben! Hát a liberális frakcióból itt van egy vagy kettő képviselő. Hát szégyelljék magukat! És ne is várják azt, hogy megvalósítsák a céljaikat, hogyha ilyen aktivitással vesznek részt a plenáris üléseken. Az Európai Menekültügyi Alapot pedig arra kell fordítani, hogy Észak-Afrikában és a menekült országokban helyben teremtsünk megélhetést azoknak az embereknek, és az európai emberek számára pedig adjuk vissza a megbecsülést, a munkát! Köszönöm szépen!

  Carlos Coelho (PPE). – (PT) Elnök úr, nagy örömmel hallottam, amint a Tanács soros elnöke a menekültek és a letelepítési program fontosságát hangsúlyozta. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságától származó számadatok világosak: menekültek millióiról beszélünk, valamint több mint évi 200 000 olyan személyről, akiknek letelepítési programokra van szükségük.

Ez alapján humanitárius szükséghelyzetről beszélhetünk a minket körülvevő világban: csak most nem csupán Afganisztánról, Szomáliáról és Kongóról van szó, hanem Egyiptomban, Líbiában és sok további országban is szembe kell néznünk ezzel a helyzettel. Ugyanakkor a humanitárius szükséghelyzet mellett, amint arra Papanikolaou úr is emlékeztetett bennünket, el nem költött költségvetési forrásokkal is rendelkezünk, mivel ezeket a programokat nem hagyták jóvá.

Ez a helyzet, államtitkár asszony. Nagy örömmel hallottam azt is, hogy azt mondta, nem fogják jogi kérdések megbénítani ezt a folyamatot. A valóság azonban az, hogy ez a folyamat nagyrészt éppen jogi okokból bénult meg. Együttdöntési folyamatban dolgozunk, és nem láttuk, hogy a Tanács ellenezte volna a Parlament megoldásait. Tavares úr kiváló jelentést készített, és nem látunk olyan tanácsi javaslatokat, amelyek ellentmondanának a kidolgozott letelepítési modellprogramnak. Azt látjuk, hogy a Tanácsot jogi kérdések kötik gúzsba, ami nem fordulhat elő. Nagyon fontos az a kérdés, amelyet Tavares úr tett fel a vita elején, azaz hogy mi élvez prioritást, valamint hogy a menekültek letelepítése fontos-e az elnökség és a Tanács számára vagy sem.

Az az érzésünk, hogy ez valójában nem is fontos. A tagállamok holnap tanácsi ülést tartanak, amelyet követően – már ismerjük a Tanács javasolt következtetéseit – a migrációs áramlatok kérdéséről szóló tervezetet egészen a júliusi tanácsi ülésig elnapolják. Az ajánlás, amelyet szeretnénk innen eljuttatni, államtitkár asszony, az, hogy az Európai Parlament nem késlekedést kér a Tanácstól: az Európai Parlament döntést kér a Tanácstól.

  Sylvie Guillaume (S&D). – (FR) Győri asszony, hölgyeim és uraim, a líbiai humanitárius válság kapcsán ma még inkább alapvető fontossággal bír, hogy Európa összehangolt fellépési eszközökkel rendelkezzen a letelepítés tekintetében.

Miközben az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) március 1. óta arra szólítja fel a nemzetközi közösséget, hogy vegye ki a részét a sürgősségi letelepítési erőfeszítésekből, eddig egyetlen egy tagállam sem jelezte részvételi szándékát. Csupán Olaszország fogadott be 58, Tripoliból sürgősen evakuált eritreait, de úgy hallom, hogy program vagy javaslat született 4000 Líbiában ragadt személy letelepítésére is. Ezért szeretnék többet megtudni erről.

Az Európai Unió felelőssége e téren valóban nem tűrheti a tétlenséget. Fokozott szolidaritást kell mutatnunk ezen országok és lakosságuk iránt. Tunézia és Egyiptom hozzájárultak határaik megnyitásához a Líbiából menekülők előtt. Európának támogatnia kell őket és ki kell vennie a részét a menekültek védelmét szolgáló nemzetközi erőfeszítésekből.

Ugyanakkor a líbiai humanitárius válság sürgető kérdése mellett Európának számos kihívással kell szembenéznie a letelepítés terén. Ezek közül hármat kívánok említeni.

Először is, az Európai Uniónak nagyvonalúbb letelepítési politikát kell kidolgoznia azok számára, akiknek a letelepítés jelenti az utolsó menedéket. E tekintetben mindannyiunknak szem előtt kell tartanunk azt, hogy 2009-ben kb. 85 000 menekült került világszerte letelepítésre, azonban e menekülteknek csupán 8,4%-a telepedett le az Európai Unió valamely tagállamában.

Emellett a mennyiségi célkitűzés mellett, az európai letelepítési politika csak akkor lehet hiteles, ha a jelöltek letelepülését megelőzően magas színvonalú előkészítést biztosít azáltal, hogy figyelembe veszi a legkiszolgáltatottabbak csoportjait, valamint a fogadó ország befogadó és integrációs létesítményeinek minőségét.

Végezetül, mivel az európai letelepítési program a már létező nemzeti menekültügyi rendszerek kiegészítéséül szolgál, ezért annak – amint azt már a Parlament 2010-es álláspontja is világossá tette – a tagállamok különböző tapasztalatain és eredményein kellene alapulnia és megerősített koordináció tárgyát kellene képeznie.

  Anna Rosbach (ECR). – (DA) Elnök úr, világszerte menekültek áradatai vannak úton. Ez részben háborúknak és zavargásoknak, részben természeti katasztrófáknak köszönhető. Ezek az emberek átmeneti menedéket keresnek. A menekültek döntő többsége visszatér hazájába, azonban kb. 200 000 személyt máshol kell letelepíteni a világon. A körülmények azonban folyamatosan változnak, és az észak-afrikai zavargások és háborúk miatt most sok ezer menekült Európa déli határaira gyakorol fokozott nyomást. Az egyes tagállamok ezen személyek befogadására irányuló kapacitásai igen eltérőek.

Ezért szeretném megkérdezni, vajon a Tanács felvilágosítást tud-e arról adni, hogy a menekültek ezen áradata mit is fog jelenteni abból a szempontból, hogy mekkora hányaduk vonható be a letelepítési programba. Ez a program bővíteni fogja az EU hatáskörét a menekültek és a menedék kérdésében. Én ezt problematikusnak tartom. Többi, kérdéseket feltevő képviselőtársamhoz hasonlóan én is szeretném megkérdezni, meg tud-e jelölni a Tanács egy időkeretet annak megválaszolására, hogy támogatja-e vagy sem a közös uniós letelepítési programot.

  Carmen Romero López (S&D). – (ES) Elnök úr, hölgyeim és uraim, a probléma, amelyről vitázunk, egyértelműen a közvélemény problémája.

Hogyan győzzük meg a tagállamokat arról, hogy a közös letelepítési politika jobb? Hogy egy tagállam, amely fenn kívánja tartani a szuverenitását e téren, nem akadálya annak, hogy legyen egy néhány prioritást kijelölő uniós politikánk, és azt sem akadályozza, hogy ezek a szakpolitikák tükröződjenek az Európai Menekültügyi Alap (EMA) támogatásaiban.

Ezért nagyon fontos, hogy feloldjuk a patthelyzetet e kérdésben, hiszen több lehetséges megoldás is létezik. Talán a Tanácsnak is meg kellene fontolnia ezt a kérdést.

Ha egy tagállam feltételek nélkül juthat támogatáshoz az Európai Menekültügyi Alapból, akkor sohasem lesz közös letelepítési politikánk.

Ezért a közös menekültügyi politika olyan megoldatlan probléma, amelyet nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Sőt, a közös stratégia elvetése nem túl okos és szánalmas lépés, amelynek egyedüli eredménye az lesz, hogy napról napra súlyosbodnak a válasz hiányának következményei.

Ez nem csupán az értékek kérdése: a koordináció és a közös szolidaritás hiánya valójában többe fog kerülni a tagállamoknak.

  Monika Flašíková Beňová (S&D). – (SK) Elnök úr, közel egy évvel ezelőtt állapítottam meg e plenáris ülés előtt, hogy az uniós tagállamok kevesebb mint fele rendelkezik hivatalos letelepítési programmal a harmadik országból származó menekültek számára.

Emellett e programok koordinációja sem megfelelő. Az uniós tagállamok közötti koordináció és együttműködés alacsony szintjének köszönhetően a letelepítéssel járó költségek aránytalanul magasak. Még mindig igaz az, hogy elegendő politikai akarattal képesek leszünk egy hatékony, igazságos és egységes letelepítési program létrehozására. E célból rendkívül fontos az, hogy ne csak egy programot, hanem külön alapot is hozzunk létre a menekültek Unión belüli letelepítésére. Ebből a csomagból kerülne finanszírozásra a nemzeti letelepítési programok létrehozása ott, ahol ilyen még nem létezik, valamint a tevékenységek központi szinten történő koordinálása is.

Habár régóta tisztában vagyunk e tényekkel és legalább egy éve politikai egyetértés uralkodik a Parlament, a Bizottság és a Tanács között, mégsem született végső döntés. Ezért szeretnék én is ahhoz a Tanácshoz intézett képviselői kéréshez csatlakozni, amelyben kérjük, hogy vegye fel az ezzel kapcsolatos együttdöntési eljárást a prioritásai közé.

  Ilda Figueiredo (GUE/NGL). – (PT) Elnök úr, súlyosan aggaszt bennünket a menekültek humanitárius helyzete, a háborúk, fegyveres konfliktusok, éhezés, kizsákmányolás, nyomor elől menekülők és az emberkereskedők áldozatává vált nők és gyermekek helyzete. Az irántuk tanúsított szolidaritás rendkívül fontos kérdés, amely konkrét intézkedéseket követel, akár a menekültek megsegítésére, akár azon országok támogatására, amelyekbe földrajzi közelségük miatt a legnagyobb számban érkeznek menekültek.

A közelmúlt konfliktusai az észak-afrikai országokban, amelyek hozzáadódnak a közel-keleti háborúkhoz, tovább rontják a már egyébként is nagyon nehéz helyzetet. Ezért hatékony és sürgős intézkedésekre van szükség a menekültek letelepítéséhez és az őket megillető méltósággal történő elhelyezésükhöz. Nem várhatunk tovább a késlekedő döntésekre, miközben naponta emberek ezrei kopogtatnak az ajtónkon anélkül, hogy azt a választ kapnák tőlünk, amelyhez joguk van.

  Kinga Gál (PPE). – (HU) Elnök úr! Államtitkár asszony! Azt látjuk, ahogy Ön is elmondta, hogy az elmúlt hetek eseményei mutatják meg a legjobban, hogy a menekültkérdés bármelyik pillanatban egy súlyos, akut kérdéssé válhat Európában. Az is jól látható, hogy szükséghelyzetekre, nagyobb menekülthullámra, a menekülthelyzet stratégiai megoldására nincs felkészülve az Unió. Ebben egyik fontos eszköz a letelepítés kérdése. És természetesen elvárható a nagyobb szolidaritás, a jobb koordináció. De ahogy itt elhangzott a vitában, társadalmi konszenzusra van szükség ezen a területen. És ebben van még mindnyájunknak és a tagállamoknak is tennivalójuk. Mindenesetre értékeljük, hogy a magyar elnökség nem kíván jogi akadályokat gördíteni és nyitottságot, és elkötelezettséget mutat ennek a kérdésnek a rendezésében.

  Franz Obermayr (NI). – (DE) Elnök úr, egy kicsi, elitista, politikailag korrekt csoport nyilvánvalóan úgy véli, hogy még túl kevés a menekült Európában, és hogy az Európai Menekültügyi Alap segítségével az Európai Unióba kellene hozni azokat menekülteket, akik már egy szomszédos harmadik országba menekültek, mivel itt magasabb az életszínvonal. Ez egy különösen életidegen megközelítés, tekintettel arra, hogy éppen menekültek százezrei igyekeznek Észak-Afrikából Európába és Lampedusa szigete már így is majd’ szétrobban.

Jobb lenne a menekülteket hazájuk közelében, a lehető legismerősebb kulturális közegben elszállásolni, mint például Egyiptomban és Tunéziában, és ezzel elkerülhetnénk az európai beilleszkedési problémákat. A demokratikus változásokat követően most már ezt a két országot is fel kellene venni a menekültek számára biztonságos harmadik országok közé, és pontosan ide kellene az ellenőrzött, fenntartható és strukturális támogatásunknak irányítani.

  Enikő Győri, a Tanács soros elnöke. – (HU) Elnök úr! Tisztelt képviselő hölgyek és urak! Igyekszem válaszolni tételesen is a főbb kérdéskörökre. Az első, nézzük meg milyen az Európai Unió rekordja, tehát itt többen mondták, hogy lemaradunk az Egyesült Államok és más országok nagyvonalúsága mögött. Én azt gondolom, hogy ez nem így van. Az EU által letelepített menekültek teljes száma éves szinten valóban kisebb az USA, Kanada, vagy Ausztrália hasonló számainál. És noha a Tanács teljes mértékben elismeri, hogy a letelepítés továbbra is eszköz a menekültek helyzetének tartós rendezésére, azt azonban érdemes szem előtt tartani, hogy az EU-hoz benyújtott spontán menedékkérelmek éves száma messze meghaladja azt, ami a világ számos más régiójában tapasztalható. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által kiadott statisztika szerint az EU 27 tagállama 2005 és 2009 között 1 150 980 menedékkérőt fogadott. Míg Kanada és az USA vonatkozásában ez a szám 391 090.

Tehát azt gondolom, hogy ezek a számok önmagukért beszélnek. Többen érdeklődtek, hogy akkor pontosan mi az a menetrend, amely alapján a magyar elnökség haladni kíván. Arról nincsen vita közöttünk, hogy haladni kell, rendkívül sürgető a kérdés. Én ezt januárban is mondtam, amikor még nem volt ennyire akut a menekültügyi helyzet Észak-Afrika vonatkozásában. Tehát konkrét tervekkel rendelkeztünk eddig is, ezt a munkát mi igyekszünk felgyorsítani. Ugye a belga elnökség a 2012-es határidő tiszteletben tartása érdekében azt a stratégiát javasolta, hogy négy kiemelt jogszabályra összpontosítsunk. Ezt Önök mind ismerik, az elismerésről szóló irányelv, a Dublin-rendelet, az Eurodac-rendelet, valamint a hosszú távú tartózkodásról szóló irányelv.

Folytatódtak a megbeszélések a két legnagyobb munkát igénylő irányelvvel, azaz az eljárásokról, illetve a befogadási feltételekről szóló irányelvvel kapcsolatosan is. Ez a stratégia széleskörű támogatást kapott anno a Tanácsban, a Parlamentben és a Bizottságban is, és hozott kézzel fogható eredményeket. Ugye a hosszú távú tartózkodásról szóló irányelvvel kapcsolatosan a Parlament és a Tanács megállapodásra jutott, és annak elfogadása hivatalosan a Tanácsban néhány héten belül meg fog történni. A kvalifikációs irányelv esetében a magyar elnökség megkapta a mandátumot az informális trialógusnak a megkezdésére. Tehát a célunk ennek mihamarabbi megkezdése és kérjük, hogy az Európai Parlament ebben legyen a partnerünk.

Ami a Dublin, illetve az Eurodac-rendeletet illeti, a Tanácson belül jelentős előrehaladás történt, és már csak néhány erősen politikai jellegű kérdés maradt lezáratlan. Az eljárásokról, illetve a befogadási feltételekről szóló irányelvvel kapcsolatosan pedig a Bizottság bejelentette, hogy új javaslatot kíván benyújtani. Az Európai Parlament az előző ciklusban lezárta a befogadási feltételekről szóló irányelv első olvasatát, a LIBE bizottság pedig jelenleg vizsgálja az eljárásokról szóló irányelv módosítására vonatkozó bizottsági javaslatot. Tehát mind az Európai Parlament, mind a Tanács most pontosítja az álláspontját. Ez a két jogalkotó számára lehetővé teszi majd, hogy az elismerésről szóló irányelvről, valamint a Dublin, illetve az Eurodac-rendeletről megkezdjük a megbeszéléseket. Amint pedig a Bizottság benyújtja az eljárásokról, illetve a befogadási feltételekről szóló irányelvre vonatkozó javaslatait, ezzel a két jogszabállyal kapcsolatosan is folytatódhat a munka.

Észak-Afrikával kapcsolatosan, a helyzetből kifolyólag említettem a határövezetben tett elnökségi látogatásokat. A BIÜT, tehát a Belügyi és Igazságügyi Tanács április 11-ei ülésén értékelni fogjuk a migrációs helyzetet. De már jelzem, itt volt, aki kritizálta, a mostani európai tanácsi végkövetkeztetéseknek a tervezetében is szerepel a menekültügyi helyzet fontosságára egy utalás. Ha szükségesnek látjuk, megítéljük majd, a munka hogyan halad. Készek vagyunk arra, hogy egy rendkívüli Bel- és Igazságügyi Tanácsülést is még beiktassunk majd a magyar elnökség folyamán. Tehát mi a jogalkotási munka felgyorsítására törekszünk. Erre inspiráljuk Önöket, illetve az Európai Bizottságot is. Többen említették, Coelho úr is, ezt a problémát, amely a menekültügyi határozat módosításával kapcsolatos. Ugye elmondtam én is a bevezetőmben, hogy a politikai tartalomról megvan a megállapodás és egy jogi kérdésnek vagyunk most a foglyai. Ahogy egyébként a novel food-tól kezdve a különböző külügyi, pénzügyi külső eszközökön át több témában a Tanács és a Parlament vitában áll, hogy végrehajtási vagy felhatalmazási aktussal oldjuk meg a témát.

Én azt szeretném elmondani, hogy ez a kérdés nagyon fontos. Ez a jogi procedúra, amelyet állampolgár legyen a talpán, uniós polgár legyen a talpán, aki megért, hogy mi az, hogy végrehajtási, vagy felhatalmazási aktus. Nekünk az a dolgunk, hogy mindegy, hogy milyen jogi formulával, de az égető kérdésekre megoldást találjunk. Nagyon igyekszem minden mozdulatomban tiszteletben tartani a Lisszaboni Szerződést. A Szerződés szerint nem egyértelmű, hogy hol húzódik meg a határ az egyes aktusok között. Mi azt gondoljuk, hogy ez egy végrehajtási aktus, tehát így, végrehajtási aktussal kellene ezt a kérdést is szabályoznunk. Beszéljünk róla, egyeztessünk. Csak nagyon szeretnénk, ha nem válnánk jogi témáknak a foglyaivá. A júniusi Európai Tanácson eredeti terveinkben is szerepelt, hogy menekültügyi kérdésekkel foglalkozzunk, ez most még hangsúlyosabbá vált. De azt gondolom, hogyha megfelelő tartalommal tudjuk megtölteni a tanácsi üléseket, márpedig ez kötelességünk, akkor az Európai Tanács is nagyobb horderejű döntéseket hozhat majd meg, mint azt egyébként, mondjuk akár csak egy vagy két hónappal ezelőtt is reméltük.

Kaptam kérdést arra vonatkozóan is, hogy mi lesz, ha ide áramlanak a menekültek. Én azt gondolom, hogy nem kell most még fantáziálnunk. Nagyon sok mindent tettünk eddig, a legkülönbözőbb tanácsi formációkban, menekültügyi téren. A Bizottság humanitárius téren fantasztikusan helytáll, ahogy egyébként az egyiptomi, illetve a tunéziai hatóságok és a helyi lakosság, valamint a nemzetközi menekültügyi szervezetek is. Mindenki, úgy látom, hogy ura a helyzetnek. A repatriálás, ami a legégetőbb, az folyik. Ez nem jelenti azt, hogy pl. ezek az áttelepítések ezek ne lennének aktuálisak.

Egyébként annak ellenére, hogy van egy jogi problémánk, amit még nem tudtunk rendezni - önkéntesen bárki megteheti ezt, - most úgy tudom, hogy Olaszország önkéntesen 125 személyt már át is telepített, tehát a téma a tagállamok tisztes helytállásának köszönhetően részben azért rendeződik. Ami nem jelenti azt, hogy nincs szükség a jogszabályra. Igenis szükség van rá. Próbáljunk meg egyességre jutni. Én köszönöm szépen a figyelmüket. És ahogy a magyar elnökség meghirdette annak idején, hogy olyan elnökség lesz, amelyik be tudja bizonyítani, hogy szíve is van, ahogy azt a roma stratégiára való koncentrálással is kifejezzük, én biztosítani akarom Önöket arról, hogy ez menekültügyi téren is igaz. Köszönöm szépen!

  Rui Tavares, szerző. – Elnök úr, egy módszertani jellegű észrevételem van. A Tanács úgy nyilatkozott, hogy a 290. cikk kivételével mindennel egyetért, így az árnyékelőadókkal folytatott konzultációt követően, és a letelepítéssel foglalkozó előadóként szeretnék két módszertani észrevétellel élni.

(Az elnök félbeszakítja a felszólalót)

  Elnök. – Tavares úr, remélem, megbocsát, de olyannyira el vagyunk maradva a napirenddel, hogy félbe kellett szakítanom.

– A vitát lezárom.