JELENTÉS az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolatokról

27.3.2014 - (2013/2185(INI))

Alkotmányügyi Bizottság
Előadó: Carlo Casini

Eljárás : 2013/2185(INI)
A dokumentum állapota a plenáris ülésen
Válasszon egy dokumentumot :  
A7-0255/2014
Előterjesztett szövegek :
A7-0255/2014
Viták :
Elfogadott szövegek :

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÁLLÁSFOGLALÁSRA IRÁNYULÓ INDÍTVÁNYA

az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolatokról

(2013/2185(INI))

Az Európai Parlament,

–    tekintettel az Európai Unióról szóló szerződésre (EUSZ), és különösen annak preambulumára, 4. cikkének (3) bekezdésére (az Unió és a tagállamok közötti lojális együttműködés), 5. cikkére (hatáskör-átruházás és szubszidiaritás), 10. cikkének (1) és (2) bekezdésére (képviseleti demokrácia, illetve az európai polgárok képviselete), valamint 12. cikkére (a nemzeti parlamentek szerepe),

–    tekintettel a Lisszaboni Szerződésnek a nemzeti parlamentek Európai Unióban betöltött szerepéről szóló 1. jegyzőkönyvére, és különösen annak preambulumára és a parlamentek közötti együttműködésről szóló II. címére, valamint tekintettel a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló 2. jegyzőkönyvére,

–    tekintettel az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolatokról szóló, 1997. június 12-i állásfoglalására[1], az európai integráció folyamán az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolatokról szóló, 2002. február 7-i állásfoglalására[2], valamint a Lisszaboni Szerződés fényében az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolatok fejlődéséről szóló, 2009. május 7-i állásfoglalására[3],

–    tekintettel „Az uniós szabályozás célravezetősége, a szubszidiaritás és az arányosság – a jogalkotás minőségének javítása 2011-ben – 19. jelentés” című, 2014. február 4-i állásfoglalására[4],

–    tekintettel a Lisszaboni Szerződés keretében a nemzeti parlamentekkel foglalkozó orientációs csoport 2011. december 20-i záró ajánlásaira,

–    tekintettel a Bizottság éves jelentéseire az Európai Bizottság és a nemzeti parlamentek kapcsolatairól, és különösen a 2012. évi jelentésre (COM(2013)0565),

–    tekintettel az Európai Unió parlamentjei elnökeinek értekezlete által a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően elfogadott következtetésekre[5], különös tekintettel a varsói és nicosiai ülésekre,

–    tekintettel az Európai Ügyekkel Foglalkozó Bizottságok Konferenciája (COSAC) üléseinek a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően elfogadott következtetéseire és észrevételeire, valamint a féléves jelentéseire, különös tekintettel a vilniusi L. COSAC ülésre[6],

–    tekintettel a COSAC 20. féléves jelentésének az EU demokratikus legitimációjára és a nemzeti parlamentek szerepére, valamint a politikai párbeszédre és a 2014. évi európai választásokra vonatkozó részére,

–    tekintettel a görög parlament által 2014. január 26–27-én Athénban a parlamenti elnökök részvételével megrendezett COSAC-találkozó során a nemzeti parlamentek által megfogalmazott észrevételekre,

–    tekintettel az Európai Unió parlamentjei elnökeinek értekezlete által a 2008. július 21-én Lisszabonban tartott ülésen elfogadott, parlamentközi együttműködésről szóló iránymutatásokra,

–    tekintettel a 2012. szeptember 9–10-én Paphosban (Ciprus), március 24–26-án Dublinban (Írország) és 2013. szeptember 4–6-án Vilniusban (Litvánia) megrendezett, a közös kül- és biztonságpolitikával (KKBP) és a közös biztonság- és védelempolitikával (KBVP) foglalkozó parlamentközi konferencia következtetéseire, valamint az október 16–17-én Vilniusban (Litvánia) megrendezett, a gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló szerződés 13. cikke szerinti uniós gazdasági és pénzügyi irányítással foglalkozó parlamentközi konferencia észrevételeire,

–    tekintettel az Európai Unió többszintű irányításának alkotmányos problémáiról[7] és az Európai Parlament és a nemzeti kormányokat képviselő intézmények közötti kapcsolatokról[8] szóló 2013. december 12-i állásfoglalásaira,

–    tekintettel a Van Rompuy, Juncker, Barroso és Draghi elnökök által 2012. december 5-én előterjesztett „A valódi gazdasági és monetáris unió felé” című jelentésre;

–    tekintettel az Európai Tanács 2012. december 13–14-i, október 24–25-i, valamint 2013. december 19–20-i üléseinek következtetéseire,

–    tekintettel eljárási szabályzata 130. cikkére,

–    tekintettel a Lisszaboni Szerződés Európai Parlament vonatkozásában való végrehajtásáról szóló 2014. március 13-i állásfoglalására[9];

–    tekintettel eljárási szabályzata 48. cikkére,

–    tekintettel az Alkotmányügyi Bizottság jelentésére (A7-0000/2014),

A.  mivel az Európai Unió jelenlegi intézményi felépítését az EUSZ az egyre szorosabb egység megteremtésére irányuló és az Európai Közösségek létrejöttével elindított folyamat egyik szakaszának tekinti;

B.   mivel a lojális együttműködés elvének megfelelően az Unió és a tagállamok kölcsönös tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből fakadó feladataik teljesítésében, továbbá a tagállamok megkönnyítik az Unió számára feladatai teljesítését, és tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélybe sodorhatja az Unió célkitűzéseinek megvalósulását;

C.  mivel az EUSZ 12. cikke a nemzeti parlamentek tevékenységeire való hivatkozással megerősíti a lojális együttműködés elvét, amikor megállapítja, hogy tevékenyen hozzájárulnak az Unió hatékony működéséhez;

D.  mivel a hatáskör-átruházás elve meghatározza az Unió hatásköreit, amelyek gyakorlása a szubszidiaritás és az arányosság elvén alapul, és mivel az összes uniós intézmény a nemzeti parlamentekkel együtt őrködik afelett, hogy a jogalkotási aktusok tiszteletben tartják a szubszidiaritás elvét;

E.   mivel a demokratikus legitimitást és elszámoltathatóságot azon a szinten kell biztosítani, amelyen a döntéseket hozzák és végrehajtják, valamint e szintek közötti kölcsönhatásukban is;

F.   mivel az Unió működésének alapja a képviseleti demokrácia és a kettős demokratikus legitimitás, amelyek forrása egyrészről a polgárok által közvetlenül választott Európai Parlament, másrészről pedig a tagállamok, amelyek képviseletét a Tanácsban saját kormányuk látja el, amely viszont a nemzeti parlamentnek és a polgároknak tartozik demokratikus felelősséggel;

G.  mivel az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek a kettős európai demokratikus legitimitás pillérei, mindegyik a saját hatáskörén belül: az előbbi a polgárok közvetlen, uniós szintű képviseletét ellátó intézményként, az utóbbiak pedig olyan nemzeti intézményekként, amelyeknek közvetlen felelősséggel tartoznak saját, a Tanácson belüli képviseletet ellátó kormányaik;

H.  mivel a nemzeti parlamentek nem tekinthetők az uniós jogalkotás „harmadik kamarájának”, hanem sokkal inkább az Unió második kamarájának, vagyis a Tanácsnak az elszámoltatására szolgálnak;

I.    mivel a szubszidiaritás elvével kapcsolatban a nemzeti parlamentek hatásköreit a nemzeti parlamentek többsége az európai intézményekkel folytatott „politikai párbeszéd” eszközeként használja;

J.    mivel ennélfogva helyénvaló a nemzeti parlamentek részéről ezen észrevételek közlésében megnyilvánuló konstruktív megközelítés elfogadása;

K.  mivel a nemzeti parlamenteknek az európai intézményekkel való kapcsolatok erősítése és az európai ügyekkel kapcsolatos további szakértelem megszerzése céljából erős és koherens uniós vonatkozású struktúrákat kell kifejleszteniük;

L.   mivel az integráció jelenlegi fázisában a nemzeti parlamentek konkrét és különleges szerepet játszanak, amelynek célja az európaiságtudat erősítése a tagállamokon belül, valamint annak elérése, hogy Európa közelebb kerüljön a polgárokhoz;

M.  mivel a parlamentközi együttműködés lényegi célja az európai integráció ösztönzése az információcsere, a problémák közös vizsgálata, a kölcsönösen előnyös párbeszéd és az európai jog nemzeti jogszabályokba való átültetésének megkönnyítése révén;

N.  mivel a közös kül- és biztonságpolitikával, a közös biztonság- és védelempolitikával, valamint a gazdasági irányítással foglalkozó parlamentközi konferenciák létrejötte nyomán és abból eredően, hogy az ágazatspecifikus parlamentközi bizottsági ülések bizonyultak az együttműködés előnyösebb formájának, a COSAC-nak továbbra is a vélemények, az információk és a parlamenti vizsgálat gyakorlati vonatkozásaival kapcsolatos bevált gyakorlatok rendszeres cseréjének fórumául kell szolgálnia, és különösen az integrációs folyamat általános helyzetének rendszeres felülvizsgálatára kell összpontosítania;

O.  mivel a „politikai párbeszéd” – főként az Európai Bizottság és a nemzeti parlamentek által bevezetett előzetes gazdaságpolitikai koordináció európai szemesztere keretében megerősített politikai párbeszéd – megköveteli az Európai Parlament fokozott részvételét, különös tekintettel az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek döntései között fennálló kölcsönös függőségi viszonyra;

P.   mivel a „sárgalapos” eljárást eddig két alkalommal indították el, a Monti II. rendeletre és az európai ügyészre vonatkozó javaslatokkal kapcsolatban;

Q.  mivel az eljárási szabályzat módosításai figyelembe vették a Lisszaboni Szerződésnek a nemzeti parlamentek Unión belüli szerepére vonatkozó rendelkezéseit;

R.   mivel tudomásul kell venni az Európai Unió parlamentjei elnökeinek értekezlete által a parlamentközi együttműködés jelenlegi szakaszában betöltött szerepet;

S.   mivel a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése után majdnem öt évvel – egy jövőbeli Egyezmény érdekében – az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolatokat az új kihívások figyelembevételével folyamatosan fejleszteni kell; mivel ez szükségszerűvé teszi az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti együttműködés különböző formáinak megvizsgálását azzal a céllal, hogy biztosítani lehessen nemcsak az európai integrációs folyamat egyre nagyobb fokú demokratikus legitimitását, hanem azt is, hogy a demokratikus felügyelet a megfelelő időben és azon a szinten történjen, amelyen sor kerül a döntések meghozatalára és végrehajtására, ezáltal biztosítva a jogalkotási folyamat valamennyi szereplőjének megfelelő tájékoztatását;

T.   mivel ezt az alapos vizsgálatot a közelgő európai választások után a nemzeti parlamentekkel szoros együttműködésben kell végrehajtani;

I.    A nemzeti parlamentek szerepe az Európai Unió demokratikus legitimitásával összefüggésben

1.   üdvözli, hogy a Szerződések rendelkezései számos olyan jogot és kötelezettséget rögzítenek a nemzeti parlamentek számára, amelyek lehetővé teszik, hogy tevékenyen hozzájáruljanak az Unió hatékony működéséhez; úgy véli, hogy e jogok és kötelezettségek a következőkre vonatkoznak:

a)   az európai ügyekben való aktív részvétel (a Szerződések ratifikációja, részvétel az EUSZ 48. cikke szerinti konventben, a nemzeti kormányok ellenőrzése, a szubszidiaritás ellenőrzése, a kifogásolás rendkívüli lehetősége, az európai jog átültetése a nemzeti jogszabályokba);

b)   a politikai párbeszéd (parlamentközi együttműködés, kölcsönös információcsere az európai intézményekkel, különös tekintettel az Európai Parlamentre);

2.   megállapítja, hogy a kettős demokratikus legitimitás – a polgárok és tagállamok uniója – európai szinten a jogalkotás terén az Európai Parlament és a Tanács részvételével valósul meg; véleménye szerint ahhoz azonban, hogy a tagállamok képviselete egységesen és demokratikus jellegüknek megfelelően történjen, a Tanácsban a kormányok álláspontjának kellőképpen figyelembe kell vennie a nemzeti parlamentek irányvonalait, ezáltal erősítve a Tanács demokratikus jellegét;

3.   hangsúlyozza, hogy a megfelelő legitimitást és elszámoltathatóságot nemzeti és uniós szinten a nemzeti parlamenteknek és az Európai Parlamentnek kell biztosítaniuk; emlékeztet az Európai Tanács 2012. decemberi ülésének következtetéseiben foglalt azon elvre, amely szerint „a folyamat során végig az az általános cél, hogy a demokratikus legitimációt és elszámoltathatóságot ugyanazon a szinten kell biztosítani, mint amelyen a döntéseket hozzák és végrehajtják”;

4.   Dicséri a nemzeti parlamenteket azért, hogy lépéseket tesznek, hogy:

a)   a konvergencia javítása érdekében fejlesszék az irányítási és ellenőrzési mechanizmusokat;

b)   a nemzeti alkotmányos keretnek megfelelően szolgáljanak előzetes iránymutatással a miniszterek és nemzeti kormányok Tanácson és az Európai Tanácson belüli munkájához;

c)   a nemzeti alkotmányos keretnek megfelelően vizsgálják meg a miniszterek és nemzeti kormányok által a Tanácson és az Európai Tanácson belül képviselt álláspontokat; és

d)   hatékonyan irányítsák és ellenőrizzék az irányelvek és rendeletek helyes végrehajtását;

e)   arra ösztönözzék a Tanácsot, hogy javítsák a tanácskozások átláthatóságát a jogalkotások során, különösen a jogalkotási folyamat előkészítő szakaszában az Európai Parlament és a Tanács közötti információs asszimetria csökkentése érdekében;

f)    értékeljék az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek bizottságai közötti kapcsolatokat;

5.   elismeri az Európai Parlament bizottságai és a nemzeti parlamentek bizottságai által az uniós jogalkotási eljárás során betöltött szerepet;

6.   sajnálja ezért, hogy a jogalkotás során a Tanács nem gondoskodik kellőképpen tanácskozásainak átláthatóságáról, valamint hogy tájékoztatási aszimmetria áll fenn az Európai Parlament és a Tanács között; továbbá felkéri a Tanácsot, hogy működésének átláthatóságát igazítsa az Európai Parlament által garantált átláthatósági szinthez, különös tekintettel a jogalkotási folyamat előkészítő szakaszaira;

7.   úgy véli, hogy a Tanács tanácskozásainak csekély átláthatósága – különösen a jogalkotási aktusok vonatkozásában – megnehezíti, hogy a kormányzatok ténylegesen elszámoltathatóak legyenek saját nemzeti parlamentjük felé;

8.   megjegyzi, hogy a szubszidiaritás ellenőrzése terén a 2. jegyzőkönyv 7. cikke (3) bekezdésében meghatározott küszöböt idáig kétszer érték el; emlékeztet arra, hogy a korai ellenőrzési mechanizmus nem az európai döntéshozatali folyamat megakasztására, hanem az uniós jogalkotás minőségének javítására irányul, különösen annak biztosítása révén, hogy az Unió a hatáskörén belül járjon el;

9.   ennélfogva úgy véli, hogy a szubszidiaritás elve betartásának a nemzeti parlamentek és az európai intézmények által végzett felügyelete nem indokolatlan korlátozás, hanem a nemzeti parlamentek hatásköreinek garantálására szolgáló mechanizmus, amennyiben elősegíti a kedvező uniós jogalkotási tevékenység formájának és tartalmának alakítását;

10. úgy véli, hogy a korai előrejelzési mechanizmust az európai és a tagállami intézmények közötti hatékony együttműködés egyik eszközének kell tekintetni, és akként is kell alkalmazni;

11.  üdvözli, hogy a gyakorlat ezt az eszközt ezenkívül hozzáigazítja a többszintű európai rendszer különböző intézményi szintjei között folytatott konzultációk és együttműködésen alapuló párbeszédek rendszeréhez;

12. úgy véli, hogy a nemzeti parlamentek indokolással ellátott véleményeit az intézményeknek figyelembe kell venniük többek között annak érdekében, hogy megértsék, mit kell tennie az Uniónak ahhoz, hogy hatékonyabban teljesítse a jogalkotási tevékenység célkitűzéseit, ezért felhívja a Bizottságot, hogy adjon gyors és részletes választ a nemzeti parlamentek indokolással ellátott véleményeire és észrevételeire;

II.  A parlamentek közötti kapcsolatok a fokozatos európai integráció összefüggésében

13. megerősíti, hogy az uniós parlamentközi együttműködés nem helyettesíti azt a rendes parlamenti ellenőrzést, amelyet az Európai Parlament gyakorol a Szerződések által ráruházott hatáskörökben, illetve amelyet a nemzeti parlamentek gyakorolnak saját kormányaik felett az európai ügyek tekintetében; úgy véli, hogy az együttműködés célja:

a)   elősegíteni az információk és bevált gyakorlatok cseréjét a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament között, hogy ezáltal – hatásköreik sérelme nélkül – minden szinten megerősödjön a parlamentek ellenőrzése, hozzájárulása és vizsgálata;

b)   biztosítani a parlamenti hatáskörök tényleges gyakorlását az uniós kérdésekkel kapcsolatban;

c)   elősegíteni egy valódi európai parlamentáris és politikai szemlélet érvényesítését;

14. úgy véli, hogy a parlamentközi ülések olyan „kapcsolódási pontok” az európai politikák és a nemzeti politika között, amelyek elősegítik azok előnyös kölcsönhatásait; úgy véli, hogy ezen ülések legfőbb célja, hogy lehetővé tegyék a nemzeti parlamentek számára, hogy a nemzeti viták során ne veszítsék szem elől az európai perspektívát, az Európai Parlament számára pedig az, hogy az európai vitákban figyelembe vegye a nemzeti szempontokat;

15. felhívja a figyelmet arra, hogy az újszerű európai parlamentközi rendszer még mindig kialakulófélben van, és az EUMSZ 1. jegyzőkönyve II. címe 9. cikkének megfelelően konszenzuson alapuló megközelítésen kell nyugodnia, aminek során az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek feladata, hogy konszenzussal közösen meghatározzák az Unión belül a parlamentek közötti együttműködés megszervezésének és előmozdításának módját, bár még mindig túlságosan korai bármilyen kísérlet a parlamentek közötti együttműködésre vonatkozó közös keret kidolgozására;

16. örvendetesnek tartja, hogy intézkedések történetek – a nemzeti parlamentekkel foglalkozó orientációs csoport ajánlásaival összhangban – a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése óta a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament közötti együttműködés fokozására, különösen a parlamentközi bizottsági ülések tervezésére és azok számának növelésére (2010 óta 50) vonatkozóan, a képviselőknek és a kapcsolódó politikai szerveknek a nemzeti parlamentek beadványairól (indokolással ellátott véleményekről és észrevételekről) való tájékoztatását, videokonferenciák bevezetését, a kétoldalú látogatások előmozdítását, az európai uniós parlamentközi információcsere (IPEX) technikai fejlesztését, az Európai Parlamenti Kutatási és Dokumentációs Központ (ECPRD) égisze alatt folytatott együttműködési projektek számának növekedését, a közigazgatási tisztviselők látogatásait és az információk és a bevált gyakorlatok cseréjét; úgy véli, hogy ezen intézkedések elősegítik, hogy a parlamentek közötti kapcsolatok hatékonyabbá és koncentráltabbá váljanak, miközben segítik a parlamentek demokratikusabbá válását;

17. kiemeli, hogy a parlamentközi üléseket a nemzeti parlamentekkel szoros együttműködésben kell szervezni annak érdekében, hogy javítsák hatékonyságukat és minőségüket; ajánlja ezért, hogy a parlamentközi ülések napirendje elkészítésének lehető legkorábbi szakaszában sort kell keríteni a nemzeti parlamentek bevonására;

18. úgy véli, hogy a parlamentközi ülések fejlődésének gyakorlati szabályokon kell alapulnia, amelyek figyelembe veszik a különböző ülések sajátosságait is;

19. reméli, hogy az átfedések elkerülése, valamint a parlamentközi ülések és konferenciák költségeinek csökkentése és hatékonyságuk növelése érdekében fokozott – belső és külső – koordináció valósul meg a Tanács soros elnökségét betöltő tagállam parlamentje által javasolt programok és az Európai Parlament egyes bizottságainak munkaprogramjai között;

20. tudomásul veszi az Európai Unió parlamentjei elnökeinek értekezlete által a parlamentközi együttműködésben betöltött szerepet;

21. elismeréssel szól a parlamentközi bizottsági ülések hatékonyságáról, és felszólít konkrét jogalkotási kérdésekben az előadók szintjén megvalósuló együttműködés elmélyítésére;

22. örvendetesnek tartja, hogy az Unión belül a parlamentek közötti együttműködés keretében hatékony ülésekre kerül sor a képviselőcsoportok és az európai politikai pártok részvételével; kéri, hogy továbbra is támogassák ezeket az üléseket, amelyek egy hiteles európai szintű politikai tudat kialakulásának hatékony eszközeként működnek;

23. úgy véli, hogy a közös kül- és biztonságpolitikával, a közös biztonság- és védelempolitikával, valamint a gazdasági irányítással foglalkozó új parlamentközi konferenciák fényében a COSAC az integrációs folyamat általános helyzetéről folytatott párbeszéd fórumaként működhetne;

24. üdvözli azt a szerepet, amelyet az IPEX platform tölt be elsősorban a parlamenti vizsgálati eljárásokról folytatott információcsere eszközeként, a nyelvi problémákból időnként adódó nehézségek ellenére; felszólít arra, hogy a parlamentek közötti „párbeszéd” optimalizálása érdekében a nemzeti parlamentek szenteljenek különös figyelmet a többnyelvűség elvének;

25. hangsúlyozza, hogy a parlamentközi együttműködésnek nyitottnak és befogadónak kell lennie, és aggodalmának ad hangot olyan parlamentközi ülések egyoldalú megszervezése miatt, amelyek kizárnak bizonyos parlamenteket, és amelyeket megfelelő konzultáció nélkül hívnak össze uniós kérdésekről alkotott olyan álláspontok elfogadása érdekében, amelyek nem konszenzuson alapulnak;

26. megállapítja, hogy a „politikai párbeszéd” – avagy a 2006-ban indított ún. Barroso-kezdeményezés – és a korai előrejelzési mechanizmus „ugyanazon érme két oldala”; megállapítja a nemzeti parlamentek és az Európai Bizottság közötti kapcsolatok széles körének kialakulását, valamint az előzetes gazdaságpolitikai koordináció európai szemesztere keretében a „megerősített politikai párbeszéd” létrejöttét;

III. Fejlemények és javaslatok

27. javasolja a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament közötti egyetértés kialakítását, amelynek a Lisszaboni Szerződés 1. jegyzőkönyvének 9. cikke és eljárási szabályzatának 130. cikke szerinti hatékony együttműködés alapja lehet;

28. reméli, hogy az Unión belüli parlamentközi együttműködés keretében rendszeres, tematikusan felépített és hatékony ülésekre kerül sor a politikai csoportok és az európai politikai pártok részvételével;

29. hangsúlyozza, hogy a parlamentközi együttműködésnek mindenkor arra kell irányulnia, hogy megfelelő módon „a megfelelő embereket tömörítse a megfelelő időben a megfelelő téma körül”, hogy ezáltal a meghozott döntés az adott felelősségi körön belül a tényleges párbeszéd és a valódi vita hozzáadott értékével is gazdagodjon;

30. úgy véli, hogy a COSAC-nak továbbra is a vélemények, az információk és a parlamenti vizsgálat gyakorlati vonatkozásaival kapcsolatos bevált gyakorlatok rendszeres cseréjének fórumául kell szolgálnia;

31. javasolja, hogy a COSAC részletesen vizsgálja meg azon problémákat, amelyekkel a nemzeti parlamentek a Lisszaboni Szerződés által számukra biztosított előjogok gyakorlása során szembesülnek; emlékeztet arra, hogy az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek a COSAC keretében folytatott tevékenységeinek ki kell egymást egészíteniük;

32. emlékeztet arra, hogy a stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló szerződés 13. cikkén alapuló, a gazdasági irányítással foglalkozó konferenciával kapcsolatban az Európai Unió parlamentjei elnökei által a 2013 áprilisában Nicosiában megrendezett értekezletükön elfogadott megállapodás a konferenciára vonatkozóan számos intézkedést ír elő, valamint azt, hogy ezen intézkedések felülvizsgálatát az Európai Unió parlamentjei elnökeinek 2015. évi római értekezletén kell végrehajtani; ezért úgy véli, hogy e felülvizsgálatot megelőzően a gazdasági irányítással foglalkozó konferenciára vonatkozó gyakorlati intézkedések elfogadására irányuló eljárás túlságosan korai lenne, és ezért ez kerülendő;

33. utasítja elnökét, hogy továbbítsa a Parlament állásfoglalását a Tanácsnak és a Bizottságnak, valamint a tagállamok kormányainak és parlamentjeinek.

INDOKOLÁS

E jelentés célja fokozottan felhívni a figyelmet az EU nagyobb mértékű integrációja felé vezető út egyik meghatározó elemére: tagadhatatlan, hogy meg kell újítani a polgárok és Európa közötti kapcsolatot. Hogyan segíthetik ezt elő az intézmények? Az európai intézmények közé kell sorolni az EU tagállamainak parlamentjeit is. Akár azt is lehetne állítani, hogy a parlamentek nemcsak saját államuk, hanem az EU szervei is, az ő feladatuk ugyanis, hogy teljes mértékben demokratikussá tegyék azt, amit ma az EU második kamarájának is nevezhetünk, vagyis a Tanácsot, és elérjék, hogy „Európa közelebb kerüljön a polgárokhoz”.

Az Európai Parlament (EP) nagy figyelmet szentel a nemzeti parlamentek szerepének, hogy választ adjon arra a feltételezésre, miszerint az Unióban létezik egy „demokratikus deficit”, és hogy alkalmas szövetségeseket találjon az európaiságtudat kialakításához. A Lisszaboni Szerződés hatálybalépése után néhány nappal létrejött a nemzeti parlamentekkel ápolt kapcsolatokkal foglalkozó orientációs csoport. Ezt megelőzően az EP már három alkalommal foglalkozott a témával: 1997-ben a Neyts–Uyttebroeck-jelentésben, 2002-ben a Napolitano-jelentésben és 2009-ben a Brok-jelentésben. A nemzeti parlamentek szerepe sok COSAC-találkozónak is témája volt a jelenlegi parlamenti ciklusban. A soron következő, Athénban megrendezett júniusi COSAC-találkozón ismertetésre kerülő 21. féléves jelentéshez kidolgozott kérdőív egyik fejezete kifejezetten a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament közötti együttműködésre vonatkozik.

Az EP és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolatokról folytatott viták sorában ez a jelentés olyan pillanatban jelenik meg, amelyet a válság és a polgárok Európával szembeni bizalmatlansága jellemez, ezért sürgősnek tűnik „a nemzeti parlamentek európaivá tétele”.

Végül is fel kell tenni a kérdést, hogy a nemzeti parlamentek szerepét tekintve milyen mértékben valósul meg a Lisszaboni Szerződés, mit kell kijavítani, milyen további intézkedéseket kell hozni, és legfőként, hol van a nemzeti parlamentek helye az európai intézményi struktúra viszonylatában.

Az EUSZ 12. cikkének első szavai alapján – miszerint „a nemzeti parlamentek tevékenyen hozzájárulnak az Unió jó működéséhez” – megalapozottnak tűnik „egy európai parlamenti rendszer” gondolata. A Szerződés 1. jegyzőkönyve is az európai integráció aktív elemének tekinti a nemzeti parlamentek szerepét, olyannyira, hogy a szerződő felek megfogalmazzák azt a célkitűzést, hogy „ösztönözzék a nemzeti parlamentek nagyobb mértékű részvételét az Európai Unió tevékenységeiben”. Természetesen a nemzeti parlamentek szerepének pontos behatárolása nagymértékben függ attól, hogy ki mit ért európai integráció alatt. Ha az EUSZ 1. cikkének megfelelően az EU jelenlegi szabályozási helyzete nem egy elért cél, hanem csupán a fejlődési folyamat egyik „szakasza”, akkor a nemzeti parlamentek aktív szerepe olyan tényező, amely elősegíti „az Európa népei közötti egyre szorosabb egység” (EUSZ 1. cikke) felé vezető úton való előrehaladást, míg ha az Unió építését „a béke, az általa vallott értékek és népei jólétének előmozdítása” (EUSZ 3. cikke) szempontjából elengedhetetlen, nagyszabású politikai projektnek tekintjük, akkor joggal lehet beszélni arról, hogy valamennyi parlamenti tevékenység szükségszerűen európai dimenzióval rendelkezik, az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolat pedig nem szólhat versengésről vagy szembenállásról, hanem csakis együttműködésről.

A német alkotmánybíróság ismert, 2009. június 30-i ítéletében – amely megnyitotta az utat a Lisszaboni Szerződés Németország általi ratifikációjához – az áll, hogy az államok maradnak „a Szerződések urai”. Ez logikus kijelentés, ugyanakkor, ha az európai dimenzió a nemzeti parlamentek szükségszerű jellemzője, a nemzeti szuverenitáshoz való hozzájárulásuk új szerződések elfogadásával – az integráció érdekében tett szükséges lépésként – olyan mértékű közreműködést igényel, ami meghaladja a ratifikáció összefüggésében fennálló változatlan hatásköreiket. Ebből fakad a nemzeti parlamentek részvétele az EUSZ 48. cikke szerinti konventben, valamint az, hogy joguk van előzetes tájékoztatáshoz az Unió bővítésére irányuló valamennyi kérelemről.

Úgy tűnik azonban, hogy a nemzeti parlamentek által állami szervekként élvezett eredeti hatáskörök módosításai – amelyeket az EUSZ 12. cikkének d) és e) pontja ír elő – nem alakítják át őket az európai struktúrák tág értelemben vett szerveivé. És viszont, az 1. jegyzőkönyv preambuluma helyesen azonosítja a nemzeti parlamentek feladatainak két csoportját az EU keretein belül: a nemzeti kormányok ellenőrzését és nézeteik kifejtését.

Az első szempont megvalósulásának és kivitelezési módjának ellenőrzése kiemelkedő fontossággal bír egy olyan szemlélet vonatkozásában, amely az Unióban már most is egyfajta kétkamarás szerkezetet lát: a népek képviseletét ellátó EP mellé társul a Tanács, amely a tagállamokat képviselő testület. Ahhoz azonban, hogy az államok képviselete egységesen és demokratikus jellegüknek megfelelően történjen, elengedhetetlen, hogy a kormányok álláspontja a parlamentek irányvonalait tükrözze. Ez utóbbiaknak ezért a Tanács minden ülése előtt és után konzultálniuk kellene az érintett minisztereikkel. Ez nem csupán az egyes tagállamok belső követelménye, hanem egyben a valódi európai dimenzió megteremtésének feltétele is. Ezért megerősítjük, hogy a nemzeti parlamentek nem tekinthetők az európai alkotmányos rend harmadik kamarájának, hanem olyan szervek, amelyek demokratikussá teszik az Unió második kamaráját, vagyis a Tanácsot.

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a nemzeti parlamenteket egyfajta önrendelkezési joggal ruházták fel, ami közvetlen joghatással bír a szubszidiaritás elvének való megfelelés ellenőrzése terén. Ezt az ellenőrzést ugyanakkor lehet korlátozó és akadályozó tényezőtől eltérő módon is értelmezni – a 2. jegyzőkönyvben foglalt számos korlátozás ellenére –, azaz sokkal inkább egy aktív és ösztönző együttműködésre kínálkozó alkalomként, még ha tanácsadói minőségről van is szó, nem pedig döntéshozatali funkcióról. Ha jobban megnézzük, a szubszidiaritás valójában nem korlát, hanem az EU létezésének alapja. Az EU azért létezik, mert az államok nem képesek egyedül elérni az EUSZ 2. cikkében megjelölt célokat: a békét és a jólétet. Ezért a különböző „indokolással ellátott véleményeket” nem arra vonatkozó negatív véleményként kell értelmezni, hogy az EU mit ne tegyen, hanem pozitív javaslatként arra, hogy mit kell tennie.

A „tanácsadói funkció” elnevezésre hallgató területen, noha a „politikai párbeszéd” talán jobban kifejezi annak lényegét, az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolat különösen erős, ezért pontosabb, strukturáltabb szabályozásra is lenne szükség, amely nem a helyettesítés vagy integráció logikáját követi a döntéshozatal terén, hanem sokkal inkább hozzáadott értéket képvisel az EP politikai és jogalkotási tevékenységében. Ezzel a kérdéssel foglalkozik a 12. cikk f) pontja által szabályozott parlamentközi együttműködés, részletesebben pedig az 1. jegyzőkönyv 9. és 10. cikke.

A parlamentközi konferenciák száma mind az általános, mind a bizottsági ülések tekintetében fokozatosan nőtt. A legfontosabb újdonság a rendszeres találkozók bevezetése volt a közös kül- és biztonságpolitika, valamint a gazdasági és pénzügyi irányítás terén a gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló szerződés (az ún. Fiscal compact) 13. cikke szerint, miközben már megszületett egy rendszeres parlamentközi konferencia gondolata is az Europol ellenőrzésére vonatkozóan.

A találkozók ilyen magas száma szükségessé teszi az egyszerűsítést az átfedések elkerülése és a kézzelfogható eredmények elérése érdekében. Ennek kapcsán meg kell vizsgálni a COSAC fennmaradó szerepét is. Ebben az összefüggésben az egyedi témákra összpontosító találkozók tűnnek előnyösebbnek. Ezek mindig hasznosnak bizonyulnak, amennyiben a jogalkotók körében elősegítik a kölcsönös megértést, valamint a helyes parlamenti gyakorlatokról folytatott eszmecserét. Az 1. jegyzőkönyv 2. cikke által szorgalmazott hatékony együttműködéshez azonban ennél jóval többre van szükség. Véleményt kell alkotni konkrét jogalkotási tervezetekről vagy politikai döntésekről, e célból pedig a bizottsági ülések tűnnek alkalmasabbnak. A demokráciához fűződő hozzáadott értékük szélesebb távlatokat nyit és nagyobb mélységet biztosít a jogalkotást megelőző viták számára.

Az EUSZ 1. jegyzőkönyvének 9. cikke egy „intézményközi megállapodásra” tesz javaslatot e terület szabályozása érdekében, az EP eljárási szabályzatának 130. (módosított) cikke pedig kifejezetten rendelkezik róla. Ez a Lisszaboni Szerződés olyan, még meg nem valósult javaslata, amellyel a következő parlamenti ciklusban foglalkozni kell.

A COSAC júniusi találkozóján ismertetésre kerülő következő féléves jelentés a COSAC jövőjével foglalkozik. A közös kül- és biztonságpolitikával, a közös biztonság- és védelempolitikával, valamint a gazdasági és pénzügyi irányítással foglalkozó parlamentközi konferenciák jó eredményeket hoznak, azonban hiba lenne azt gondolni, hogy ennek következtében a COSAC feladatai jelentőségüket vesztik. Ha az EU jelenlegi helyzete nem egy elért cél, hanem az integráció felé vezető út egyik szakasza, akkor szükség van egy tervezőre, aki rendszeresen ellenőrzi a munkálatok előrehaladását. A COSAC-ra olyan fórumként kell tekinteni, ahol az Unió helyzetéről szóló vita folyik.

Lényeges megérteni azt is, hogy miért fontos az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kapcsolatok fokozódása és intézményesedése. Nyilvánvalóan az ebből adódó információcsere lehetővé teszi a nemzeti parlamentek számára, hogy az Európai Parlamentet megalapozottabb értékelésekkel lássák el, az Európai Parlament számára pedig azt, hogy széles körben elfogadott döntéseket hozzon, ami remélhetőleg megkönnyíti a nemzeti parlamentek számára az európai jogszabályok nemzeti jogba történő gyors és hatékony átültetését. Ugyanakkor az erős információs hálózatnak az is feladata, hogy a nemzeti parlamentek minden tevékenységében állandó jelleggel jelen legyen „az európai gondolkodás”. Beszélhetünk egyfajta „fordított szubszidiaritásról” is: az európai identitástudat kialakításában a nemzeti parlamentek sokkal hatékonyabbak, mint az EP. A következő, az EU jövője szempontjából akár sorsdöntő európai választások közeledtével elsődleges fontosságú, hogy a tagállamok politikusai milyen üzenetet közvetítenek a választópolgároknak. Ebben az összefüggésben rendkívül fontos a valóban európai politikai pártok kialakítása.

NÉV SZERINTI ZÁRÓSZAVAZÁS

Mellette 13

ALDE : Andrew Duff, Stanimir Ilchev

 

PPE : Zdravka Bušić, Carlo Casini, Marietta Giannakou, Constance Le Grip, Andrej Plenković, Tadeusz Ross, Algirdas Saudargas, György Schöpflin, Rainer Wieland

 

Verts/ALE : Gerald Häfner, Indrek Tarand

Ellene 4

ECR : Ashley Fox, Daniel Hannan

 

EFD : Morten Messerschmidt

 

NI : Andrew Henry William Brons

Tartózkodik 7

GUE/NGL : Helmut Scholz

 

S&D : Marino Baldini, Roberto Gualtieri, Enrique Guerrero Salom, David Martin, Sandra Petrović Jakovina, Luis Yáñez-Barnuevo García

A BIZOTTSÁGI ZÁRÓSZAVAZÁS EREDMÉNYE

Az elfogadás dátuma

18.3.2014

 

 

 

A zárószavazás eredménye

+:

–:

0:

13

4

7

A zárószavazáson jelen lévő tagok

Andrew Henry William Brons, Zdravka Bušić, Carlo Casini, Andrew Duff, Ashley Fox, Roberto Gualtieri, Enrique Guerrero Salom, Gerald Häfner, Daniel Hannan, Stanimir Ilchev, Constance Le Grip, David Martin, Morten Messerschmidt, Sandra Petrović Jakovina, Tadeusz Ross, Algirdas Saudargas, Indrek Tarand, Luis Yáñez-Barnuevo García

A zárószavazáson jelen lévő póttag(ok)

Marino Baldini, Marietta Giannakou, Anneli Jäätteenmäki, Andrej Plenković, Helmut Scholz, György Schöpflin, Rainer Wieland