Az Európai Parlament,

–  tekintettel az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 78. cikke (2) bekezdésének e) pontjára,

–  tekintettel az EUMSZ 80. cikkére, amely rögzíti a szolidaritás és a felelősség tagállamok közötti igazságos elosztásának elvét, ideértve annak pénzügyi vonatkozásait is,

–  tekintettel az Európai Unió Alapjogi Chartája 1., 2., 3., 4., 18., 19. és 47. cikkére,

–  tekintettel az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (ECHR) 2., 3., 5., 8. és 13. cikkére,

–  tekintettel az ENSZ Közgyűlése által 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 14. cikkére,

–  tekintettel az ENSZ menekültekről szóló globális megállapodására,

—  tekintettel a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi egyezményre (genfi egyezmény) és 1967. évi jegyzőkönyvre,

—  tekintettel az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26-i 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendeletre (átdolgozás), amely Dublin III. rendelet néven ismert(1),

—  tekintettel a nemzetközi védelem területén Olaszország és Görögország érdekében elfogadott átmeneti intézkedések megállapításáról szóló, 2015. szeptember 14-i (EU) 2015/1523(2) és 2015. szeptember 22-i (EU) 2015/1601 tanácsi határozatokra(3),

–  tekintettel az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak címzett, a Dublin III. rendelet reformjára irányuló bizottsági javaslatra (COM(2016)0270),

–  tekintettel az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság által 2017. október 19-én elfogadott, a 2017. november 16-i plenáris ülésen jóváhagyott és az Elnökök Értekezlete által 2019. október 17-én megerősített tárgyalási megbízásra,

–  tekintettel a földközi-tengeri térségben kialakult helyzetről és a migrációval kapcsolatos átfogó uniós megközelítés szükségességéről szóló, 2016. április 12-i állásfoglalására(4),

–  tekintettel az Európai Unió Bíróságának a 604/2013/EU rendelettel kapcsolatos, különösen az alábbi ügyekben hozott ítéleteire: C-695/15 PPU Mirza (ECLI:EU: C:2016 :188), C-63/15 Ghezelbash (nagytanács) (*) (ECLI:EU:C:2016:409), C-155/15 Karim (ECLI:EU:C:2016:410), C-578/16 PPU C.K. és társai (*) (ECLI:EU:C:2017:127), C-528/15 Al Chodor (ECLI:EU:C:2017:213), C-36/17 Ahmed (végzés) (ECLI:EU:C:2017:273), C-490/16 A.S. (nagytanács) (ECLI:EU:C:2017 :585), C-646/16 Jafari (nagytanács) (*) (ECLI:EU:C:207:586), C-670/16 Mengesteab (nagytanács) (ECLI:EU:C:2017:587), C-60/16 Khir Amayri, ECLI:EU:C:2017:675, C-201/16 Shiri, (ECLI:EU:C:2017:805), C-360/16 Hasan (ECLI:EU:C:2018:35), C-647/16 Hassan (ECLI:EU:C:2018:368), C-213/17 X (ECLI:EU:C:2018:538), C-56/17 Fathi (ECLI:EU:C:2018:803), C-47/17 X (nagytanács) (ECLI:EU:C:2018:900), C-661/17 M.A. és társai (nagytanács) (*) (ECLI:EU:C:2019:53), C-163/17 Jawo (nagytanács) (*) (ECLI:EU:C:2019:218), C-582/17 H. (nagytanács) (*) (ECLI:EU:C:2019:280) és C-715/17, C-718/17 és C-719/17 Bizottság kontra Lengyelország, Magyarország és Cseh Köztársaság,

—  tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságának a 604/2013/EU rendelettel kapcsolatos, különösen az alábbi ügyekben hozott ítéleteire: Sharifi kontra Ausztria, 2013. december 5. (a Kamara ítélete), Mohammadi kontra Ausztria, 2014. július 3. (a Kamara ítélete), Sharifi és társai kontra Olaszország és Görögország, 2014. október 21. (a Kamara ítélete), Tarakhel kontra Svájc, 2014. november 4. (a Nagykamara ítélete), és EJEB – M.S.S. kontra Belgium és Görögország, 30696/09. sz. kérelem, 2011. november 21-i ítélet a 2003. február 18-i 343/2003/EK rendelettel (Dublin II.) kapcsolatban,

—  tekintettel a Bizottság 2015. május 13-i európai migrációs stratégiájára (COM(2015)0240),

—  tekintettel a 2019. szeptemberi úgynevezett máltai nyilatkozatra,

—  tekintettel az Egyesült Nemzetek menekültügyi főbiztosának 2017. augusztusi „Left in Limbo” című, a Dublin III. rendelet végrehajtásáról szóló tanulmányára,

—  tekintettel a Dublin III. rendelet 2015. évi értékelésére, valamint a Dublin III. rendelet 2016. évi végrehajtásának értékelésére, amelyet a Bizottság megbízásából az ICF International végzett,

—  tekintettel az Európai Számvevőszék „Migránsok menedékjoga, áthelyezése és kiutasítása: ideje többet tenni, hogy az eredmények kevésbé maradjanak el a kitűzött céloktól” című, 2019. novemberi 2019/24. számú különjelentésére,

—  tekintettel a „COVID-19: Iránymutatás a menekültügyi és a visszatérési eljárásokra vonatkozó uniós rendelkezések végrehajtásáról, valamint az áttelepítésről” című bizottsági közleményre (2020/C 126/02),

—  tekintettel az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatalnak a Covid19 kapcsán a menekültügyi és befogadási rendszereket érintő sürgősségi intézkedésekről szóló, 2020. június 2-i jelentésére,

–  tekintettel az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal (EASO) 2020. júniusi, „Éves jelentés az Európai Unió menekültügyi helyzetéről” című jelentésére,

—  tekintettel az Európai Parlament Kutatószolgálatának (EPRS) a dublini rendelet végrehajtásáról szóló, 2019. januári értékelésére, amelyet dr. Amandine Scherrer, a Parlament Hatásvizsgálatok és az Európai Hozzáadott Érték Igazgatóságán belüli Utólagos Értékelések Osztályának munkatársa (első rész), valamint az Utólagos Értékelések Osztályának kérésére a Menekültek és Száműzöttek Európai Tanácsának (ECRE) kutatócsoportja (második rész) készített,

—  tekintettel az Európai Parlament által megrendelt más tanulmányokra, különösen az EPRS-nek a dublini rendelet és az európai menekültügyi eljárások végrehajtásáról szóló, Gertrud Malmersjo és Milan Remáč által készített, 2016. évi értékelésére, az Állampolgári Jogi és Alkotmányügyi Tematikus Főosztálynak (Uniós Belső Politikák Főigazgatósága) a Dublin III. rendelet reformjáról szóló, Francesco Maiani által készített, 2016. júniusi tanulmányára, az EPRS „Az európai cselekvés hiányából fakadó költségek a menekültügyi politikában” című, Wouter van Ballegooij és Cecilia Navarra által készített, 2018. októberi tanulmányára, valamint az EPRS-nek a dublini rendszer reformjáról szóló, Anja Radjenovic által készített, 2019. márciusi tanulmányára,

—  tekintettel az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság (LIBE) 2020. február 19-én tartott meghallgatására,

—  tekintettel a tagállamok parlamentjei által a Parlamenti Kutatás és Dokumentáció Európai Központjának automatizált rendszerén keresztül a Dublin III. rendelettel kapcsolatos munkájukkal kapcsolatban adott válaszokra,

—  tekintettel Németországnak a LIBE bizottság elnöke és az előadó által a dublini eljárásban érintett valamennyi nemzeti hatóság részére elküldött, öt kérdésből álló listára adott válaszára,

—  tekintettel az előadó Bochumban (Németország), Ter Apelben (Hollandia), Bukarestben (Románia) és Lampedusán (Olaszország) tett tényfeltáró látogatásaira,

–  tekintettel eljárási szabályzatának 54. cikkére, valamint az Elnökök Értekezlete saját kezdeményezésű jelentések készítésének engedélyezési eljárásáról szóló, 2002. december 12-i határozata 1. cikke (1) bekezdésének e) pontjára és 3. mellékletére,

–  tekintettel a Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottság levelére,

—  tekintettel az Állampolgári jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság jelentésére (A9-0245/2020),

A.  mivel 2015-ben 1 393 920 menedékkérő kérelmezett nemzetközi védelmet az EU+-országokban, 2016-ban pedig 1 292 740, ami 2012-höz (373 375 kérelem) és 2013-hoz (464 515 kérelem) képest négyszeres növekedést jelent, mivel az EU+-országokban a nemzetközi védelem iránti kérelmek száma 2018 (665 920) és 2019 (738 425) között ismét nőtt, és 2019-ben az EU teljes népességének 0,13%-át tette ki;

B.  mivel az EU-ban benyújtott, menedékjog iránti kérelmek majdnem fele gyermekekre vonatkozik, és 2019-ben mintegy 17 700 kísérő nélküli kiskorú nyújtott be nemzetközi védelem iránti kérelmet; mivel 86%-uk fiú, 90%-uk pedig 14–18 év közötti volt;

C.  mivel a Dublin III. rendelet 12. cikke értelmében a harmadik országbeli állampolgár számára vízumot kibocsátó tagállam felelős a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért; mivel a Dublin III. rendelet 14. cikke szerint a vízummentességet biztosító tagállam területére belépő harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy kérelmét ez a tagállam vizsgálja meg;

D.  mivel 2019-ben 145 000 határozat született a dublini rendszer keretében benyújtott kérelmekről; mivel a dublini rendszer keretében 2019-ben benyújtott kérelmek elismerési aránya 62% volt;

E.  mivel 2008 és 2017 között a tagállamok egyharmada fogadta a menedékkérők 90%-át;

F.  mivel egy adott menedékjog iránti kérelemért felelős tagállam meghatározásának kritériumai – hierarchikus sorrendben – magukban foglalják a család egységét, a tartózkodási engedélyek vagy vízumok kibocsátását, a szabálytalan belépést vagy tartózkodást, valamint a vízummentes belépést; mivel ha ezen kritériumok egyike sem alkalmazható, a 3. cikk (2) bekezdésének megfelelően az a tagállam lesz felelős, ahol a menedékjog iránti kérelmet először benyújtották; mivel a menedékjog iránti kérelmek megvizsgálásának felelősségét az első szabálytalan belépés szerinti tagállamokra ruházó 13. cikk aránytalan alkalmazása következményeként a felelősség nem igazságosan oszlik meg az EU tagállamai között; mivel több „első belépés helye szerinti” földközi-tengeri térségi tagállamban, nevezetesen Görögországban, Olaszországban, Máltán, Cipruson és Spanyolországban nyújtották be az első alkalommal beadott kérelmek nagy részét, különösen a 2015–16-os válság során;

G.  mivel 2018-ban Németország (82,8 millió lakos, az EU teljes lakosságának 18,6%-a) regisztrálta a legtöbb kérelmet (184 180 kérelem, azaz az összes kérelem 28%-a, amely az ország lakossága 0,22%-ának felel meg), ezt követte Franciaország (66,9 millió lakos, az EU teljes lakosságának 15%-a) 120 425 kérelemmel (az összes kérelem 19%-a, amely az ország lakossága 0,18%-ának felel meg), Görögország (10,74 millió lakos, az EU teljes lakosságának 2,4%-a) 66 695 kérelemmel (az összes kérelem 11%-a, az ország lakosságának 0,62%-a), Olaszország (60,48 millió lakos, az EU teljes lakosságának 13,6%-a) 59 950 kérelemmel (az összes kérelem 10%-a, az ország lakosságának 0,01%-a) és Spanyolország (46,66 millió lakos, az EU teljes lakosságának 10,49%-a) 52 700 kérelemmel (az összes kérelem 9%-a, az ország lakosságának 0,11%-a);

H.  mivel 2016 és 2019 között Németország és Franciaország nyújtotta be messze a legtöbb dublini kérelmet (az összes uniós kérelem 68%-át), míg Spanyolország, Észtország, Litvánia, Lettország, Szlovákia, Bulgária, Lengyelország és a Cseh Köztársaság csupán kevés kérelmet nyújtott be; mivel Spanyolország a menedékjog iránti kérelmek nagy és növekvő száma ellenére szinte egyáltalán nem nyújtott be dublini kérelmet; mivel az országok között jelentős eltérések vannak: 2016 és 2019 között az átadások 54,6%-a történt Görögországból, 42,2%-a Svédországból, 11,2%-a Németországból, 6,7%-a Franciaországból és 1,6%-a Olaszországból; mivel több tagállam esetében jelentős információhiány mutatkozik;

I.  mivel a Dublin III. rendelet azon a fő feltevésen alapul, hogy a tagállamok egyenlő jogokat biztosítanak a menedékkérőknek, és hogy minden egyes kérelmet igazságosan vizsgálnak meg, függetlenül attól, hogy az Unión belül azt hol nyújtották be; mivel ez messze áll a valóságtól;

J.  mivel a tagállamok csak igen korlátozott mértékben alkalmazták a rendelet eltartott személyekre vonatkozó záradékát (16. cikk), illetve humanitárius és mérlegelési záradékát (17. cikk); mivel ezek a záradékok észszerű megoldásokat kínálnak a családegyesítésre és az áthelyezésre, többek között a partraszállást követően is;

K.  mivel a legtöbb dublini eljárás esetében a kritériumok hierarchiájáról szóló rendelkezéseket és a rögzített határidőket nem megfelelően hajtják végre, és az átadásokra nem kerül sor; mivel a gyermekeket és családokat érintő helyzetekben ezek a hiányosságok különösen sértik a gyermek mindenek felett álló érdekét és a menedékkérők családegyesítésre vonatkozó jogát;

L.  mivel a Dublin III. rendelet végrehajtásáról szóló adatok és tanulmányok rámutatnak a családjogi rendelkezések rutinszerű figyelmen kívül hagyására és a gyermek mindenek felett álló érdekét szolgáló elv helytelen alkalmazására; mivel például 2018-ban a család egységére vonatkozó kritérium a franciaországi 12 000 átvételi megkeresés csupán 5%-a és a németországi 17 500 megkeresés 3,7%-a esetében volt hivatkozási alap, míg Belgium, Svédország és Svájc esetében ez az arány még alacsonyabb volt; hangsúlyozza, hogy ezzel szemben Görögország 2018-ban az átvételi megkeresései 79,3%-át a család egységére vonatkozó kritériumra hivatkozva bocsátotta ki; mivel az összes kérelem 67,6%-os átlagos elismerési arányához képest a családegyesítési kérelmeket ritkábban, az esetek 48%-ában ismerik el; mivel a rendelet 16. és 17. cikkének hatékony végrehajtása biztosítani tudná a menedékkérők családi élethez és a család egységéhez való jogának hatékony érvényesülését;

M.  mivel a Dublin III. rendelet végrehajtásában jelentős hiányosságok voltak tapasztalhatók, többek között a 2015. évi tömeges beáramlás és a Covid19-világjárvány idején, ami aláásta a tagállamok közötti bizalmat és a nemzetközi védelemhez való jogot, és az alapvető jogok megsértéséhez vezetett; mivel a Dublin III. rendelet szabályai alkalmatlannak bizonyultak a migránsok nagymértékű beáramlásának kezelésére, és ezáltal olyan rendszer alakult ki, amely túlzott mértékű felelősséget és terheket ró néhány tagállamra;

N.  mivel a máltai nyilatkozatban rögzített és 2019. szeptember 23-án Németország, Franciaország, Olaszország és Málta által aláírt, a földközi-tengeri kutatásra és mentésre vonatkozó ideiglenes szolidaritási mechanizmus legalább hat hónapig volt érvényben; mivel ehhez az eseti megállapodáshoz más tagállam nem csatlakozott;

O.  mivel a megelőző intézkedésekről szóló rendelkezést (33. cikk) sohasem alkalmazták;

P.  mivel a Dublin III. rendelet 28. cikke kivételes intézkedésként lehetővé teszi az őrizetben tartást „az átadási eljárások biztosítása érdekében”, amennyiben a kérelmező esetében „komoly veszély” áll fenn a szökésre; mivel ez a meghatározás továbbra sem egyértelmű, és értelmezése tagállamonként eltérő;

Q.  mivel a menedékkérők, különösen a gyermekek számára nyújtott eljárási garanciák és biztosítékok tekintetében nem teljesülnek a követelmények; mivel az eljárások hossza és az előre nem látható kimenetel, valamint a rossz befogadási körülmények és a társadalmi bizonytalanság hatással van a menedékkérők jóllétére, akik sok esetben traumatikus élményeket éltek át hazájukban és/vagy az Unióba vezető útjuk során;

R.  mivel a Dublin III. rendelet végrehajtása szorosan kapcsolódik az európai menekültügyi és migrációs politika egyéb részeinek végrehajtásához; mivel a Dublin III. rendelet végrehajtására hatással voltak különösen a menekültügyi eljárásokról szóló átdolgozott irányelv (2013/32/EU), az átdolgozott befogadási irányelv (2013/33/EU) és az átdolgozott kvalifikációs irányelv (2011/95/EU) végrehajtásának hiányosságai; mivel az Európai Bizottságnak – többek között kötelezettségszegési eljárások révén – többet kellene tennie annak érdekében, hogy biztosítsa a tagállamok ezen irányelveknek való megfelelését;

S.  mivel az említett hiányosságok némelyike a dublini rendelet kialakításából fakad, és nem oldható meg pusztán a hatékonyabb végrehajtás révén;

T.  mivel az információhiány akadályozza a Dublin III. rendelet végrehajtásának átfogó értékelését; mivel a statisztikai információkat a tagállamok nem szisztematikusan és következetesen, illetve nem ugyanolyan részletességgel vagy gyakorisággal szolgáltatják; mivel az információhiány különösen jelentős a kérelmek indokolása, az eljárások időtartama, az erőforrások, a visszavont kérelmek, a meghiúsult átadások, a fellebbezési eljárások és az őrizet tekintetében;

U.  mivel 2017. november 6-án a Parlament kétharmados többséggel jogalkotási állásfoglalást fogadott el az átdolgozott Dublin IV. rendeletre irányuló javaslatról;

A szolidaritás elvének beépítése a közös európai menekültügyi rendszerbe

1.  úgy véli, hogy a jelenlegi Dublin III. rendelet aránytalan felelősséget ró a tagállamok egy kisebb részére, különösen tömeges beáramlás esetén; úgy véli, hogy a Dublin III. rendelet első belépés szerinti országra vonatkozó kritériuma aránytalan és minden eddiginél súlyosabb terhet ró az uniós frontországokra földrajzi elhelyezkedésük miatt a menedékkérők nyilvántartásba vétele és befogadása terén; rámutat, hogy kialakításánál és végrehajtásának módjánál fogva a Dublin III. rendelet nem volt képes garantálni fő célkitűzését, azaz a menedékjog iránti kérelemért felelős tagállam gyors meghatározását és ezáltal a felelősség tagállamok közötti méltányos megosztását, sem pedig a menekültügyi eljárásokhoz való hatékony és gyors hozzáférést;

2.  hangsúlyozza, hogy az uniós fogadóállomások és a Bizottság által 2015-ben javasolt ideiglenes szükséghelyzeti áthelyezési mechanizmus bevezetésének célja az volt, hogy megkönnyítse a menedékjog iránti kérelmek kezelését a menedékkérők uniós területre lépésekor, és gyakorlatias megközelítésével a Dublin III. rendeletben akkoriban megmutatkozó hiányosságokat volt hivatott kiküszöbölni; emlékeztet továbbá arra, hogy az olyan uniós ügynökségek, mint az EASO és a Frontex, hozzájárulnak a menekültügyi vívmányok végrehajtása során túl nagy terhekkel szembesülő tagállamok támogatásához, és hangsúlyozza, hogy javítani kell az ezen ügynökségek közötti együttműködést;

3.  hangsúlyozza, hogy a kritériumok hierarchiájának nem megfelelő alkalmazása – különösen az első belépés szerinti országra vonatkozó kritérium túlzott alkalmazása és az átadások nem hatékony végrehajtása – növelte egyes tagállamok, különösen az uniós frontországok aránytalan mértékű felelősségét; azon a véleményen van, hogy az EU-nak ezért olyan fenntartható szolidaritási mechanizmusra van szüksége, amely méltányos szabályokat állapít meg a felelősség tagállamok közötti megosztására vonatkozóan, összhangban az EUMSZ 80. cikkével, és teljes mértékben tiszteletben tartva a menedékkérők biztonsághoz és védelemhez való alapvető jogát;

4.  alapvető fontosságúnak tartja az uniós frontországok részére több erőforrás és kapacitás biztosítását, például az EASO-n keresztül, amíg a dublini rendelet reformja nem történik meg;

5.  emlékeztet arra, hogy a menedékjog alapvető jog; hangsúlyozza, hogy a menekültügyi eljárás a kérelmek megvizsgálására és az arra jogosult kérelmezők nemzetközi védelemben való részesítésére szolgál, ugyanakkor gyors és méltányos döntéshozatalt biztosít a nemzetközi védelemre nem jogosultak számára;

6.  megjegyzi, hogy a Dublin III. rendelet 24. cikkének (4) bekezdése szerint az olyan személyek esetében, akiknek a nemzetközi védelemre irányuló kérelmét egy tagállam jogerős határozattal elutasította, egy másik tagállam kérheti az érintett személy visszavételét vagy kiutasítási eljárást folytathat le; hangsúlyozza, hogy a 24. cikk (4) bekezdésének alkalmazásával összefüggésben a nemzetközi védelemre nem jogosult személyek visszatérése – különösen önkéntes szabálykövetés alapján – segítheti az uniós migrációs politikák működését;

7.  üdvözli a Tanács áthelyezésre vonatkozó, 2015-ben és 2016-ban sürgős szolidaritási intézkedésként elfogadott határozatait; csalódottságának ad hangot amiatt, hogy a tagállamok nem teljesítették a szolidaritásra és a felelősségmegosztásra vonatkozó kötelezettségvállalásaikat, ugyanakkor elismeri egyes tagállamok pozitív hozzájárulását; emlékeztet arra, hogy az Európai Bizottság nem tett eleget a Parlament 2017. május 18-i állásfoglalásában szereplő azon felhívásnak, hogy tegyen javaslatot az áthelyezési intézkedések meghosszabbítására a Dublin III. rendelet reformjának elfogadásáig; hangsúlyozza, hogy az áthelyezésre vonatkozó eseti megállapodások nem helyettesítik a harmonizált és fenntartható közös európai menekültügyi rendszert (KEMR);

8.  sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a Tanács a Parlamenttől eltérően nem foglalt állást az átdolgozott Dublin IV. rendeletre irányuló javaslattal kapcsolatban, és ezáltal blokkolta a Dublin III. rendelet megreformálására irányuló erőfeszítéseket annak jól dokumentált hiányosságai ellenére; úgy véli, hogy ez a blokkolás az EU intézményei közötti, az EUSZ 13. cikkének (2) bekezdésében foglalt jóhiszemű és kölcsönös együttműködés elvének megsértéseként is értelmezhető, tekintettel arra is, hogy a Tanács akkor is mindig egyhangú megállapodásra törekedett, amikor a Szerződések minősített többséget írtak elő; különösen sajnálatosnak tartja, hogy az Unióban még mindig ugyanazok a szabályok vannak érvényben, amelyek korábban alkalmatlannak bizonyultak a tömeges beáramlások kezelésére; kéri a KEMR gyors megreformálását;

9.  megjegyzi, hogy a 33. cikkben előírt, a korai előrejelzésre, a készültségre és a válságkezelésre vonatkozó mechanizmus alkalmazására mostanáig nem került sor, még a 2015–16 közötti tömeges beáramlás idején sem; megjegyzi továbbá, hogy még nem használták hivatkozási alapként az átmeneti védelemről szóló irányelv azon rendelkezéseit, amelyek célja átmeneti védelem nyújtása a lakóhelyüket elhagyni kényszerült és származási országukba visszatérni nem tudó személyek tömeges beáramlása esetén;

10.  úgy véli, hogy az EU-ban szolidaritáson alapuló mechanizmust kell létrehozni a menedékjog mint alapvető jog folytonosságának az Unióban való fenntartása érdekében, biztosítva a menedékjoghoz való hozzáférést és a tagállamok közötti felelősségmegosztást; hangsúlyozza, hogy a menedékkérők alapvető jogai védelmének mindig központi szerepet kell játszania a mechanizmuson belül; úgy véli, hogy egy ilyen mechanizmusnak lehetővé kell tennie a nemzetközi védelemre szoruló személyek részére professzionális – ezen belül különösen jogi jellegű – segítséget nyújtó civil társadalmi szervezetek részvételét;

11.  hangsúlyozza, hogy a 17. cikk szerinti mérlegelési záradékot, amely lehetővé teszi egy tagállam számára, hogy felelősséget vállaljon egy menedékjog iránti kérelemért még akkor is, ha a Dublin III. rendelet értelmében nem ő a felelős tagállam, csupán kevés tagállam alkalmazza, és azok is ritkán és eltérően; megállapítja, hogy 2018-ban az ilyen esetek többsége Németországban, Hollandiában és Franciaországban fordult elő; felhívja a tagállamokat, hogy állandó szolidaritási mechanizmus hiányában jobban használják ki a 17. cikk szerinti mérlegelési záradékot a kihívást jelentő helyzetek és a humanitárius vészhelyzetek kezelésére; úgy véli, hogy a 17. cikk szerinti mérlegelési záradékot a felelősségmegosztást szolgáló szolidaritási eszközként kell felhasználni, különösen a szárazföldi és tengeri tömeges beáramlások esetében vagy az olyan menedékkérők átadása céljából, akik az uniós fogadóállomásokon jelenleg embertelen, megalázó, egészségtelen és nem biztonságos körülmények között élnek, a fizikai és mentális egészségügyi támogatáshoz való megfelelő hozzáférés nélkül;

12.  azon az állásponton van, hogy a család egységére vonatkozó rendelkezéseket, amelyek a felelősség megállapításakor első helyen állnak a kritériumok hierarchiájában, hatékonyan végre kell hajtani, továbbá az eltartott személyekre vonatkozó rendelkezéseket (16. cikk) és a mérlegelési záradékokat (17. cikk) szélesebb körben lehetne alkalmazni a család egységének támogatása érdekében;

13.  hangsúlyozza, hogy a Dublin III. rendelet végrehajtása számos kihívással jár; megjegyzi, hogy az EASO jelentős operatív és technikai támogatást nyújtott a tagállami hatóságoknak a dublini eljárások végrehajtásában, különösen az uniós fogadóállomásokon;

14.  felhívja a Bizottságot és a tagállamokat, hogy könnyítsék meg az EASO személyzetének munkáját, lehetővé téve, hogy a menedékkérők meghallgatásaira a meghallgatás helye szerinti ország nyelvétől eltérő nyelven kerüljön sor, biztosítva a kérelmező számára a tolmácsolást egy általa ismert nyelven; hangsúlyozza, hogy az EASO-nak a legszigorúbb normák betartásával kell végeznie operatív munkáját, és ennek során a nemzetközi védelemre szoruló kérelmezők érdekeit, ezen belül a gyermek mindenek felett álló érdekét kell előtérbe helyeznie; kéri egy elegendő pénzügyi és emberi erőforrással rendelkező Európai Menekültügyi Ügynökség létrehozását a tagállamok dublini eljárásokkal kapcsolatos támogatása céljából; sürgeti az európai dublini egységek megfelelő szervezeti és személyi feltételeinek biztosítását a dublini vonatkozású eljárások egyszerűsítése és gyorsabb lebonyolítása érdekében, és különösen a Dublin III. rendelet III. fejezetének helyes alkalmazása céljából, amely a menedékkérőt egy adott tagállamhoz rendeli;

Az alapvető jogok védelme

15.  rámutat, hogy az alapvető jogok védelmének a Dublin III. rendelet végrehajtása érdekében hozott valamennyi intézkedés központi részét kell képeznie, beleértve a gyermekek, az emberkereskedelem áldozatai, az LMBTI-személyek és egyéb, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek védelmét; felhívja a figyelmet arra az emberi szenvedésre, amelyet a KEMR hiányosságai okoznak a menedékkérőknek, akik mentális egészsége egyébként is megrendült a származási országukban és esetlegesen a migrációs útvonalakon átélt traumák hatására;

16.  emlékeztet arra, hogy a menedékkérőknek joguk van az eljárásokkal kapcsolatos teljes körű tájékoztatáshoz; sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a menedékkérőknek nyújtott tájékoztatás tagállamonként jelentős eltérést mutat; sürgeti a tagállamokat, hogy garantálják a kiskorúak számára az igényeiknek megfelelő, gyermekbarát tájékoztatást és egyedi támogatást; hangsúlyozza, hogy a jogi segítségnyújtás és a tolmácsolás biztosítása döntő fontosságú a kérelmezők tájékoztatáshoz való jogának érvényesítésében;

17.  rámutat arra, hogy a menedékkérők átadása – különösen a veszélyeztetett személyek, a kiskorúak és a családok esetében – emberi jogaik megsértéséhez vezethet; megismétli, hogy a visszaküldés tilalma és az emberi jogi visszaélések kellően indokolják az átadások felfüggesztését akkor is, ha a célországban nem állnak fenn rendszerszintű problémák; szorgalmazza, hogy a tagállamok megfelelően mérjék fel azokat a kockázatokat, amelyeknek a kérelmezők ki lennének téve a célországot jelentő tagállamban; külön hangsúlyozza azt, hogy az átadásokat olyan módon kell lebonyolítani, hogy az semmilyen körülmények között ne tegye ki az egyes személyeket a visszaküldés kockázatának;

18.  megjegyzi, hogy a 28. cikknek megfelelően a dublini eljárás keretében a menedékkérőket csak végső esetben lehet őrizetbe venni, amennyiben az őrizetbe vétel az arányosság elvének megfelel, és semmilyen más, kevésbé kényszerítő intézkedés nem alkalmazható hatékonyan az átadási eljárás biztosításához, valamint abban az esetben, ha szökés komoly veszélye áll fenn; felhívja a tagállamokat, hogy tegyenek konkrét erőfeszítéseket az őrizetet helyettesítő elfogadható alternatívák megtalálása érdekében;

19.  úgy véli, hogy az őrizetben tartás időtartamának a lehető legrövidebbnek kell lennie, és nem haladhatja meg azt az időt, amely az e rendelet szerinti átadásig észszerűen szükséges az előírt igazgatási eljárások kellő gondosság melletti végrehajtásához; hangsúlyozza, hogy a szökési kockázat megállapítására vonatkozó harmonizált kritériumok hiányában a tagállamok eltérő és esetenként egymásnak ellentmondó kritériumokat fogadtak el; felhívja a tagállamokat és a Bizottságot, hogy tisztázzák a „szökés komoly veszélyének” fogalmát;

20.  sürgeti a tagállamokat és a Bizottságot, hogy egyértelműen nyilvánítsák ki, hogy az őrizetben tartás semmilyen körülmények között nem szolgálja a gyermek mindenek felett álló érdekét;

21.  emlékeztet arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága(5) szerint kiskorúak esetében jogellenes őrizeti intézkedést alkalmazni a kiskorú mindenek felett álló érdekének vagy adott esetben kísérő nélküli kiskorúként fennálló egyéni helyzetének figyelembevétele nélkül, az arányosság értékelése nélkül, illetve anélkül, hogy rendelkezésre állnának az őrizet helyetti alternatív megoldások;

22.  hangsúlyozza, hogy a gyermekek védelme mint végső cél – például a gyermekkereskedelemmel szembeni védelem – mindig elsőbbséget élvez annak biztosítása érdekében, hogy a migráns gyermekek gyorsan hozzáférjenek az oktatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz és a megfelelő szálláshoz; hangsúlyozza, hogy a kísérő nélküli gyermekek számára megfelelő védelmi intézkedéseket, például hatékony gyámügyi felügyeletet kell biztosítani;

23.  rámutat, hogy a kritériumok hierarchiáját illetően számos rendszerszintű hiányosság áll fenn; hangsúlyozza, hogy a család egysége egyáltalán nem a leggyakrabban alkalmazott szempont annak ellenére, hogy a rendelet III. fejezete szerinti rangsorban az első helyen áll; úgy véli, hogy a tagállamoknak a kölcsönös együttműködés elve alapján segíteniük kell az illetékes hatóságokat és a harmadik országbeli állampolgárokat abban, hogy a felelős tagállam meghatározására irányuló eljárás során hatékonyabban állapítsák meg a meglévő, bizonyított családi kapcsolatok fennállását; felhívja a Bizottságot, hogy biztosítsa a kritériumok hierarchiájának teljes körű betartását;

24.  alapvető fontosságúnak tartja a családegyesítési kritérium alkalmazási feltételeinek tisztázását, valamint azt, hogy a rendelet 7. cikkének (3) bekezdésében előírtaknak megfelelően a 8., 10. és 16. cikk – mint a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározásának fő feltételei – alkalmazása prioritást élvezzen a család egységéhez való jog hatékony érvényesülésének és a családegyesítési határozatok gyorsabb végrehajtásának biztosítása érdekében; felhívja a Bizottságot és a tagállamokat, hogy harmonizálják a családegyesítéshez előírt bizonyítási küszöböt a teljesíthetőbb normák és követelmények irányában; rámutat, hogy a „család” fogalmának értelmezése tagállamonként változik, ami hozzájárul ahhoz, hogy a kritériumok hierarchiája nem érvényesül, és a rendszer nem működik megfelelően; ezért felhívja a Bizottságot, hogy gondosan kövesse nyomon a rendelet 3. cikkében szereplő, családdal kapcsolatos fogalommeghatározások tagállamok általi helyes alkalmazását;

25.  emlékeztet arra, hogy a rendelet szerint elsődlegesen a gyermek mindenek felett álló érdekét kell szem előtt tartani minden gyermekeket érintő dublini eljárás és határozat során; sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a tagállamok eltérően értelmezik a gyermek mindenek felett álló érdekét;

26.  helyteleníti, hogy a nem megfelelő azonosítási mechanizmusok és az olykor hibás életkor-meghatározási módszerek gyakran tovább rontják a kiskorúak helyzetét, késleltetik a dublini eljárásokat vagy kedvezőtlenül befolyásolják azok kimenetelét; megállapítja, hogy egyes tagállamokban helyes gyakorlatokat dolgoznak ki, például a kísérő nélküli kiskorúakkal külön személyzet foglalkozik, illetve az életkor megállapításakor multidiszciplináris megközelítést alkalmaznak;

27.  súlyos aggodalmának ad hangot amiatt, hogy számos tagállamban a kísérő nélküli kiskorúakat a dublini eljárás során segítő képviselő kijelölése gyakran késik vagy meg sem történik gyakorlati problémák miatt; megjegyzi továbbá, hogy egyes országokban ezek a képviselők nem megfelelően tájékozottak a dublini eljárásokat illetően, és a kísérő nélküli fiatalkorúak nem részesülnek gyermekbarát támogatásban;

Az eljárások egyszerűsítése, a feldolgozási idő jelentős csökkentése, a hatékony jogorvoslathoz való jog érvényesítése

28.  hangsúlyozza, hogy az átadási eljárások száma jelentősen nőtt 2016–2017-ben, ami jelentős emberi, anyagi és pénzügyi ráfordítással járt; sajnálja azonban, hogy az átadások végrehajtására csupán az esetek 11%-ában került sor, ami további tényezője a menekültügyi rendszer gyakori túlterheltségének, és egyértelműen a rendelet hatékonyságának hiányát mutatja; úgy véli, hogy a családegyesítés és a menedékkérők átadása során létfontosságú erőfeszítéseket tenni az információkhoz való hozzáférés és a gyors eljárások biztosítása érdekében;

29.  felhívja a figyelmet az Emberi Jogok Európai Bíróságának és az Európai Unió Bíróságának az elmúlt években hozott jelentős számú ítéletére, amely tisztázta a dublini eljárás szerinti átadások megakadályozásának elfogadható indokait, különös tekintettel az egyént érintő kockázatok forrásaira; így különösen megállapítja, hogy az Európai Unió Bírósága és a tagállami bíróságok egyre nagyobb számban hoznak olyan határozatokat, amelyek felfüggesztik az olyan tagállam részére történő átadást, ahol a menedékkérőtől méltánytalanul megtagadnák a nemzetközi védelmet (a közvetett visszaküldés esetei), vagy megtagadnák tőle a dublini eljárás során őt megillető jogokat; elítéli, hogy a menedékkérők egyes tagállamokban embertelen vagy lealacsonyító bánásmód áldozatai;

30.  megállapítja, hogy a nemzeti menekültügyi hatóságok strukturális szervezésében és működésében fennálló hiányosságok az erőforráshiánnyal együtt hozzájárultak a dublini eljárások késedelméhez, és hátráltatták a rendelet végrehajtását; megállapítja, hogy míg az országok többsége egyetlen szakhatóságra bízta a menekültügy kezelését, addig egyes tagállamok úgy döntöttek, hogy a feladatokat különböző hatóságok között osztják meg, ami bizonyos esetekben gyakorlati bonyodalmakat okozott a menedékkérők számára, emellett eltérésekhez vezetett a rendelet végrehajtásában;

31.  hangsúlyozza, hogy a dublini eljárások hatékonysága az egyes nemzeti menekültügyi hatóságok működési színvonalától és személyzeti létszámától is függ; megállapítja, hogy az egy menedékkérőre jutó alkalmazottak számát tekintve jelentős eltérések mutatkoznak a menekültügyi hatóságok között; hangsúlyozza, hogy a tagállami dublini egységek létszámhiánnyal küzdenek, ugyanakkor munkaterhelésük jelentősen nő; felhívja a tagállamokat, hogy növeljék a Dublin III. rendelet működőképessé tételéhez nyújtott erőforrásokat, különösen a menekültügyi tisztviselők számát;

32.  hangsúlyozza a tagállamok közötti együttműködés és információmegosztás hiányát, amely kézzelfoghatóan veszélyezteti az uniós szolidaritás elvét, és közvetlenül hozzájárul egyes tagállamok rendszereinek túlterheltségéhez;

33.  hangsúlyozza, hogy a „jogellenes belépés” kritériumának túlzott mértékű és részben helytelen alkalmazása aránytalan terhet ró az első belépés szerinti országokra, amelyek gyakran nem rendelkeznek elegendő erőforrással és kapacitással a menedékkérők elhelyezéséhez és nyilvántartásba vételéhez; megállapítja, hogy az utóbbi években a dublini eljárásokra döntően visszavétel iránti megkeresések formájában került sor, ami azt jelenti, hogy a dublini eljárás alá vont személyek többsége más tagállamban már benyújtott menedékjog iránti kérelmet; megjegyzi, hogy a szabálytalan továbbutazások megakadályozását célzó megfelelő intézkedéseket a schengeni térségen belüli és az azon kívüli tagállamokra is alkalmazni kell;

34.  emlékeztet arra, hogy a dublini eljárás egyes szakaszaira vonatkozó határidők célja a menekültügyi eljárás gyors megindításának és lebonyolításának biztosítása; megállapítja, hogy a határidők és az egyes eljárások kezdő időpontjának számítása továbbra sem egyértelmű és tagállamonként eltérő; javasolja az átadási eljárások megindításához vezető feltételek tisztázását és harmonizálását;

35.  úgy véli, hogy a Dublin III. rendelet szerinti felelősségátruházásra vonatkozó szabályok egyes esetekben aláássák a menekültügyi eljárások hatékonyságát és az átadások végrehajtását azáltal, hogy növelik a szökés veszélyét; elítéli azokat a gyakran hamis indokokat, amelyekre hivatkozva a tagállamok megtagadják az átadásokat; úgy véli, hogy többek között ezek a tényezők is hozzájárulnak a szabálytalan továbbutazások számának növekedéséhez, mivel arra ösztönzik a menedékkérőket, hogy maradjanak a rendszeren kívül; felhívja a Bizottságot, hogy vizsgálja felül a szabályokat az átadások végrehajtásának javítása és a menedékkérők szökése esetén a felelősségátruházás megszüntetése érdekében, továbbá erősítse a tagállamok közötti bizalmat, kövesse nyomon a helyzetet és szükség esetén szabjon ki szankciókat az átadást elutasító tagállamokra;

36.  megjegyzi, hogy a kritériumok hierarchiájára vonatkozó szabályok helytelen alkalmazása – különösen a családegyesítést és a kísérő nélküli gyermekek helyzetét illetően –, valamint az első szabálytalan belépés szerinti országra vonatkozó kritérium aránytalan alkalmazása szintén aláássa a menekültügyi eljárásokat; megjegyzi, hogy ezek a végrehajtási hiányosságok arra ösztönözhetik a menedékkérőket, hogy maradjanak a rendszeren kívül; hangsúlyozza, hogy a tagállamok menekültügyi rendszereinek további harmonizációja elengedhetetlen a Dublin III. rendelet működéséhez és a szabálytalan továbbutazások megakadályozásához; felhívja a Bizottságot, hogy tegyen javaslatot egy olyan rendszerre, amely megfelelően figyelembe veszi a menedékkérőknek egy másik tagállammal bizonyítottan fennálló, érdemi kapcsolatait, például a korábbi jogszerű tartózkodást vagy megszerzett diplomákat, és amely biztosítja, hogy a menedékkérőkkel egyenlő módon bánjanak az egész Unióban;

37.  úgy véli, hogy a menedékkérőknek a dublini eljárásokkal kapcsolatban – különösen az uniós fogadóállomásokon – történő jogi segítségnyújtás alapvető fontosságú annak biztosításához, hogy a kérelmezők tájékoztatást kapjanak jogaikról és kötelezettségeikről a dublini eljárás során; hangsúlyozza, hogy ez jogkövetőbbé tenné az eljárásokat, egyszerűsítené a dublini eljárásokat, és javítaná a döntéshozatalt; hangsúlyozza, hogy egy jogi képviselő képes biztosítani valamennyi ügyirat teljességét és helytállóságát, valamint hozzájárulhat a fellebbezési arány csökkentéséhez és a visszaküldés tilalmának érvényesítéséhez; aggodalommal állapítja meg, hogy nemzeti szinten egyes sajátos problémák változatlanul fennállnak, például a távoli menekültügyi központokban korlátozottan állnak rendelkezésre független jogi képviselők, a jogi segítségnyújtásért alacsony összegű ellenszolgáltatás jár, az előkészítő és bizalmas meghallgatásokhoz hiányoznak a megfelelő létesítmények, az idegenrendészeti fogdákban őrizetben tartott kérelmezők pedig nem részesülnek megfelelő jogi segítségnyújtásban; felhívja a tagállamokat és az Európai Bizottságot, hogy növeljék a dublini eljárások során történő jogi segítségnyújtásra rendelkezésre álló forrásokat;

38.  hangsúlyozza, hogy a dublini eljárás során a kérelmezőknek nyújtott tájékoztatás minősége és mennyisége közel sem kielégítő, emellett az országok között és esetenként az egyes országokon belül is jelentős mértékben eltérő; megállapítja, hogy a tájékoztatáshoz való jog érvényesülését különböző tényezők befolyásolják, többek között a tájékoztatás minősége és egyértelműsége, a tolmács igénybevételének lehetősége, a dokumentumok lefordított változatának rendelkezésre állása, valamint az információkhoz való, időben történő hozzáférés; emlékeztet arra, hogy a rendelet 4. cikke szerinti, tájékoztatáshoz való jog érvényesülése elengedhetetlen egyrészt a dublini eljárások összetett jellege miatt, másrészt az Unióban menedékjog iránt benyújtott kérelmek méltányos elbírálásához; hangsúlyozza, hogy az e téren fennálló eltérések egyaránt adódhatnak az erőforrások hiányából és tudatos szakpolitikai döntésekből is egyes olyan országokban, ahol nagyon kevés jogi képviselőt jelöltek ki; sürgeti a tagállamokat, hogy a Bizottság és az EASO támogatásával javítsák a menedékkérőknek az összetett dublini eljárásokkal kapcsolatban nyújtott tájékoztatást, és biztosítsák, hogy az mindenki számára egyértelmű és hozzáférhető legyen, különös tekintettel a családegyesítésre a rendelet 4. és 26. cikkének megfelelően, valamint a hatékony jogorvoslathoz és jogi segítségnyújtáshoz való hozzáférésre a 27. cikknek megfelelően;

39.  felhívja a Bizottságot, hogy értékelje a KEMR általános végrehajtását, valamint a Dublin III. rendelet esetleges olyan problémáit és hiányosságait, amelyek ahhoz vezetnek, hogy az EU külső határain elhelyezkedő országokra aránytalan felelősség hárul;

A dublini rendelkezések egységes és jogközpontú végrehajtása az Unióban a menedékjogi ügyek során

40.  hangsúlyozza, hogy az uniós menedékjog iránti egységes kérelmek elvét nem lehet érvényesíteni, ami ellentétes a Dublin III. rendelet valódi céljával; megjegyzi, hogy ennek az elvnek a végrehajtását különböző tényezők akadályozzák, vagyis a menedékjog iránti ismételt kérelmek benyújtásának számos oka van; úgy véli, hogy az illetékes nemzeti hatóságoknak meg kell osztaniuk releváns információikat – különösen a menedékjog iránti kérelmek jóváhagyása és elutasítása kapcsán – egy, az Eurodachoz hasonló európai adatbázisban az eljárások felgyorsítása és a menedékjog iránti kérelmek többszöri benyújtásának megakadályozása érdekében, biztosítva ugyanakkor a személyes adatok védelmét; úgy véli, hogy kiemelten fontos nyilvántartásba venni minden kérelmezőt és a határokat illegálisan átlépő migránst;

41.  megjegyzi, hogy a menedékkérők védelmének mértéke tagállamonként jelentősen eltér bizonyos nemzetiségek esetében, ami hozzájárulhat a továbbutazáshoz; úgy véli, hogy a dublini eljárások során a kérelmezők egyedi igényeinek figyelembevétele csökkentené a szabálytalan továbbutazások számát; úgy véli, hogy az adott tagállamhoz fűződő „bizonyított érdemi kapcsolatok” figyelembevétele hatékony megközelítés a szabálytalan továbbutazások számának csökkentése szempontjából, és kéri, hogy azt vegyék fel az áthelyezési kritériumok közé;

Az irányítás és a tagállamok közötti konvergencia erősítése

42.  felhívja a figyelmet arra, hogy a tagállami dublini egységekből álló bizottsági hálózat évente mindössze egy-két megbeszélést tart, és nem rendelkezik operatív szerepkörrel; megállapítja, hogy az EASO által létrehozott dublini egységek hálózatának összehangolatlan igénybevétele akadályozza a Dublin III. rendelet hatékony működését; megállapítja ugyanakkor, hogy az EASO dublini hálózata aktívabbá vált, emellett pedig az EASO több hasznos missziót is végrehajtott, amelyek keretében támogatta a tagállamokat a Dublin III. rendelet végrehajtásában, többek között iránymutatásokat és elemzéseket készített, képzéseket szervezett, valamint saját alkalmazottakat rendelt ki; szorosabb együttműködést sürget a nemzeti menekültügyi hatóságok között az információk megosztása, az egységes és bevált gyakorlatok kidolgozásának előmozdítása, az átadások egyszerűsítése és a többszörös kérelmek megelőzésének elősegítése érdekében; javasolja, hogy az EASO kapjon megbízást a Dublin III. rendelet alkalmazására vonatkozó megerősített irányítási rendszer kidolgozására, beleértve a nemzeti hatóságok közötti havi operatív párbeszédet, valamint egy, az információk és bevált gyakorlatok cseréjére és megosztására szolgáló felületet;

43.  felkéri a Bizottságot és a tagállamokat, hogy a rendelet végrehajtásának nyomon követéséhez használt források közé vegyenek fel nem állami szereplőktől, különösen nemzetközi szervezetektől és nem kormányzati szervezetektől származó megbízható és naprakész információkat;

44.  megjegyzi, hogy 2008 és 2017 között jelentős számú menedékjog iránti kérelmet nyújtottak be olyan harmadik országbeli állampolgárok, akik vízummentesen vagy rövid távú tartózkodásra jogosító vízummal utaztak be a schengeni térségbe(6); megjegyzi továbbá, hogy e kérelmek közül néhányat nem abban a tagállamban nyújtottak be, amelyre vonatkozóan a vízumot kiadták; hangsúlyozza, hogy a későbbi dublini eljárások esetében bebizonyosodott, hogy a 12. és 14. cikkben foglalt szabályok nem kellően egyértelműek, ami akadályozza a felelős tagállam meghatározását; felhívja a Bizottságot, hogy tisztázza, hogyan kell alkalmazni a rendelet 12. és 14. cikkét annak meghatározásakor, hogy melyik tagállam felelős egy menedékjog iránti kérelemért; javasolja, hogy a kritériumok hierarchiájának egyik elemeként értékeljék a vízummentes beutazási kérelmeknek a dublini rendszer megfelelő működésére gyakorolt lehetséges hatását;

45.  megjegyzi, hogy a tagállamok között kétoldalú megállapodások jöttek létre a dublini eljárások hatékonyságának javítására, illetve a menedékkérők áthelyezésének biztosítására; hangsúlyozza azonban, hogy e megállapodások negatív hatással is jártak, bizonyos esetekben gyengítve a rendelet célkitűzéseinek európai szintű megvalósítását; sürgeti a Bizottságot és valamennyi tagállamot, hogy ehelyett inkább mérjék fel a nagyobb hatékonysághoz hozzájáruló tényezőket, tegyenek közös és összehangolt lépéseket a Dublin III. rendelet hatékony végrehajtásának optimalizálása érdekében, és törekedjenek a rendelet végrehajtásának harmonizálására;

46.  megjegyzi, hogy a tagállamok – a Bizottság támogatásával, illetve a Bizottsággal egyeztetve – megelőző cselekvési terveket dolgozhatnak ki, amennyiben a rendelet alkalmazása veszélybe kerülhet a tagállamok menekültügyi rendszereire nehezedő különösen nagy nyomás megalapozott kockázata és/vagy a menekültügyi rendszereik működésével kapcsolatos problémák miatt, a 33. cikkel összhangban; megjegyzi, hogy ezek a megelőző intézkedések figyelembe vehetik a Bizottságtól és az EASO-tól származó információkat, és az EUMSZ 80. cikkével összhangban valódi és gyakorlati szolidaritást eredményezhetnek a menekültügyi rendszerükre általánosságban – többek között a vegyes migráció miatt – nehezedő különösen nagy nyomással küzdő tagállamokkal, valamint a kérelmezőkkel, lehetővé téve ezáltal a potenciális menekültügyi válságokra való jobb felkészülést;

47.  úgy ítéli meg, hogy a Dublin III. rendelet végrehajtása nem bizonyult hatékonynak, mivel nem teljesíti elsődleges célkitűzését, nevezetesen a nemzetközi védelem iránti kérelemért felelős tagállam gyors és méltányos megállapítását; emlékeztet arra, hogy számos dublini rendelkezés esetében jelentős végrehajtási hiányosságokra derült fény; hangsúlyozza, hogy a rendelet végrehajtása rendkívül kevéssé hatékony a tagállamok által erre fordított erőfeszítésekhez, emberi erőforrásokhoz és személyzethez képest;

48.  felhívja a Tanácsot, hogy a Dublin III. rendelet reformja és az EUMSZ 78. cikkének (2) bekezdésén alapuló eljárásai során minősített többségi szavazást alkalmazzon;

49.  sajnálatosnak tartja, hogy a Bizottság még mindig nem tette közzé a 46. cikk szerinti értékelő jelentését; felhívja a Bizottságot, hogy biztosítsa a Dublin III. rendelet hatékonyabb végrehajtását;

o
o   o

50.  utasítja elnökét, hogy továbbítsa ezt az állásfoglalást a Tanácsnak, a Bizottságnak, a tagállamok kormányainak és a nemzeti parlamenteknek.

(1) HL L 180., 2013.6.29., 31. o. (2) HL L 239., 2015.9.15., 146. o. (3) HL L 248., 2015.9.24., 80. o. (4) HL C 58., 2018.2.15., 9. o. (5) EDAL, EJEB – Rahimi kontra Görögország, 8687/08. sz. kérelem, 2011. július 5-i ítélet: https://www.asylumlawdatabase.eu/en/content/ecthr-rahimi-v-greece-application-no-868708-1 (6) Európai Bizottság, Európai Migrációs Hálózat, „Impact of Visa Liberalisation on Countries of Destination” (A vízumliberalizáció hatása a célországokra), 2019. március: https://ec.europa.eu/home-affairs/sites/homeaffairs/files/00_eu_visa_liberalisation_2019_synthesis_report_en_0.pdf