A közös halászati politika: kezdet és fejlemények

A közös halászati politikát (KHP) először a Római Szerződésben fogalmazták meg. Kezdetben a közös agrárpolitikához kapcsolódott, de idővel fokozatosan függetlenebbé vált. A 2002-ben felülvizsgált KHP elsődleges célja, hogy biztosítsa a fenntartható halászatot, valamint hogy jövedelmet és megbízható munkát biztosítson a halászoknak. A Lisszaboni Szerződés több módosítást tartalmaz a halászati politikára vonatkozóan. 2013-ban a Tanács és a Parlament megállapodott egy új közös halászati politikáról, a halászati és az akvakultúrával kapcsolatos tevékenységek hosszú távú környezetvédelmi, gazdasági és társadalmi fenntarthatósága érdekében.

Jogalap

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 38–43. cikke.

Az EUMSZ bevezetett néhány újítást a Parlamentnek a KHP-t érintő jogszabályok kidolgozásában való részvételét illetően. A legfontosabb változás, hogy a KHP célkitűzéseinek megvalósításához szükséges jogszabályokat jelenleg – a korábban együttdöntési eljárás néven ismert – rendes jogalkotási eljáráson keresztül fogadják el. Ilyen jogszabályokat azonban csak a Tanács fogadhat el, a Bizottság javaslata alapján.

A nemzetközi halászati megállapodások ratifikálása tekintetében a Lisszaboni Szerződés előírja, hogy a nemzetközi halászati megállapodásokat a Tanácsnak kell ratifikálnia a Parlament hozzájárulását követően.

Célkitűzések

A halászat természetes, megújuló, ingó és közös vagyon, amely közös örökségünk részét képezi. A halászatot közös politika irányítja, uniós szinten meghozott közös szabályok vonatkoznak rá, amelyeket minden tagállamban alkalmaznak. A KHP eredeti célkitűzései a következők voltak: a halállomány megőrzése, a tengeri környezet védelme, az uniós flotta gazdasági életképességének biztosítása és a fogyasztók minőségi élelmiszerrel való ellátása. A 2002. évi reform e célkitűzéseket az élő vízi erőforrások környezeti, gazdasági és társadalmi szempontból való fenntartható és kiegyensúlyozott használatával egészítette ki. A reform azt is meghatározta, hogy a fenntarthatóságnak megbízható tudományos véleményen és az elővigyázatosság elvén kell alapulnia.

Eredmények

A. Háttér

A KHP eredetileg a közös agrárpolitika részét képezte, de 1970-től kezdve – amikor a tagállamok elfogadták a kizárólagos gazdasági övezeteket (EEZ), és fokozatosan csatlakoztak a jelentős halászati flottával rendelkező új tagállamok – a Közösség fejlődésének eredményeképpen egyre nagyobb önállóságra tett szert. Ez ahhoz vezetett, hogy a Közösségnek olyan egyedi halászati problémákat kellett kezelnie, mint a közös erőforrásokhoz való hozzáférés, az állományok megőrzése, a halászati flottákra vonatkozó strukturális intézkedések, valamint a nemzetközi halászati kapcsolatok.

1. Kezdetek

A Tanács csak 1970-ben fogadott el először jogszabályt a halászati termékek piaca közös szervezésének létrehozásáról, és ekkor léptették életbe a halászatra vonatkozó közösségi strukturális politikát.

2. Korai fejlemények

A halászat meghatározó szerepet játszott az Egyesült Királyság, Írország és Dánia az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK) való, 1972. évi csatlakozásához vezető tárgyalásokban. Ez a tengerhez való hozzáférés szabadságára vonatkozó, alapvető elvtől való eltávolodást eredményezte: a meghatározás szerint a parttól 12 tengeri mérföldig terjedő, a felségvizeken kizárólagos part menti halászatra vonatkozó nemzeti jogokat kiterjesztették a kizárólagos gazdasági övezetekre, a parttól legfeljebb 200 tengeri mérföldig. A tagállamok megállapodtak arról, hogy halászati erőforrásaik kezelését az Európai Közösség kezébe adják.

3. A KHP rendeletei és reformjai

a. Az 1983. évi rendelet

Több éves tárgyalást követően a Tanács 1983-ban elfogadta a KHP új generációjának létrehozásáról szóló 170/83/EGK rendeletet, amely kötelezettségvállalást tartalmazott a kizárólagos gazdasági övezetek vonatkozásában, kialakította a viszonylagos stabilitás fogalmát, és a teljes kifogható mennyiségen és kvótákon alapuló, megőrző gazdálkodási intézkedéseket írt elő. 1983 óta a KHP-nak is alkalmazkodnia kellett Grönland Közösségből való kilépéséhez 1985-ben, Spanyolország és Portugália 1986-os csatlakozásához, és Németország 1990-ben lezajlott újraegyesítéséhez. Ez a három esemény befolyásolta a közösségi flotta méretét, összetételét és fogáspotenciálját.

b. Az 1992. évi rendelet

1992-ben a halászati politikára irányadó, a 2002-ig tartó időszakra szóló rendelkezéseket tartalmazó 3760/92/EGK rendelet a flottakapacitás és a fogáspotenciál közötti jelentős egyensúlyhiány orvoslására törekedett. A rendeletben javasolt megoldás a közösségi flotta méretének csökkentésére és a társadalmi következmények strukturális intézkedések révén történő enyhítésére irányult. A rendelkezésre álló erőforrások és a halászati tevékenységek közötti egyensúly helyreállítása és fenntartása céljából a rendelet bevezette a „halászati erőkifejtés” fogalmát. A rendelet az erőforrásokhoz való hozzáférést hatékony engedélyezési rendszeren keresztül biztosította.

c. A 2002. évi reform

A 3760/92/EGK rendeletben bevezetett intézkedések nem voltak kellően hatékonyak ahhoz, hogy megállítsák a túlhalászatot, és számos halállomány kimerülése még gyorsabban folytatódott. A kritikus helyzet egy olyan rendeletet eredményezett, amely három rendeletből áll, amelyeket a Tanács 2002 decemberében fogadott el, és amelyek 2003. január 1-jén léptek hatályba:

• a halászati erőforrások közös halászati politika alapján történő védelméről és fenntartható kiaknázásáról (és a 3760/92/EGK, valamint a 101/76/EGK rendelet hatályon kívül helyezéséről) szóló, 2002 december 20-i 2371/2002/EK tanácsi rendelet;
• a halászati ágazatnak nyújtott közösségi strukturális támogatásra vonatkozó részletes szabályok és rendelkezések megállapításáról szóló 2792/1999/EK rendelet módosításáról szóló, 2002. december 20-i 2369/2002/EK tanácsi rendelet;
• a halászhajók selejtezésére vonatkozó közösségi sürgősségi intézkedés megállapításáról szóló, 2002. december 20-i 2370/2002/EK tanácsi rendelet.

A 2002. évi reform elsődleges célkitűzése a halászati iparág fenntartható jövőjének biztosítása azáltal, hogy stabil jövedelmet és munkát garantál a halászoknak, és ellátja a fogyasztókat, miközben megőrzi a tengeri ökoszisztémák törékeny egyensúlyát. A reform bevezette a halászati irányítás hosszú távú megközelítését, többek között olyan sürgősségi intézkedéseket, amelyek a biztonságos biológiai határértékeken kívüli állományok tekintetében az állományok helyreállítására vonatkozó többéves terveket, más állományok tekintetében pedig többéves gazdálkodási terveket foglalnak magukba.

A hatékonyabb, átláthatóbb és tisztességesebb ellenőrzések biztosítása érdekében vigói (Spanyolország) székhellyel létrehozták az Európai Halászati Ellenőrző Hivatalt.

A 2002. évi reform a halászoknak nagyobb beleszólást biztosított az őket érintő döntésekbe azáltal, hogy létrehozta a regionális tanácsadó testületeket, amelyeknek tagjai a halászok, tudományos szakértők, a halászathoz és akvakultúrához kapcsolódó egyéb ágazatok képviselői, regionális és nemzeti hatóságok, környezetvédelmi csoportok és fogyasztók.

A közös halászati politika 2013. évi reformja

A 2002. évi reform rövidtávon nem felelt meg az elvárásoknak, mivel egyes állományok romlása tovább fokozódott. Ez a reform ugyanakkor felhívta a figyelmet néhány, eddig észrevétlen problémára, például a visszadobott halakra.

2009-ben a Bizottság nyilvános konzultációt indított a közös halászati politika reformjáról azon elvek bevonásának céljával, amelyeknek a 21. században az uniós halászatot kell irányítaniuk. A Tanácsban és – most először – a Parlamentben tartott hosszú vitát követően, 2013. május 1-jén kötötték meg az új halászati rendszerről szóló megállapodást, amely a következő három fő pilléren alapul:

• az új közös halászati politikán (az 1380/2013/EU rendelet);
• a halászati és akvakultúra-termékek piacának közös szervezésén (az 1379/2013/EU rendelet);
• az új Európai Tengerügyi és Halászati Alapon (az 508/2014/EU rendelet).

Az új KHP célja annak biztosítása, hogy a halászati és akvakultúra-ágazat környezeti szempontból hosszú távon fenntartható legyen, valamint irányításuk a gazdasági, társadalmi és foglalkoztatási előnyök megvalósítására vonatkozó célkitűzésekkel összhangban történjen. A legfontosabb pontok a következők:

• többéves ökoszisztéma-alapú irányítás a korábbi reform által a többéves terveknek biztosított szerep megerősítése céljából, valamint fokozottabban ökoszisztéma-alapú megközelítés, több fajra irányuló és halászati tervekkel, az uniós földrajzi területek regionális keretében;
• maximális fenntartható hozamok (MFH): figyelembe véve az olyan nemzetközi kötelezettségvállalásokat, mint a fenntartható fejlődésről szóló, 2002-es johannesburgi csúcstalálkozó, az új KHP a maximális fenntartható hozamot határozza meg fő célként az összes halászat számára. Lehetőség szerint legkésőbb 2022-ig a halászati mortalitás FMFH-ban kerül meghatározásra (az adott állományra vonatkozó maximális halászati mortalitási arány, amelyet az állományra vonatkozó MFH kiszámításához használnak);
• a visszadobás tilalma: az új reform megszünteti az egyik legelfogadhatatlanabb, az uniós halászatokban általános gyakorlatot. A szabályozott fajok visszadobását fokozatosan meg kell szüntetni, és ezzel együtt támogató intézkedéseket kell bevezetni a tilalom végrehajtása érdekében. 2019 óta valamennyi uniós halászatban végrehajtották a visszadobási politikát;
• a flottakapacitás tekintetében az új KHP kötelezi a tagállamokat, hogy flottakapacitásaikat nemzeti tervek révén hozzák egyensúlyba a halászati lehetőségeikkel. A kisüzemi halászatoknak különleges szerepet kell játszaniuk az új KHP-ban. A hagyományos flottákra vonatkozó 12 tengeri mérföldes tilalmi övezetet 2022-ig kiterjesztették;
• az uniós halászati flották nem uniós országok vizein vagy nemzetközi vizeken végzett tevékenységeire vonatkozó szabályokat lefektető (EU) 2017/2403 rendeletet[1] az EU külkapcsolatainak összefüggésében és az uniós politika elveivel összhangban dolgozták ki. Az ilyen vizeken való halászat a fenntartható halászati partnerségi megállapodásokhoz és az EU regionális halászati gazdálkodási szervezetekben való részvételéhez kapcsolódik;
• fenntartható akvakultúra, növekvő hozamok az uniós halpiac ellátására, valamint a növekedés fokozása a part menti és vidéki területeken, nemzeti terveken keresztül;
• olyan új kötelezettségek, amelyek szerint a tagállamoknak meg kell erősíteniük a tudomány szerepét azáltal, hogy növelik az állományokkal, flottákkal és a halászati tevékenységek hatásával kapcsolatos adatok gyűjtését és az információk megosztását;
• decentralizált kormányzás megvalósítása azáltal, hogy közelebb hozza a halászati területekhez a döntéshozatali folyamatot: az uniós jogalkotók meghatározták az általános keretet, miközben a tagállamok alakítják ki a végrehajtási intézkedéseket, és regionális szinten együttműködnek;
• a 850/98/EK tanácsi rendeletben foglalt meglévő műszaki intézkedések összetett és heterogén rendelkezési rendszert alkotnak, amelyet jelenleg felülvizsgálnak, hogy az új KHP számára új technikai intézkedéseket biztosítsanak.

A halászati és akvakultúra-termékek piacának közös szervezése a reformcsomag része.

Az új Európai Tengerügyi és Halászati Alap pénzügyi eszközként fogja segíteni a KHP végrehajtását, valamint a halászati és akvakultúra-termékek piacának közös szervezését.

Az Európai Parlament szerepe

A. Hatáskör

• halászati jogalkotás: a Lisszaboni Szerződés rendelkezik az együttdöntésről (rendes jogalkotási eljárás);
• az EU nemzetközi halászati egyezményekhez való csatlakozása és megállapodások kötése nem uniós országokkal (együttdöntés a Tanáccsal).

B. Feladat

A Lisszaboni Szerződés nagyobb jogalkotási hatáskörrel ruházta fel a Parlamentet, és ezzel lehetővé tette, hogy elősegíthesse a KHP alakítását, és ellenőrizhesse az uniós halászati és akvakultúra-ágazatok tevékenységére vonatkozó szabályokat.

A Parlament számos állásfoglalást fogadott el a KHP reformjának szükségességéről, nevezetesen:

• a 2016. április 12-i állásfoglalását az innovációról és a kisüzemi part menti halászat diverzifikálásáról a halászatból élő területeken[2]: azt tanácsolja a Bizottságnak, hogy tekintse mindennél előbbre valónak az EU-n belüli kisüzemi part menti halászat társadalmi-gazdasági jelentőségét;
• a 2017. április 27-i állásfoglalását a halászflottáknak az Unió legkülső régióiban való igazgatásáról[3]: a szöveg rendelkezéseket tartalmaz a legkülső régiók sajátosságaival és földrajzi helyzetével kapcsolatban, illetve a Lisszaboni Szerződés 349. cikkében és a KHP-ban foglalt, a rendeleteket, alapokat és programokat érintő lehetőségek jobb kihasználására a legkülső régiókban tapasztalt egyedi nehézségek kezelése érdekében;
• a 2017. július 4-i állásfoglalását a halászattal kapcsolatos turizmusnak a halászat diverzifikálásában betöltött szerepéről[4]: a szöveg a biológiai sokféleséggel kapcsolatos 2020-ig szóló uniós stratégia 4. célját tükrözi, célja a halászat fenntarthatóbbá, illetve a tengerek egészségesebbé tétele, előmozdítva az ágazat alternatív tevékenységekben, pl. ökoturizmusban való részvételét;
• a „Közös halászati politika: a kirakodási kötelezettség végrehajtása” című, 2017. október 24-i állásfoglalását[5]: az állásfoglalás a közös halászati politikáról szóló 1380/2013/EU rendelet módosításáról szóló európai parlamenti és a tanács rendeletre irányuló javaslathoz[6] kapcsolódik. A Parlament ebben felkéri a Bizottságot, hogy utalja vissza az ügyet, ha javaslata helyébe másik szöveget szándékozik léptetni, azt lényegesen módosítja vagy lényegesen módosítani kívánja;
• a 2018. június 12-i állásfoglalását a horgászat és a rekreációs halászat jelenlegi helyzetéről az Európai Unióban[7]: a szöveg hangsúlyozza annak szükségességét, hogy rendszeresen összegyűjtsék a rekreációs halászatra vonatkozó szükséges adatokat, és hangsúlyozza az ilyen adatok megosztásának kiemelt és döntő fontosságát.

 

Marcus Ernst Gerhard Breuer

03-2022